Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-04 / 30. szám

1912. február 4., vasárnap. Pesti Hírlap A szombati bemutató. A pénteki jelmezes főpróbát szombaton kö­vette a jelmez nélküli bemutató. Ezúttal Villány kisasszony már teljes jelmeztelenségben, azaz­ mez­telenségben mutatkozott be. Nyakig mezítláb és bokáig dekollerált volt. Ezúttal föltárta testének legintimebb bájait és elárulta még azt is, hogy nem veti meg­­ a borbélyt. És mégis e nuditás ex­ponálása nem hatott visszatetszőleg. Mert táncá­ban, mozdulataiban, levetkőzésében, még a mez­telenségének fitogtatásában is volt bizonyos artisz­­tikus vonás. Olyan stílszerűen táncolt és a táncát kísérő zenekar olyan szépen játszotta kíséretül a Sába királynőjének a méhtáncát, hogy senki azon meg nem ütközhetett. Pláne, a kaszinó jóakaró, előnyösen preok­­kupált férfiközönsége nem ütközhetett meg azon. Az első sorban tudós akadémikusok ültek, továbbá szobrászok és akadémikus festőművészek és az ő lelkesedésük mintegy szuggerálólag hatott a mö­göttük ülőkre. Ennek tulajdonítható, hogy amikor Villány kisasszony testéről tánc közben lehullott az utolsó lepel, és ő hol ó-egyiptomi szfinkszpózok­­tran, hol görög hetaera-mozdulatokban exponálta testének érdekes soványságát, ezt a maigreur spiri­­tuelitet, senki a nézők közt más nem látott, csak egy ősi, Évakosztümben táncoló leányzót, akinek mozdulatai pillanatig sem sértették meg a nézőkö­zönség prüderiáját. Igaz, hogy az egész produkciót a reflektorok sajátszerű, titokzatos lila fénybe mártották. És figyelembe veendő az is, hogy a táncosnő testét ez a lila fény mintegy lilatakaróval borította. És igaz az is, hogy táncai — legalább ma este — a legraffináltabb modern, szecessziós k­oreográ­­fia remekei voltak, és hogy a reflektorok színha­­tásait jelmezének színeivel kiegészítve, comple­ments színekkel dolgozott — úgy hogy fel sem tűnt, hogy a táncosnő profilja nem épen tetsze­tős, hogy teste feltűnően sovány és hogy táncá­ban gyakran az izommunka dominál. Először is egyiptomi táncokat mutatott be, ezek közül az apisz-tánc úgy hatott reánk, mintha a Cheops pyramisának egy reliefje megelevenedett volna előttünk. Azután ó zsidó rabszolgatánccal ho­zakodott elő, majd izgató plasztikával szemléltette Phryné megjelenését bírái előtt és egy a phrigosi kultuszban őrjöngő táncosnő szökdécselésével szin­te szuperlativumra fokozta a nézők hangulatát. Még római és modern eszményi táncokat is produ­kált , és mindegyik mutatványával érdeklődést keltett, de soha sem keltett visszatetszét. Ami jó­részben annak tulajdonítható, hogy az egész mu­tatvány sajátszerű misztikus clakrobscurbe volt mártva; inkább sejtelmes és titokzatos volt, mint­sem bántó és illemsértő. S miután kimondták, hogy a kiállított mű­tárgyakhoz nyúlni nem szabad, az egész mutatvány kínosabb incidens nélkül múlt el. Ok­or. Képzőművészet. * (A Lipótvárosi Kaszinó a magyar művészet­ért.) A Lipótvárosi Kaszinó, mely minden kultu­rális ügynek lelkes támogatója, a Nemzeti Szalon kétszázadik kiállítása alkalmával ötszáz koronás díjat adományozott, amely évenként a tavaszi ki­állításon adatik ki. Az alapító­ levél szerint a pálya­­bíróságban a Lipótvárosi Kaszinó négy, míg a mű­vészek három taggal lesznek képviselve, s a dij már az 1912. évi tavaszi kiállításon kiírásra kerül. PESTI HÍRLA­P. A Pesti Hírlapra elő lehet fizetni február 1-től is, két hóra vagy negyedévre. Minden új előfizető, aki egyszerre negyed­évre küldi meg az előfizetés díját, megkapja — míg a második kiadás engedi — a Pesti Hírlap nagy képes naptárát az 1912-ik évre. A Pesti Hirlap árat február hóra 2 kor. 40 fillér, február—március hóra 4 kor. 80 fillér, negyedévre (febr.