Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 285-297. szám)

1911-12-01 / 285. szám

uu­apest, 1911._____________XXXII. évfolyam, 285. (11.598.) szám. f rentes, -------­ELŐFIZETÉSI ARAK« tiTj! SZERKESZTŐSÉ«! Egész évre..........28 K— t m M Budapest, Váci-körút 78. Félévre . ll ,, — n i. emel«», mindt'D tudnivaló ti' 32-ik ^ •) ^ MíjJcsun­k kivételéwl oldalon olvasható, minden nap. A tisztviselők csalódása. Nagy csalódás érte az ország tisztviselőit. M­unkács László pénzügyminiszter, csakhogy tapsot kapjon, pénzügyi expozéjában bejelen­tette, hogy az 1911. évre visszamenőleg drága­­sági pótlékot fog juttatni az összes tisztvise­lőknek. Ezen felül a jövőben a gyermekekkel megáldott tisztviselőknek családi pótlékot óhajt nyújtani s erről külön törvényjavaslatot fog beterjeszteni a képviselőház elé. Mi is kötelességszerűleg megdicsértük a bejelentett szép cselekedetért a kormányt, annyival inkább, mert hiszen mi sürgettük leg­többször, hogy a tisztviselők helyzetén segítsen. Hivatkoztunk az osztrák kormány példájára, mely a véderőjavaslatok nagy költségeinek megszavazásánál sürgősebbnek tartotta, hogy több m­int harminc milliót oszszon szét az osztrák állami alkalmazottak között, pedig veknek helyzete sokkal rózsásabb, mint ma­­az kollegáiké. A pénzügyminiszter úr bekasszálta az el­­térést, tapsot és hálálkodást s azzal elutazott enni stílszerűen egy osztrák üdülőhelyre, s­ aztán kisült, hogy a nagy drágasági pót­­okból nyomorult alamizsna lett, amelyből a tisztviselők nagy tömegét kizárta a miniszteri tanács határozata. Odáig redukálódott ugyanis az egész segítség, hogy a IX., X. és XI. rang­osztályban levő hivatalnokok kapnak kétszáz korona ajándékot, a szolgák pedig száz koro­nát De ebből a segítségből is kivétetnek a nőt­lenek és azok a nős emberek is, akiknek nin­csen gyermekük. A hír szerint a vidéki tisztvi­selőket és tanítókat is kihagyják a segítségből. E szerint tehát nem egyéb a drágasági pótléknak ígérgetése, mint a tisztviselők be­csapása és politikai porhintés a tisztelt közvé­lemény szemébe. A tisztviselők az országnak becsületes munkát adnak, tehát nem alamizs­nát igényelnek, hanem megkövetelhetik a tisz­tességes megélhetést biztosító munkabért. A politikusok szavára már régóta nem sokat ad a közönség, de az mégis a ritkaságok közé tartozik, hogy egy pénzügyminiszter ne váltaná be adott szavát. Már­pedig Lukács László az 1911. esztendőre miniszteri rendelke­zés formájában drágasági pótlékot jelentett be expozéjában. A családi pótlékot pedig csak a jövendőre ígérte törvényhozási intézkedés után. Most pedig, úgy látszik, fordítottak egyet a köpönyegen a minisztertanácsban, vagy a pénzügyminisztériumban és az 1911-ik­ álta­lános drágasági pótlékból csináltak ideiglenes családi pótlékot. Mert amely percben drága­sági pótléknak nevezzük el a segélyt, akkor abból kizárni nem lehet a gyermektelen nő­s embereket és a nőtleneket sem. Hogy azonban olcsón szerezze meg a kormány a dicsőséget, hát a drágasági pótlékból csinál családi pótlé­kot, mert ez talán szebben hangzik. És most ezer és ezer tisztviselő csalódott jogos remény­ségében. A csalódásnál azonban még nagyobb ve­szedelem is történt igen sok családban. Ismer­ni kell ugyanis a kis exisztenciák életmódját. A szegény kishivatalnok kénytelen előleget és kölcsönt fölszedni a jövendőbeli jövedelmére is. S amint az újságok közölték a pénzügyminisz­ternek kötelező ígéretét, hogy 1911-re drágasá­gi pótlék lesz, ezren és ezren adósságot csinál­tak erre, vagy kénytelenségből nagy százalékra eladták azt előre az uzsorásnak. Sok családnál téli ruhát és tüzelőfát rendeltek a drágasági pótlék kontójára és most kisül, hogy ezren és ezren nem kapnak egy fillért sem. Országszerte mozgolódnak a tisztviselők és elégedetlenségüknek hangos szóban fognak kifejezést adni mindenütt. Jogosan cselekszik. Okuk van az elkeseredésre, mert a kormány csak a választások idején gondol reájuk s mi­dőn helyzetükön segíteni kellene, akkor nagy­hangú ígéreteknél egyebet nem kapnak. Hogy a rendes javadalmazásban pótlé­kot érdemelnek azok a szülők, akik minél több gyermeket nevelnek az állam számára, ez olyan megcáfolhatatlan igazság, amelyet már minden modern államban elfogadtak és sok helyen már honorálták is. Tehát ha ennek az elvnek egy új törvényben érvényt akarnak sze­rezni, azt természetesen helyeselnünk kell. Ez a szép elv azonban nagyon elfutul, midőn a teória ködös légköréből a rideg valóságba át­plántálják. S különösen