Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 285-297. szám)

1911-12-01 / 285. szám

2­1 " 2.­­ Ez a szomorú példa bizonyítja, hogy mi­vé lesz a legszebb szociális eszme, mikor be­kerül a bürokratizmus kínzó kamaráiba. Az a mód, ahogyan most a drágasági pótlékot átidomították családi pótlékká és aho­gyan ezt szétosztják, valóságos torzképét mu­tatja az állam humanizmusának. Mert vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a népszerűséget hajhászó miniszteri tanácsi határozatot. Azt mondják ugyanis, hogy csak a IX., X. és XI. rangosztályban levő tisztvise­lőknek adnak családi pótlékot. Bocsánat a ki­fejezésért, de ez igazán humbug. Hiszen köz­tudomású dolog, hogy épen ezekben a fizetési osztályokban van a legkevesebb családos em­ber. Hiszen ezekben az osztályokban oly gya­lázatos a fizetés, hogy magános ember is koplal belőlük. Nősülni csak ezen osztályokon felül mernek a legtöbbször és a több gyermekes családapák rendesen a VIII. fizetési osztály­tól fölfelé kezdődnek. Ebben a három alsó fize­tési osztályban levő tisztviselőknek nem kivé­teles családi pótlékot, hanem általános drága­­sági pótlékot kellett volna adni, mert épen ezekben a nőtlen ember is nyomorog. Mikor az egész kérdést nagyjában és egészében elhibázták s a szétosztásnak egész rendszere téves, akkor részletekbe nem mélye­­dünk bele; majd a tisztviselők gyülésezései vi­lágosságot vetnek ezekre is. De arra már most is fölhívjuk a közfigyelmet, hogy milyen igaz­ságtalanságok fognak kiderülni, ha ilyen bü­rokratikus módon fogják kiosztogatni a két­száz koronás­­segélyt. Akárhány hivatalban a legalsó fokú tisztviselők között, sőt a szolgák között vannak, akik öröklés vagy házasság ré­vén háziurak. Ezeknek is ki fogják adni a két­száz koronás segélyt, de a VIII. fizetési osztály­ban levő eladósodott tisztviselő tíz gyermek után sem kap egy fillért sem. Az bizonyos, hogy az adósságcsinálást állami prémiumban részesíteni nem lehet, de amikor anyagi segélyről van szó, mégis első­sorban a nem saját könnyelműsége miatt, ha­nem a családfentartás kötelezettségéből eladó­sodott tisztviselőket kell fölkeresni. És beszéljünk-e a nyugdíjasok nyomorá­ról, akiket a mi ósdi nyugdíjtörvényünk még a lakpénztől is megfosztott? Az állami tisztvise­lők özvegyeiről s árváiról elfelejtkezett a nép­­szerűséghajhászó kormány. Hja! persze, ezek A katholikus egyház ellenségei. A vatikáni politika menthetlenül csúszik a lejtőn lefelé. A geniális Merry del Val már odáig juttatta az apostoli szentszéket, hogy újabb dörgedelmei még csak fölháborodást sem okoznak többé, hanem kacagásra csiklan­dozzák a profán világot. Még a Boromeus-enciklika békerontó igéi erős forrongásba hozták a kedélyeket s a protestánsok jóideig nyugtalankodtak miatta. A Pascendi-enciklika már csak a katholikus papságot nyugtalanította. A székesfehérvári püspök iratainak indexre helyezését általában senki sem vette komolyan. Mosolyt keltett a ferencrendi barátok megrendszabályozása , közderültséget a legújabb motu proprio, mely egyszerűen visszaállítja a középkori privilé­gium sorit s exkommunikálja mindazokat, akik a papot egyházi hatóság engedelme nél­kül világi bíróság elé állítják. Mit jelent ez? Azt, hogy a katholikus egyház átokkal sújtja a szegény leányzót, aki pap ellen apasági keresettel fordul, a hitelezőt, aki adósát perli, a sértettet vagy a rendőrt, aki a vétkes papot följelenti, a közvádlót, aki közbű­ntettért a büntetőbíróság elé állítja az ügyes-bajos embert, akik paptanúra hivatkozik s a bírákat is, kik a papot megidézik, kihallgat­ják vagy elitélik. Minden ellenkező rendelke­zés, konkordátum, világi törvény érvénytelen ■— mondja a pápa — s nem jut eszébe, hogyha a proprio motut komolyan vennék, minden katholikus bírónak le kellene hivataláról mon­dania, mert a lelki üdvösségét