Pesti Hírlap, 1910. szeptember (32. évfolyam, 208-233. szám)

1910-09-03 / 210. szám

Budapest, 1910 XXXII. évfolyam, 210. (11.209.) szám Szombat, szeptember 3 Előfizetési árak: Egész évre ... Félévre............ Negyedévre....... 7 „ Egy hóra............ 2„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet. Telefon 26—45. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78. Telefon 26—1Q. Megjelenik hétfő kitételével minden nap. A közigazgatás államosítása. A törvényhatósági közigazgatási bizott­ságok most tartott nyári üléseiken tárgyalták a közigazgatás állapotáról, az ország közviszo­nyairól szóló fél éves jelentéseiket, melyek köz­állapotaink képét tárják elénk s fölkerülnek a kormányhoz, mely ezekből a jelentésekből vesz tudomást a közigazgatás menetéről s hiányai­ról és teszi meg ezek javítása iránt részint tör­vényhozási (kodifikatórius), részint kormány­zati (adminisztratív) úton a szükséges intézke­déseket. A fél éves jelentések száraz, statiszti­kai adatokat tartalmazó átlagos csoportjából kimagaslik egyik-másik törvényhatósági köz­­igazgatási bizottságnak igazán tartalmas, ér­dekes jelentése, mely praktikus, talpraesett ja­vaslatokat is tesz a közigazgatás megjavításá­ra, elavult, hiányos törvényeink megváltozta­tására s országos érdekű, a megoldásra rég megérett problémák rendezésére, így többek között Temes vármegye köz­­igazgatási bizottsága végigmegy a közigazga­tás valamennyi ágán s a községi, a törvény­­hatósági, a közegészségügyi, a közgazdasági, a közoktatási, a pénzügyi adminisztráció terén fönnálló bajok orvoslására — találó kritikája mellett fölötte praktikus ideákat is vet föl. Egyben azonban eldobja a sulykot ez a magas színvonalú jelentés, abban tudniillik, hogy a vármegyei tisztviselők államosítása mellett nyilatkozik s kéri a kormányt és a törvény­­hozást, hogy a közigazgatás tervbe vett reform­ját az autonómia kiszélesítése mellett az álla­mosítás, a törvényhatósági tisztviselők kine­vezése alapelvével oldja meg. Tehát az államo­sítás jelszava, amivel eddig a kormány nem mert, vagy nem akart előállni, megjelenik a magyar közélet megoldásra váró problémái között. Nem most kísért először az államosítás eszméje. Valahányszor szó volt vagy szó van a közigazgatás szerves átalakításáról, — és az alkotmányos aera óta minden kormány Pro­gramm­jába vette ezt, — mindig fölmerül az államosítás gondolata is. Hiszen valamennyi vármegyei restaurációra azt mondották, vala­mennyiről azt hitték maguk a vármegyék és a tisztviselők is, hogy no, ez a legeslegutolsó tisztújítás volt, most már következik az államo­sítás, a kinevezés. És még most is választ a vármegye s remélhetőleg, választani fog időt­len időkig! Nálunk ugyanis a választást és kineve­zést nem lehet és nem szabad merev doktriner álláspontból nézni és megítélni s épenséggel nem szabad e tekintetben a műveit külföld, az előhaladottabb nyugati államok állami köz­­igazgatását és a kinevezési szisztémával igen szépen összeférő, igen jól működő, tartalmas, egészséges önkormányzatát például odaállí­tanunk. Ha nálunk is úgy volna, mint például Német-, Angol-, Franciaországban, hogy a nemzet és nemeztiség fogalma egy volna, ha az egységes politikai magyar nemzet a tiszta ma­gyar fajból állana, ha a mellett semmiféle ösz­­szeköttetésben nem volnánk mi, szuverén ál­lam, egy másik szuverén állammal államjogi kapcsolat tekintetében, szóval, ha­ teljesen fü­g­­getlen nemzetállam volnánk, akkor a népkép­viseleti alkotmány s a felelős parlamenti kor­mányrendszer természete szerint másról, mint tisztán állami közigazgatásról mi sem beszél­hetnénk. Azt ugyanis jól tudjuk, hogy az autonóm­i viszonya. Miután minden második ember hiva­tást érez magában a nemes szakácsművészet iránt, a nézetek kiterjedtek a sült halra is. E tekintetben igen nagy eltérések voltak ész­lelhetők, mert egyesek azon balga nézetben voltak, hogy a halat is úgy forgatják a nyárson, mint a libát, pedig tudvalevőleg más a fanyárs s más a vasból való lúdlelke. Miután azonban az ujjunk sem egyforma s mert gondolatát szóban és írásban mindenki szabadon közölheti, s a viták olykor, különösen pénteki napokon praesente cadavere az éjféli órákig is elmérge­sedtek. A bográcskérdés szintén erősebb hullá­mokat okozott. Abban minden szakértő meg­egyezett, hogy a takaréktűzhelyen lábasban (lába sincs neki, a szerencsétlennek) főtt hal nem étel, az csak annyiban hasonlít a halhoz, mint a cukrász finom piskótája, ahoz a bisquit­­hez, amit a tengerész katonának adnak, hogy legyen neki mibe a fogát kitörnie. Ebben a dologban az összes half­őzó népek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy vagy­­bogrács, vagy semmi. Ez elvi alap. A bográ­csok azonban kétfélék. Vannak domború aljuak s vannak lapos feneküek. A domború aljúhoz koszorú szükséges, hogy az asztalon megáll­hasson, máskülönben billeg rajta és itt ismét eltértek a nézetek, hogy az-e az igazi koszorú, amit szalmából fonnak, vagy