Pesti Hírlap, 1910. október (32. évfolyam, 248-259. szám)

1910-10-18 / 248. szám

Budapest, 1910.,________________XXXII. évfolyam, 248. (11.247 ) szám.________________Kedi, október 18. Előfizetési érttk: Ss­­.rkesztése^ -Egész ^8 K—rt _ Budapest,^ Váci­ körut 7a minden tudnivaló a 32-ik Megjelenik' hétfő kbéte­éves oldalon olvasható. • V­AV'n-minden nap. Egri liberalizmus és újpesti igazság. Az elmúlt vasárnap három miniszteri beszédet is hozott. Egyiket Aehrenthal külügy­miniszter mondta Bécsben; a másikat Zichy kultuszminiszter Egerben; a harmadikat pe­dig Székely igazságügyminiszter Újpesten. Súlyban bizonyára Aehrenthalnak az osztrák delegációban elmondott beszéde nyom a leg­többet, de mert beszéde főtárgya, a szandzsák­­vasút, föltétlenül szóba fog kerülni még a ma­gyar delegációban is,­­ maradjunk inkább ma az itthoni miniszteri­­fikcióknál, bárha ezek, megméretvén, meglehetősen könnyűek­nek is fognak találtatni. Zichy miniszter eddig ese még semmiféle okot nem szolgáltatott arra, hogy politikai ellenfelei is ne a leglegálisabban kezeljék, amit különben ő maga is örömmel hangozta­tott Egerben. Egész eddigi működése folyamán talán épen e legújabb beszéde az, mely élesebb kritikát hívna ki maga ellen, ha ... ha Zichy nem lett volna olyan bölcs, hogy beszédében, eleve villámhárítót állítson föl védelmére. Amit Zichy Egerben általán a képviselő kötelességéről s amit a maga politikai hitval­lásáról, irányáról mondott: ezek nagyon is sebezhető pontjai beszédének. „A választókerü­let bizalma, szeretete s politikai ellenfeleinek legális előzékenysége azt teszi a képviselőnek kötelességévé, hogy pártérdek nélkül, egyesek pártpolitikai állására való tekintet nélkül szol­gálja a választókerület érdekeit“, így a mi­niszter-képviselő. Ez lehet ugyan nyelvbotlás is s akkor semmi baj, de ép úgy lehet meg­győződés is, akkor már baj van, nagy baj, mert a képviselő kötelessége elsősorban az, hogy a nemzet érdekeit szolgálja s nem a választó­­kerülete érdekeit — ezt minden politikai isko­lakönyv is igy tanítja s ezt nem szabad elfe­lejtenie soha egy képviselőnek sem, kivált az olyan képviselőnek nem, akinek képviselősége mellé a király miniszterséget is adott s aki­nek igy a választókerület érdekeit szolgálni nagyon is könnyű kötelesség. Ugyancsak minden politikai iskolakönyv­ben található s elolvasható egy a liberalizmus és konzervativizmus közötti különbségeket fej­tegető fejezet, mely e két politikai főelv közötti különbséget a legdurvább, legkézzelfoghatóbb módon úgy fejezi ki, hogy egyrészt mennél nagyobb, egyéni szabadság és másrészt az in­tézmények, az állam mennél nagyobb szabad­sága, térfoglalása, lenyűgöző hatalma, az egyén életében, az egyénnel szemben. A miniszter Zichy, aki mint képviselő, a múltban konzervatív irányú politikát foly­tatott s ezt volt bátorsága mindig be is vallani, most ugyanily bátorsággal vallomást teszen új hitvallásáról, amit ő ideális liberalizmusnak nevez. Érti pedig alatta „a gondolatnak, az érzelmeknek és a szónak, az egyeseknek és az intézményeknek a szabadságát“. Látnivaló te­hát, hogy ez az ideálisnak nevezett liberaliz­mus a valódi liberalizmus és konzervativiz­mus bizonyos vegyítéséből