Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 259-270. szám)

1909-11-07 / 264. szám

PESTI HÍRLAP 35 1909. november 7., vasárnap, francia espritvel teljes Degré Lojzi, akivel a fiuk, a nélkül, hogy egy kukkot is tudott volna olaszul, olasz beszédet mondattak a Ceccopieri ezred ma­gyarbarát tisztjeihez. Egyik üvegszekrényben a dákók, amelyekkel Vasváryval délutánonkint pyramid­iztak. — Ré­gen divatját mult billiárd játék. — S ott van az a kard, amelyről a Magyar nemes-t irta. A Sass-családnak régi kardja ez. Egyik őse hordozta vitézül a burkus háborúkban. Akkor, mi­kor fölharsant a vitám et sanguinem, egy szép ki­rályi asszony mosolyára, gyújtó szemének sugarára. A Sass-családhoz általában meleg barátság fűzte a poétát. Borjádi kúriájukban sok kedves napot töltött. A Petőfi-házban még néhány levelet is őriznek arról az eperfáról, amelynek fekete gyü­mölcseit, mint vérbeli pestvármegyei gyerek, Pe­tőfi is nagyon szerette. Megvan a pad is, amely a negyvenes években Sassék háza előtt állt. Ezen ülve, gyakran elmélá­zott a költő, s nézte a „felhők rohanó szállását.“ A Sass-lányokkal, Zsófival, Erzsivel szívesen eltréfált. Erzsikének írta azt a versét, amikor a szénásszekéren ülve, biztatta a lányt, választaná­nak csillagot. Sass Károly volt az, aki Petőfi leveleit Jú­liának átadta. Gazdasági praktikáns volt Erdődön. A szigorú apa, Szendrey Ignác, nem tűrte volna, hogy leánya levelezzen a „bolond versifikátorral.“ Amikor azonban ez a bolond versifikátor mégis elvitte a „finom, kényén nőtt leányzót“, nem adott neki egyebet staffierungba, csak egy üveg­szekrényt — no meg az apai átkot. Meg is fogant ez az embereken. Gyászos, ko­ra véget ért az egész család. De nincs már hatal­ma, joga, ereje a fölött, ami halhatatlan volt Petőfi Sándorban. 1 . Dicsősége Örök gloria! Nemcsak hazánkra, az egész művelt világra veti immáron sugáros fé­nyét. A mi szegény, kicsi nemzetünk pedig föl­építette hazát. Összegyűjtötte abban a „jó öreg Kocsmáros“, a „legszeretettebb anya“, „Istók öcsém“ és az ideálok minden emlékét. — Oltárt cinéit abban Petőfi Sándornak. - „ Álljon ez az oltár örökké — és mint a hivő, bízva, remélve egy szebb, boldogabb jövendőben, sarut megoldva, mindenha áldozni térjen be ide a magyar. Vay Sándor, kis vékony füstréteg szállt, mintegy jelezve, hogy ez a hajó egy komoly, nagy hajó, nem­csak kis játékmasina. Most a figyelem is a hajó felé fordult. Az emberek úgy érezték, hogy most valami esemény történt, amire nem is vártak. A gőzös méltóságosan siklott a kikötő­híd felé. Sauer úrnak is feltűnt a hajó. Eddig szívesen hallgatta a zenét, de már csak a zsú­folt fedélzetet látta, tudta, hogy vasárnap idegenekkel van tele, hallotta a zenekar halk nyivákolását, a karmester pisszenését, hogy még halkabb legyen a játék, dühös lett. Hja, az induló, az más volt! Annak a ritmusára ringtak az emberek, néhány­an a taktust ütötték, az arcok kipirultak, az az induló életet varázsolt ide. Sauer úr még egyszer a hajóra nézett, mely most készült kikötni. A kávéház jövedelmére gondolt, ha az uta­sokat kiszállásra bírja. És halkan, erélyesen és parancsolón szólt a karmesterének — szol­gájának : — Indulót! Elég volt ebből! Egy in­dulót !A karmester nem hallotta a vállalkozó szavát. Sauer az emelvényre lépett s meg­ragadta a karját : — Hallod, egy indulót ! Hagyjátok ezt abba! A karmester leeresztette a vezénylő­botot. Elhalványodott. Vajon miért tették ezt vele? Kinek a kedvéért tették . . . ezt . . . vele? Zűrzavar támadt; a zenekar egyes tagjai letették hangszerüket, mások folytatták a játékot. És egyszerre mindannyian hallották a Sauer úr fojtott és parancsoló hangját : — Játszanak azonnal egy indulót! Az előbbi indulót ! Elkezdték a pattogó dalt. Som gépiesen mozgatta a kezét. Úgy érezte, egy ér szakad meg a fejében. Olyan rossz hát