Pesti Hírlap, 1910. március (32. évfolyam, 50-62. szám)

1910-03-01 / 50. szám

--------- i ■■■■—--------ms í .....m..—~r' Önbirálat. A budapesti ügyvédi kamara, az ország legnépesebb s nyilván legtekintélyesebb hivatalos kari szervezete, tegnap tartotta meg az idei évi rendes közgyűlését. Ahol egy pár száz fiskális gyülekezik össze, hogy szíve szerint kifejezésre juttassa személyes és testületi sérelmeit, aspirációit, a dolog természete szerint nagy, izgatott és zajos vita volna várható. Ezzel szemben az az évtizedes tapasztalat, hogy épen a budapesti ügyvédi kamara közgyűlései a legcsöndesebb, legsimább lefolyású nyilvános összejövetelek, ahol minden polemikus véna kimerül az évi jelentés egyes tételeinek, inkább frázisainak óvatos és gyöngéd megcirógatásában. A mostani közgyűlés sem tért el valami különöskép a már megszokott kényelmes és nyugalmas sablontól, mindössze egy pár élesebb hang csattant föl a zümmögő „vitából“. Ezek egyike egyenesen és kíméletlen nyíltsággal rámutat egy olyan mizériájára a magyar s különlegesen a budapesti ügyvédkedésnek, mely egyszersmind a magyar parlamenti rendszernek is egyik, rég sajgó és könnyen sebhető szépséghibáját képezi. Nem titok se a gyakorló ügyvédi kar, se a jogkereső közönség körében, hogy a közönséges ügyvédi praxis mellett nálunk igen jövedelmező, kiváltságos iparágat képez az u. n. mandátumos ügyvédek befolyásra nézve kivételes céhe. A magyar képviselőház tagjainak a jelenlegi státus mellett egynegyed része gyakorló ügyvéd. Eszünk ágában sincs ezzel a nálunk nem szokatlan s régi jogász-nemzeti hagyományainkban gyökerező számbeli túltengéssel abból a radikális szempontból foglalkozni, hogy az ügyvédség s a képviselőség közt szembeötlő inkompatibilitást a parlamenti reform egyik kívánalma gyanánt állítsuk föl. Tudjuk és koncedáljuk, hogy a mai magyar értelmiségnek egyik, ha nem is az első, hatalmi és munka tényezője a magyar ügyvédség. Se társadalmi, se szellemi kultúra szempontjából nem jutottunk még el a polgárosodás azon nyugati szintjéig, amelyen már nem a diploma szerint mérlegelik az egyéni és osztályozott intellektust s az ezzel járó jogélvezeti igényt, hanem igenis a magán- és közéletben elfoglalt pozíció betöltésének hasznossági értéke után. Nálunk ma még semmiféle közügyi akciót nem lehet elképzelni egy csomó fiskális nélkül, legkevésbbé pedig magát a törvényhozó testület kiváltképen jogászi munkakörét. A törvényhozó ügyvéd belső inkompatibilitása abban gyökerezik, hogy a mi köztudatunkban kiirthatatlan gyökere van ,a befolyás, a kijárás varázslatának. Ha kinek, jámbor falusi embernek vagy kevésbbé naiv, paragrafuskerülő üzleti szellemnek kényes és kétes ügye akad valamelyik minisztériumban vagy magasabb bírói fórum előtt, legelső dolga, hogy siet magának megszerezni, bizony, sokszor igen drága pénzen, egy-egy „befolyásos ügyvéd-képviselő“ rendszerint hathatós támogatását. Ezzel a kiváltságolt kollágával hogy és mikép versenyezhetne egy „közönséges“ fiskális, akinek, úgy lehet, százszor több jogi műveltsége, törvénytudása van, mint a befolyásos benfentesnek. Hiába a képviselői összeférhetetlenségről alkotott, szigorú ábrázatú, tilalmi törvény. Ebben az ügyvédi pontjában soha egy miniszter se próbálta meg végrehajtani. Avagy volt-e már arra eset, hogy 10—12 év alatt csak egyetlen egy miniszteri osztályfőnök is jelentést tett volna miniszterének (amit ez viszont hivatalból köteles a parlamentnek tudomására juttatni), hogy ez vagy az a képviselő tisztán ügyvédi megbízatás alapján közben járt nála, mondjuk, egy dohánytermesztési engedély vagy szeszkontingens adományozása tárgyában, minden jel és okfő szerint pusztán a befolyásos közbenjárást megillető horribilis honorárium kikötése mellett? Ez a „tisztességtelen verseny“ amely ellen méltó elkeseredéssel jajdult fel a budapesti ügyvédi kamara idei közgyűlésének egyik szónoka. Persze ezeknek a sérelmi panaszoknak, bármily alaposak és jogosultak is egyébként, ez idő szerint nincs és nem lehet semminemű gyakorlati szankciójuk. A kamara jelentése az igazságügyminiszter íróasztalára s onnét rendszerint „sürgősen, ad acta“ jelzéssel a minisztérium irattárába kerül. És várja, várja, hogy évről-évre mellé Mahaut hercegné. Csak öt éves volt a kis Mahaut, az achajai hercegkisasszony, mikor férjhez adták. Az achajai frank urak már nagyon sürgették az özvegy fejedelemnét, hogy férjhez kell adni a leányt, mert gondoskodni kell az árva sorsáról és most itt volna az alkalom, hogy hozzá illő házasságot köthessenek, ami az egész fejedelemségnek is javára válnék. A maréchal, Saint-Omer, volt az országnagyok szóvivője. A fiatal athéni