Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 285-297. szám)
1911-12-01 / 285. szám
21 " 2. Ez a szomorú példa bizonyítja, hogy mivé lesz a legszebb szociális eszme, mikor bekerül a bürokratizmus kínzó kamaráiba. Az a mód, ahogyan most a drágasági pótlékot átidomították családi pótlékká és ahogyan ezt szétosztják, valóságos torzképét mutatja az állam humanizmusának. Mert vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a népszerűséget hajhászó miniszteri tanácsi határozatot. Azt mondják ugyanis, hogy csak a IX., X. és XI. rangosztályban levő tisztviselőknek adnak családi pótlékot. Bocsánat a kifejezésért, de ez igazán humbug. Hiszen köztudomású dolog, hogy épen ezekben a fizetési osztályokban van a legkevesebb családos ember. Hiszen ezekben az osztályokban oly gyalázatos a fizetés, hogy magános ember is koplal belőlük. Nősülni csak ezen osztályokon felül mernek a legtöbbször és a több gyermekes családapák rendesen a VIII. fizetési osztálytól fölfelé kezdődnek. Ebben a három alsó fizetési osztályban levő tisztviselőknek nem kivételes családi pótlékot, hanem általános drágasági pótlékot kellett volna adni, mert épen ezekben a nőtlen ember is nyomorog. Mikor az egész kérdést nagyjában és egészében elhibázták s a szétosztásnak egész rendszere téves, akkor részletekbe nem mélyedünk bele; majd a tisztviselők gyülésezései világosságot vetnek ezekre is. De arra már most is fölhívjuk a közfigyelmet, hogy milyen igazságtalanságok fognak kiderülni, ha ilyen bürokratikus módon fogják kiosztogatni a kétszáz koronássegélyt. Akárhány hivatalban a legalsó fokú tisztviselők között, sőt a szolgák között vannak, akik öröklés vagy házasság révén háziurak. Ezeknek is ki fogják adni a kétszáz koronás segélyt, de a VIII. fizetési osztályban levő eladósodott tisztviselő tíz gyermek után sem kap egy fillért sem. Az bizonyos, hogy az adósságcsinálást állami prémiumban részesíteni nem lehet, de amikor anyagi segélyről van szó, mégis elsősorban a nem saját könnyelműsége miatt, hanem a családfentartás kötelezettségéből eladósodott tisztviselőket kell fölkeresni. És beszéljünk-e a nyugdíjasok nyomoráról, akiket a mi ósdi nyugdíjtörvényünk még a lakpénztől is megfosztott? Az állami tisztviselők özvegyeiről s árváiról elfelejtkezett a népszerűséghajhászó kormány. Hja! persze, ezek A katholikus egyház ellenségei. A vatikáni politika menthetlenül csúszik a lejtőn lefelé. A geniális Merry del Val már odáig juttatta az apostoli szentszéket, hogy újabb dörgedelmei még csak fölháborodást sem okoznak többé, hanem kacagásra csiklandozzák a profán világot. Még a Boromeus-enciklika békerontó igéi erős forrongásba hozták a kedélyeket s a protestánsok jóideig nyugtalankodtak miatta. A Pascendi-enciklika már csak a katholikus papságot nyugtalanította. A székesfehérvári püspök iratainak indexre helyezését általában senki sem vette komolyan. Mosolyt keltett a ferencrendi barátok megrendszabályozása , közderültséget a legújabb motu proprio, mely egyszerűen visszaállítja a középkori privilégium sorit s exkommunikálja mindazokat, akik a papot egyházi hatóság engedelme nélkül világi bíróság elé állítják. Mit jelent ez? Azt, hogy a katholikus egyház átokkal sújtja a szegény leányzót, aki pap ellen apasági keresettel fordul, a hitelezőt, aki adósát perli, a sértettet vagy a rendőrt, aki a vétkes papot följelenti, a közvádlót, aki közbűntettért a büntetőbíróság elé állítja az ügyes-bajos embert, akik paptanúra hivatkozik s a bírákat is, kik a papot megidézik, kihallgatják vagy elitélik. Minden ellenkező rendelkezés, konkordátum, világi törvény érvénytelen ■— mondja a pápa — s nem jut eszébe, hogyha a proprio motut komolyan vennék, minden katholikus bírónak le kellene hivataláról mondania, mert a lelki üdvösségét veszélyezteti, ha