—ápr.) 7 bor. — fillér. A Divat-Salonnal együtt, negyedévre 9 kor. — fillér. Színház és zene. Györgyike drá­ga gyermek. (Szomory Dezső három felvonásos színműve. Először adták a Vígszínházban, február 3-ikán.) Mikor a Vígszínházból még csak a címe volt meg, nagy irodalmi vita folyt a fölött, hogy milyen új színházra van szükség s mi­lyen irodalmi iránynak álljon szolgálatába a Vígszínház. E sorok írója akkor azt vitatta, hogy a magyar társadalmi életből vett közép­­fajú drámák számára kellene színházat csi­nálni, mert ez a műfaj felel meg legjobban a magyar nemzet drámai temperamentumának, s ezért rossz clm­e ,Vígszínház“, mert előre­láthatólag nem a vígjátékok és bohózatok, ha­nem a komoly drámák fognak uralkodni és közönséget vonzani az új magyar színházba. A­­magyar írói vénában legkevesebb a vidám elem. Talán drámával teljes históriánk és tra­gikus nemzeti sorsunk nyomott bizonyos me­­lanchóliát a litteraturánkra. S ha vannak ki­vételes humoros íróink, ezek is inkább a mo­dern francia szellemesség emlőin táplálkoznak. Ez a jóslás idők múltán teljesen bevált. A Vígszínházban a víg elemet éveken keresz­tül csak a francia darabok s főként a cocho­­nériák képviselték. Egy pár sikerült magyar vígjátékon és bohózaton kívü­l e színház legna­gyobb diadalait a középfaju drámáknak kö­szönhette. Herczeghi Ferenc „Ocskay brigadé­­ros“-ától kezdve a Bernstein-drámákig s a „Takarodó“-ig a komoly elem csinált legzajo­sabb estéket. S még a Molnár Ferenc legvidá­mabb darabjában is csak komoly tendenciá­nak álarca a vidámság. A Vígszínház szombati estéje is a ko­moly múzsa szolgálatában állt. A magyar tár­sadalmi életből vett középfaju drámának egy érdekes terméke került színre. A szerzője Szo­morú Dezső, akitől a Nemzeti színház már több darabot adott. Első munkája egy egy­­felvonásos dramolett volt, tele komor hangu­lattal. Második színdarabja Mária Teréziának históriáját dramatizálta. A hari­.*dik, „A ra­jongó Bolzay-leány“, a jelenkori magyar tár­sadalmi életbe markolt, de keveset fogott. Cse­lekménye egy kissé konfúzus volt s azért nem maradhatott sokáig a műsoron. Most bemutatott új drámája, „Györgyike drága gyermek“, igen nagy haladás a szerző írói pályáján eddigi munkáival szemben. Ko­moly irodalmi munka, amelylyel érdemes be­hatóan foglalkozni s amely ki is állja a kriti­kát. Mindenekelőtt nagyon érdekes az a mi­lien, amelybe Szomory bevezet bennünket. Egy darab igazi életet mutat be, melynek meg­látásához van éles szeme és megrajzolásához festői paletta minden találó színével rendelke­zik. Ha egy-két lélektani hibát el nem követ és színpadi technikája a darab minden felvo­násában egyforma lett volna, szinte tökéletes volna munkája, így azonban teljes dicséret csak az első képet illeti meg. Oly gyönyörűen írta ezt meg, oly genialitással csinálta meg a dráma expozí­cióját, hogy azt bármely külföldi mester ma­gára vállalhatná. De olyan nagy és nehéz problémát állított fel Szomory, amelynek töké­letes megoldásához a Bernstein technikájára s egyszersmind a Bataille szívére volna szük­ség. Csak természetesnek lehet tehát tekinteni, ha a fiatalabb magyar szerző nem tudott ez­zel a nehéz feladattal minden részletében si­kerrel megbirkózni és az első kép sikerült expozíciója után apró pszichológiai hibákkal és technikai bukdácsolással, de egyszersmind sok szép részlettel jut el a végső megoldáshoz, amely egy kisé regényszerű­ ugyan, de az utolsó jelenetek ismét drámai magaslatra emelkednek. S a megoldás újszerűsége meg­lep, bár a polgári gondolkozásunkat bántani fogja a könnyű erkölcsi felfogás, mely diadalt arat minden konvenció ellenére s mely végre is a csúnya életben gyakoribb, mint az er­kölcs diadala. Az erőltetett cím, „Györgyike, drága gyermek“, nem fedi teljesen a darabot, mert a dráma minden esetre komolyabb és értéke­sebb, mint a címe. Az a Györgyike (Varsányi Trón), akit a család drága gyermeknek nevez, egy szinésziskolai növendék, leánya egy Mikár (Tóth) nevű könnyűvérű, svihák, kártyás em­bernek. Van egy Anna (Mészáros Gizella) nevű idősebb leány a famíliában, aki a nyomorból nehéz munkával küzdötte fel magát s doktori oklevelet