Pesti Hírlap, 1910. március (32. évfolyam, 63-76. szám)

1910-03-16 / 63. szám

Budapest, 1910. ___ XXXII. évf. 63. (11,08?.) szám. . Szerv*, március 16. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. Egész évre.... 28 k. —­f. It emelet. Félévre. 14 hová szellemi részét Megjelenik hétfő Idvérdékei szétküldésére vonatkozó fet­aiadeo Dip. 1 szólalások intézendők. Egy hét: „Népképviselet? A nemzet akaratának szabad­ megnyilvánulása? Nemzeti önrendel­kezés? Van-e mindezekből más, mint puszta forma? . . . S ha mégis valamikor megszületik egy őszinte nemzeti akarat, vajon mi annak a sorsa?“ Fájdalmas kérdőjelek, Apponyi írta fel őket ma, az egyetemi ifjúság március 15-iki emlékünnepén, állami, nemzeti újjászületé­sünk hatvankettedik évfordulóján. Ugyanezt a napot Magyarország minisz­terelnöke Bécsben töltötte. Eredetileg március 14-ikére volt az ő audienciája tervbe véve, de március 14-ikén a magyar királyt egészen­ lefoglalta Lueger temetése s igy az audienciát másnapra kellett halasztani. A március 14-iki osztrák gyásznap he­lyett a március 15-iki magyar örömnapot vá­lasztották ki arra, hogy a magyar királytól a magyar miniszterelnök fölhatalmazást kérjen és kapjon a mai magyar parlament föloszla­­tására. A temetés épen mához egy hétre lesz, március 22-én. 1848 március 15-ikétől 1910 március 22-ikéig mindegyre csak ezt az egy hetet is­mételjük. A március 15-iki napokon megcsi­náljuk a népképviseleti alkotmányt, a függet­len felelős kormányt — s ha azután megszü­letik egy őszinte nemzeti akarat, akkor annak sorsa mindig az, hogy egy hétre rá, a már­cius 22-iki napokon, siet eltemetni a király. Ez a hét a mi nyomorúságos létünk szimbóluma. A hét első napján megkezdjük az isteni munkát, meg akarjuk teremteni a világot, a független, alkotmányos, magyar nemzeti vi­lágot — és a hetedik napon rombadől min­den; a hetedik napokon szokott mindig bekö­szönteni az a királyi kézirat, mely így kezdő­dik: „Kedvelt hiveink!“ — és folytatása ez: „Minthogy az országgyűlésnek többséggé szövetkezett pártjai ismételten hozzájuk inté­zett fölszólításunkra törvényben biztosított ki­rályi jogaink sérelme nélkül elfogadható kor­mányzati alapon kormány vállalását állhata­tosan megtagadták, és ennélfogva szívünk sajnálatára az ország érdekében hasznos te­vékenységet ettől az országgyűléstől nem vár­hatunk, magyar minisztériumunk előterjesz­tésére az országgyűlést föloszlatottnak nyilvá­nítjuk“. Ez a királyi kézirat ugyan 1906 évi február hó 17-én kelt s ezzel a kézirattal Fabritius ezredes verte szét február 19-ikén a képviselőházat, de most, március 22-ikére is csak ilyesforma szövegre lehetünk elkészülve. Valami különbség mégis van már az 1906-ik évi s a mostani föloszlatás közt. Ak­kor Nyíri Sándor vezérőrnagy volt a „telj­hatalmú királyi biztos“, most József főherceg lesz az, aki akkor egyenesen elutazott a föl­oszlatás elől. De a király akkor sem jött le Bécsből és ma sem jön le. Pedig akkor harcrakész, duz­zadó erejű nemzettel állott szemben, ma pe­dig . . . széthúzó, skeptikus, fáradt nemzettel. A király, úgy látszik, még nem biztos abban, hogy a nemzet tényleg a lemondás politikájá­nak adta oda magát s mi reméljük, hogy bá­­gyadtsága tényleg csak pillanatnyi. Nemzetek­nek, melyeknek egész életükön át harcban kell állniok, vannak, kell, hogy legyenek olyan pillanataik is, mikor látszólag lemondanak, látszólag megunták a harcot; de ez csak lát­szat, mely mögött egy futó kimerü­ltségi álla­pot lappang; a másik pillanatban azután újra kezdődik a nemzeti munka. De ez a munka egészen más valami, mint amit a nemzeti munkapárt hirdet. Bizonyos az, hogy a koalíciót, a koalí­cióban foglalt pártokat, e pártok által képvi­selt nemzeti akaratot a király még arra sem tartja érdemesnek, hogy temetésére személye­sen fáradjon le Budavárába. Valószínű­leg azért, mert nem igen szerette életében. De bizonyos továbbá az is, hogy a nem­zeti munkapártnak nagyon rosszkor halt meg Lueger; hogyan, micsoda bátorsággal hirdet­heti most a kormány a király és nemzet bé­kéjét, politikája ez egyetlen, föltétlen pro­­grammpontját, azok után, hogy a király s a trónörökös a Lueger temetésén annyira meg­tisztelték ennek az osztrák politikusnak emlé­két, aki testamentumába írta az osztrák po­litika örök vezérlő-motívumaként a gyűlöletet? Íme, a Lueger temetése oly fontos volt ő­felségének, hogy miatta inkább március 15-ikét választotta a magyar miniszterelnök előterjesztéseinek meghallgatására s jóváha­gyására. Tehát egy hét még. Március 