pedig amit fából faragnak. De voltak a laposalja bográcsnak is pártolói, sőt azt állították némely túlzók, hogy csakis ilyen bográcscsal mutatható be az a főzővirtus, hogy mikor a szakács a kész pap­rikás hallal teli bográcsot a szolgafáról leemeli, mi a lényege nem a tisztviselők választásában, vagy kinevezésében áll. Az autonómia lényege az, hogy az állampolgárok helyi ügyeiket s az államigazgatási ügyek egy részét maguk intézik, maguk látják el, a törvényeket, rendeleteket és statútumokat maguk hajtják végre, ingyen szolgálván a közügyeket. Maguk kormányoz­­­zák magukat: ez az önkormányzat. De az Ausztriával való államjogi össze­köttetési»­^, nemzetiségi viszonyainkat, szó­val sajátos helyzetünket tekintve, a régi,--ás közel nyultban lezajlott alkotmányos ^küzdel­­meink intő tanukégaira gondolva, azt kell mondanunk, hogy nálunk nem tisztán köz­­igazgatási probléma a választási vagy kineve­zési rendszer. Hanem több annál, nagy köz­jogi, alkotmányvédelmi kérdés, melyek.Csak speciális a­a­gyar szem­m­el lehet nézni és spe­ciális magyar felfogással lehet és szabad meg­oldani. Hiszen épen ezek a magasabb szem­pontok irányították a törvényhozást, mikor el­törölte az állami közigazgatást inauguráló egy­­szakásos Szapáry-féle törvényt s meghozta az úgynevezett garanciális törvényeket, melyek a kormány és a törvényhatóságok között való összeütközés eseteiben döntő bíróvá a közigaz­gatási bíróságot teszik meg. Azok az okok, me­lyek az államosító Szapáry-féle törvény eltör­lését és az 1907. évi 59., 60. és 61. t.-cikkek meghozatalát szükségessé tették, ma is meg­vannak és mindig is meg fognak maradni, míg az 1723. évi I. és II. t.-cikk létesítette államjogi kapcsolat Magyarország és Ausztria között fönnáll. Ha pedig ezekre a históriai tanulságokra való tekintet nélkül, tisztán az adminisztráció egyöntetűsége, pontossága, mondjuk, modern­­­­sége kedvéért államosítjuk a törvényhatósági a tenyerére teszi és úgy viszi a párolgó ételt az asztalhoz. Ami egyébként nem tréfa dolog, régi halászok megtették, hogy most tudják-e még a fortélyát, nem tudom. Az ilyen szakács sohasem tüzelt a szolgafán lógó bogrács alá, hanem mindig csak az oldala körül. Ugyan ez így van most is. Karikában rakta a tüzet s a vékony, apró fadarabokat egyenkint helyezte rá. E lassú tűznél a bogrács oldalainak a mele­gétől felforrt és megfőtt az étel úgy, hogy a bogrács feneke alig melegedett meg , melegét a kérges marka halász tenyere bízvást kiáltotta. Egyes Tamások azonban ma már ebben is kételkednek, mert az ezen vonalon való kétel­kedés is beletartozik a huszadik századba. E nélkül nem volna tökéletes. S ha már ennyire benne voltunk a főzés­ben, ki kellett terjeszkedni a szolgafára és a kavarófára is. Egy alkalommal megdöbbentően igazolódott be az, hogy olyan emberek, akik egyébként egészen rendes és hozzáértő szakács­embereknek látszottak, mily balga felületesség­gel tévesztik össze minden ételek királyát, a paprikás halat a gulyásfőzéssel és a juhászfő­zéssel. Ez emberek azt mondták, hogy nemcsak szolgafa van, hanem szolgavas, illetve vas­szolga is van s mivel a szolga vas tartó karján rovátkák vannak, ezeken a bogrács ide-oda tologatható a szerint, milyen meleget a benne főlő étel kíván. Továbbá volt, aki komolyan állította, hogy kanállal nem szabad a bográcsba nyúlni, hanem ahoz külön kavarófa szükséges, amelynek az alja épen olyan gömbölyded, mint a bogrács feneke, hogy így egymáshoz üljenek. E férfiak nevét nem írom ki, mert már megint főzünk. Tavaly, vagy lehet annak pár éve is, valamely írásom jelent meg a Pesti Hírlapban, amely a tiszai vizi élettel, halászok dolgaival, miegyébbel foglalkozott. Szó került benne arról a halról is, amelyet paprikás lében főz­nek meg s úgy eszik, akik kedvelik. Ma úgy hívják, hogy halpaprikás. Megkockáztattam azt a kijelentést, hogy ezt az ételt ugyanígy semmiféle halász nem nevezi annak, mert a neve nem halpaprikás, hanem paprikás hal. Mondván, hogy az ecetes halat nem nevezi senki sem halecetesnek. Valamely tudományos tantétel a pata­­góniai röptelen mikéntje és hogyanja felől bizonyára nem keltett volna semmiféle érdek­lődést. Legyen lúd, az az hogy pingvin, ha kö­vér, az ördögök bánják. Becsületére legyen azonban mondva, a halnak, hogy az másforma : itt az érdeklődés megnyilvánult s különböző vélemények támadtak a felől, hogy milyen a hal, ha paprikás lében éli holta után a világát. Paprikás hal-e vagy halpaprikás? E felől helybeli viták is keletkeztek, továbbá levél­beli különvélemények ragaszkodtak ahoz a né­zethez, hogy az általánosan tisztelt és becsült halpaprikás nimbuszát megtépni nem szabad, mert az fő vétel terhe alatt tilos. Mellékkérdések is merültek föl. A kő bedobatott a kútba, a követ már visszahúzni nem lehetett, ellenben a kút vizén hullámok támadtak. Szóvá tevődött a paprikás halnak a hallevesnek s a halászlének egymáshoz való A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.

Next