veszélyezteti, ha törvényszabta hatáskörében eljár. Az az olasz bíró, aki Rómában egy kardi­nálist gyermektartási költségekben marasztalt el, a latae sententiae alá esik és semmi szin alatt be nem juthat a mennyeknek országába. De a magyar biró sem fog üdvözölni, mert ítélkeznie kell papok fölött vagy legalább is tanú gyanánt kell beidéznie a papot. Mert a motu proprio világosan megmondja, hogy min­denki átok alá esik, aki a papot egyházi ható­ságának engedelme nélkül a világi bíróság előtt való megjelenésre kényszeríti. A pap e szerint tanúvallomásra sem kötelezhető. Ez a privilégium foli a maga teljességében. A privilégium fori megszüntetésébe a ró­mai szentszék kifejezetten beleegyezett a kon­kordátumokban, szó szerint kimondván, hogy tekintettel az idők viszonyaira, megengedi, hogy a papok tisztán polgári ügyekben (causae mere civiles) a világi bíróság ítélkezése alá vonassanak. Azokban az államokban, melyek a római szentszékkel konkordátumot nem kö­töttek, a polgári törvényhozás egyszerűen mel­lőzte a privilégium sorit és soha e mellőzés el­len az egyház kifogást nem emelt. Ezt a rt megszűnt kiváltságot visszaállítani a huszadik században igazán komikus kísérlet. Ma már minden pap, a katholikus pap is, állampolgár és hazafi. Nálunk legalább az A jogegyenlőség nagy elvét a korszellem a papra is kiterjesztette. Az állam törvényei papot is védik. Ezzel szemben a privilégium sorit föltámasztani halva született gondolat. A magyar katholikus papságnak soha sem volt a polgári bíróságokkal baja. A pap­ság legnagyobb része sem mint fölperes, sem mint alperes nem szokott a fórumon megje­lenni. De minden szabály alól van kivétel a mi papjaink között is akad olyan, aki periz­kedik vagy perre okot szolgáltat; találkozik olyan is, aki úgy kerül a perbe, mint Pilátus a krédóba. Soha egyiknek sem jutott eszébe kivonni magát a törvény alól. Arra meg épen büszkék lehetünk, hogy a büntető bírósággal vajmi ritkán akad dolga papnak. Ez a nyilvánosság ellenőrzése alatt áll s mindig nagy port ver föl, valahányszor pap kerül ellentétbe a törvénynyel. Hála Is­ten, vajmi ritkán történik. Ami a papra nézve kellemetlen, azt ná­lunk a polgári bíróságok diszkréten kezelik. A papok ellen indított apasá­gi keresetek számát még a statisztika sem tartja nyilván. Pedig az ilyesmi emberi dolog s a fiatal káplántól senki sem veheti rossz néven, ha áldozatul esik em­beri gyarlóságának. Egy dunántúli városban a hatvanas évek végén egyidejűleg h­arminc apasági kereset volt folyamatban ugyanazon pap ellen. Abból a papból püspök lett. Soha senkinek sem jutott eszébe kikaparni a polgár bíróság aktáit és fölhasználni az érdemes­­ pásztor ellen. Ez a liberalizmus s ez a pali­diuma a papságnak Magyarországon, m­­osa sem szorult a privilégium sok­ elavult váltságára. „A törvényhozás minden gondosa, sem képes eleve kizárni — úgymond a pápa — olyan félreértések lehetőségét, melyek később ügyes interpretáció folytán keletkeznek. Ama törvénytudók nézetei, akik valamely törvény szellemének lepuhatolásával foglalkoznak, né­ha annyira eltérnek egymástól, hogy a tör­vény helyes értelme csakis utólag s illetékes magyarázattal állapítható meg. Ez az eset fo­rog fönn az Apostolicae sedis constitutio ki­bocsátásánál, mely az automatice bekövetkező egyházi büntetéseket korlátozta. A konstitució kommentátorai közt hosszas vita folyt a VII. fejezet fölött, vajon a cogenies szó alatt tör­vényhozón és hivatalos közegeken kívül azok a magánszemélyek is értendők-e, akik a világi bírói peres rendszabályok útján arra kénysze­rülk, hogy papot idézzen birói széke elé. Én-aki köszöntötte, Irma tétován megállt, az orvos bemutatkozott neki és rögtön tréfás udvarias­sággal mondta : — Haragudtam arra a fiatal emberre a bolondságáért, de most már értem! Irma elpirult és sietve kezet nyújtott. Nagyon