áll elő. Ez a k­é­­miai összetétel azonban lehetetlen elméletben. A gyakorlat más. Az életben, a politikában, a politikai irányokban soha sem lehet éles vá­lasztóvonalakat fölállítani; ott a legliberálisabb politikus is kénytelen olykor bizonyos téren konzervativizmusba átcsapni. Az élet más. Ott a tettek beszélnek. Ámde az elmélet is más s itt a kétszer-kettő mindig négy marad; itt nem lehet kényelmes kompromisszumokra lépni. Aki nem lép az elmélet terére, aki nem csinál ma­gának újfajta liberalizmust, új szót, az nem is fog útvesztőkbe tévedni. Aki ellenben arról beszél, hogy az ő ajkán a liberalizmus nem frázis, az ne csináljon új frázisokat ideális li­beralizmusokról. Elismerjük azonban mindezek után Zi­­chyvel, hogy Magyarországon tényleg nagy hiba az, hogy a politikusokat itt egyes csele­kedeteikből s egyes nyilatkozataikból szokták megítélni s nem pedig cselekedeteiknek s nyi­latkozataiknak egész komplexumából. E vil­lámhárítóval, melyet beszédében Zichy fölállí­tott, tényleg ártalmatlanná teszi, elvezeti ma­gáról a különben jóhiszemű kritika mennykö­veit is. Nem fogjuk tehát őt egri nyilatkoza­taiból megítélni mi sem s várjuk a­­ cseleke­deteit. Székely miniszterrel szemben azonban már tovább illik mennünk, mert újpesti beszé­dében ő is tovább ment s tárcája keretein jó­val tulmerészkedett. Ha Zichy miniszterben tisztelni tudtuk a bátorságot, melylyel régi kon­zervativizmusát félig, (csak félig) megtagadta s félig (csak félig) liberális hitvallásáról mert beszélni, akkor viszont Székely miniszterről meg kell állapítani, hogy újpesti beszéde, mint különben minden eddigi beszéde, korántsem volt bátor beszéd, csupáncsak vakmerő. S ez igen nagy különbség. Mert csak vakmerőség kell ahoz, hogy valaki azt mondja, hogy az új kormány politi­kája nem egyszerű folytatása az előző kormány politikájának (ez eddig igaz), az előző kor­mány politikájának, mely nem tudta megsze­rezni az országnak a rég várt nyugalmat (Ta­­ ik Festi Hírlap mai száma 48 oldal. / A dohányzóban. A szép, derűs arcú, imponálóan nyugodt öreg­úr mennyei élvezettel füstölt a kaszinó angol börfauteuiljében, majd csodálkozva te­kintett öccsére, aki a legnyugodtabb beszél­getés közben egyszerre felugrott helyéből: — Hova rohansz? — kérdezte kíván­csian. A fiatal­ember mentegetődző arcot vá­gott: — Megbocsátasz, kedves bátyám, úgy-e, ha most vagy két-három órára egyedül hagy­lak? Esti szakülésünk van a minisztériumban s a kegyelmes úr okvetlenül számit reám . . . De a színház foyerjében pontosan várni fog­lak . . . — Szóval gáláns kaland után jársz — bólintott csöndesen az öreg úr. — Mered ta­gadni, hogy asszony van a játékban? —­Nem merem. — Akkor menj, isten hírével, úgyis hiá­ba tartóztatnálak. De mielőtt a faképnél hagysz, eltaláljam, mire gondolsz? — Mire? — Arra gondolsz, hogy én az ötven évem­mel keserves irigységgel nézek most a te vi­rágzó huszonhét esztendődre s melankolikus szívvel emlékezem vissza a magam fiatalsá­gára, amikor nekem is voltak még éjjeli szak­tanácskozásaim. Igazam van? — A te gyönyörű és nemes fejeddel, bá­tyám, most is annyi kalandod lehet, amennyit csak akarsz . . . — Ne bókolj, mert én gorombaságot fe­sek mondani