Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)

1911-07-16 / 167. szám

4 Pesti Hírlap ______________1911. július 16., vasárnap.­­ Az egymást követő válságokba beletolódott a szabadelvű, pártnak az a törekvése, hogy az ellen­zéknek a kövéleményben mindinkább észlelhető térhódítását valamivel ellensúlyozza. Arra a belátás­ra jött az akkor többségben lévő párt, hogy neki le­hetetlen erkölcsi erőforrásokat nem keresni, lehe­tetlen bizonyos pontig eleget nem tenni annak a gondolatnak, hogy a katonaság katonai szempont­ból való fejlesztésével együtt kell járnia a nemzeti szellem, a nemzeti érdekek honorálásának, és így keletkezett az a kilences bizottsági programm, amelyre a miniszterelnök úr mint a mai kormány­nak programmjára is hivatkozott. Ez a kilences bi­zottsági programm, 1. képviselőház, semmi egyéb, mondjuk ki ridegen és nyíltan a valóságot, mint az akkor a létszámemelés ellen folytatott küzdelmek eredménye ... (Úgy van? Úgy van­ a baloldalon.) — November 18. — De a kilences bizottsági programm, ha pro­gramosnak nevezhetjük, habár elismerem, hogy van­nak egyes értékes részletei, azt, ami körül a nem­zeti küzdelem folyt, csak alig vagy igen felületesen érinti. Abban az első küzdelemben kijegecesedtek a nemzet követelményei, a katonaság terén nyelvé­nek, zászlajának és jelvényeinek érvényesítését kö­­ve­telik. A kilences bizottsági programmnak máso­dik, rosszabbított kiadásában, amelynek alapján Tisza István a miniszterelnökséget vállalta, az az elv van, amelyet én soha el nem fogok ismerni, amely tekintetben, sajnos, véleménykülönbség van köztem és olyanok között, akikkel különben a ka­tonai követelmények érvényesítése tekintetében együtt küzdöttem, de amely nekem szilárd és erős meggyőződésem, hogy t. i. az az elv hamis, hogy a vezénylet, vezérlet és belszervezetre vonatkozó királyi jogok magukban tartalmazzák azt a jogot is, hogy a felsége ennek a nyelvét máskép, mint ahogy az a magyar törvények alapján lehetséges, meghatározza. (Zajos tetszés, éljenzés és taps a bal­os szélsőbaloldalon..) A kilences bizottsági tárgyalá­sok és az obstrukciós hadjárat befejezése után, mely tudvalevőleg azzal végződött, hogy az ujonclétszám fölemeléséről lemondtak és csak a rendes ujoncjuta­­lék meg nem akadályozását kívánták, véget ért a nemzet katonai küzdelmének második fázisa is. Ismeretesek azok az esetek, amelyek itt a kép­viselőházban lejátszódtak akkor, amidőn gróf Tisza István miniszterelnök a házszabályok módosítását erőszakosan kísérelte meg. Tudjuk, hogy akkor a Ház feloszlatása vált szükségessé és hogy ezen fel­oszlatás után többséget nyertek azok, akik nem csupán a házszabályok ellen elkövetett, sérelemmel­ szemben szövetkeztek, hanem ezen szövetkezés révén összeforrtak abban a tekintetben is, hogy a 67-es törvények keretén belül létesíthető nemzeti elha­ladás a katonaság terén is eléressék. — Az ujabb küzdelmei.. . A többségre jutott gyülekezete és koalíciója azoknak a férfiaknak, akik a katonai téren a nem­zetnek a 67-iki kiegyezés alapján megvalósítható jogait érvényesíteni akarták, nem tudott más ered­ményt elérni, mint azt, hogy olyan állapotok állot­tak be, amelyeket, ha alkotmányválságnak nevezek, túlságosan nem színezek. Ak­kor az ellentétek való­ban fenyegették már alkotmányunknak nemcsak szellemét, hanem formai jogosítványait is, akkor ezen ellentétek tekintetében fegyverszünet jött lét­re. Megszűnt minden érvelés a nemzeti követelmé­nyeknek benső jogosultsága és igazságossága ellen, senki sem vállalkozott többé arra, hogy azt bizo­nyítgassa, hogy azoknak elérése nem volna jó, nem volna helyes, nem volna célszerű, hanem rámutattak arra az akadályra, mely a másik alkotmányos té­nyezőnek elhatározásában rejlett. Hock János: Abszolutisztikus paritás! Gróf Apponyi Albert: Ez véghetetlenül ta­nulságos, de egyszersmind véghetetlenül veszedel­mes kifejlődése