Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 154-166. szám)

1911-07-01 / 154. szám

' ~ ———-........................ ,..y ~ ‘ Budapest, I­IL XXXI. évfolyam, 154. (11465.) szám,,_______V_______Szombat, július 1. előfizetési arak : szerkesztőség : Egész évre -----2®K “ * Hifr H B Budapest, Váci­ körút 78» ^n­^ldatS1oVS^*tó Megjelenik hettő kivételével Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy a lejárt előfizetést idejekorán le­gyenek szívesek megnyitani, mert kü­lönben a lap küldése kellemetlen megszakítást szenvedhet. Küzdelem. Megindult ma a nyitr küzdelem a véd­erőreform ellen. Napirenden van az approp­­riációs javaslat, amelynek során hivatalból és a parlamentáris szokás betűje szerint fölvető­dik a kormány iránt való bizalom kérdése. Az ellenzék tehát a nemzet iránt való súlyos kö­telességmulasztást követne el, ha e javaslat tárgyalása során nem vonulna ki a véderő­reform százmilliói és sok ezer újonca ellen, így válik az appropriációs vita a véd­erőreform ellen való országos harc előcsatá­­rozásává. Kétségtelen, az ellenzéknek nehéz a pozíciója. Forró nyári hőségben, általános unottság közepette kell fölvennie a kemény és egyenlőtlen harcot, azzal a kilátással, hogy csekély erőinek végső megfeszítésével, de igaz­sága hatalmának és a háborúban mindig el­várható véletlen segítségével megbuktassa a hadsereg-szaporítás százmillióit és vele a kormányt. A küzdelem élet-halálra megy. Kiegye­zés, olyan alakulás, hogy kölcsönös engedmé­nyek, vagy ellenzéki elveknek a kormánypárt sáncai közé való bevitele útján béke teremtőd­jék, nem képzelhető. Az ellenzék egy része, a Kossuth-párt, úgy látszik, ez iránt más véle­ményen van, de mint mindjárt meglátjuk, ez tévedés. Más megoldás nem képzelhető: vagy törvénynyé válik a­ véderőreform és ezzel a mai ellenzék okvetlenül, mindenképen teljes vereséget szenvedett. Vagy pedig, legalább egyelőre, félreteszik a katonai javaslatokat és ezzel a kormány és az egész mai kormány­­rendszer — az udvarnak utolsó kísérlete a mai politikai­­kereteken belül megszerezni a neki szükséges katonát és pénzt — megbukott. Láthatjuk, a mai dátum fontos korunk politikai történetében. És egyúttal rendkívül, érdekes is a mai helyzet. A legkülönösebb tö­­megpsychológiai jelenség előtt állunk. Az ud­var és a kormány olyan mértéktelen katonai követeléssel lépett az ország lakossága elé, annyira minden taktika és szám­ítás nélkül zsúfolta össze a szárazföldi­­hadsereg számta­lan, szédítő kívánságát, a haditengerészet mértföldcsizmás előretörtetését és a kétéves szolgálat emberben és katonában való több­­költségeit, hogy ezzel szemközt igen határozott és egyértelmű közvéleménynek kellett kiala­kulnia. Általános és egyhangú az országban az irtózat a hadsereg­ fejlesztés­e mértéktelen és tapintatlan módja iránt. Ámde sajátságos! Az a felháborodás és tiltakozás, amelynek meg kellene szólalnia, egyáltalán nem tapasztal­ható. Az irtózat és visszautasítás megvan,­­ de csak az elmékben, józan megfontolásképen. A kísérő hangulat, az érzés, temperamentum, amely egyedül lehet tömegmozgató, hiányzik. Az elmúlt esztendőkben sokkal kevésbbé je­lentős események sokkal nagyobb visszhangot tudtak kiváltani az ország népéből. Általános a fásultság reménytelenség. Okait ennek az állapotnak most nem akarjuk felsorolni; mesterséges kifárasztás, sok-sok csalódás... tudja ezt mindenki, aki az utolsó évtizedet átélte. Kétségtelen, hogy ez a fásult­ság ma megvan. Ámde, azt hiszszük, nagyon csalódik a kormány, ha erre a most észlelhető fáradtságra építi terveit. Az ország nem igen mozog, holott már hónapok óta hallja, hány millióval és hány ezer emberrel többet kell majd táplálnia az osztrák hadsereget. De ez nem maradhat így. A véderőreform problé­mája zsebre és vérre megy. "Nem közjogi sé­relmekről, eszmék harcáról van többé szó, amikor az ország erkölcsi gyöngeségére szá­mítani lehetne. Minden ember tudja, mi az adót fizetni és mi az, ha fiát katonának fog­ják. És amíg csak szó van róla, lehet minden­félével elterelni a figyelmét a fenyegető vesze­delemről, de amikor megérkezett, amikor a százmilliók és az új ezerek mellének szegezve állanak, akkor lehetetlen, hogy meg ne ráz­kódjék az ország és öntudatra ne ébredjen. Máris látunk jeleket, amelyekből követ­keztethetjük, hogy a véderőreform vitája nem fog olyan kényelmesen lezajlani a kormányra nézve, amint ezt már-már közmondásossá váló optimizmusával reméli. A parlamentben ugyan még szintén uralkodik az álmosság, de­­ a véderővita mai előcsatározásakor, máris, nem minden elégtétel nélkül vehettük tudomá­sul, hogy az ellenzék két nagy pártja