Pesti Hírlap, 1911. december (33. évfolyam, 298-310. szám)
1911-12-31 / 310. szám
1911. december 31., vasárnap. ■ _____Pesti Hírlap______ VASÁRNAPI KRÓNIKA, írja: MOLNÁR FERENC, ,•Az a kedves Villány vagy Villány vagy Villányi kisasszony, akit a müncheni rendőrség megszekírozott, amért meztelenül táncolt a Róbert Jenő barátunk gyönyörű kis színházában, most természetesen Pestre is elérkezik. Ez már azon a napon biztosra volt vehető, amikor azt olvastuk a lapokban, hogy Münchenben olyan nagyon mezítelen volt a drága nő, hogy a rendőrség nemcsak őt, hanem a színházigazgatót is letartóztatta és dutyiba hurcolta. A meztelenségnek ekkora foka nem maradhatott hatás nélkül szeretett fővárosunkra és bizonyos, hogy aznap, mikor a szenzáció a sajtóban megjelent, néhány száz ügynök, pénzember, foglalkozás nélküli előkelőség, lipótvárosi mecénás és kávéházi ülnök keble feldagadt arra a gondolatra, hogy mennyi pénzt lehetne nálunk keresni egy olyan hölgy táncprodukciójával, aki pusztán azért ült a rendőrség börtönében, mert szép volt és mezítelen, és ezt nem sajnálta a néptől. Most Bécsben ropta Villány kisasszony (keresztneve Adorée, magyarul: imádott) szintén meghívott közönség előtt és szintén ruházat mellőzésével, csak épen a derekán volt valami, azt hiszem, egy kis spárga. Ebből is látni, hogy keresi a szigorú rendőrségeket, előnyt nyújt azoknak a városoknak, amelyekben a rendőrség nem szereti az erkölcstelenséget, mert csak ezekben a városokban van némi kilátás egy kis heccre, egy kis botrányos betiltásra, egy kis művészi felháborodásra, azt kell hinnem, hogy olyan városba, ahol a rendőrség előre biztosítja a művésznőt arról, hogy zavartalanul táncolhat, nem is megy. Legfőbb bizonyíték erre nézve az, hogy Münchenben kezdte. Ott van tudvalevőleg a legpr üdébb és legkomikusabb erkölcsrendészet. Bár nem tartozik szorosan tárgyunkra, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy erről a rendőrségről egy kis esetet elmondjak, egy igaz történetet, amelyet a nyáron volt szerencsém hallani müncheni íróktól és festőktől. München tulajdonképen lumpváros, ha egyébért nem is, annak a sok piktornak és színésznek a révén, aki ott tanyázik. Ellenben minden éjszaka pontban fél háromkor becsukatik minden néven nevezendő helyiség, kávéház, bár, bodega, vendéglő. Aki öt perccel tovább tartja nyitva a helyiségét, akok kegyetlenül elveszik az engedélyt. Elképzelhető tehát az a kétségbeesés, ami a szegény lumpokon erőt vesz, amikor fél három előtt két perccel eloltják a lámpákat és többé nincs hova menni! Történt, hogy egy ilyen lump,képzelhetik, milyen megátalkodott éjjelező lehetett), rájött arra, hogy még fél három után is el lehet valahová menni egy korsó sörre vagy egy feketére, mégpedig a pályaudvar vendéglőjébe, amely a nemzetközi forgalomban három órakor Münchenen áthaladó vonat kedvéért egy félórával tovább van nyitva, mint minden más vendéglő. Az ötlet két nap múlva már népszerű volt Münchenben, és attól kezdve minden éjjel fél háromkor a várra legkülönbözőbb részeiből népvándorlás indult meg a pályaudvar felé, s a vendéglő, amely fél háromkor még kongott az ürességtől, öt perc alatt túlzsúfolttá lett és megadta a szegény, elkeseredett lumpoknak még azt a félórai kocsmahangulatot, amit abból a prűd városból az éj folyamán ki lehetett csiholni. Persze, háromkor már innen is pusztulni kellett, de mindegy, a lumpok nyertek egy félórát, és ezért a félóráért nem sajnáltak fáradságot, költséget, automobilt, eljöttek minden éjjel. A rendőrség emiatt dühbe jött. Hetekig törték a