Pesti Hírlap, 1907. május (29. évfolyam, 104-129. szám)
1907-05-01 / 104. szám
2 PESTI HÍRLAP 1907. május 1., szerda. latt lehetetlenséget, hogy a magyar államvasút köteleztessék oly alkalmazottakat is fölvenni, megtartani, akik ezen állami üzem hivatalos nyelvét nem bírják, mereven, alkuvás nélkül vissza kell utasítani. Azt a sértő, lealázó irányzatú követelményt, mely odavág, hogy a társországok területén se községeknek, se testületeknek, se magánosoknak ne lehessen magyar tanítási nyelvű iskolát létesíteni, föntartani, úgy hiszszük, egyetlen hazafias gondolkozású horvát politikus sem tartja megengedhetőnek. Ami épei, a tisztán politikai természetű horvát aspirációkat illeti, szende külsejük alatt a legesztelenebb s legvakmerőbb szeparatisztikus törekvések lappanganak. A magyar országgyűlés képviselőházának 40 horvát tagja, bár közvetett választás útján, de egyenjogú s egyenlő megítélés alá eső magyar országgyűlési képviselő. . Nem delegátus, tisztelt horvát koalíció! Valaminthogy a magyar országgyűlés nem birodalmi tanács, Horvátország pedig nem tartomány, de nem is dualisztikus szerződött államfele, hanem egységes társországa Magyarországnak. Mindenhez a közjogi falzumhoz, misztifikáló csempészethez csatolt „aspiráció“ semmis és megengedhetetlen s legfölebb arra jó, hogy, fájdalom, nem új, de annál élesebb világításba helyezze bizonyos zágrábi jelszavak, programmok hazafisági, az egységes, szuverén magyar állameszméhez hangoztatott hűségének belső valódiságát. Nem tudjuk, benfoglaltatik-e a most szőnyegen forgó horvát koalíciós memorandumban az a külön aspiráció, melyet horvát testvéreink a monarchia két államának gazdasági kiegyezésével szemben táplálnak? Nyílt titok, hogy a mi drága testvéreink érdekből, rég folyó célzatos izgatás eredményekép, elszánt ellenségei Ausztria és Magyarország gazdasági különválásának s szinte kétségtelen, hogy annak idejében a külön vámterület ellen fogják a magyar országgyűlésen latba vetni szavazatukat. Ehez teljes joguk is lesz, de csak a magyar országgyűlésen, nem pedig a horvátszlavón országgyűlés vitáinak rendjén, ahol ennek semmi helye, keresete nincs. Alku, vagy egyáltalában szóbaállás ebben a pontban eleve kizárt erkölcsi lehetetlenség minden magyar kormányra, magyar politikusra nézve. Azzal hát körülbelül tisztában volnánk, hogy mit akarnak a horvát testvérek? Ezek után arra vagyunk mi s velünk az egész ország jogosan és türelmetlenül kiváncsiak, hogy mit akar a magyar kormány? .......................................------------IK—LATM.-----VAL! Gombok a topánkáján? — Gombok bizony azon, s még micsodásak! Hja, az urak topánkája ilyen. Meg aztán a kvártélya, akibe szállásol — azt látná, lelkem! Nem is szoba az, hanem szála. A lekencei grófék elég nagy urak, úgy-e bizony? No már pedig olyan ékes szobájuk néktek sincs, mint a fiamnak. Aranyos papiros vagyon annak a falán, mind a négyen! Meg is nézem, ha odamegyek, mert meglátogatom. Nem hozok én reá szégyent. — Jézus, mi jut eszibe, Kata néni! Ilyet mondani . . . — Csak úgy . . . kifuta a számon . . . — mentegetőzött, kissé zavartan az öreg aszszony, de hamarosan ismét megcsillant szemeiben a nagy boldogság, — mondok valamit, Gáborné . . . Minapában diskuráltunk a király ő felsége kertjéről, — hát csak annyit akarok mondani, hogy én meg fogom látni a felséges király