hatá­rozott és elszánt küzdelemre kész. E küzdelmet azonban a parlamentben, a nehéz feladatához képest gyönge ellenzék csak úgy vívhatja meg, ha az ország nem hagyja egyedül. Itt az idő ismét, hogy a tör­vényhatóságok ősi missziójukat teljesítsék. Ez az erkölcsi támogatás, ami a törvényhatósá­gok kebeléből fakad, több annál, aminek lát­szik, mert a mi választásaink ismert mód- Regina a kávéháziban- Irta: Alba Nevis. . . . Mamám, — irta Müllerné az anyjá­nak, — Regina hadd jöjjön fel Pestre, mert otthon sohase adjátok férjhez ! Légy te az üz­letben, amíg a dolgot nyélbe ütjük. Az uram már ki is szemelt valakit, nagyon ügyes ember, jó kenyérkereső, fotográfus. Regina hozza el a csipkekötényét itthonra és a fehér selyem­blúzát, ha kávéházba megyünk . . . így volt. Az engedelmes Regina két-há­­rom nap alatt felcihelődött és ott hagyta Nereznicét, a kis nyomorúságos faluját, a bocs- szoros rusznyákokkal, a gyönyörű, tavaszba borult hegyekkel, meg a boltocskával, ame­lyikben most már az édesanyja mérte ki a szürke, jegeces kősót, a színes pántlikákat, meg a Szent János-kenyeret, iskolából hazatérő lopott krajcárokat szorongató, sunyi fiuknak. Egy kicsit fulladó szívvel ment el hazul­ról Regina és arra gondolt az után, hogy Pesten mindig fűzőt kell majd viselnie, meg szoros cipőket, amikre otthon alig-alig volt szükség szombatonkint. A boltban egész héten sarkat­­lan piros papucs járta, meg a becsületes, szo­ros vászon pruszlik, amelyik a lenge blúzok alatt jól bepréselte, elrejtette, megnyomorí­totta, erőszakosan, fiatalon duzzadó testét,, így könnyekben esett a hajtás, a nyujtózás, meg a létramászás, amiben becen volt része a vevők kegyelméből. gf — Jé, — mondta a nézőre, ahogy megér­kezett és a kalapját levetette ; ilyen frizu­rával nem jöhetsz a fotográfus elé ! Nálunk most loknikat viselnek kontynak és szalaggal kötik körül. Majd frizérnőt hivatok . . . Regina azon fáradtan nekilátott a pakko­lásnak ; rész kofferjéből ijedten és folytonos meglepődéssel szedegette a tönkre gyűrött hol­miját. A nénje szótlanul állt mellette és magá­ban boszankodott és megbotránykozott a ret­tenetes garderob miatt. A cselédes, tarkaszinü alsószoknyák, körül csipkézett blúzok, csikós harisnyák valami gyenge undorodást keltettek benne és mikor a húga egy ujságpapirosból kigöngyölte a toalettcikkeit s legelsőnek egy darab barnás, lugszagu, komisz mosószappant, kikapta a kezéből és a szoba túlsó sarkába dobta : — Pfuj ! — mondta dühösen, — nem értem, hogy lehet igy elparasztosodni ! Kivett a mosdó fiókjából egy illatos szap­pant, lehántotta róla a selyempapirost és en­gesztelve nyújtotta a leánynak : — Nesze. Regina szégyenkezett és igy a maga eset­len és furcsa pompájában szép volt, amint, lán­golóra vált az arca közepe, a szemei könyöktől fényesedtek és a szája, egy kicsit pityergősen reszketve mosolygott, nagyon illett neki minden a nyakán felcsomózott haja, az olcsó, piros fülbevalója, a karton rongyai a csípőjén és a vállán ... És ha ízléstelen volt is és falusias, meg divatját múlt, de tetőtől-talpig merő har­mónia, egy békés, teljes összhang az egész lány. Később leültek a hálószoba diványjára és Müllerné, asszonyi felfogásával és raffinériá­­jával oktatta a leányt: — Nem szabad, hogy nagyon hideg légy hozzá . . . Úgy kell tenned, mintha az első percben megtetszett volna . . . Ha nehezedre esik, ne nézz rá gyakran. Lesütheted a szemed. — Csúnya? — kérdezte ijedten a leány. — Nem. Nem épen csúnya . . . Nem is szép . . . Vörös szakálla van . . . Reginának megborzongott a teste : — Világéletemben mindig utáltam a sza­­kálas embereket, — mondotta — még az utcán is elkerültem őket és most ... — Hja, — szólott most az asszony — férjhez kell menned ! Egy-két percre csendes lett a szoba, az utcáról behallatszott a villamos dübörgése és a leány elszomorodott szemeivel határtalan mesz­­szeségbe nézett : — És vörös ... — nyögte panaszkodva. — Ha legalább fekete volna ! . . . — Mindegy, — felelte az asszony újra keményen, — férjhez kell menned ! — De miért, miért kell mindenáron férj­hez mennem? Mit akartok tőlem? Miért nem hagytok békén? Miért nem várjátok be, amig én választok, amig én megszeretek valakit? Müllemné nevetett: Lelkem ! . . . Huszonöt éves korában az ember már nem várhat csudákra , arra, hogy egy királyfi jöjjön, aki szép és délceg ! Huszonöt éves korában a leány már tudja, hogy az élet félpercentre dolgozik legjobb esetben. És a me­sék királyánál többet ér egy Dohány­ utcai fényképész, még ha vörös és szakállas is ! . .. — Nem ! — felelte a leány és roppan- A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal­

Next