Pesti Hírlap, 1910. március (32. évfolyam, 63-76. szám)
1910-03-16 / 63. szám
Budapest, 1910. ___ XXXII. évf. 63. (11,08?.) szám. . Szerv*, március 16. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. Egész évre.... 28 k. —f. It emelet. Félévre. 14 hová szellemi részét Megjelenik hétfő Idvérdékei szétküldésére vonatkozó fetaiadeo Dip. 1 szólalások intézendők. Egy hét: „Népképviselet? A nemzet akaratának szabad megnyilvánulása? Nemzeti önrendelkezés? Van-e mindezekből más, mint puszta forma? . . . S ha mégis valamikor megszületik egy őszinte nemzeti akarat, vajon mi annak a sorsa?“ Fájdalmas kérdőjelek, Apponyi írta fel őket ma, az egyetemi ifjúság március 15-iki emlékünnepén, állami, nemzeti újjászületésünk hatvankettedik évfordulóján. Ugyanezt a napot Magyarország miniszterelnöke Bécsben töltötte. Eredetileg március 14-ikére volt az ő audienciája tervbe véve, de március 14-ikén a magyar királyt egészen lefoglalta Lueger temetése s igy az audienciát másnapra kellett halasztani. A március 14-iki osztrák gyásznap helyett a március 15-iki magyar örömnapot választották ki arra, hogy a magyar királytól a magyar miniszterelnök fölhatalmazást kérjen és kapjon a mai magyar parlament föloszlatására. A temetés épen mához egy hétre lesz, március 22-én. 1848 március 15-ikétől 1910 március 22-ikéig mindegyre csak ezt az egy hetet ismételjük. A március 15-iki napokon megcsináljuk a népképviseleti alkotmányt, a független felelős kormányt — s ha azután megszületik egy őszinte nemzeti akarat, akkor annak sorsa mindig az, hogy egy hétre rá, a március 22-iki napokon, siet eltemetni a király. Ez a hét a mi nyomorúságos létünk szimbóluma. A hét első napján megkezdjük az isteni munkát, meg akarjuk teremteni a világot, a független, alkotmányos, magyar nemzeti világot — és a hetedik napon rombadől minden; a hetedik napokon szokott mindig beköszönteni az a királyi kézirat, mely így kezdődik: „Kedvelt hiveink!“ — és folytatása ez: „Minthogy az országgyűlésnek többséggé szövetkezett pártjai ismételten hozzájuk intézett fölszólításunkra törvényben biztosított királyi jogaink sérelme nélkül elfogadható kormányzati alapon kormány vállalását állhatatosan megtagadták, és ennélfogva szívünk sajnálatára az ország érdekében hasznos tevékenységet ettől az országgyűléstől nem várhatunk, magyar minisztériumunk előterjesztésére az országgyűlést föloszlatottnak nyilvánítjuk“. Ez a királyi kézirat ugyan 1906 évi február hó 17-én kelt s ezzel a kézirattal Fabritius ezredes verte szét február 19-ikén a képviselőházat, de most, március 22-ikére is csak ilyesforma szövegre lehetünk elkészülve. Valami különbség mégis van már az 1906-ik évi s a mostani föloszlatás közt. Akkor Nyíri Sándor vezérőrnagy volt a „teljhatalmú királyi biztos“, most József főherceg lesz az, aki akkor egyenesen elutazott a föloszlatás elől. De a király akkor sem jött le Bécsből és ma sem jön le. Pedig akkor harcrakész, duzzadó erejű nemzettel állott szemben, ma pedig . . . széthúzó, skeptikus, fáradt nemzettel. A király, úgy látszik, még nem biztos abban, hogy a nemzet tényleg a lemondás politikájának adta oda magát s mi reméljük, hogy bágyadtsága tényleg csak pillanatnyi. Nemzeteknek, melyeknek egész életükön át harcban kell állniok, vannak, kell, hogy legyenek olyan pillanataik is, mikor látszólag lemondanak, látszólag megunták a harcot; de ez csak látszat, mely mögött egy futó kimerültségi állapot lappang; a másik pillanatban azután újra kezdődik a nemzeti munka. De ez a munka egészen más valami, mint amit a nemzeti munkapárt hirdet. Bizonyos az, hogy a koalíciót, a koalícióban foglalt pártokat, e pártok által képviselt nemzeti akaratot a király még arra sem tartja érdemesnek, hogy temetésére személyesen fáradjon le Budavárába. Valószínűleg azért, mert nem igen szerette életében. De bizonyos továbbá az is, hogy a nemzeti munkapártnak nagyon rosszkor halt meg Lueger; hogyan, micsoda bátorsággal hirdetheti most a kormány a király és nemzet békéjét, politikája ez egyetlen, föltétlen programmpontját, azok után, hogy a király s a trónörökös a Lueger temetésén annyira megtisztelték ennek az osztrák politikusnak emlékét, aki testamentumába írta az osztrák politika örök vezérlő-motívumaként a gyűlöletet? Íme, a Lueger temetése oly fontos volt őfelségének, hogy miatta inkább március 15-ikét választotta a magyar miniszterelnök előterjesztéseinek meghallgatására s jóváhagyására. Tehát egy hét még. Március 22-én