Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1912-02-04 / 30. szám
1912. február 4., vasárnap. Pesti Hírlap A szombati bemutató. A pénteki jelmezes főpróbát szombaton követte a jelmez nélküli bemutató. Ezúttal Villány kisasszony már teljes jelmeztelenségben, azaz meztelenségben mutatkozott be. Nyakig mezítláb és bokáig dekollerált volt. Ezúttal föltárta testének legintimebb bájait és elárulta még azt is, hogy nem veti meg a borbélyt. És mégis e nuditás exponálása nem hatott visszatetszőleg. Mert táncában, mozdulataiban, levetkőzésében, még a meztelenségének fitogtatásában is volt bizonyos artisztikus vonás. Olyan stílszerűen táncolt és a táncát kísérő zenekar olyan szépen játszotta kíséretül a Sába királynőjének a méhtáncát, hogy senki azon meg nem ütközhetett. Pláne, a kaszinó jóakaró, előnyösen preokkupált férfiközönsége nem ütközhetett meg azon. Az első sorban tudós akadémikusok ültek, továbbá szobrászok és akadémikus festőművészek és az ő lelkesedésük mintegy szuggerálólag hatott a mögöttük ülőkre. Ennek tulajdonítható, hogy amikor Villány kisasszony testéről tánc közben lehullott az utolsó lepel, és ő hol ó-egyiptomi szfinkszpózoktran, hol görög hetaera-mozdulatokban exponálta testének érdekes soványságát, ezt a maigreur spirituelitet, senki a nézők közt más nem látott, csak egy ősi, Évakosztümben táncoló leányzót, akinek mozdulatai pillanatig sem sértették meg a nézőközönség prüderiáját. Igaz, hogy az egész produkciót a reflektorok sajátszerű, titokzatos lila fénybe mártották. És figyelembe veendő az is, hogy a táncosnő testét ez a lila fény mintegy lilatakaróval borította. És igaz az is, hogy táncai — legalább ma este — a legraffináltabb modern, szecessziós koreográfia remekei voltak, és hogy a reflektorok színhatásait jelmezének színeivel kiegészítve, complements színekkel dolgozott — úgy hogy fel sem tűnt, hogy a táncosnő profilja nem épen tetszetős, hogy teste feltűnően sovány és hogy táncában gyakran az izommunka dominál. Először is egyiptomi táncokat mutatott be, ezek közül az apisz-tánc úgy hatott reánk, mintha a Cheops pyramisának egy reliefje megelevenedett volna előttünk. Azután ó zsidó rabszolgatánccal hozakodott elő, majd izgató plasztikával szemléltette Phryné megjelenését bírái előtt és egy a phrigosi kultuszban őrjöngő táncosnő szökdécselésével szinte szuperlativumra fokozta a nézők hangulatát. Még római és modern eszményi táncokat is produkált , és mindegyik mutatványával érdeklődést keltett, de soha sem keltett visszatetszét. Ami jórészben annak tulajdonítható, hogy az egész mutatvány sajátszerű misztikus clakrobscurbe volt mártva; inkább sejtelmes és titokzatos volt, mintsem bántó és illemsértő. S miután kimondták, hogy a kiállított műtárgyakhoz nyúlni nem szabad, az egész mutatvány kínosabb incidens nélkül múlt el. Okor. Képzőművészet. * (A Lipótvárosi Kaszinó a magyar művészetért.) A Lipótvárosi Kaszinó, mely minden kulturális ügynek lelkes támogatója, a Nemzeti Szalon kétszázadik kiállítása alkalmával ötszáz koronás díjat adományozott, amely évenként a tavaszi kiállításon adatik ki. Az alapító levél szerint a pályabíróságban a Lipótvárosi Kaszinó négy, míg a művészek három taggal lesznek képviselve, s a dij már az 1912. évi tavaszi kiállításon kiírásra kerül. PESTI HÍRLAP. A Pesti Hírlapra elő lehet fizetni február 1-től is, két hóra vagy negyedévre. Minden új előfizető, aki egyszerre negyedévre küldi meg az előfizetés díját, megkapja — míg a második kiadás engedi — a Pesti Hírlap nagy képes naptárát az 1912-ik évre. A Pesti Hirlap árat február hóra 2 kor. 40 fillér, február—március hóra 4 kor. 80 fillér, negyedévre (febr.