Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 298-310. szám)

1911-12-31 / 310. szám

1911. december 31., vasárnap. ■ _____Pesti Hírlap______ VASÁRNAPI KRÓNIKA, írja: MOLNÁR FERENC, ,•A­z a kedves Villány vagy Villány vagy Villányi kisasszony, akit a müncheni rendőrség megszekírozott, amért meztelenül táncolt a Róbert Jenő barátunk gyönyörű kis színházában, most természetesen Pestre is el­érkezik. Ez már azon a napon biztosra volt ve­hető, amikor azt olvastuk a lapokban, hogy Münchenben olyan nagyon mezítelen volt a drága nő, hogy a rendőrség nemcsak őt, hanem a színházigazgatót is letartóztatta és dutyiba hurcolta. A meztelenségnek ekkora foka nem maradhatott hatás nélkül szeretett fővárosunkra és bizonyos, hogy aznap, mikor a szenzáció a sajtóban megjelent, néhány száz ügynök, pénz­ember, foglalkozás nélküli előkelőség, lipótvá­rosi mecénás és kávéházi ülnök keble feldagadt arra a gondolatra, hogy mennyi pénzt lehetne nálunk keresni egy olyan hölgy táncprodukció­jával, aki pusztán azért ült a rendőrség börtö­nében, mert szép volt és mezítelen, és ezt nem sajnálta a néptől. Most Bécsben ropta Villány kisasszony (keresztneve Adorée, magyarul: imá­dott) szintén meghívott közönség előtt és szintén ruházat mellőzésével, csak épen a derekán volt valami, azt hiszem, egy kis spárga. Ebből is látni, hogy keresi a szigorú rendőrségeket, előnyt nyújt azoknak a városoknak, amelyek­ben a rendőrség nem szereti az erkölcstelensé­get, mert csak ezekben a városokban van némi kilátás egy kis heccre, egy kis botrányos betil­tásra, egy kis művészi felháborodásra, azt kell hinnem, hogy olyan városba, ahol a rendőrség előre biztosítja a művésznőt arról, hogy zavar­talanul táncolhat, nem is megy. Legfőbb bizo­nyíték erre nézve az, hogy Münchenben kezdte. Ott van tudvalevőleg a legpr üdébb és legkomi­­kusabb erkölcsrendészet. Bár nem tartozik szo­rosan tárgyunkra, meg kell ragadnom az alkal­mat, hogy erről a rendőrségről egy kis esetet elmondjak, egy igaz történetet, amelyet a nyá­ron volt szerencsém hallani müncheni íróktól és festőktől. München tulajdonképen lumpváros, ha egyébért nem is, annak a sok piktornak és szí­nésznek a révén, aki ott tanyázik. Ellenben minden éjszaka pontban fél háromkor becsuka­­tik minden néven nevezendő helyiség, kávéház, bár, bodega, vendéglő. Aki öt perccel tovább tartja nyitva a helyiségét, ak­ok kegyetlenül el­veszik az engedélyt. Elképzelhető tehát az a két­ségbeesés­, ami a szegény lumpokon erőt vesz, amikor fél három előtt két perccel eloltják a lámpákat és többé nincs hova menni! Történt, hogy egy ilyen lump,­­képzelhetik, milyen meg­átalkodott éjjelező lehetett), rájött arra, hogy még fél három után is el lehet valahová menni egy korsó sörre vagy egy feketére, még­pedig a pályaudvar vendéglőjébe, amely a nemzetközi forgalomban három órakor Münchenen átha­ladó vonat kedvéért egy félórával tovább van nyitva, mint minden más vendéglő. Az ötlet két nap múlva már népszerű volt Münchenben, és attól kezdve minden éjjel fél háromkor a vá­rra legkülönbözőbb részeiből népvándorlás in­dult meg a pályaudvar felé, s a vendéglő, amely fél háromkor még kongott az ürességtől, öt perc alatt túlzsúfolttá lett és megadta a szegény, el­keseredett lumpoknak még azt a félórai kocsma­hangulatot, amit abból a prűd városból az éj folyamán ki lehetett csiholni. Persze, háromkor már innen is pusztulni kellett, de mindegy, a lumpok nyertek egy félórát, és ezért a félóráért nem sajnáltak fáradságot, költséget, automo­bilt, e­ljöttek minden éjjel. A rendőrség emiatt dühbe jött. Hetekig törték a rendőri