annak a küzdelemnek, amelyben va­lóban a nemzet nem vádolhatja magát semmivel, mert hiszen annak az a pártja is, amely elvileg a közös hadsereggel szemben áll és az önálló hadsereg­nek alapján áll, nem akarta erőszakolni a parlamen­tarizmus eszközeivel az uralkodót arra, hogy azt, amiben 1867-ben a nemzettel megegyezett, addig, míg ezt megnyugvással nem teszi, félre lökje, hogy azzal szembehelyezkedjék, csak azt kívánta, hogy ami ezeknek a törvényeknek alapján létesíthető és sejthető, ezt tegye és ez alapon hajlandó volt a kor­mányzásban is részt venni. Van azután a véderőre vonatkozó küzdelemnek még egy negyedik fázisa, amelyről azonban én csak igen tartózkodóan szólha­tok. Ez a koalíciós kormány bukása: a kormány tagjaitól igen határozottan követelték, hogy talál­janak módot a dolgok további vitelére. Hogy erre a kormány mily feltételekkel lett volna hajlandó vál­lalkozni, azt is elmondhatná, ha fölhatalmazást kapna rá, meg is tette a szükséges lépéseket ez iránt, de a fölhatalmazást meg nem kapta. (Zaj a baloldalon.) Úgy a gazdasági, mint a katonai kér­désben provizóriumot tervezett, mely a gazdasági kérdésben 1917-re az önállóságot biztosította volna, a katonai kérdésben pedig legalább azt biztosította volna, hogy a hadseregnek nemzeti irányú nevelő hatása érvényesülhetett volna. A nemzeti élet tel­jességének kivívása volt a célja és e cél felé halad­tunk volna a tervezett ideiglenes intézkedésekkel. Aki a nemzeti szempontokat­­akarja érvényesíteni, az fölfelé talál akadályokra, aki a nemzeti szempon­tokat figyelmen kívül hagyja, az lefelé ütközik aka­dályokba, aki pedig mind a két szempontot ki akar­ja elégíteni, az nyaktörő feladatra vállalkozik. A mai kormány arra vállalkozott, hogy kielégíti a ka­tonai követeléseket a nemzeti követelések teljesítése nélkül. Pedig az utolsó időben voltak némi biztató jelek arra, hogy a nemzet egy kis kitartással nem hiába döngeti tovább a hatalom kapuit. — A mostani kormány. — És most jött egy kormány, amely vállalkozott arra, hogy a nagy katonai terhekre a nemzet több­ségét megnyeri, anélkül, hogy katonai téren más biztosítást adott volna, mint a kilences bizottság, programmját, mert elismerem, hogy a miniszterel­nök úr már azon az országgyűlésen, amelyen neki nem volt többsége, már akkor is mondta, hogy a ki­lences bizottság programmját meg akarja valósíta­ni, de egyéb biztosítást a nemzetnek nem adott. És e kormánynak meg lett a többsége. Hock János: Fraget nur nicht wie? (Derült­ség.) Gróf Apponyi Albert: Igen, ne kérdezzük, hogy miképen, de megkapta és sietett is ezt a több­séget felhasználni arra, ami, ha nem is nyíltan val­lott programmját képezte a többségnek, de létjo­gát, hogy végezzen a nemzeti követelményekkel a katonai téren, vigye keresztül a katonai követelmé­nyeket, anélkül, hogy a nemzeti ügy kielégítésére bármit tenni kellene. Abban a mértékben, amely mértékben a magasrangú katonák közt mindtöbben és többen szakítottak ezzel a vaskalapossággal, ab­ban a mértékben fejlődött ausztria politikai körök­ben a Gross-Österreich eszméjének dédelgetése és lehetetlen el nem ismerni, hogy a mi uralkodónknak elhatározásaira, aki nemcsak magyar király, hanem egyszersmind ausztriai császár, bizony nagy súly­­lyal nehezedett az osztrák közvéleménynek és az osztrák közvélemény igen mérvadó, igen hatalmas tényezőinek ily módon való kialakulása. Ez az áthe­lyezése a küzdő elemeknek reánk nézve rendkívül kedvező helyzetet teremtett. Hiszen ezzel mezítelen­re volt levetkőztetve az, hogy nem katonai szempon­tok azok, amelyek útját állják a nemzet kívánal­mainak. (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbal­oldalon.), hanem a katonai szempontok mezébe öl­töztetett politikai utógondolatok, amelyek soha ki nem haltak 400 esztendő óta, melyek néha elnémul­tak, hanem a természet alacsony organizmusához hasonlóan igen szíves élettel bírnak, mindig­ min­dig új életre ébredeznek és új kísérleteket tesznek, da­cára annak, hogy az ő előnyomulásuknak a törté­netben vannak emlékoszlopai, I. Lipótét követte a Rákóczi-féle felkelés. « József császárét kellő idő­ben még visszavonták, a 48.