herceget ajánlotta: — Nagyhírű, nemes nemzetségből származik s legelső az achajai fejedelemség pairjei közül. A fiatal hercegnek is kedvére való volt ez a házasság. Achaja szép ország s a kis Mahant lesz anyja után az örökös. Üzenethordók jöttek-mentek Andravidából Athénba, Athénból Andravidába s 1299- ben tavaszszal elindult a fiatal Guido herceg az esküvőre. Fényes kíséret ment vele. Soha még ilyen pompás gyülekezet nem volt együtt, mióta a frank lovagok meghódították a görögök tartományait. Ott volt a naxosi herceg, a leukadiai herceg, a salonai gróf, a bodonitzai őrgróf, a kephaloniai gróf, az arkadiai sír, a patrasi báró, a negropontei tetrarchák. Hetven aranysarkantyús főurat számláltak meg azon a lakodalmas ünnepen és sok lovag tört lándzsát a tornán. Az olenosi püspök eskette össze a vőlegényt s a kis menyasszonyt. A csöppség elmondta a püspök után az eskü szavait. Mit tudta ő, hogy mire esketik? Neki tetszett az ünnepi pompa, a sok szép cifra öltözetű lovag, a címeres selyem zászlók, az égő viaszgyertyák, melyektől fényes lett a templom homályos hajója, az oszlopokra font virágfüzérek, az arany láncok az urak nyakában. Tetszett neki, hogy bajuszos férfiak, még őszhajúak is, térdet hajtanak előtte. Kissé megijedt a nagy sokaságtól, megbámulta a püspöknek gyöngyökkel kirakott magas süvegét s a nagy aranyozott pásztorbotot a kezében, de leginkább gyönyörködött a saját ezüst hímzésű, hermelin-prémes ruhájában. Csak akkor kezdett el sírni, mikor a lakodalom után azt mondták neki, hogy most már követni kell a hites urát, mert arra megesküdött s el kell menni vele Thébába, az ő várába. Szomorú élet volt az ott, anyjától távol, idegenek közt. Egy mogorva öreg asszony volt mindig mellette; azt mondták: az az udvarmesterné. Az vigyázott minden lépésére s mindig talált valami oktatni vagy dorgálni valót. Megtanították fonni, varrni és olvasni, valamint arra, hogyan kell a nevét aláírni, mert fejedelemnének arra is szüksége van. Az urát csak nagyon ritkán, egyszer-kétszer látta egy évben. Az mindig távol járt harcokban vagy vadászaton, vagy egyebütt tartózkodott, mert más várai is voltak. Ha eljött, keveset beszélt. Nyilván nem volt beszélni valója a gyermekkel, akit feleségének neveztek. Megkérdezte az udvarmesternél, hogy nincs-e a hercegnének valamire szüksége s az udvarmesterné mindig azt felelte, hogy semmire sincs szüksége. A kis Mahaut nem merte megmondani, ha valamire vágya lett volna: egy szép köntösre, amilyet a görög asszonyok szőttek Korinthosban, egy őzikére, akit a tenyeréből etethet, egy pár cserép virágra, ami az ablakában virítna. Soha sem mert szólni s nagyon félt a hercegtől. A vasrácsos ablakra reggelenként odaszálltak a galambok, hogy fölcsipegessék a morzsákat, melyeket oda szórt a kis hercegné. Elmélázva nézte őket s arra gondolt, bár ő is el tudna repülni velök! De szóval ki nem ejtette volna ezt a gondolatát, még így is félt, hátha kitalálja az udvarmesterné. Úgy érezte magát abban a thébai várban, mint valami börtönben. Rab volt szegényke, nem várhatott szabadulást sehonnan. A nápolyi király, a görög földön uralkodó frank fejedelmek legfőbb hűbérura, írt ugyan egy dörgedelmes levelet, hogy merjék az ő beleegyezése nélkül férjhez adni a kis hercegleányt. Meg is parancsolta, hogy tüstént vigyék vissza az anyjához. Ha majd felnő, gondoskodni fog a király, hogy illendőn férjhez adja. De Nápoly messze esett s a királynak nem volt hatalma, hogy engedelmességre kényszerítse az athéni herceget. Szegény kis Mahaut tovább is ott maradt Theba várában, zord magányosságban. Andravidában otthon futkározhatott s gyermeki játékokkal tölthette idejét; itt azt mondták: az nem illik uralkodó herceg feleségének. Mikor tizenkét, éves lett, akkor kijelentették, hogy most már nagykorú s az ura maga mellé fogja venni. Nagy pompával ünnepelték meg azt a napot, hálaadó isteni tiszteletet A Festi Hírlap mai száma 40 oldal. X * Budapest, 1910. XXXII. évf. 50. (11,069.) szám. ________Kedd, március 1. 1 Szerkesztőség: Előfizetési árakt _ _ ^ . . .. . „„ Egész évre .... 28 k. — I. emelet, Félévre.............14 , — * HE gB hová a lap szellemi részét . rj 81 H _ _ __ __ illeti minden közlemény ia Negyedévre | | H1 A OB 8 SS 1 BS 8 M gRk "*»«■ Egy hét»............2 „ 40 , f|gg||P TM g| || Illlllff lgi Jj Jp|| IlJ» __ Egyes szám ara 10 |. Pír* |ás gijj pll lj IlsTM^ Kiadóhivatal| B8| MS y || _____m Élj IH m li ifi JpER IH Budapest, Váci körút 78., VB EsBBI 8» JlErjfijtjfi; Ea Ü y y |üf f, hová az előfizetések és a lap Megjelenik hétfő kivételével szétküldésére vonatkozó fel minden nap. Vászólalások intézendő!, Budapest, Vadkörút 78.