kertjét. *— Ne mondja! •— De mondom! Meg lehet azt látni, ott vagyon Pesten! Majd elvisz a fiam, ha szépen megkérem, sőt beengedik a strázsák, merthogy oda csak urakat engednek . . . azt gondolom. Alig várom, hogy lássam. Nincs egyebem a világon, csak a fiam, meg ez a falatka kertem, kiben nap-nap után elpiszmogok. Értek is hozzá. Ezért szretném látni a király kertjét, hogy milyen lehet. És meg is látom. A szomszédasszony áhítattal bólintott. Nagy dolog, aki teheti, nagy . . . Már ő nem -rr~r-—_■■■■ ■. -ti'ciuuigBBjBSi a keze, mint az eleven parázs és én sem heverek ám! — Megteszi, Gáborné? — Meg én, jó szívvel! Készüljék csak föl az útra, s tisztelje nevemben is a lelkem fiát, nyilván emlékezik még rám, eleget rengicséltem síró baba korában én magam is. Mondja meg néki, hogy mink is kevélykedünk vele itt a faluban . .. áldja meg az ilyen jó fiút az isten. Kata néni pilláira is fölszivárogtak a könyek. — Meg is fogja áldani, hiszem ... — lebegte ellágyulva. Másnap aztán felkészült az útra a néni. Elbúcsúzott mindenkitől és elutazott az édes fiához Budapestre. Két álló hétig egyébről sem beszéltek a faluban. Gáborné összesúgott esténként a szomszédsággal, s csodálatos dolgokat mesélt nekik a Kata néni fiáról, aki oly igen nagy úr abban a fényes pesti városban, hogy még a cipellőjére is gombokat varrnak. Nagy dolog ez, atyafiak, — nem kismiska! Aki — Komisz Tamás — nem hiszi, kérdezze meg a tiszteletes urat. Majd beszél a Kata néni fiáról olyanokat, hogy rögvest becstelen felke ül tőle csudálkozásában az egész falu. Ezenközben várták- esték haza a nénit. Úgy két hét múlva csakugyan meg is érkezett. Este volt már a faluban, nem vette észre senki, csak Gáborné. Át is futott hozzá iziben, még a kendőt is elfelejtette fejére kötni. — Megjöttem,a lelkem, — mondotta szívélyes örömmel a néni és bemutatta házába a Parlamenti gyors jegyzetek. A t. Házból. A szellemes Förster. A t. Házban dühöngött ma a szellemesség. Hogyne?! Hónap utolja, holnap gázsinap, aztán pont tizenhárom napi vakáció. Nem csoda, hogy a képviselő urak diákokká vedlettek vissza és csak úgy dühöngött közöttük a szellemesség. Például így: Förster Ottó képviselő úr a tízperces szünet alatt beleült a Kossuth Ferenc bársonyszékébe és kijelentette magáról, hogy ő most Kossuth Ferenc. Hódy Gyula rögtön a helyzet magaslatára emelkedett és szépen összehajtogatott papírívet adott át neki. Mert ki látott már minisztert bársonyszékben ülni, anélkül, hogy valamelyik képviselő rögtön valami kérvényt át ne nyújtson neki? Förster Ottó pedig nem hiába játszott Kossuthosdit: a kérvényt, úgy, amint kapta, föl se nyitva és hátra se tekintve, a balkezével hátranyújtotta, a mögötte levő padba, ahol rendszerint Szterényi államtitkár ül, aki a Kossuth Ferenc jobbkeze és aki, mint jónevelésű jobbkézhez illik, át szokta venni Kossuth balkezéből a kérvényt, mely ilyenformán aztán annak rendje és módja szerint el is van intézve. (Ez, kérem, annak a bibliai tételnek a gyakorlati alkalmazása, hogy nem tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb.) Nos hát, ezt cselekedte Förster Ottó képviselő úr és ez, kérem, vicc volt. Nevettek rajta az összes jelenvolt képviselők. Még maga Justh Gyula is, aki csak úgy rázta nem imagát, hanem a csengőjét, hiszen azért házelnök, hogy nevedében is a csengőjét rázza. Förster