neked: azt mondom, hogy nem irigylem a fiatalságodat . . . Sőt, talán nem is cserélnék veled, ha bizonyos lennék benne, hogy mostani állapotom még negyven-ötven éven át nem változik meg. Hány órakor van a légyottod? — Nyolckor. — Ez esetben még van húsz percnyi időd s ez tökéletesen elég lesz, hogy különös elméletemet kifejtsem előtted. Ülj le és ne ide­geskedj, jótállok, hogy nem fogsz lekésni arról a csókról, amelynek kedvéért most minden vén fecsegőt a pokolba kívánsz . . . A fiatal ríz udvariasan helyet foglalt, az öreg pedig kissé szánakozva, de mosolygós jó­akarattal nézett végig rajta. Egy kis ideig de­rűsen tekintett maga elé, aztán így szólott: — Nem te vagy az egyetlen, aki azt hi­szed, hogy mi, öregek, keserves féltékenységgel gondolunk a ti ragyogó fiatalságtokra. Ne rázd a fejed, te is csak azt hiszed, amit a többi: hogy az élet minden örömét csupán a ti számotok­ra tartogatja, é­s a mi sorsunk: szomorú me­rengés a múltakon s tétovázó pillantás a jö­vőbe, ahonnét, — hadd mondok egy stílszerű frázist — az elmúlás fagyos szellője lebeg hó­fehér fürtjeik felé . . . Édes fiam, bevallok neked valamit: én e múltakon csak hófúvásos, téli napokon me­rengek el, mikor pusztai tanyám körül far­kasok vonítanék, az elmúlás fagyos szellőjé­nél pedig sokkal több gondot okoz nekem a nedves, őszi szellő, mely szunnyadó rheumá­­mat minden esztendőben életre kelti. De a rheumám nem igen tart tovább egy hétnél s ha elmúlt, nincs az a fiatal legény, akivel a magam öreg életét elcserélném . . . Ne haragudj, ha egy goromba, kérdést intézek hozzád: mondd, mi az ördögöt irigyel­jek rajtad? Ahogy itt ülsz és udvarias arccal hallgatod vénasszonyos fecsegésemet, míg ti­tokban azon töröd a fejedet, hogyan szabadul­hatnál meg tőlem minél előbb: én nem az öregek epés féltékenységével nézek reád, ha­nem a filozófus sajnálkozásával, aki látja, mily oktalanul és könnyelműen szórod világgá leg­drágább kincseidet . . . Az élet a rohanó izgalmak sorozata, — mondjátok lihegve­ti, — az élet csöndes, de­rűs és tudatos kiélvezése minden jónak,­­ mondjuk mosolyogva mi, akiket fiatalságtok hóbortos gőgjével lenéztek. Nézzük csak egy pillanatra ezt a te irigylésre méltó huszonhét évedet! Nagy és te­kintélyes neved van, anyagi gondjaid soha se lesznek, negyven éves korodban méltóságos úrnak fog szólítani a legényed, úgy öltözködöl, mint az angol urak házának elnöke, az asszonyok szeretnek és jószívűek hozzád, — de nézz a lelked mélyére és valdld meg nekem: van-e mindebből igazi örömed? A kártya be­teggé izgat, de kártyázol, a színházban föllé­­lekzel, ha a függönyt lebocsátják, a zsúron akkor vagy a legboldogabb, ha az inas a ka­bátodat fölsegíti s a légyottjaidon elégsz a ma­gad tüzé­ben, mert csak csókolni tudsz, de ahoz már nem vagy eléggé bölcs, hogy a perc min­den gyönyörűségét okosan és tudatosan kiél­vezd. Fogadjunk, hogy fél órával a legtüzesebb csók után titokban már a kaszinói dohány­zóra gondolsz, ahol jókedvű barátaid várakoz­nak reád! Az életnek, szegény barátom, te csak kon­tárja vagy. Művészei mi vagyunk, mi, öregek, akik ismerjük és kihasználjuk az értékeket, miket a’földi élvezetek képviselnek. És talán ..... ..........— —. „

Next