szerzett. Van ,továbbá egy Stefi (Lán­­czy Margit) nevű gyerek­leány. A család szeme­­fénye azonban Györgyike, a szininövendék, már csak azért is, mert megtetszett egy Hübner (Fenyvesi) nevű bécsi milliomos gyárosnak, aki feleségül akarja venni. Az egész családdal az első felvonásban egy bécsi szállodában ismerkedünk meg. Ide jönnek fel már Hübner pénzén az esküvő előtt két nappal. Igen jó figura a mama (Ha­­raszthy Hermin), aki boldog­, hogy Lánya jó partit csinál s ezáltal az egész családot meg­menti a nyomortól. Hübnerbe tulajdonképe­n az idősebb leány, Anna, szerelmes, de a tisz­­tességes leány komoly érzését senki sem veszi észre. Györgyike pedig szerelmes egy szininö­vendék,társába, Tersánszky Lászlóba (Tanay), aki a híves drámai művésznőnek, Tersánszky Máriának fia. Az egész társaságnak ügyes bemutatása után a szerző rögtön megcsinálja a drámai bonyodalmat. Titokban Bécsbe jött a szerelmes szininövendék is s az egyedül otthonmaradt Györgyikét csábítja, hogy hagyja el gazdag vőlegényét és maradjon a szini pályán, ame­lyen dicsőségben és szerelemben egyesülni fognak. A fiatal szinészgyerek szerelmes sza­valása elkábítja a leányt, akiben e­gyébként már is feltámadt a gazdagság és fél év utáni vágy, nyakába borul szerelmesének és be­ereszti szobájába. Ebből áll az első felvonás első képe, mely a darabnak legsikerültebb része. Midőn ismét fölmegy a függöny, egymás után tér­nek vissza a hotelszobába Anna, az időseb­b nővér, és az anya. Anna kétségbeesve veszi észre, hogy nővére szobájában bent van Ter­sánszky. Anyját kituszkolja a szobából s be­kiált nővérének, hogy ereszsze ki szeretőjét. Erre lecsavarja a villamos lámpát s távozik a színről. Midőn azonban Tersánszky a sötét szobán keresztül ki akarna menni, visszatér az anya s meglátja a divánon kiürített táskájáit, amelyből a pénzt és ékszert Györgyike oda­­adta szeretőjének. Erre rendőrért kiabál­v a, pincér kint a lépcsőházban el is fogatja a fia­tal embert. Az anya ezután drámai jelenetet csinál a leányával s közben fel is pofozza. Itt már a drámai akció a rendőri elfogatással kissé közönségessé lesz. A második felvonás az olasz tavak mel­lett, egy kis városkában, Pallanzában, játszó­dik le. Két hete nászúton van Hübner feleségé­vel, Györgyikével. Megtudjuk ugyanis közben az ideérkező anyától is, hogy a szininövendé­­ket addig fogva tarttatta a rendőrségnél, míg Hübner elvette Györgyikét, azután a lopási vádat visszavonta ellene. A milliomos gyáros nagyon szerelmes feleségébe s az érzéki sze­relem legboldogabb napjait éli. Györgyike azonban idege, mert boldogtalan s különösen izgatja az, hogy nem tudja, mi történt szere­tőjével, a szininövendékkel. Ezért hivatja ma­gához anyját s ezzel folytatott nagy jelenete után elhatározta, hogy bevallja vétkét urának. A fiatal asszonynak ez a cselekedete el­lentétben áll egy kissé lelki világának és ér­zelmeinek ama megváltozásával, amelyben már az utolsó felvonásban bemutatja őt a szerző. Amíg ugyanis a második felvonásban a mézeshetek alatt minden ok nélkül őrjöng és elárulja férje előtt múltját, addig az utolsó felvonásban már szinte szerelmes a férjébe és kiutasítja az első szeretőt. De egy új szerető­nek már egy évi határidőre reményt nyújt. Abban igaza van a szerzőnek, hogy az élet nagyjában ilyen léha és csúnya az apró kis színipatkány, aki könnyelműen és ostobán odadobja magát az első kollegájának, aztán véletlen szerencséből kap egy tisztességes mil­liomos férjet, az nem nagyon tudja magát annyira megbecsülni, hogy a harmadik fölvo­násnál már befejezte drámáját és szeretőinek sorozatát, de viszont az ilyen pszichológiai procedúráknak leírása inkább regénybe való és nehéz azt drámában, ahol csak cselekedete­ket látunk, indokolttá tenni. A legnagyobb hibája azonban ott van a darabnak, ahol a férjnek karakterét a máso­dik felvonás közepén derékbatöri. Amikor ugyanis a mézeshetek alatt szemébe mondja a 9

Next