—ápr.) 7 bor. — fillér. A Divat-Salonnal együtt, negyedévre 9 kor. — fillér. Színház és zene. Györgyike drága gyermek. (Szomory Dezső három felvonásos színműve. Először adták a Vígszínházban, február 3-ikán.) Mikor a Vígszínházból még csak a címe volt meg, nagy irodalmi vita folyt a fölött, hogy milyen új színházra van szükség s milyen irodalmi iránynak álljon szolgálatába a Vígszínház. E sorok írója akkor azt vitatta, hogy a magyar társadalmi életből vett középfajú drámák számára kellene színházat csinálni, mert ez a műfaj felel meg legjobban a magyar nemzet drámai temperamentumának, s ezért rossz clme ,Vígszínház“, mert előreláthatólag nem a vígjátékok és bohózatok, hanem a komoly drámák fognak uralkodni és közönséget vonzani az új magyar színházba. Amagyar írói vénában legkevesebb a vidám elem. Talán drámával teljes históriánk és tragikus nemzeti sorsunk nyomott bizonyos melanchóliát a litteraturánkra. S ha vannak kivételes humoros íróink, ezek is inkább a modern francia szellemesség emlőin táplálkoznak. Ez a jóslás idők múltán teljesen bevált. A Vígszínházban a víg elemet éveken keresztül csak a francia darabok s főként a cochonériák képviselték. Egy pár sikerült magyar vígjátékon és bohózaton kívül e színház legnagyobb diadalait a középfaju drámáknak köszönhette. Herczeghi Ferenc „Ocskay brigadéros“-ától kezdve a Bernstein-drámákig s a „Takarodó“-ig a komoly elem csinált legzajosabb estéket. S még a Molnár Ferenc legvidámabb darabjában is csak komoly tendenciának álarca a vidámság. A Vígszínház szombati estéje is a komoly múzsa szolgálatában állt. A magyar társadalmi életből vett középfaju drámának egy érdekes terméke került színre. A szerzője Szomorú Dezső, akitől a Nemzeti színház már több darabot adott. Első munkája egy egyfelvonásos dramolett volt, tele komor hangulattal. Második színdarabja Mária Teréziának históriáját dramatizálta. A hari.*dik, „A rajongó Bolzay-leány“, a jelenkori magyar társadalmi életbe markolt, de keveset fogott. Cselekménye egy kissé konfúzus volt s azért nem maradhatott sokáig a műsoron. Most bemutatott új drámája, „Györgyike drága gyermek“, igen nagy haladás a szerző írói pályáján eddigi munkáival szemben. Komoly irodalmi munka, amelylyel érdemes behatóan foglalkozni s amely ki is állja a kritikát. Mindenekelőtt nagyon érdekes az a milien, amelybe Szomory bevezet bennünket. Egy darab igazi életet mutat be, melynek meglátásához van éles szeme és megrajzolásához festői paletta minden találó színével rendelkezik. Ha egy-két lélektani hibát el nem követ és színpadi technikája a darab minden felvonásában egyforma lett volna, szinte tökéletes volna munkája, így azonban teljes dicséret csak az első képet illeti meg. Oly gyönyörűen írta ezt meg, oly genialitással csinálta meg a dráma expozícióját, hogy azt bármely külföldi mester magára vállalhatná. De olyan nagy és nehéz problémát állított fel Szomory, amelynek tökéletes megoldásához a Bernstein technikájára s egyszersmind a Bataille szívére volna szükség. Csak természetesnek lehet tehát tekinteni, ha a fiatalabb magyar szerző nem tudott ezzel a nehéz feladattal minden részletében sikerrel megbirkózni és az első kép sikerült expozíciója után apró pszichológiai hibákkal és technikai bukdácsolással, de egyszersmind sok szép részlettel jut el a végső megoldáshoz, amely egy kisé regényszerű ugyan, de az utolsó jelenetek ismét drámai magaslatra emelkednek. S a megoldás újszerűsége meglep, bár a polgári gondolkozásunkat bántani fogja a könnyű erkölcsi felfogás, mely diadalt arat minden konvenció ellenére s mely végre is a csúnya életben gyakoribb, mint az erkölcs diadala. Az erőltetett cím, „Györgyike, drága gyermek“, nem fedi teljesen a darabot, mert a dráma minden esetre komolyabb és értékesebb, mint a címe. Az a Györgyike (Varsányi Trón), akit a család drága gyermeknek nevez, egy szinésziskolai növendék, leánya egy Mikár (Tóth) nevű könnyűvérű, svihák, kártyás embernek. Van egy Anna (Mészáros Gizella) nevű idősebb leány a famíliában, aki a nyomorból nehéz munkával küzdötte fel magát s doktori oklevelet