József főherceg mint „teljhatalmú királyi biztos“ fogja a mai parlamentet föloszlatottnak nyilvánítani. A király maga nem ér rá ily csekélységekre lefáradni szeretett magyar székvárosába. Hiszen Bécs olyan messze van Budapesttől! Szinte szinte olyan messze, mint a Jeruzsálem. S a magyar királyi cím, úgy Sziporka házasodik. Sziporka, a kitűnő író, diszkrét leveleit rendezte. A rendezés szót itt, stílszerűen, némi költői szabadsággal kell érteni. Mert a rendes hétköznapi értelemben aligha nevezhető így az a művelet, ha valaki, mint ezúttal Sziporka is, nemes egyszerűséggel belenyúl a jobb külső zsebébe, kimarkol onnan egy csomó idegesen föltépett, többé-kevésbbé összegyűrött borítékot és tartalmával együtt belöki íróasztalának egyik öblös fiókjába. A „jobb külső zseb“ ilyetén pontos körülírása itt korántsem szószaporítás, avagy tanáros pedantéria. Hozzátartozik ez hősünk élet- és lélekrajzához. Ezelőtt pár évvel ugyanis Sziporka még egészen máshová rakta volt ama leveleket, melyeket gyengéd kezek írtak neki, nem a jobb külső zsebébe. Ellenkezőleg, a bal belső zsebébe raktak a szíve közelébe. Soha leveleknek még olyan jó dolguk nem volt, mint akkor Sziporka diszkrét leveleinek. (Igaz, hogy akkor még ritkábban is jöttek hozzá az efajta levelek.) Kezdve ott, hogy mikor megkapta, először is gyöngéden végigsimogatta, aztán ollóval szépen felvágta (világért sem tépte!) s elolvasván — sokszor kétszer is — azon módon (még összehajtogatni is szentségtörésnek tartotta volna) elhelyezte a tárcájába, a már említett bal belső zsebébe. Ahonnan aztán több-kevesebb idő múltán (a levél érzelmi hőfokai szerint) belekerült Sziporka mintaszerűen és szinte leányos gyengédséggel rendezett kis szerelmi levéltárába. De hát mindez akkor volt így, mikor Sziporka az újságokban még csak mint „kedves fiatal írónk“, a külső-józsefvárosi bérkaszárnya nagyhatalmú házmesterének, Lovicska Mátyásnak noteszében pedig mint jelentéktelen „albérlő“, magyarul: szobaúr, szerepelt. Hogy onnan miképen tette meg az utat a „kitűnő írónk“ címig és a belvárosi elegáns legénylakásig, az voltaképen nem tartozik most ide. Elég az, hogy megérkezett a szín, hogy ismét stílszerűen beszéljünk (mert Sziporka most már kiválóképen drámaírással foglalkozik) a kitűnő iró előkelő ízléssel berendezett dolgozószobája. Ahol is a fent jelzett levélrendezési műveletet elvégezvén, az író kitette maga elé zsebóráját az asztalra. Egy kis órácskát — elmélkedett magában — most ellopok a szép Négyesi Netzné zsúrjából s az alatt megírok néhány jelenetet készülő drámámból. Felöltötte dolgozó kabátját, segítségül hívta a múzsát, ami — modern drámaíróról lévén szó — úgy értendő, hogy felhajtott egykét pohár cognacot, rágyújtott egy erős szivarra, azután a tolla után nyúlt. Észre sem vette ajtaján a kopogtatást, ami után nyomban megjelent a színen Lovicskáné, a fentemlített házmesterből valóságos belső inassá előléptetett Lovicska Mátyás érdemes hitvese. — Kézit csókolom, nagyságos úr — köszönt be Lovicskáné a szokottnál félénkebb hangon. — No, mi az, Lovicskáné? Nem hívtam, — szólt vissza oda se nézve Sziporka. — Kézit csó . . . — Jó, jó, ezt már hallottam! — mordult közbe Sziporka. — Ne haragudjon a nagyságos úr, kézit csókolom . . . Sziporka lecsapta a tollát: — Lovicskáné, tudja, hogy türelmes ember vagyok, de ha még egyszer kezet csókol... Mit akar, térjen a dologra! — A férjem, szegény, nem mert bejönni... —Persze, az orrát már leharaptam Lovicskának, most következnék a füle. Azt félti talán. — Jaj, kézit csókolom, dehogy ... Hiszen épen ez a baj, hogy a nagyságos úr mindig olyan jó volt hozzánk . . . — Ha csak ez a baj, Lovicskáné, ezen könnyen segíthetünk, — kezdett derülni Sziporka. — Olyan jó, — folytatta zavartan Lovicskáné, — hogy én azt ki sem mondhatom. Isten a tanúm . . . — Meg ez a három hetes por itt az íróasztalomon és a féléves, idült pókhálók ott a kályha mögött, — gondolta magában Sziporka, de elhallgatta a jó barátság kedvéért. — Mink csak egyszerű népek vagyunk — kerülgette tovább a forró kását Lovicskáné, — de azért tudjuk ám, mi az illendőség, kézit csókolom ... De hát nem bírjuk tovább. Öregek vagyunk már. És olyan drága ez a pesti élet ... és mindennap drágább . . . — Tudom, tudom, — hám mögött közbe türelmetlenül Sziporka. Lovicskáné folytatta: — Hát, csókolom kézit, nagyságos úr, ne haragudjon, csak elhatároztuk a férjemmel . . . A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal