Pesti Hírlap, 1910. augusztus (32. évfolyam, 183-207. szám)

1910-08-24 / 201. szám

1910. augusztus 24., szerda. FESTI HÍRLAP kis pénzt, húst vett, meg valami főzeléket, ká­vét adatott magának és ebéd után megvere­getve a hasát, felkiáltott, hogy alapjában, véve mégis csak derék ember és jó apa ő. Egy ilyen jó órájában kivitt magával falura. Jó hosz­­szú sétát tettünk a Marne mentén, emelettel meg nyul-fricassét dezsönéztünk, apám azon­ban szerencsétlenségemre — vagy szeren­csémre — egy kis bort talált inni. Előbb csak jó kedve kerekedett. De a jókedvének egészen befellegzett egy pihenő után a „Reader-vous de la Marine“-nél. Most már panaszkodni kezdett: — Szerencsétlen özvegy vagyok, — si­ránkozott a kocsmárosnénak — a házasság árvája vagyok. Hej, asszony nélkül kell ne­kem élni, mint egy csavargónak . . . e miatt a kis tehén miatt! Fáradt volt már s meleg is volt; ez csak növelte haragját. Panaszkodáson kezdte, ve­szekedésen folytatta tovább. Még egy pohár bor és én megkaptam az első ütést. — Amiért nevettél! — ordította. Képzelhetik, mennyi alapja volt ennek a vádnak. De ő most már tovább folytatta a verést: — Te vagy az oka mindennek! Ha volna igazság az égben, már régen elmentél volna az anyád után . . . És megfogta a hajamat. Nagy hajam volt, épen mint most és szinte csodálom is, hogy addig sohasem bántotta. Megrúgott és lelökött a földre, — engem valami lázadás szállott meg, segítségért kezdtem visítani. — Ah! gyalázatos . . . Ah! — kiabálta az apám. — Kigyó te, akit keblemen melenget­tem. Megállj, mert most­­megkapod a ma­gadét. Egyszerre azonban két hatalmas kéz kapta el az övét és egy rekedt hang ezt dör­­mögte: — Hé, hé, öregem . . . vagy egyenest Fresnesbe vigyelek? Apám előbb megpróbált kiszabadulni, de nem bírt a hatalmas izmokkal, megadta magát. Néhány perc múlva az ember (urasági inas volt) egy hintóhoz vezetett bennünket, ki az országútra. Egy idős hölgy résztvevően né­zett rám, a részeg pedig szinte restelkedve hajtotta le a fejét. — Minek üti ezt a gyereket? —, kérdez­te az öreg hölgy. Fájdalmas és félénk kis arca volt, de a haja és a szolgái tiszteletet parancsoltak. Apám minden nyerseség nélkül felelt: — A lányom. Senkinek sincs hozzá sem­mi köze. — A bíráknak van. Én meglepődve és ijedezve vártam. Fél­tem, hogy ha megsérti az apámat, az csak annál rosszabb lesz rám nézve, úgy látszik, ő is erre gondolt, mert ezt kérdezte: — Nem volna kedve hozzám adni szol­gálatba a lányát? — Mi hasznom nekem abból? Apám önkénytelenül a zsebéhez nyúlt. Azután rám nézett. Reszketni kezdtem. — Előre kiadom egy negyedévre, — mondta újra az öreg hölgy. Újra a zsebéhez nyúlt, — az egész üres volt. — Száz frank! — mondta, mint egy spártai. Az idős hölgy elővett egy bőrtárcát és öt aranyat vetett apám kapzsi kezébe. Apám egy szót sem szólt többet, — megfordult s elment. * * * — Azt tudják. — fejezte be Simone, — hogy mme Dorfeuilles lányául fogadott és rám hagyta a vagyonát. S ezt sohasem tehett­­e volna meg, ha apám valami csendes ter­mészetű ember. J.-H. Rosny­ainé: Pixaro." Hajápolás tudományos alapon e leghelyesebb a fejbőr ápolására és a haj erősítésére. Ara üvegenként: 2.50 K. Hónapokig elegendő Vegyes. Vidéki esetek. Debrecen közelében, egy tanyai parasztnak 97 éves korában jutott eszébe, hogy milyen nagy szégyen is, hogy ő felnőtt volta dacára se írni, se olvasni nem tud. Pedig milyen jó volna a saját szemével tudomást szerezni az újságokból, hogy mi az a nagyvilágban. A mostani írástudatlan álla­potában teljesen a Mihály szomszéd kényére van bízva, aki pedig csak akkor mond el neki egyet­­mást, ha a kedvét a felesége el nem rontja. Ez pedig ritkán esik meg. Egy szó mint száz, a tanyai Mathuzsalem elhatározta, hogy ő bizony megta­nulja a betűvetést. Lett is ámulás-bámulás, amikor egyik őszi napon avval állított be a debreceni ele­mi iskolába, hogy ő tanulni akar. Az aggastyán elemista addig erősködött, mig fel nem vették. És azontúl mindennap gyalogszerrel bebandukolt Debrecenbe. Már tavaszra járt az idő, amikor az iskolá­ból viszajövet, kifáradtan az országút egyik kő­rakására ült le pihenni. Alig ült ott néhány per­cig, négy táltos húzta fogat repült el az orra előtt, utána néz, hát látja ám, hogy a kocsiból va­lami kipottyan az országútra, odaballag, felveszi. Egy duzzadt pénztárca volt, tele vakító, ropogós ezer koronásokkal. — Hm, ez nagy sor — dünnyögte az öreg és avval a pénztárcát maga alá téve, újra leült a kő­rakásra. Még meg se melegedett nála a sok-sok ezres bankó, már jött vissza a négy táltos, a fogat megáll az öreg előtt, kiszáll belőle az úr és kérdi: — Bácsikám, nem látott erre jönni valakit? — Láttam én — felelte az öreg tanyai akku­­rátossággal. — Kit? — Hát az urat, ezen a hintón ni. — Hát nem talált maga bácsikám egy er­szényt ? — Találtam én. — Mikor? — Mikor az iskolából jöttem. A fogat tulajdonosa végig néz az öregen, megvakarja a fejét, mint aki félbolondra akadt, akivel semmire se mehet. — Ugyan, hiszen az még Noé idejében lehe­tett — legyint boszosan a kezével — és avval a kocsijára ugrott és vágtatott vissza tovább a pénz­tárcája után. * * • Panasz ment a hódmezővásárhelyi kapitány­ságra, hogy a cigánysoron a 10 éves Markocs Jós­ka rendre meglékeli a polgáremberek csemetéinek fejét. Ki is ment egy rendőr a putrik közé. — No te híres, hát te vagy,, aki a gyerekek fejét meglékeled? — állított be Markocsék viskó­jába, szerencsésen otthon találván Jóskát. Jóska nem szólt egy szót se, hanem, égszaka­dás, földindulás levetette magát a földre és ordí­tott, jajveszékelt, ahogy csak torkán kifért, pedig a haja szála se görbült meg. Persze hamarosan együtt volt a cigányság, mely előtt könnyes sze­mekkel jelentette az öreg Markoes: — Agyonütötte a rendőr a gyerekemet. A rendőr azonban ismerte már a dörgést, rá se hederített a fenyegetően mormogó cigánynépre, hanem kocsit kerített, rárakta a rendületlenül si­­valkodó cigánypurdét és odaszólt az apjának: — No dáde, fel a kocsira te is, legalább majd tanúskodhatsz a Privitzer kapitány úr előtt, mint ütöttem agyon a fiadat. Akár talán még más is tanúskodni ellenem, beviszem szívesen a kapitány úr elé. — De még körül se nézett, már elinalt a cigánynép, mint a kámfor. De, meg kell adni, a Jóska gyerek ordított tovább, így értek a kapitány elé. — Jelentem a lássan kapitány úr, itt a Mar­kóca Jóska, akit, mint az apja mondja, agyon­ütöttem. — Nem, csak megütötte — enyhítette most már az öreg a dolgot — de úgy megütötte, hogy most a nehézség járja — mutat földön fetrengő, sivalkodva rajkójára. A kapitány összenézett a rendőrrel. — Szegény rajkója, a nehézség járja? No de jó, hogy itt a rendőrorvos, az majd megoperálja. — Megoperálja? — hal el a dádé, a Jóska gyerek meg egyszeriben elhallgatott. — Csakis. Felvágjuk a hasát. No de erre már felugrott Markoes Jóska és úgy elinalt, hogy a nyúl se jobban. Megugrott az operáció elől. — No dádé? — kérdezte most a kapitány, mire az így felelt: — Lehet is a csigánynak hatósági