törvényszabta hatáskörében eljár. Az az olasz bíró, aki Rómában egy kardinálist gyermektartási költségekben marasztalt el, a latae sententiae alá esik és semmi szin alatt be nem juthat a mennyeknek országába. De a magyar biró sem fog üdvözölni, mert ítélkeznie kell papok fölött vagy legalább is tanú gyanánt kell beidéznie a papot. Mert a motu proprio világosan megmondja, hogy mindenki átok alá esik, aki a papot egyházi hatóságának engedelme nélkül a világi bíróság előtt való megjelenésre kényszeríti. A pap e szerint tanúvallomásra sem kötelezhető. Ez a privilégium foli a maga teljességében. A privilégium fori megszüntetésébe a római szentszék kifejezetten beleegyezett a konkordátumokban, szó szerint kimondván, hogy tekintettel az idők viszonyaira, megengedi, hogy a papok tisztán polgári ügyekben (causae mere civiles) a világi bíróság ítélkezése alá vonassanak. Azokban az államokban, melyek a római szentszékkel konkordátumot nem kötöttek, a polgári törvényhozás egyszerűen mellőzte a privilégium sorit és soha e mellőzés ellen az egyház kifogást nem emelt. Ezt a rt megszűnt kiváltságot visszaállítani a huszadik században igazán komikus kísérlet. Ma már minden pap, a katholikus pap is, állampolgár és hazafi. Nálunk legalább az A jogegyenlőség nagy elvét a korszellem a papra is kiterjesztette. Az állam törvényei papot is védik. Ezzel szemben a privilégium sorit föltámasztani halva született gondolat. A magyar katholikus papságnak soha sem volt a polgári bíróságokkal baja. A papság legnagyobb része sem mint fölperes, sem mint alperes nem szokott a fórumon megjelenni. De minden szabály alól van kivétel a mi papjaink között is akad olyan, aki perizkedik vagy perre okot szolgáltat; találkozik olyan is, aki úgy kerül a perbe, mint Pilátus a krédóba. Soha egyiknek sem jutott eszébe kivonni magát a törvény alól. Arra meg épen büszkék lehetünk, hogy a büntető bírósággal vajmi ritkán akad dolga papnak. Ez a nyilvánosság ellenőrzése alatt áll s mindig nagy port ver föl, valahányszor pap kerül ellentétbe a törvénynyel. Hála Isten, vajmi ritkán történik. Ami a papra nézve kellemetlen, azt nálunk a polgári bíróságok diszkréten kezelik. A papok ellen indított apasági keresetek számát még a statisztika sem tartja nyilván. Pedig az ilyesmi emberi dolog s a fiatal káplántól senki sem veheti rossz néven, ha áldozatul esik emberi gyarlóságának. Egy dunántúli városban a hatvanas évek végén egyidejűleg harminc apasági kereset volt folyamatban ugyanazon pap ellen. Abból a papból püspök lett. Soha senkinek sem jutott eszébe kikaparni a polgár bíróság aktáit és fölhasználni az érdemes pásztor ellen. Ez a liberalizmus s ez a palidiuma a papságnak Magyarországon, mosa sem szorult a privilégium sok elavult váltságára. „A törvényhozás minden gondosa, sem képes eleve kizárni — úgymond a pápa — olyan félreértések lehetőségét, melyek később ügyes interpretáció folytán keletkeznek. Ama törvénytudók nézetei, akik valamely törvény szellemének lepuhatolásával foglalkoznak, néha annyira eltérnek egymástól, hogy a törvény helyes értelme csakis utólag s illetékes magyarázattal állapítható meg. Ez az eset forog fönn az Apostolicae sedis constitutio kibocsátásánál, mely az automatice bekövetkező egyházi büntetéseket korlátozta. A konstitució kommentátorai közt hosszas vita folyt a VII. fejezet fölött, vajon a cogenies szó alatt törvényhozón és hivatalos közegeken kívül azok a magánszemélyek is értendők-e, akik a világi bírói peres rendszabályok útján arra kényszerülk, hogy papot idézzen birói széke elé. Én-aki köszöntötte, Irma tétován megállt, az orvos bemutatkozott neki és rögtön tréfás udvariassággal mondta : — Haragudtam arra a fiatal emberre a bolondságáért, de most már értem! Irma elpirult és sietve kezet nyújtott. Nagyon