bölcsek a fejüket, hogy mit lehetne ez­­ellen tenni, míg végre valakinek eszébe jutott az, hogy a pálya­udvar vendéglője csak utasoknak való, s akkor a rendőrdirektor kiadott egy rendeletet, amely­nek értelmében a pályaudvar vendéglőjébe csak utasembernek szabad belépni. Ezt a rendeletet kifüggesztették a vendéglő ajtajára s odaállí­tottak egy vasúti portást, aki mindenkitől, aki belépett, jegyét kérte. A lumpoknak azon­ban mindössze egy­­ percnyi késedelmet okozott a dolog, amennyiben attól fogva egyszerűen jegyet váltottak a pénztárnál a leg­közelebbi állomásra hatvan pfennigért, felmu­tatták a portásnak és úgy mentek be sörözni. Hatvan pfenniggel drágább lett ugyan ezáltal a sör, de mit nem fizettek volna ezek a legények egy félóráért! Most a rendőrség megint két­ségbeesett. Megint törte a fejét és végre sike­rült is neki végleg túljárni a lumpok eszén. Egy szép éjszakán két detektív jelent meg a vendég­lőben. A vendéglő tele volt menetjegyes sörö­zőkkel. A portás annak rendje-módja szerint három órakor bejött a csengetyűvel és kikiál­totta az induló vonat útirányát. Persze, nem utazott senki. Akkor a detektívek lezáratták az ajtókat, felírták az összes ott időző urak neveit és másnap a rendőrség személyenként hatvan márka pénzbüntetésre ítélte az urakat azon a címen, hogy kijátszották a rendőri szabályt, amelynek értelmében csak az időzhetik a ven­déglőben, aki ittas, a német eredetiben: Fahr­gast, már pedig, aki nem száll fel a vonatra, az nem Fahrgast, már pedig aki nem Fahrgast és mégis ott időzött, az csaló. Az urak fölebbez­­tek a kormányhoz, a régenshez, az orosz cár­hoz és a római pápához, a hágai békekongresz­­szushoz és az interparlamentáris konferenciá­hoz, sőt a nemrég Bernben megalakult nemzet­közi sóhivatalhoz is, de ezt a hatvan márkát nem vette le róluk semmi. És most, ha valaki Münchenben fél háromtól háromig még sö­rözni akar a pályaudvaron, annak el kell utaznia egy félórányira, ami nem vicc, mert viszont a história legvége az lett, hogy mindig akad egy társaság, amelynek oly fontos ez a félóra, hogy tényleg el is utazik, magával ci­pelvén a vasúti kupéba a söröket és ezzel ismét nyerve egy félórát. És ennél a rendőrségnél próbálkozott Adorée Villany kisasszony, erről a rendőrségről feltételezte (ha ugyan feltételezte) hogy bele fog menni az ő meztelenségeibe. Ha egyéb okunk nem volna arra, hogy az ő pro­dukcióit tisztán erotikus szenzációnak tartsuk, az a tény, hogy elsőnek a müncheni rendőrsé­get választotta, mindent megmagyaráz, lévén ez a legjobb és reklámcélokra legalkalmasabb botrányrendőrség az egész világon. Most aztán eltekintve Villany kisasszony személyétől és ezúttal követett eljárásától, ennek a táncoló meztelenségnek a kérdése egyike a leg­érdekesebb és legnehezebben megfejthető kér­déseknek. Íme nemrég Parisban, istenem, Pá­­risban! — rettenetesen megtámadták Duncan Izadorát, amért ruha nélkül táncolt a színpa­don. Pedig Parisban minden revue-előadásnak emberemlékezet óta éjfél körül az a fináléja, hogy a csoportozat legtetején vakító reflektor­fényben három-hat, néha még több tökéletesen ruhátlan hölgy jelenik meg a színpadon és aratja a mámorosan tapsoló tömeg elismerését. A régi berlini Desmond-esetre is emlékeznek talán még az erkölcshajhászat szakférfiai, az is cifra kis mulatság volt. És ahányszor csak ilyenfajta eset előadja magát, az ember mindig tanácstalanságot lát azoknál, akik hozzászól­nak. A művészek, akik védik a hölgyet a for­mák és az érzékiségmentes esztétika szent ne­vében, azért nincsenek tökéletesen meggyő­ződve arról, hogy rendben van