rendőri bölcsek a fejüket, hogy mit lehetne ezellen tenni, míg végre valakinek eszébe jutott az, hogy a pályaudvar vendéglője csak utasoknak való, s akkor a rendőrdirektor kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a pályaudvar vendéglőjébe csak utasembernek szabad belépni. Ezt a rendeletet kifüggesztették a vendéglő ajtajára s odaállítottak egy vasúti portást, aki mindenkitől, aki belépett, jegyét kérte. A lumpoknak azonban mindössze egy percnyi késedelmet okozott a dolog, amennyiben attól fogva egyszerűen jegyet váltottak a pénztárnál a legközelebbi állomásra hatvan pfennigért, felmutatták a portásnak és úgy mentek be sörözni. Hatvan pfenniggel drágább lett ugyan ezáltal a sör, de mit nem fizettek volna ezek a legények egy félóráért! Most a rendőrség megint kétségbeesett. Megint törte a fejét és végre sikerült is neki végleg túljárni a lumpok eszén. Egy szép éjszakán két detektív jelent meg a vendéglőben. A vendéglő tele volt menetjegyes sörözőkkel. A portás annak rendje-módja szerint három órakor bejött a csengetyűvel és kikiáltotta az induló vonat útirányát. Persze, nem utazott senki. Akkor a detektívek lezáratták az ajtókat, felírták az összes ott időző urak neveit és másnap a rendőrség személyenként hatvan márka pénzbüntetésre ítélte az urakat azon a címen, hogy kijátszották a rendőri szabályt, amelynek értelmében csak az időzhetik a vendéglőben, aki ittas, a német eredetiben: Fahrgast, már pedig, aki nem száll fel a vonatra, az nem Fahrgast, már pedig aki nem Fahrgast és mégis ott időzött, az csaló. Az urak fölebbeztek a kormányhoz, a régenshez, az orosz cárhoz és a római pápához, a hágai békekongreszszushoz és az interparlamentáris konferenciához, sőt a nemrég Bernben megalakult nemzetközi sóhivatalhoz is, de ezt a hatvan márkát nem vette le róluk semmi. És most, ha valaki Münchenben fél háromtól háromig még sörözni akar a pályaudvaron, annak el kell utaznia egy félórányira, ami nem vicc, mert viszont a história legvége az lett, hogy mindig akad egy társaság, amelynek oly fontos ez a félóra, hogy tényleg el is utazik, magával cipelvén a vasúti kupéba a söröket és ezzel ismét nyerve egy félórát. És ennél a rendőrségnél próbálkozott Adorée Villany kisasszony, erről a rendőrségről feltételezte (ha ugyan feltételezte) hogy bele fog menni az ő meztelenségeibe. Ha egyéb okunk nem volna arra, hogy az ő produkcióit tisztán erotikus szenzációnak tartsuk, az a tény, hogy elsőnek a müncheni rendőrséget választotta, mindent megmagyaráz, lévén ez a legjobb és reklámcélokra legalkalmasabb botrányrendőrség az egész világon. Most aztán eltekintve Villany kisasszony személyétől és ezúttal követett eljárásától, ennek a táncoló meztelenségnek a kérdése egyike a legérdekesebb és legnehezebben megfejthető kérdéseknek. Íme nemrég Parisban, istenem, Párisban! — rettenetesen megtámadták Duncan Izadorát, amért ruha nélkül táncolt a színpadon. Pedig Parisban minden revue-előadásnak emberemlékezet óta éjfél körül az a fináléja, hogy a csoportozat legtetején vakító reflektorfényben három-hat, néha még több tökéletesen ruhátlan hölgy jelenik meg a színpadon és aratja a mámorosan tapsoló tömeg elismerését. A régi berlini Desmond-esetre is emlékeznek talán még az erkölcshajhászat szakférfiai, az is cifra kis mulatság volt. És ahányszor csak ilyenfajta eset előadja magát, az ember mindig tanácstalanságot lát azoknál, akik hozzászólnak. A művészek, akik védik a hölgyet a formák és az érzékiségmentes esztétika szent nevében, azért nincsenek tökéletesen meggyőződve arról, hogy