Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 285-297. szám)
1911-12-01 / 285. szám
uuapest, 1911._____________XXXII. évfolyam, 285. (11.598.) szám. f rentes, -------ELŐFIZETÉSI ARAK« tiTj! SZERKESZTŐSÉ«! Egész évre..........28 K— t m M Budapest, Váci-körút 78. Félévre . ll ,, — n i. emel«», mindt'D tudnivaló ti' 32-ik ^ •) ^ MíjJcsunk kivételéwl oldalon olvasható, minden nap. A tisztviselők csalódása. Nagy csalódás érte az ország tisztviselőit. Munkács László pénzügyminiszter, csakhogy tapsot kapjon, pénzügyi expozéjában bejelentette, hogy az 1911. évre visszamenőleg drágasági pótlékot fog juttatni az összes tisztviselőknek. Ezen felül a jövőben a gyermekekkel megáldott tisztviselőknek családi pótlékot óhajt nyújtani s erről külön törvényjavaslatot fog beterjeszteni a képviselőház elé. Mi is kötelességszerűleg megdicsértük a bejelentett szép cselekedetért a kormányt, annyival inkább, mert hiszen mi sürgettük legtöbbször, hogy a tisztviselők helyzetén segítsen. Hivatkoztunk az osztrák kormány példájára, mely a véderőjavaslatok nagy költségeinek megszavazásánál sürgősebbnek tartotta, hogy több mint harminc milliót oszszon szét az osztrák állami alkalmazottak között, pedig veknek helyzete sokkal rózsásabb, mint maaz kollegáiké. A pénzügyminiszter úr bekasszálta az eltérést, tapsot és hálálkodást s azzal elutazott enni stílszerűen egy osztrák üdülőhelyre, s aztán kisült, hogy a nagy drágasági pótokból nyomorult alamizsna lett, amelyből a tisztviselők nagy tömegét kizárta a miniszteri tanács határozata. Odáig redukálódott ugyanis az egész segítség, hogy a IX., X. és XI. rangosztályban levő hivatalnokok kapnak kétszáz korona ajándékot, a szolgák pedig száz koronát De ebből a segítségből is kivétetnek a nőtlenek és azok a nős emberek is, akiknek nincsen gyermekük. A hír szerint a vidéki tisztviselőket és tanítókat is kihagyják a segítségből. E szerint tehát nem egyéb a drágasági pótléknak ígérgetése, mint a tisztviselők becsapása és politikai porhintés a tisztelt közvélemény szemébe. A tisztviselők az országnak becsületes munkát adnak, tehát nem alamizsnát igényelnek, hanem megkövetelhetik a tisztességes megélhetést biztosító munkabért. A politikusok szavára már régóta nem sokat ad a közönség, de az mégis a ritkaságok közé tartozik, hogy egy pénzügyminiszter ne váltaná be adott szavát. Márpedig Lukács László az 1911. esztendőre miniszteri rendelkezés formájában drágasági pótlékot jelentett be expozéjában. A családi pótlékot pedig csak a jövendőre ígérte törvényhozási intézkedés után. Most pedig, úgy látszik, fordítottak egyet a köpönyegen a minisztertanácsban, vagy a pénzügyminisztériumban és az 1911-ik általános drágasági pótlékból csináltak ideiglenes családi pótlékot. Mert amely percben drágasági pótléknak nevezzük el a segélyt, akkor abból kizárni nem lehet a gyermektelen nős embereket és a nőtleneket sem. Hogy azonban olcsón szerezze meg a kormány a dicsőséget, hát a drágasági pótlékból csinál családi pótlékot, mert ez talán szebben hangzik. És most ezer és ezer tisztviselő csalódott jogos reménységében. A csalódásnál azonban még nagyobb veszedelem is történt igen sok családban. Ismerni kell ugyanis a kis exisztenciák életmódját. A szegény kishivatalnok kénytelen előleget és kölcsönt fölszedni a jövendőbeli jövedelmére is. S amint az újságok közölték a pénzügyminiszternek kötelező ígéretét, hogy 1911-re drágasági pótlék lesz, ezren és ezren adósságot csináltak erre, vagy kénytelenségből nagy százalékra eladták azt előre az uzsorásnak. Sok családnál téli ruhát és tüzelőfát rendeltek a drágasági pótlék kontójára és most kisül, hogy ezren és ezren nem kapnak egy fillért sem. Országszerte mozgolódnak a tisztviselők és elégedetlenségüknek hangos szóban fognak kifejezést adni mindenütt. Jogosan cselekszik. Okuk van az elkeseredésre, mert a kormány csak a választások idején gondol reájuk s midőn helyzetükön segíteni kellene, akkor nagyhangú ígéreteknél egyebet nem kapnak. Hogy a rendes javadalmazásban pótlékot érdemelnek azok a szülők, akik minél több gyermeket nevelnek az állam számára, ez olyan megcáfolhatatlan igazság, amelyet már minden modern államban elfogadtak és sok helyen már honorálták is. Tehát ha ennek az elvnek egy új törvényben érvényt akarnak szerezni, azt természetesen helyeselnünk kell. Ez a szép elv azonban nagyon elfutul, midőn a teória ködös légköréből a rideg valóságba átplántálják. S