jókedvűen távozott, a kórházból. Az utca szinte úszott a nap folyó aranyában és valami bolond szellőcske incselkedve csapott egy szőke hajhullámot az Irma homlokára. A sarkon Ibolyát nyújtott felé egy solymári sváb asszony, Irma vett egy kis bokrétát és felfűzte az öve mellé. Az ibolya nagyon jól illett a feketéhez. Csütörtökön megint látogató nap volt a kórházban. Irmának, mikor belépett a kórterembe, ibolyabokréta illatozott a keblén és valami hiú öröm csillogott a szemében. Tetszelgőn köszönt jobbra-balra és vidáman lépett Vedreshez, akit aznap nagy bágyadtség vert le. Épen ezért a betegápoló szolga figyelmeztette is Irmát: — Vigyázni tessék kisasszony, mert minden izgalom megárt a betegnek. Az inspekciós orvos úr különben kéreti, hogy a vizit után tessék bemenni hozzá. A betegre nézve akar valamit mondani. Irma néhány kedveskedő szót szólt Vedreshez, gyöngéden megsimogatta a homlokát s az ibolyákat rá akarta szórni a takarójára. De aztán meggondolta magát, a bokrétát kettéválasztotta és felét visszatűzte a keblére. Arra gondolt, hogy az ibolya jól illik a feketéhez és fagyat tag Bkwastíát ormához. Egy óra hosszat időzött Irma a kórteremben, ezalatt beszélgetett a szomszéd betegekkel és látogatóikkal, megismerkedett egy banki hivatalnoknéval, akinek a férje szintén itt feküdt, ennek újra elmondotta szerelmi históriájukat, de már új részletekkel színezve amikor egy óra múlva eltávozott, az egész kórház rajongva nézett utána s egy szentimentális beteg, valami dijnok, aki a sarokban feküdt és verses könyveket szokott olvasni, hangosan azt mondta : — A kórház tündére! A vasárnapi látogatáskor már mindenki így nevezte s a csontszus gyerek a látogatás után megint üregesen kezdett diskurálni Vedressel. — Mindenki nagyon szereti a maga menyasszonyát és az a dijnok ott a sarokban, azt mondta tegnap a könyvelőnek a másik ágyból: bárcsak ez a 22-es, az öngyilkos sokáig lenne beteg, hogy a tündér minél tovább járjon ide. Ugye, most boldog maga, hogy mindenki úgy szereti a menyasszonyát? Maguk boldogok lesznek, ugye? Vedres ránézett a gyerekre és úgy látta, mintha a kis halvány arcon a vonások még mélyebbek volnának, mint máskor és hogy egészen eltorzítják a kis arcot és valami olyan gúnyos kifejezést adnak neki, mintha egy kicsi, törpe szatir vigyorogna felé. Vedresnek megremegett a keze és idegesen söpörte le takarójáról a ráhintett ibolyaia sálakat. A legközelebbi látogató napon, csütörtökön Vedresnek meg volt engedve, hogy lemenjen a kórház kertjébe. Nagy parkírozott kert volt ez, széles, porondos utakkal, minden öt lépésre egy-egy paddal, amelyen betegek ültek, kék-fehér csikós, hosszú kórházi köpenyeikben és sárga, beteg bőrüket perzseltették az áldott meleg napon. Vedres alig tudott elvánszorogni a legközelebbi padig, ott leült és élvezte a nyár eleji sugárzást. Egyszerre csak a porondos út végén feltűnt az Irma karcsú, feketeruhás alakja. Ringatózó, könnyű léptekkel jött befelé, a kezében csipkés, fekete ernyő, amelyet vidáman lóbált, a keblén ott a szokásos ibolyabokréta s a fejével kecsesen bólintott jobbra-balra. úgy vonult végig a sok pihegő, elalélt, fáradt beteg között, mint az egészség boldog királynője. Vedresben fölhullámzott a vér. E percben eláradt benne mindaz az érzés, ami a betegsége alatt a lelke mélyén felgyülemlett és a tüdejében zörgő, kapaszkodó, össze-vissza hangok támadtak. Gyors, erős lélekzetet vett, felállt és kezét kinyújtva, hörgő rikácsolással, vad, mély gyűlölettel kiáltotta a leány felé : : — Menjen innen ! Nem magáért akartam meghalni! Hazugság ! Aztán visszaesett a padra és a melléhez kapott. A tüdejéből erős vérhullám csapott fel a szájába. pesti hírlap______ 1911. december 6., péntek. nem választók, ezek nem szavazhattak a kormánypárti jelöltekre.