rendben van a nyilvános meztelenség. Azok pedig, akik dühösen lármáznak a pornográfia ellen, azért egy kicsit arra is gondolnak, hogy hiszen a múzeumok tele vannak ilyen képekkel, és hogy az, aki nem azért nézi a nőt, mert meztelen, hanem azért, mert táncol, az mégsem disznó, és ártatlanul szenved a támadások alatt. Előre elárulhatom, nem arrogálom magamnak a jogot, hogy épen csekélységem lesz az, aki világosságot visz ebbe a nehéz kérdésbe. Csak néhány szerény megjegyzést szeretnék tenni, amelyek, úgy vélem, az igazsághoz vezető út kikövezésére szolgálhatnak. Először is konstatálni kell, hogy a meztelen táncolásnál soha nem volt az a fontos, hogy a nő mezítelen és én nézem, hanem mindig az volt a fontos, hogy énlátom a szomszédomat, amikor egy nő mezítelenül táncol. Ami egy ilyen ruhátlan táncban botrány-anyag, az sohasem a néző viszonylata az előadóhoz, hanem mindig a nézőknek egymáshoz való viszonylata. Mert vegyük csak azt a példát, hogy a nézőtéren csupa orvos és festő ül, amely két pályán az állami iskolákban államilag és hivatalosan kötelező a mezítelen nőkkel való foglalkozás, az a tény, hogy doktor Bényei mellettem mosolyog, valamiképen mégis csak megpiszkálja a szeméremérzésemet és kényszerít arra, hogy ne pusztán a mutatványra gondoljak, hanem arra a tényre is, hogy Villany kisasszony nem szégyenli magát. A Villany kisasszony és a Villany kisasszonyok szeméremérzése az, amely bennünket zseniroz, mégpedig annál inkább, minél többen vagyunk. Ha a kisasszony nekem egyedül táncol, akkor kevesebb küzdelmet vivett a széptan érdekében a szeméremérzésével, mint ha nekem és, mondjuk, Wekerle Sándornak táncol. Akkor már ketten látják és őneki nemcsak velem van lelkileg elintézni valója, és nemcsak Wekerle Sándorral, hanem azzal a ténynyel is, hogy én látom Wekerlét, hogy látja, — és Wekerle lát engem, amikor látom. Most ha csatlakozik hozzánk Boda Dezső, aztán egy negyedik és végül már százan vagyunk, akkor ez a komplikált lelki processzus úgy megnő, mint a lavina és ebből származik az ayugtalanság és kissé kellemetlen mellékérzés, amelylyel mi aztán megítéljük ezt a dolgot, akár védjük a kisasszonyt, akár támadjuk. A második dolog, amit meg szeretnék tisztelettel jegyezni, az, hogy amikor ilyen mutatvány van, akkor, őszintén megvallva, nem a kisasszony táncol meztelenül, hanem az a négyszáz ember, aki nézi. Nem a kisasszony az illetlen, hanem az a négyszáz ember, aki nem tartja illembeli kötelességének elfordulni, mikor egy hölgy ruhátlanul látható. A prüdéria mérlegén, — amely nekem nem szerszámom, — de amelyről most szó van, mert ezen méretnek meg az ilyen mutatványok, egyforma súlylyal illetlen a hölgy is és az is, aki nézi. Pedig ez is igazságtalan, mert a kisasszonyról el tudom hinni, sőt van, akiről föltétlenül elhiszem, hogy tisztára csak a művészetért vetkőzik le, de nincs a világnak az az embercsoportja, még ha ketten vagy hárman vannak is, amelyről el tudom hinni, hogy homogénül egyesül abban a gondolatban, hogy itt nem a női nem, hanem a női szépség a fontos. És ha a tömegben vannak olyanok, akik azért mennek oda, mert a nőn nincs ruha, függetlenül attól, hogy táncol-e, vagy csupán bemutatkozik, akkor már lőttek az egész szépészetinek és esztétikának ezen a téren, akkor már a rendőrségnek kezd igaza lenni. Harmadik és utolsó megjegyzésem pedig az, hogy ezen a világon mindenek fölött egyetlen dolog van és ez a szabadság. Az ő szabadsága, hogy úgy táncolhasson, ahogy akar és a mi szabadságunk, hogy azt nézhessük meg, ______ _____________________33 _