-iki­ törvényekkel szem­ben elkövetett kétszínűségeké az orosz invázió és támogatás, az abszolutizmusé, Solferino, a centra­­lisztikus alkotmányosságé Königgritz. (Hosszan­tartó taps a bal- és szélsőbaloldalon). És dacára annak, hogy ezek az emlékoszlopok jelzik szomorú diadalútját annak az össz­­birodalmi eszmének, ez még­sem­ halt meg, szi­rénhangjai még mindig bizonyos csáberővel bír­nak. És nekünk ez nagy megnyugtatás, mert igen nagy megnyugvásunkra szolgál az, hogy ott, ahol po­litikai utógondolat nélkül szolgálják az uralkodó­nak és a dinasztiának érdekeit, közelednek hozzánk, míg ott, ahol a dinasztia hatalmának romlását esz­közlő irányzatok iparkodnak megint felszínre kere­kedni, ott vannak a mi ellenségeink. (Hosszantar­tó élénk helyeslés, éljenzés és tapa a bal- és a szél­sőbaloldalon.) Bár a belső béke a nemzet munkás­ságának, a nemzet fejlődésének, a nemzet haladá­sának egyik nélkülözhetetlen alapfeltétele, de ha ez a belső béke olyan követelményekről való lemon­dás útján szereztetik meg, amelyek nem a nemzet hiúságának, nem a nemzeti fantáziának, nem a jel­szópolitikának szüleményei, hanem a nemzeti élet­nek benső organikus életszükséglete, hogyha ez a nemzet békében tudna maradni akkor, midőn a nemzeti életnek egy nélkülözhetetlen szervét nél­külözi; hogy ha ez a nemzet békében tudna marad­ni akkor, mikor az ő elvileg kimondott és fentartott államiságát egyik legnagyobb és legéletbevágóbb intézményének keretében csúffá teszik; ha ez a nemzet békében tudna maradni, mikor a hadsereg oly állapotban van, hogy aki azzal és annak bár­mely megnyilvánulásával ebben az országban ta­lálkozik, azt hiszi, hogy egy idegen megszálló had­sereget lát maga előtt, ha ez a nemzet békében tudna maradni akkor, amikor a nemzeti egységek fentartására folytatott fáradságok küzdelmét és munkáját az iskolában, a közigazgatásban, az összes intézetekben tönkreteszi a katonai szolgálat olyan nevelő hatása, amely alatt az az ifjú mindent lát, mindent hall, csak magyar szint, csak­ magyar cí­mert, csak magyar szót, csak magyar államot, csak magyar királyt nem; ha ez a nemzet ebbe egyszer végleg bele tudna nyugodni, akkor azt kellene mon­dani, hogy „finis Hujigariae!“ (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Thaly Ferenc: Nem is fog belenyugodni soha! — A hadsereg és a nemzet. — Gróf Apponyi Albert: Ám folytassák t. kép­viselőtársaim a túloldalon ideig-óráig az opportu­nizmusnak azt a politikáját, mely ma nem követeli ezen követelmények megvalósulását, de ismerjék el legalább és bensőleg érezzenek úgy, hogy ez csak ideig-óráig való politika lehet. És ha kellemetlen is önöknek ma, legyenek hálásak nekünk, hogy mi fentartjuk a nemzetnek ezt a szent tüzet, ezt az érzését, mely a nemzeti élet csonkaságába bele nem nyugszik, hanem annak teljességét követeli. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbalvizda­­ion.­ Én is azt állítom, hogy hatályosabb, a lettek­re ellenállhatatlanabb erővel ható nevelőintézet ezen a világon nincs, mint a katonai szolgálat. Aki a katonai szolgálatba belép, azt az a gépezet és az a szervezet meg fogja testileg, lelkileg lenyűgözi, átgyúrja, mint soha senki más. Ha magasabb kép­zettségű, akkor felébreszti benne a becsületérzést, a kötelességtudást, a zászlóhoz való ragaszkodást, beleönti mindazokat az inponderabiliákat, amelye­ket lenézhet a nem tudományellenes materializmus, de amelyeket mindenki, akiben némi lélektani ér­zés van, magasra helyez és amelyeket hatásukban kiszámítani sem lehet.