emberrel szemben igazsa!? — és azzal sértődötten a fia után baktatott. — (ötven teve.) Az orosz közigazgatás bá­­mulatraméltó eseteiből mond el egyet egy német folyóiratban P. Miller, volt orosz főellenőr. An­nak idején Turkesztánban szolgált, mint ellenőr. Egy nap főnökétől parancsot kapott, hogy utaz­zék Kiril-Arwalba és vegyen át ötven tevét, ame­lyeket az orosz állam számára vásároltak. Amint Miller a városkába érkezett, menten jelentkezett a város parancsnokánál, Sultamov ezredesnél, hogy a tevéket átvegye. Az ezredes kedélyes em­ber volt. — A tevék várhatnak, atyuska, igyunk előbb egy korty italt, meg harapjunk valamit. — Bocsásson meg ezredes úr — felelt Mil­ler — előbb a tevéket szeretném látni. — A tevéket szeretné? Hehehe, az kissé ne­héz lesz. — Hogyan, ezredes úr, hiszen azért küldtek. — Igen, igen, de furcsa dolog esett meg a tevékkel. — Ugyan micsoda? — Tegnapelőtt megvettem 50 tevét egy ta­tár embertől, darbját 75 rubelért. Ki is fizettem persze. Itt álltak a tevék ablakom alatt, öröm­ volt nézni őket, olyan szépek, kedvesek, fiatalok voltak és képzeld, atyuska, de képzeld, estére mind megdöglöttek. Szerencse, itt a tatár nyugtája, mert még el sem hinnéd, atyuska. — Baj, baj, de a bőrüket csak láthatnám? — A bőrüket, hm, hm, persze, de hát furcsa dolog esett ám meg a bőrükkel is. — Hát azokkal meg mi történt? — Valami féreg­had támadta meg a lenyú­zott bőröket és képzeld, atyuska, csak képzeld, reggelre a férgek megették mind az ötven bőrt. — Hát mit csináljunk most, ezredes úr?­­— Mit, atyuska? Jegyzőkönyvet. Megírjuk az esetet Pétervárra, mellékeljük a tatár nyugtá­ját is és mire ez a jegyzőkönyv Pétervárról ide visszajön, hol leszünk mi már akkor, atyuska? De most már igyunk egy korty italt. Miller, mit tehetett mást, mint megírta a jegyzőkönyvet az ötven teve esetéről és világéle­tében többet nem is hallott a dologról. Úgy lát­szik, odafent is folytatódtak a furcsa esetek.­­ (A japáni árvízkatasztrófa.) Tokióból je­lentik, hogy a nagy árvíz pusztításairól most ér­keztek meg az első hivatalos jelentések, miután sikerült a távirati összeköttetést a vidéki városok­kal helyreállítani. Sokkal nagyobb volt a ka­tasztrófa, semmint eleinte hitték. Az orkán és a felhőszakadás, amelyet forgószél követett, egész tartományok termését megsemmisítette és sok ezer ember lett hajléktalan. Egyedül Tokióba negyed­­millió vidéki ember vándorolt, akik csak puszta életüket mentették meg s a szó szoros értelmében koldusokká lettek. Még megközelítőleg sem lehet egyelőre megállapítani, hogy hány emberélet ve­szett oda és a halottak száma minden bizonynyal sok ezer. Tokió el van árasztva menekültekkel és a nyomorúságot még borzalmasabbá teszi az a kö­rülmény, hogy a fővárosba a menekültek minden­féle járványokat hurcoltak be.­­ (Amerikai kalap-hóbort.) Az amerikai nők emancipálni akarják magukat a párizsi nők divatja alól. Eddig mi volt a női kalapokon a dísz? Szalag vagy virág, vagy toll. A tollnak, bár­milyen drága is legyen, valami határa csak volt arát illetőleg. A legdrágább strucctoll sem kerül­hetett száz koronánál többe. Ez pedig kevés egy amerikai milliárdosnőnek, ők kieszelték, hogy művész emberrel képet festetnek a kalap selyem borítékára. Mindenféle képet, csendéletet, genre képet, tájképet; a fő az, hogy drágán dolgozó festő márkája legyen a kalapon. Például egy mil­liárdosnő olyan festővel festetett, aki 10,000 ko­ronáért fest egy apró ölel fejet. Ezt azután nem mindenki utánozhatja.

Next