az ő szerze­ménye? Körülnézett. A jelenetet alig vették észre. Mindenki a hajóban gyönyörködött. Sam gondolkodni próbált. Mi lesz most vele? Mit fognak mondani a külföldi operaházak igazgatói? Fog-e tudni ő még valaha dol­gozni? És a zenészei előtt megmarad-e a tekintélye? Miért történt mindez? ... És mit szól mindezekhez Elza? III. A hangverseny végéhez közeledett. A közönség egy része távozott, a zenekar unot­tan és kedvtelenül robotolta le a darabokat. Somot egyre kínozta a gondolat : hogy fog Elzával találkozni? Most már tudta, hogy Sauer úr az indulóval csak az utasokat akarta kiszállásra birni. Hogy fogja Elzának meg­mondani, hogy a művészete szeretetét, az újítási vágyát és a küzdelmes munkájának az eredményét egy kapzsi üzletember alá­rendelte a maga céljainak? hajt neki ez a tapasztalás. Éppen, mert megértette a vállal­kozót. És a zenészei szeméből is boszaságot olvasott ki. Ha az emberei sajnálták volna őt, az elrontott darab miatt,­­ még dühösebb lett volna Sauer úrra. így azonban, hogy ők is boszankodtak, hogy a vezetőjükkel közös­séget vállaltak, ez jól esett neki. A munka­kedve is visszatért. Épen csak Elzától félt. Egy kis csípős mosolytól félt, ott, a lány szemében. Elkép­zelte a gúnyos kérdéseket, amelyeket a lány majd intézni fog hozzá és már előre elkészült a mérges, dacos, hadakozó válaszokkal, ame­lyek — úgy lehet — elszakítják Elzától, de Ifj. Ruttkay György,­­ Lán­golt ív­s egyetemen. Modern kor, modern átkok. Igaz, hogy a technika minden újabb vívmányával, a szellemi ha­ladás minden újabb stációjával, az emberiség ösz­­szesége közelebb jut a boldogsághoz, de igaz az is, hogy sok ilyen haladást a családok és az emberiség más, intimebb egyesülései drágán fizetnek meg. Távol áll, hogy a „régi jó idők“ címén akarjak is­mert tenori sápítozásokat szélnek eregetni. Amire e pár sorban rá akarok mutatni, az a mi különös társadalmi életünknek egy speciálisan kifejlődő rákfenéje. Nem kertelek soká: a lányaink egyetemre járásáról van szó. Amikor egyetemeinket a lányok számára is megnyitották, sok vita folyt a régi kér­dés körül: vajon tud-e a nő annyit és olyat produ­kálni, mint a férfi? Meddő vita. Ennek a vitának a harcosai, a maguk korlátolt mikrokozmikus lát­­körükben megfeledkeznek a nagy természet ha­talmas és megalkuvást nem ismerő elvéről, a mun­kamegosztásról. Igenis, a nő tud produkálni és produkciójának terméke a férfiéhez viszonyítva egyáltalán nem subordinált, — csakhogy effectusa más térre van utalva a természettől. Egy intim, zártabb környezetbe (nevelés, jótékonyság), de fő­leg és különösképen a családba, ahonnan áldásos gyökerei eljutnak az élet minden rétegébe. És ha a nőt elvonjuk ettől a feladatától, akkor nemcsak ösztönének adtunk természetellenes irányítást, ha­nem senyvesztjü­k azokat az éltető nedveket, ame­lyek egy egészséges társadalom terebélyes fájának életet és erőt adnak. Kétségtelen, hogy a létfentartás évről-évre nehezebbé váló feltételei kenyérkereső pályákra utalják a lányokat is. De nem azokról a lányokról lesz most szó, akik azzal a tiszteletreméltó célzat­tal járják az egyetemet, hogy kenyérkereset szol­gálatába állítsák a tanultakat, hanem azokról a szerencsésebbekről, akik jövő életükben előrelátha­tólag nem fognak abba a helyzetbe kerülni, hogy az élet keserves harcában, kinn a küzdőtéren mara­kodjanak egy-egy darab kenyérért,­­ akik csak műveltségük tökéletes­ítése végett keresik fel az egyetem bizonyos fakultásait. Felette sajátságos, amit e leányok lelkületé­­nek és egész természetének megváltozásában meg­figyelhetünk. A leányiskolák szűziesen félénk falai közül, az egyetemen és ennek révén belekerülnek egy forró légkörbe: fiatal fiuk, akik a Sturm- und Drangperiode szertelenségei, túlzásai és kritika nélküli hóbortjai között tisztulnak meg majdan, évek múlva, egy