­ A becsületérzést, a kötel­­ségérzést, a lélek összes magasabb képességeit­ en­nek az eszmének a szolgálatába hajtja, amelyet a zászló, a hadsereg képvisel; azután a félelmét, a hatalomtól, a mindent megőrlő, ellenállhatatlan erőtől, amelylyel senki sem mer kikezdeni, mert aki vele kikezd, összezúzza, soha az a fiú sem előbb, sem utóbb olyan hatalomnak az impresszióját töb­bé lelkébe nem veszi, mint amilyen hatalmat ő érez a hadseregben. Ez az oka annak, hogy mi nem va­gyunk hajlandók a katonai követelések teljesítésé- r­e belemenni anélkül, hogy nemzeti követeléseknek legalább ez a minimuma, amely nemzeti életszük­ség teljesüljön.. — Harc a javaslatok ellen. — Tisza István arra utalt, hogy hagyjuk abba a gravaminális politikát, mert ma már parlamenta­rizmus van, de ezen a téren nincs parlamentariz­­mus, ezzel nem ámíthatjuk a nemzetet. Ha más fegyverünk, sajnos, a mi parlamentarizmusunknak fejletlensége és fejletlenségében mér beállott elfa­julása folytán nincs is, mint összekapcsolása olyan követelményeknek, amelyeket első­sorban a tör­vényhozás másik tényezője képvisel és amelyek az ő szívéhez legközelebb állanak, ha nekem más fegy­verem nincs, hát akkor én nem fogom egy nem lé­tező parlamentarizmus doktrinizmusában azokat a fegyvereket nem használni, amelyek, ha avultak de más nincs, hát azokkal kell élni. (Igaz! Úgy van! Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsobalolda­­lon.) ( Tíz) És kérdezem, miért ilyen kiterjedésben, ilyen exorbitáns módon kellett rázúdítani az egészet az országra. Miért? Miért ha a pénzügyi helyes gazdál­kodás szempontjából csak egy részlettel jöttek vol­na, ugyebár akkor rövid néhány év múlva egy másik részlettel kellett volna jönni, akkor az országgyű­lésnek, a nemzetnek többször lett volna alkalma hozzászólani? Nem, az egész komplexumot egyszer­re kellett idehozni, az általános nemzeti elaléltság­­nak a nyári szezon által fokozott légkörébe kellett belevinni, hogy hosszra időre em­ancipálóvá legyen a magyar törvényhozás beleszólása alól. (Élényi he­lyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Justh Gyula: De csalódni fog. (Mozgás és zaj jobbfelől.) Szmrecsínyi György: Abból nem lesz tör­vény! Soha! Ha minket kidobálnak is! (Folytonos zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Gróf Apponyi Albert: Én jó és rossz idők­ben onnan, vagy innen, azt a kötelességet, azt a meggyőződést, azt a szilárd elhatározást fentar­­tom és fenn fogom tartani és sokan, akik engem le fognak szavazni, majd hálát fognak adni nekem azért, hogy ellenük is fentartottaan a nem-,­­ben azt a hitet­ve meggyőződést, hogy idegen testet tes­tében meg nem tűr, hogy a nemzeti életnek egyik leglényegesebb szervét át akarja alakítani valóban nemzetivé. Mert csak akkor lehet mondani az ural­kodó jelszavával is Viribus Unitis non debilitati­­bus unitis, hanem viribus unitis, a maga nemzeti igazaiban megtépázott, a maga nemzeti erejéből ki­vetkőzött, a nemzeti érzésben és állami tudatban­ el­­gyengült nemzet ezt a debilitást, ily debilitást én nem akarok és mint ilyen deblitás előidézőjét uta­sítom el ezt a törvényjavaslatot s ajánlom a követ­kező határozati javaslat elfogadását: (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélsőbaloldalon. Olvassa:) — A határozati javaslat. — A képviselőház Magyarország véderőjének he­lyes szervezését az önálló magyar hadseregben lát­ja, mert egyedül ez felel meg tökéletesen az­ önálló magyar állam eszméjének és a teljes nemzeti élet követelményeinek; egyedül ez képesíti a magyar nemzetet katonai erejének teljes kifejtésére és így a pragmatica sanctioban vállalt kölcsönös védelmi kötelezettség lehető leghatályosabb teljesítésére. Ez a magyar hadsereg, amelynek ő felsége többi ország­gal hadseregével való együttműködését a magya király fővezéri jogai teljesen biztosítanák, úgy a nemzeti erők összefoglalásának, mint ő felsége és az uralma alatt álló két állam egyesített hatalmé-­

Next