Pesti Hírlap, 1910. augusztus (32. évfolyam, 183-207. szám)
1910-08-24 / 201. szám
1910. augusztus 24., szerda. FESTI HÍRLAP kis pénzt, húst vett, meg valami főzeléket, kávét adatott magának és ebéd után megveregetve a hasát, felkiáltott, hogy alapjában, véve mégis csak derék ember és jó apa ő. Egy ilyen jó órájában kivitt magával falura. Jó hoszszú sétát tettünk a Marne mentén, emelettel meg nyul-fricassét dezsönéztünk, apám azonban szerencsétlenségemre — vagy szerencsémre — egy kis bort talált inni. Előbb csak jó kedve kerekedett. De a jókedvének egészen befellegzett egy pihenő után a „Reader-vous de la Marine“-nél. Most már panaszkodni kezdett: — Szerencsétlen özvegy vagyok, — siránkozott a kocsmárosnénak — a házasság árvája vagyok. Hej, asszony nélkül kell nekem élni, mint egy csavargónak . . . e miatt a kis tehén miatt! Fáradt volt már s meleg is volt; ez csak növelte haragját. Panaszkodáson kezdte, veszekedésen folytatta tovább. Még egy pohár bor és én megkaptam az első ütést. — Amiért nevettél! — ordította. Képzelhetik, mennyi alapja volt ennek a vádnak. De ő most már tovább folytatta a verést: — Te vagy az oka mindennek! Ha volna igazság az égben, már régen elmentél volna az anyád után . . . És megfogta a hajamat. Nagy hajam volt, épen mint most és szinte csodálom is, hogy addig sohasem bántotta. Megrúgott és lelökött a földre, — engem valami lázadás szállott meg, segítségért kezdtem visítani. — Ah! gyalázatos . . . Ah! — kiabálta az apám. — Kigyó te, akit keblemen melengettem. Megállj, mert mostmegkapod a magadét. Egyszerre azonban két hatalmas kéz kapta el az övét és egy rekedt hang ezt dörmögte: — Hé, hé, öregem . . . vagy egyenest Fresnesbe vigyelek? Apám előbb megpróbált kiszabadulni, de nem bírt a hatalmas izmokkal, megadta magát. Néhány perc múlva az ember (urasági inas volt) egy hintóhoz vezetett bennünket, ki az országútra. Egy idős hölgy résztvevően nézett rám, a részeg pedig szinte restelkedve hajtotta le a fejét. — Minek üti ezt a gyereket? —, kérdezte az öreg hölgy. Fájdalmas és félénk kis arca volt, de a haja és a szolgái tiszteletet parancsoltak. Apám minden nyerseség nélkül felelt: — A lányom. Senkinek sincs hozzá semmi köze. — A bíráknak van. Én meglepődve és ijedezve vártam. Féltem, hogy ha megsérti az apámat, az csak annál rosszabb lesz rám nézve, úgy látszik, ő is erre gondolt, mert ezt kérdezte: — Nem volna kedve hozzám adni szolgálatba a lányát? — Mi hasznom nekem abból? Apám önkénytelenül a zsebéhez nyúlt. Azután rám nézett. Reszketni kezdtem. — Előre kiadom egy negyedévre, — mondta újra az öreg hölgy. Újra a zsebéhez nyúlt, — az egész üres volt. — Száz frank! — mondta, mint egy spártai. Az idős hölgy elővett egy bőrtárcát és öt aranyat vetett apám kapzsi kezébe. Apám egy szót sem szólt többet, — megfordult s elment. * * * — Azt tudják. — fejezte be Simone, — hogy mme Dorfeuilles lányául fogadott és rám hagyta a vagyonát. S ezt sohasem tehette volna meg, ha apám valami csendes természetű ember. J.