leszűrődött, komoly munkás életre több-kevesebb eredménynyel szépirodalommal fog­­lalkozó vén­ leányok, akik nemük ki nem elégített-­ségének hisztérikus önámitásával prédikálják a nők meg nem értettségét és elnyomottságát, stb. stb És végül, mindezek betetőzéséül egy-két, senilitásá­­ban megrokkant professzor, akik immár pályájuk alkonyán sikerrel kompromittálták írásban és szóval azt az ágat a tudománynak, amelynek elő­adására hivatvák s akik szinte mániákusan tetsze­legnek maguknak a tapasztalatlan fiatal lányok által imádott korlátnélküli tekintély h­iú szere­pében. Már most hogyan hat ez a légkör a benne élőkre? A fiatal fiúk, az ábrándozók, a nagy ter­vekkel vajúdók, előbb-utóbb magukhoz térnek: al­kalmuk van, amikor kedvük tartja és a bennük fel­halmozódott energia hajtja őket, belemerülni a köz­vetlen életbe és ebből a rengeteg energiából akármi módon: tivornyázás, éjjelezés, verekedés, testi mun­ka által annyit kiereszteni a szabályozó zsilipen, hogy egyensúlyuk helyreáll. A kenyérért dolgozó lányok egyensúlyát tartja és ösztönzi az a keserű­séggel vegyes vágy, hogy pályájukat minél jobban­­megalapozzák. A szegény vén lányok csak sava­nyúbbakká lesznek. De itt vannak a mi lányaink, akikről szólni ak­arunk, akik tisztán művelődés címén jutottak ebbe a környezetbe. Ezekre végzetes sors vár. Két ellentétes pólus között hányódnak szüntelen. Az egyik az egyetem, a másik­ a szülői ház és a női hivatás. Az utóbbi az előbbivel, ahogy azt ma egye­temünkön felöleljük, összeférhetetlen és végzetes következményekkel jár. Ezek a lányok nincsenek abban a helyzetben, hogy energia­többletüket s a hamis és helytelen képzeteknek óriási tömegét az élettel való közvetlen érintkezéssel lekoptassák és szabályozzák. Bennük ez mind hússá és vérré válik. Készpénznek veszik azokat az olcsó és mértéktelen dicséreteket, melyekkel a professzorok, felelőtlen­ségük tudatában, elhalmozzák őket. S vannak pro­fesszorok, akik vénségükre teljesen a lányhallgatók fejének ilyen tudományos irányú elcsavarására ad­ták magukat. A szegény áldozatokkal elhitetik, hogy valami nagyra hivatottak és bűn, ha tehetsé­güket parlagon hevertetik. Gyenge középiskolai nívón álló dissertatiókra tudományos munkákat megszégyenítő dicséreteket írnak és nem lehet rossz néven venni a gyenge lányoktól, ha az egyetemi tanár úr himnuszától megszédítve, a doktori ti­tulustól meghódítottan azt a képzetet fogantatják, hogy ők productív termelésre képesek és hivatottak,­­ olyanok között tüntetik fel őt, akik a művé­szetükért a boldogságukat is feláldozzák. Már vártak rá, Elza és az anyja. Elza elébe ment és beletette a kis, rugalmas, meleg kezét a férfi tenyerébe. Szembenéztek. És a lány egyszerűen, és hangsúlytalanul és póz nélkül mondta : — Maga nagy zenezerző, János. A karmester úr hódolattal csókolt kezet. Ezt nem várta. Ez felderítette. A lány foly­tatta : — Az előjáték végére illesztett induló különösen jól hat. Ugy­e, mama? A mama bólintott. — Ez új volt, meglepő és hatásos. Más, mint amit eddig írtak, örültem vele. A karmester úr remegett. Ezek hát nem vettek észre semmit? Hát ezek nem tudnak semmit? Hogy az az induló . . .? Az nem az ő műve ! Hiszen ő egy nagy ambíciójú zene­szerző, njitó, aki indulókkal nem foglalkozik ! Fej­ében kavarogtak azok a feleletek, melyek­kel az előbb a művészetét és a megtámadott tehetségét akarta védelmezni. És most maga mellett hallja ezt a csillogó vidám lányt az indulóról beszélni. — Kitűnően illik a temperamentumos dal az előjáték végére . . . A karmester úr a művészetre gondolt. A maga fölfelé emelkedő pályájára. Az újí­tásaira, a nagy gonddal kidolgozott?- reform­­törekvéseire. A lány tovább dicsérte az in­dulót. Sem körülnézett. Nem hallotta senki. És zavartan, megdöbbenve és halkan mondta: — Igen . . . igen ... az induló csinos . . .

Next