különösen ahogy a mi pénzügyminisztériumunkban tervezik a dolgot, az az igazságtalanságok új forrása lesz. Állítólag ugyanis a gyermeknevelési járulékok öszegében is bizonyos maximumot fognak megállapítani, amely tulajdonképen nem egyéb, mint a születendő gyermekek numerus claususa. Majd törvényben fogják megállapítani, hogy három vagy négy gyermeket szabad-e nemzeni egy államhivatalnok feleségének, mert az azon túl születendő gyermekek után az állam nem hajlandó pótlékot fizetni. A parasztok körében ma dívó egyke és kétgyermekrendszer helyett tehát az állam majd törvényben fogja kodifikálni a három- vagy négygyermek-rendszert. A Pesti Hírlap mai száma 44 oldal Vh ! A halál hazugsága. Irta: PAKOTS JÓZSEF, III. Vasárnap délután kettő és négy óra között megtelt a kórterem látogatókkal. A csont-zús gyerekhez is eljött egy kicsi, bodros fejű férfi. Borbély lehetett, mert játékul púderes skatulyákat hozott, de csokoládé volt bennük. A borbély hamar elment, mivelhogy csak a nagybátyja volt a gyereknek, aztán egész héten át, sőt vasárnap is délig dolgozott s most szórakozni sietett, fel a Gellérthegyre — s a fiú átszót Vedreshez : — Magához is jönni fognak. Tudom biztosan. — Honnan tudja? — Mert tudom. Az ajtóban egyszer láttam egy fekete ruhást, aki leány volt s a szemei vörösek voltak és be szeretett adni magához, de a tanár ur nem ez, még akitor még nem lehetett. A leány■ az ajtóból nézte magát és ezért adott a '■ ■ ak két koronát. Én tudom, ki volt a .v'-e fás. — Ki? — A maga menyasszonya. Ak 't meg akart halni. Vedres elfordította a fe és tett az ablakon. Egyszerre csak an riadt , hogy egy lágy kéz rásunult a nezett. Irma állt előtte. Vedresnek beleszúrt mi a elejébe. Talán valahogy hirtelenebb fekzetet vett s ez okozta. Irma leomlott az ágy szélére és sirt. Az arcát ráfektette a Vedres kezére és egészen beáztatta a könyeivel. Néha fölszipogott : — Miért tette? Miért? Vedres rábámult a leányra. A fekete ruha határozottan jól illett szőke hajához és sápadt arcához. Megfinomította, kedvesen bánatossá tette egész alakját. Szebbnek tetszett benne, mint valaha. Vedresnek olyasféle érzése támadt, hogy valami tetszelgő kacérság állította össze ezt a gyászos öltözetet. A leány már nem sirt többet, hanem kedveskedve, gügyögetve beszélt hozzá, Péter úr odajött: — A betegnek nem szabad beszélni ! — jelentette ki szigorúan. — A kisasszony azonban beszélhet, amennyit tetszik. Irma beszélt is. A szomszéd ágyak látogatóinak feltűnt a fekete ruhás leány, halk, kiváncsi sugdolózások indultak meg. — Szerelmesek ... — szállt el az ellágyult sóhaj egy vén kisasszony ajkáról, aki az öcscsét jött meglátogatni. A sóhaj végig lengett az egész kórházon, egy-egy foszlányát elkapták itt is, ott is. A szerelmeseket a közérdeklődés gyűrűje egyre jobban körülszorította. Vedrest az Irma sok fecsegése kifárasztotta és végre is lehunyta a szemét. Irma elhallgatott és körülnézett. A vén kisasszony hozzá libbent és részvéttel megkérdezte : — Hogy történt? Irma újra beszélni kezdett. Nagy szószaporasággal mondott el egy komplikált szerelmi históriát, közben sóhajtozott, csuklott, feljelzokogott, de a hangjában több volt a diadalmas büszkeségből, mint a fájdalomból. — Milyen szép, milyen megható! — hangzott fel olykor a vén kisasszony megihletődött suttogása. Vedres, aki lecsukta a szemét és az alvó szabályos lélekzetvételét mímelte, ébren volt és minden szót hallott. Az a történet, amit Irma elmesélt, egészen idegenszerűnek tetszett előtte. Egyszer szeretett volna közbe is szólani, de meggondolta magát és csak igazított egyet a fekvésén. Mint mikor az alvó álmában mozdul egyet. _ Péter úr közben végigment a kórtermen és kiadta a jelszót: — Bucsuzkodni! Bucsuzkodni! Mindjárt négy óra! A vén kisasszony melegen megszorította az Irma kezét és némi irigységgel mondta: — De lám, az Isten szereti magukat. Most mégis egymáséi lesznek. És tovalibbent. A kórterem lassan kint kiürült. A látogatók elbúcsúztak a betegeiktől és egymástól és kivonultak. Mikor elmentek a Vedres ágya előtt, Irmának valamennyien köszöntek. Tisztelettel, hódolattal. Vedres csak a hangjukból érezte ki ezt, de nem nyitotta ki a szemét. Nem tudta kinyitni, mert valahogy nem kívánt ránézni Irmára, akivel szemben valami megmagyarázhatatlan boszos érzés fogta el. .. Irma úgy is ment el, hogy azt hitte, alszik a betege. Mikor kiment a kórteremből, találkozott az ajtóban az inspekciós orvossal