szerzett. Van ,továbbá egy Stefi (Lánczy Margit) nevű gyerekleány. A család szemefénye azonban Györgyike, a szininövendék, már csak azért is, mert megtetszett egy Hübner (Fenyvesi) nevű bécsi milliomos gyárosnak, aki feleségül akarja venni. Az egész családdal az első felvonásban egy bécsi szállodában ismerkedünk meg. Ide jönnek fel már Hübner pénzén az esküvő előtt két nappal. Igen jó figura a mama (Haraszthy Hermin), aki boldog, hogy Lánya jó partit csinál s ezáltal az egész családot megmenti a nyomortól. Hübnerbe tulajdonképen az idősebb leány, Anna, szerelmes, de a tisztességes leány komoly érzését senki sem veszi észre. Györgyike pedig szerelmes egy szininövendék,társába, Tersánszky Lászlóba (Tanay), aki a híves drámai művésznőnek, Tersánszky Máriának fia. Az egész társaságnak ügyes bemutatása után a szerző rögtön megcsinálja a drámai bonyodalmat. Titokban Bécsbe jött a szerelmes szininövendék is s az egyedül otthonmaradt Györgyikét csábítja, hogy hagyja el gazdag vőlegényét és maradjon a szini pályán, amelyen dicsőségben és szerelemben egyesülni fognak. A fiatal szinészgyerek szerelmes szavalása elkábítja a leányt, akiben egyébként már is feltámadt a gazdagság és fél év utáni vágy, nyakába borul szerelmesének és beereszti szobájába. Ebből áll az első felvonás első képe, mely a darabnak legsikerültebb része. Midőn ismét fölmegy a függöny, egymás után térnek vissza a hotelszobába Anna, az idősebb nővér, és az anya. Anna kétségbeesve veszi észre, hogy nővére szobájában bent van Tersánszky. Anyját kituszkolja a szobából s bekiált nővérének, hogy ereszsze ki szeretőjét. Erre lecsavarja a villamos lámpát s távozik a színről. Midőn azonban Tersánszky a sötét szobán keresztül ki akarna menni, visszatér az anya s meglátja a divánon kiürített táskájáit, amelyből a pénzt és ékszert Györgyike odaadta szeretőjének. Erre rendőrért kiabálv a, pincér kint a lépcsőházban el is fogatja a fiatal embert. Az anya ezután drámai jelenetet csinál a leányával s közben fel is pofozza. Itt már a drámai akció a rendőri elfogatással kissé közönségessé lesz. A második felvonás az olasz tavak mellett, egy kis városkában, Pallanzában, játszódik le. Két hete nászúton van Hübner feleségével, Györgyikével. Megtudjuk ugyanis közben az ideérkező anyától is, hogy a szininövendéket addig fogva tarttatta a rendőrségnél, míg Hübner elvette Györgyikét, azután a lopási vádat visszavonta ellene. A milliomos gyáros nagyon szerelmes feleségébe s az érzéki szerelem legboldogabb napjait éli. Györgyike azonban idege, mert boldogtalan s különösen izgatja az, hogy nem tudja, mi történt szeretőjével, a szininövendékkel. Ezért hivatja magához anyját s ezzel folytatott nagy jelenete után elhatározta, hogy bevallja vétkét urának. A fiatal asszonynak ez a cselekedete ellentétben áll egy kissé lelki világának és érzelmeinek ama megváltozásával, amelyben már az utolsó felvonásban bemutatja őt a szerző. Amíg ugyanis a második felvonásban a mézeshetek alatt minden ok nélkül őrjöng és elárulja férje előtt múltját, addig az utolsó felvonásban már szinte szerelmes a férjébe és kiutasítja az első szeretőt. De egy új szeretőnek már egy évi határidőre reményt nyújt. Abban igaza van a szerzőnek, hogy az élet nagyjában ilyen léha és csúnya az apró kis színipatkány, aki könnyelműen és ostobán odadobja magát az első kollegájának, aztán véletlen szerencséből kap egy tisztességes milliomos férjet, az nem nagyon tudja magát annyira megbecsülni, hogy a harmadik fölvonásnál már befejezte drámáját és szeretőinek sorozatát, de viszont az ilyen pszichológiai procedúráknak leírása inkább regénybe való és nehéz azt drámában, ahol csak cselekedeteket látunk, indokolttá tenni. A legnagyobb hibája azonban ott van a darabnak, ahol a férjnek karakterét a második felvonás közepén derékbatöri. Amikor ugyanis a mézeshetek alatt szemébe mondja a 9