jókedvűen távozott, a kórházból. Az utca szinte úszott a nap folyó aranyában és valami bolond szellőcske incselkedve csapott egy szőke hajhullámot az Irma homlokára. A sarkon Ibolyát nyújtott felé egy soly­mári sváb asszony, Irma vett egy kis bokrétát és felfűzte az öve mellé. Az ibolya nagyon jól illett a feketéhez. Csütörtökön megint látogató nap volt a kórházban. Irmának, mikor belépett a kór­terembe, ibolyabokréta illatozott a keblén és valami hiú öröm csillogott a szemében. Tetszelgőn köszönt jobbra-balra és vidáman lépett Vedreshez, akit aznap nagy bágyadtség vert le. Épen ezért a betegápoló szolga figyel­meztette is Irmát: — Vigyázni tessék kisasszony, mert min­den izgalom megárt a betegnek. Az inspekciós orvos úr különben kéreti, hogy a vizit után tessék bemenni hozzá. A betegre nézve akar valamit mondani. Irma­ néhány kedveskedő szót szólt Ved­reshez, gyöngéden megsimogatta a homlokát s az ibolyákat rá akarta szórni a takarójára. De aztán meggondolta magát, a bokrétát ketté­választotta és felét visszatűzte a keblére. Arra gondolt, hogy az ibolya jól illik a feketéhez és fagy­­at tag Bkwastí­­át ormához. Egy óra hosszat időzött Irma a kórterem­ben, ezalatt beszélgetett a szomszéd betegek­kel és látogatóikkal, megismerkedett egy bank­­i hivatalnoknéval, akinek a férje szintén itt fe­küdt, ennek újra elmondotta szerelmi históriá­jukat, de már új részletekkel színezve a­mikor egy óra múlva eltávozott, az egész kórház rajongva nézett utána s egy szentimentális beteg, valami dijnok, aki a sarokban feküdt és verses könyveket szokott olvasni, hangosan azt mondta : — A kórház tündére! A vasárnapi látogatáskor már mindenki így nevezte s a csontszus gyerek a látogatás után megint üregesen kezdett diskurálni Ved­ressel. — Mindenki nagyon szereti a maga menyasszonyát és az a dijnok ott a sarokban, azt mondta tegnap a könyvelőnek a másik ágyból: bárcsak ez a 22-es, az öngyilkos sokáig lenne beteg, hogy a tündér minél tovább járjon ide. Ugy­e, most boldog maga, hogy mindenki úgy szereti a menyasszonyát? Maguk boldogok lesznek, ugy­e? Vedres ránézett a gyerekre és úgy látta, mintha a kis halvány arcon a vonások még mé­lyebbek volnának, mint máskor és hogy egé­szen eltorzítják a kis arcot és valami olyan gúnyos kifejezést adnak neki, mintha egy kicsi, törpe szatir vigyorogna felé. Vedresnek megremegett a keze és idege­sen söpörte le takarójáról a ráhintett ibolya­­i­a sálakat. A legközelebbi látogató napon, csütörtö­kön Vedresnek meg volt engedve, hogy lemen­jen a kórház kertjébe. Nagy parkírozott kert volt ez, széles, porondos utakkal, minden öt lépésre egy-egy paddal, amelyen betegek ültek, kék-fehér csikós, hosszú kórházi köpenyeikben és sárga, beteg bőrüket perzseltették az áldott meleg napon. Vedres alig tudott el­vánszorogni a leg­közelebbi padig, ott leült és élvezte a nyár­ eleji sugárzást. Egyszerre csak a porondos út végén feltűnt az Irma karcsú, feketeruhás alakja. Ringatózó, könnyű léptekkel jött befelé, a kezében csipkés, fekete ernyő, amelyet vidá­man lóbált, a keblén ott a szokásos ibolyabok­réta s a fejével kecsesen bólintott jobbra-balra. úgy vonult végig a sok pihegő, elalélt, fáradt beteg között, mint az egészség boldog királynője. Vedresben fölhullámzott a vér. E percben eláradt benne mindaz az érzés, ami a betegsége alatt a lelke mélyén felgyülemlett és a tüdejében zörgő, kapaszkodó, össze-vissza hangok tá­madtak. Gyors, erős lélekzetet vett, felállt és kezét kinyújtva, hörgő rikácsolással, vad, mély gyűlölettel kiáltotta a leány felé : : — Menjen innen ! Nem magáért akartam meghalni! Hazugság ! Aztán visszaesett a padra és a melléhez kapott. A tüdejéből erős vérhullám csapott fel a szájába. pesti hírlap______ 1911. december 6., péntek. nem választók, ezek nem szavazhattak a kor­mánypárti jelöltekre.

Next