a nyilvános meztelenség. Azok pedig, akik dühösen lármáz­nak a pornográfia ellen, azért egy kicsit arra is gondolnak, hogy hiszen a múzeumok tele vannak ilyen képekkel, és hogy az, aki nem azért nézi a nőt, mert meztelen, hanem azért, mert táncol, az mégsem disznó, és ártatlanul szenved a támadások alatt. Előre elárulhatom, nem arrogálom magamnak a jogot, hogy épen csekélységem lesz az, aki világosságot visz ebbe a nehéz kérdésbe. Csak néhány sze­rény megjegyzést szeretnék tenni, amelyek, úgy vélem, az igazsághoz vezető út kikövezé­sére szolgálhatnak. Először is konstatálni kell, hogy a mez­telen táncolásnál soha nem volt az a fontos, hogy a nő mezítelen és én nézem, hanem min­dig az volt a fontos, hogy én­­látom a szomszé­domat, amikor egy nő mezítelenül táncol. Ami egy ilyen ruhátlan táncban botrány-anyag, az sohasem a néző viszonylata az előadóhoz, ha­nem mindig a nézőknek egymáshoz való vi­szonylata. Mert vegyük csak azt a példát, hogy a nézőtéren csupa orvos és festő ül, amely két pályán az állami iskolákban államilag és hi­vatalosan kötelező a mezítelen nőkkel való foglalkozás, az a tény, hogy doktor Bényei mellettem mosolyog, valamiképen mégis csak megpiszkálja a szeméremérzésemet és kény­szerít arra, hogy ne pusztán a mutatványra gondoljak, hanem arra a tényre is, hogy Vil­lany kisasszony nem szégyenli magát. A Vil­lany kisasszony és a Villany kisasszonyok sze­méremérzése az, amely bennünket zseniroz, még­pedig annál inkább, minél többen va­gyunk. Ha a kisasszony nekem egyedül táncol, akkor kevesebb küzdelmet vivett a széptan érdekében a szeméremérzésével, mint ha ne­kem és, mondjuk, Wekerle Sándornak táncol. Akkor már ketten látják és őneki nemcsak ve­lem van lelkileg elintézni valója, és nemcsak Wekerle Sándorral, hanem azzal a ténynyel is, hogy én látom Wekerlét, hogy látja, — és Wekerle lát engem, amikor látom. Most ha csatlakozik hozzánk Boda Dezső, aztán egy ne­gyedik és végül már százan vagyunk, akkor ez a k­omplikált lelki processzus úgy megnő, mint a lavina és ebből származik az a­yugta­­lanság és kissé kellemetlen mellékérzés, amely­­lyel mi aztán megítéljük ezt a dolgot, akár védjük a kisasszonyt, akár támadjuk. A második dolog, amit meg szeretnék tisz­telettel jegyezni, az, hogy amikor ilyen mutat­vány van, akkor, őszintén megvallva, nem a kisasszony táncol meztelenül, hanem az a négyszáz ember, aki nézi. Nem a kisasszony az illetlen, hanem az a négyszáz ember, aki nem tartja illembeli kötelességének elfordulni, mikor egy hölgy ruhátlanul látható. A prüdé­­ria mérlegén, — amely nekem nem szerszá­mom, — de amelyről most szó van, mert ezen méretnek meg az ilyen mutatványok,­ egyforma súlylyal illetlen a hölgy is és az is, aki nézi. Pedig ez is igazságtalan, mert a kisasszonyról el tudom hinni, sőt van, akiről föltétlenül el­hiszem, hogy tisztára csak a művészetért vet­kőzik le, de nincs a világnak az az embercso­portja, még ha ketten vagy hárman vannak is, amelyről el tudom hinni, hogy homogénül egyesül abban a gondolatban, hogy itt nem a női nem, hanem a női szépség a fontos. És ha a tömegben vannak olyanok, akik azért men­nek oda, mert a nőn nincs ruha, függetlenül attól, hogy táncol-e, vagy csupán bemutatko­zik, akkor már lőttek az egész szépészetinek és esztétikának ezen a téren, akkor már a rendőr­ségnek kezd igaza lenni. Harmadik és utolsó megjegyzésem pedig az, hogy ezen a világon mindenek fölött egyet­len dolog van és ez a szabadság. Az ő szabad­sága, hogy úgy táncolhasson, ahogy akar és a mi szabadságunk, hogy azt nézhessük meg, ______ _____________________33 _

Next