-H. Rosnyainé: Pixaro." Hajápolás tudományos alapon e leghelyesebb a fejbőr ápolására és a haj erősítésére. Ara üvegenként: 2.50 K. Hónapokig elegendő Vegyes. Vidéki esetek. Debrecen közelében, egy tanyai parasztnak 97 éves korában jutott eszébe, hogy milyen nagy szégyen is, hogy ő felnőtt volta dacára se írni, se olvasni nem tud. Pedig milyen jó volna a saját szemével tudomást szerezni az újságokból, hogy mi az a nagyvilágban. A mostani írástudatlan állapotában teljesen a Mihály szomszéd kényére van bízva, aki pedig csak akkor mond el neki egyetmást, ha a kedvét a felesége el nem rontja. Ez pedig ritkán esik meg. Egy szó mint száz, a tanyai Mathuzsalem elhatározta, hogy ő bizony megtanulja a betűvetést. Lett is ámulás-bámulás, amikor egyik őszi napon avval állított be a debreceni elemi iskolába, hogy ő tanulni akar. Az aggastyán elemista addig erősködött, mig fel nem vették. És azontúl mindennap gyalogszerrel bebandukolt Debrecenbe. Már tavaszra járt az idő, amikor az iskolából viszajövet, kifáradtan az országút egyik kőrakására ült le pihenni. Alig ült ott néhány percig, négy táltos húzta fogat repült el az orra előtt, utána néz, hát látja ám, hogy a kocsiból valami kipottyan az országútra, odaballag, felveszi. Egy duzzadt pénztárca volt, tele vakító, ropogós ezer koronásokkal. — Hm, ez nagy sor — dünnyögte az öreg és avval a pénztárcát maga alá téve, újra leült a kőrakásra. Még meg se melegedett nála a sok-sok ezres bankó, már jött vissza a négy táltos, a fogat megáll az öreg előtt, kiszáll belőle az úr és kérdi: — Bácsikám, nem látott erre jönni valakit? — Láttam én — felelte az öreg tanyai akkurátossággal. — Kit? — Hát az urat, ezen a hintón ni. — Hát nem talált maga bácsikám egy erszényt ? — Találtam én. — Mikor? — Mikor az iskolából jöttem. A fogat tulajdonosa végig néz az öregen, megvakarja a fejét, mint aki félbolondra akadt, akivel semmire se mehet. — Ugyan, hiszen az még Noé idejében lehetett — legyint boszosan a kezével — és avval a kocsijára ugrott és vágtatott vissza tovább a pénztárcája után. * * • Panasz ment a hódmezővásárhelyi kapitányságra, hogy a cigánysoron a 10 éves Markocs Jóska rendre meglékeli a polgáremberek csemetéinek fejét. Ki is ment egy rendőr a putrik közé. — No te híres, hát te vagy,, aki a gyerekek fejét meglékeled? — állított be Markocsék viskójába, szerencsésen otthon találván Jóskát. Jóska nem szólt egy szót se, hanem, égszakadás, földindulás levetette magát a földre és ordított, jajveszékelt, ahogy csak torkán kifért, pedig a haja szála se görbült meg. Persze hamarosan együtt volt a cigányság, mely előtt könnyes szemekkel jelentette az öreg Markoes: — Agyonütötte a rendőr a gyerekemet. A rendőr azonban ismerte már a dörgést, rá se hederített a fenyegetően mormogó cigánynépre, hanem kocsit kerített, rárakta a rendületlenül sivalkodó cigánypurdét és odaszólt az apjának: — No dáde, fel a kocsira te is, legalább majd tanúskodhatsz a Privitzer kapitány úr előtt, mint ütöttem agyon a fiadat. Akár talán még más is tanúskodni ellenem, beviszem szívesen a kapitány úr elé. — De még körül se nézett, már elinalt a cigánynép, mint a kámfor. De, meg kell adni, a Jóska gyerek ordított tovább, így értek a kapitány elé. — Jelentem a lássan kapitány úr, itt a Markóca Jóska, akit, mint az apja mondja, agyonütöttem. — Nem, csak megütötte — enyhítette most már az öreg a dolgot — de úgy megütötte, hogy most a nehézség járja — mutat földön fetrengő, sivalkodva rajkójára. A kapitány összenézett a rendőrrel. — Szegény rajkója, a nehézség járja? No de jó, hogy itt a rendőrorvos, az majd megoperálja. — Megoperálja? — hal el a dádé, a Jóska gyerek meg egyszeriben elhallgatott. — Csakis. Felvágjuk a hasát. No de erre már felugrott Markoes Jóska és úgy elinalt, hogy a nyúl se jobban. Megugrott az operáció elől. — No dádé? — kérdezte most a kapitány, mire az így felelt: — Lehet is a csigánynak