ahogy a mi pénzügy­minisztériumunkban tervezik a dolgot, az az igazságtalanságok új forrása lesz. Állítólag ugyanis a gyermeknevelési já­rulékok öszegében is bizonyos maximumot fog­nak megállapítani, amely tulajdonképen nem egyéb, mint a születendő gyermekek numerus claususa. Majd törvényben fogják megállapítani, hogy három vagy négy gyermeket szabad-e nemzeni egy államhivatalnok feleségének, mert az azon túl születendő gyermekek után az ál­lam nem hajlandó pótlékot fizetni. A parasz­tok körében ma dívó egyke és kétgyermek­­rendszer helyett tehát az állam majd törvény­ben fogja kodifikálni a három- vagy négy­­gyermek-rendszert. A Pesti Hírlap mai száma 44 oldal Vh ! A halál hazugsága. Irta: PAKOTS JÓZSEF, III. Vasárnap délután kettő és négy óra kö­zött megtelt a kórterem látogatókkal. A csont­­-zús gyerekhez is eljött egy kicsi, bodros fejű férfi. Borbély lehetett, mert játékul púderes skatulyákat hozott, de csokoládé volt bennük. A borbély hamar elment, mivelhogy csak a nagybátyja volt a gyereknek, aztán egész héten át, sőt vasárnap is délig dolgozott s most szórakozni sietett, fel a Gell­érthegyre — s a fiú átszó­t Vedreshez : — Magához is jönni fognak. Tudom biz­tosan. — Honnan tudja? — Mert tudom. Az ajtóban egyszer lát­tam egy fekete ruhást, aki leány volt s a szemei vörösek voltak és be szeretett a­d­ni ma­gához, de a tanár ur nem ez­, mé­g akitor még nem lehetett. A leány­­■ az ajtóból nézte magát és ezért adott a '■ ■ ak két koronát. Én tudom, ki volt a .v'-e f­­ás. — Ki? — A maga menyasszonya.­ Ak 't meg akart halni. Vedres elfordította a fe és tett az ablakon. Egyszerre csak an riadt , hogy egy lágy kéz rásunult a nezett. Irma állt előtte. Vedresnek beleszúrt mi a elejébe. Talán valahogy hirtelen­­ebb fekzetet­­ vett s ez okozta. Irma leomlott az ágy szélére­­ és sirt. Az arcát ráfektette a Vedres kezére és egészen beáztatta a könyeivel. Néha fölszipo­gott : — Miért tette? Miért? Vedres rábámult a leányra. A fekete ruha határozottan jól illett szőke hajához és sápadt arcához. Megfinomította, kedvesen bánatossá tette egész alakját. Szebbnek tetszett benne, mint valaha. Vedresnek olyasféle érzése tá­madt, hogy valami tetszelgő kacérság állította össze ezt a gyászos öltözetet. A leány már nem sirt többet, hanem ked­veskedve, gügyögetve beszélt hozzá, Péter úr odajött: — A betegnek nem szabad beszélni ! — jelentette ki szigorúan. — A kisasszony azon­ban beszélhet, amennyit tetszik. Irma beszélt is. A szomszéd ágyak lá­togatóinak feltűnt a fekete ruhás leány, halk, kiváncsi sugdolózások indultak meg. — Szerelmesek ... — szállt el az ellá­­gyult sóhaj egy vén kisasszony ajkáról, aki az öcscsét jött meglátogatni. A sóhaj végig lengett az egész kórházon, egy-egy foszlányát elkapták itt is, ott is. A sze­relmeseket a közérdeklődés gyűrűje egyre jobban körülszorította. Vedrest az Irma sok fecsegése kifárasz­totta és végre is lehunyta a szemét. Irma el­hallgatott és körülnézett. A vén kisasszony hozzá libbent és részvéttel megkérdezte : — Hogy történt? Irma újra beszélni kezdett. Nagy szósza­­porasággal mondott el egy komplikált szerelmi históriát, közben sóhajtozott, csuklott, fel­­jelzokogott, de a hangjában több volt a dia­dalmas büszkeségből, mint a fájdalomból. — Milyen szép, milyen megható! — hangzott fel olykor a vén kisasszony megihle­­tődött suttogása. Vedres, aki lecsukta a szemét és az alvó szabályos lélekzetvételét mímelte, ébren volt és minden szót hallott. Az a történet, amit Irma elmesélt, egészen idegenszerűnek tetszett előtte. Egyszer szeretett volna közbe is szólani, de meggondolta magát és csak igazított egyet a fekvésén. Mint mikor az alvó álmában mozdul egyet. _ Péter úr közben végigment a kórtermen és kiadta a jelszót: — Bucsuzkodni! Bucsuzkodni! Mindjárt négy óra! A vén kisasszony melegen megszorította az Irma kezét és némi irigységgel mondta: — De lám, az Isten szereti magukat. Most mégis egymáséi lesznek. És tovalibbent. A kórterem lassan kint kiürült. A látogatók elbúcsúztak a betegeiktől és egymástól és kivonultak. Mikor elmentek a Vedres ágya előtt, Irmának valamennyien kö­szöntek. Tisztelettel, hódolattal. Vedres csak a hangjukból érezte ki ezt, de nem nyitotta ki a szemét. Nem tudta ki­nyitni, mert valahogy nem kívánt ránézni Irmára, akivel szemben valami megmagyaráz­hatatlan boszos érzés fogta el.­­ .. Irma úgy is ment el, hogy azt hitte, al­szik a betege. Mikor kiment a kórteremből, találkozott az ajtóban az inspekciós orvossal

Next