22-én Jó­zsef főherceg mint „teljhatalmú királyi biz­tos“ fogja a mai parlamentet föloszlatottnak nyilvánítani. A király maga nem ér rá ily csekélységekre lefáradni szeretett magyar székvárosába. Hiszen Bécs olyan messze van Budapesttől! Szinte­ szinte olyan messze, mint a Jeruzsálem. S a magyar királyi cím, úgy Sziporka házasodik. Sziporka, a kitűnő író, diszkrét leveleit rendezte. A rendezés szót itt, stílszerűen, némi köl­tői szabadsággal kell érteni. Mert a rendes hét­köznapi értelemben aligha nevezhető így az a művelet, ha valaki, mint ezúttal Sziporka is, nemes egyszerűséggel belenyúl a jobb külső zsebébe, kimarkol onnan egy csomó idegesen föltépett, többé-kevésbbé összegyűrött borítékot és tartalmával együtt belöki íróasztalának egyik öblös fiókjába. A „jobb külső zseb“ ilyetén pontos kö­rülírása itt korántsem szószaporítás, avagy ta­náros pedantéria. Hozzátartozik ez hősünk élet- és lélekrajzához. Ezelőtt pár évvel ugyan­is Sziporka még egészen máshová rakta volt ama leveleket, melyeket gyengéd kezek írtak neki, nem a jobb külső zsebébe. Ellenkezőleg, a bal belső zsebébe rakta­k a szíve közelébe. Soha leveleknek még olyan jó dolguk nem volt, mint akkor Sziporka diszkrét leve­leinek. (Igaz, hogy akkor még ritkábban is jöt­tek hozzá az efajta levelek.) Kezdve ott, hogy mikor megkapta, először is gyöngéden végig­simogatta, aztán ollóval szépen felvágta (vi­lágért sem tépte!) s elolvasván — sokszor két­szer is — azon módon (még összehajtogatni is szentségtörésnek tartotta volna) elhelyezte a tárcájába, a már említett bal belső zsebébe. Ahonnan aztán több-kevesebb idő múltán (a­ levél érzelmi hőfokai szerint) belekerült Szi­porka mintaszerűen és szinte leányos gyengéd­séggel rendezett kis szerelmi levéltárába. De hát mindez akkor volt így, mikor Szi­porka az újságokban még csak mint „kedves­­ fiatal írónk“, a külső-józsefvárosi bérkaszár­nya nagyhatalmú házmesterének, Lovicska Mátyásnak noteszében pedig mint jelentéktelen „albérlő“, magyarul: szobaúr, szerepelt. Hogy onnan miképen tette meg az utat a „kitűnő írónk“ címig és a belvárosi elegáns legényla­­kásig, az voltaképen nem tartozik most ide. Elég az, hogy megérkezett­­ a szín, hogy ismét stílszerűen beszéljünk (mert Sziporka most már kiválóképen drámaírással foglalko­zik) a kitűnő iró előkelő ízléssel berendezett dolgozó­szobája. Ahol is a fent jelzett levél­rendezési műveletet elvégezvén, az író kitette maga elé zsebóráját az asztalra. Egy kis órácskát — elmélkedett ma­gában — most ellopok a szép Négyesi Netzné zsúrjából s az alatt megírok néhány jelenetet készülő drámámból. Felöltötte dolgozó kabátját, segítségül hívta a múzsát, ami — modern drámaíróról lévén szó — úgy értendő, hogy felhajtott egy­két pohár cognacot, rágyújtott egy erős szi­varra, azután a tolla után nyúlt. Észre sem vette ajtaján a kopogtatást, ami után nyomban megjelent a színen Lovics­­káné, a fentemlített házmesterből valóságos belső inassá előléptetett Lovicska Mátyás érde­mes hitvese. — Kézit csókolom, nagyságos úr — kö­szönt be Lovicskáné a szokottnál félénkebb hangon. — No, mi az, Lovicskáné? Nem hívtam, — szólt vissza oda se nézve Sziporka. — Kézit csó . . . — Jó, jó, ezt már hallottam! — mordult közbe Sziporka. — Ne haragudjon a nagyságos úr, kézit csókolom . . . Sziporka lecsapta a tollát: — Lovicskáné, tudja, hogy türelmes em­ber vagyok, de ha még egyszer kezet csókol... Mit akar, térjen a dologra! — A férjem, szegény, nem mert bejönni... —Persze, az orrát már leharaptam Lo­vicskának, most következnék a füle. Azt félti talán. — Jaj, kézit csókolom, dehogy ... Hiszen épen ez a baj, hogy a nagyságos úr mindig olyan jó volt hozzánk . . . — Ha csak ez a baj, Lovicskáné, ezen könnyen segíthetünk, — kezdett derülni Szi­porka. — Olyan jó, — folytatta zavartan Lo­vicskáné, — hogy én azt ki sem mondhatom. Isten a tanúm . . . — Meg ez a három hetes por itt az író­asztalomon és a féléves, idült pókhálók ott a kályha mögött, — gondolta magában Szipor­ka, de elhallgatta a jó barátság kedvéért. — Mink csak egyszerű népek vagyunk — kerülgette tovább a forró kását Lovicskáné, — de azért tudjuk ám, mi az illendőség, kézit csókolom ... De hát nem bírjuk tovább. Öre­gek vagyunk már. És olyan drága ez a pesti élet ... és mindennap drágább . . . — Tudom, tudom, — hám mögött közbe türelmetlenül Sziporka. Lovicskáné folytatta: — Hát, csókolom kézit, nagyságos ú­r, ne haragudjon, csak elhatároztuk a férjem­mel . . . A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal

Next