hatósági emberrel szemben igazsa!? — és azzal sértődötten a fia után baktatott. — (ötven teve.) Az orosz közigazgatás bámulatraméltó eseteiből mond el egyet egy német folyóiratban P. Miller, volt orosz főellenőr. Annak idején Turkesztánban szolgált, mint ellenőr. Egy nap főnökétől parancsot kapott, hogy utazzék Kiril-Arwalba és vegyen át ötven tevét, amelyeket az orosz állam számára vásároltak. Amint Miller a városkába érkezett, menten jelentkezett a város parancsnokánál, Sultamov ezredesnél, hogy a tevéket átvegye. Az ezredes kedélyes ember volt. — A tevék várhatnak, atyuska, igyunk előbb egy korty italt, meg harapjunk valamit. — Bocsásson meg ezredes úr — felelt Miller — előbb a tevéket szeretném látni. — A tevéket szeretné? Hehehe, az kissé nehéz lesz. — Hogyan, ezredes úr, hiszen azért küldtek. — Igen, igen, de furcsa dolog esett meg a tevékkel. — Ugyan micsoda? — Tegnapelőtt megvettem 50 tevét egy tatár embertől, darbját 75 rubelért. Ki is fizettem persze. Itt álltak a tevék ablakom alatt, öröm volt nézni őket, olyan szépek, kedvesek, fiatalok voltak és képzeld, atyuska, de képzeld, estére mind megdöglöttek. Szerencse, itt a tatár nyugtája, mert még el sem hinnéd, atyuska. — Baj, baj, de a bőrüket csak láthatnám? — A bőrüket, hm, hm, persze, de hát furcsa dolog esett ám meg a bőrükkel is. — Hát azokkal meg mi történt? — Valami féreghad támadta meg a lenyúzott bőröket és képzeld, atyuska, csak képzeld, reggelre a férgek megették mind az ötven bőrt. — Hát mit csináljunk most, ezredes úr?— Mit, atyuska? Jegyzőkönyvet. Megírjuk az esetet Pétervárra, mellékeljük a tatár nyugtáját is és mire ez a jegyzőkönyv Pétervárról ide visszajön, hol leszünk mi már akkor, atyuska? De most már igyunk egy korty italt. Miller, mit tehetett mást, mint megírta a jegyzőkönyvet az ötven teve esetéről és világéletében többet nem is hallott a dologról. Úgy látszik, odafent is folytatódtak a furcsa esetek. (A japáni árvízkatasztrófa.) Tokióból jelentik, hogy a nagy árvíz pusztításairól most érkeztek meg az első hivatalos jelentések, miután sikerült a távirati összeköttetést a vidéki városokkal helyreállítani. Sokkal nagyobb volt a katasztrófa, semmint eleinte hitték. Az orkán és a felhőszakadás, amelyet forgószél követett, egész tartományok termését megsemmisítette és sok ezer ember lett hajléktalan. Egyedül Tokióba negyedmillió vidéki ember vándorolt, akik csak puszta életüket mentették meg s a szó szoros értelmében koldusokká lettek. Még megközelítőleg sem lehet egyelőre megállapítani, hogy hány emberélet veszett oda és a halottak száma minden bizonynyal sok ezer. Tokió el van árasztva menekültekkel és a nyomorúságot még borzalmasabbá teszi az a körülmény, hogy a fővárosba a menekültek mindenféle járványokat hurcoltak be. (Amerikai kalap-hóbort.) Az amerikai nők emancipálni akarják magukat a párizsi nők divatja alól. Eddig mi volt a női kalapokon a dísz? Szalag vagy virág, vagy toll. A tollnak, bármilyen drága is legyen, valami határa csak volt arát illetőleg. A legdrágább strucctoll sem kerülhetett száz koronánál többe. Ez pedig kevés egy amerikai milliárdosnőnek, ők kieszelték, hogy művész emberrel képet festetnek a kalap selyem borítékára. Mindenféle képet, csendéletet, genre képet, tájképet; a fő az, hogy drágán dolgozó festő márkája legyen a kalapon. Például egy milliárdosnő olyan festővel festetett, aki 10,000 koronáért fest egy apró ölel fejet. Ezt azután nem mindenki utánozhatja.