Ottó szellemességét megírják az összes estilapok. Dehogy „maradhat le“ vele tehát a Pesti Hírlap. Megiródik, ime, itt is. Hadd nevessenek egyszer életükben a mi olvafogja meglátni ezt a tündérkertet, holott pedig ő is szereti a szépet. — Mondanék valamit, Kata néni, — suttogta előrehajolva s szinte megijedt attól, amit mondott, — azt gondoltam, hogy nem lehessen-e elhozni a király kertjibül vagy egy szál virágot, emlékbe . . . Abba, igenis — nem? Mekkora tisztesség lenne . . . Kata néni összecsapta a kezét. — Hogy gondolhat effélét, Gáborné! Virágot a felséges király kertjibül ... ne hallja! Azt hiszi, nem áll ott száz strázsa kaptákot? Ott azok éjjel-nappal, puskával ... és nem engednek a király virágiból még egy szigorú szálacskát sem. Még aztán . . . hátha meglátná ő felsége, hogy lopogatik a virágait? No, galambom! — Igaza, — integetett aggodalmasan a szomszédasszony, — tán bizony még a fejit is elvétetné a hóhérral? — Hát azt épen nem cselekedné, mert jó szíve vagyon . . . majdnem olyan, mint a fiamé . . . hanem megpirongatná az embert, az bizonyos. — És aztán mikor indul ugyan, ha rászánja magát az útra? — Elmennék egy-kettőre, — felelte az öreg asszony, — csak volna, aki ügyelne háztájamra, míg odaleszek. A vén Gyuri bá’ nem igen arravaló már a rossz szemivel, meg aztán italos is. — Majd ügyelek én szívesen, ettől ne várassa fiát egy napig se . . . Majd ide dirigálom Boriska cselédemet is vélem, friss annak sóink is, hiszen ilyen szellemesség élvezetében vajmi ritkán lehet részük. Mert hiába, ezek a képviselő urak csak mindent maguk monopolizálnak. Szellemes se lehet igazán más, csak az, aki képviselő. Minálunk a szellemesség is, mint minden egyéb, a képviselőnél kezdődik. Egy csomó magyar hó izzad órákon keresztül, ínig megszül valami szellemes tárcát vagy darabot vagy másmilyen irodalmi munkát. A legjobb esetben észre se veszik. De aztán jön egy képviselő úr, egyebet se csinál, csak beleül a Kossuth székébe, csakugyan úgy is tesz, mintha ő volna Kossuth és . . . brühühü . . . kacag egész Hunnia. •X* Hogy’ lesz az ember nagy emberré? Ez is magyar specialitás. Hogy’ lesz az ember minálunk nagy emberré. Katedrál példa rája Vártán Endre képviselő úr. Ez a Vertán Endre komoly, képzett férfiú. Ügyvéd. Vármegyéjének egyik vezéralakja. Tavaly harmadízben választották meg Tordán képviselővé. Komoly, tartalmas, nem stréber. Persze, hogy nem tűnt fel. Most a tanító javaslatnak ő volt az előadója. Szakavatottan, hozzáértő lelkiismeretességgel teljesítette tisztjét. De bizony ez se használt volna neki, ettől ugyan nem lett volna nagy emberré. No és aztán az a pech — vagy jobban mondva: szerencse — érte, hogy előadói tisztjének teljesítése közben valahogy összekülönbözött Justh Gyula házelnökkel. És Justh Gyula leszidta kicsit Wertán Endrét. Kicsit nagyon és kicsit érdemetlenül szidta le. És íme, amit hét esztendei komoly politikai munkával nem ért el Wertán Endre, azt elérte egyszeriben azzal, hogy Justh Gyulával affaire-ja kerekedett. Nagy emberré lett. A képviselőtársai bankettet rendeztek a tiszteletére és ünnepelték. Most meg a választókerülete ünnepli. Odahaza bandériummal fogadták, díszmenetben kísérték a városba és fáklyászenét rendeztek neki. Mindezt azért, mert Justh Gyula leszidta. Hát így lesz az ember minálunk nagy emberré. Ez is magyar specialitás.