Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-25 / 48. szám

1912. február 2&n ▼•Bámap.­ ­ pest­i Hírla­p__________ _______________33 VASÁRNAPI KRÓNIKA. írja: MOLNÁR FERENC V alamely téma csak addig kényes téma, amig hozzá nem nyúlnak. Olyan, mint a leány, aki érintetlen és érinthetetlen, de ha férjhez ment, mindenki egészen termé­szetesnek találja, hogy asszony. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az érintetlen dolgokhoz csak illő és erkölcsös formák közt szabad hozzá­nyúlni, már csak azért is, mert ehhez nem szük­ségeltetik az a bizonyos merészség, amely a nagy tömeg előtt ellenszenves szokott lenni. És e rövid, de ijesztő bevezetés után nem egy vi­lágrengető tapintatlanság következik, mint ahogy joggal várhatná az olvasó, hanem egy­szerűen ez a szerény kérdés: miért nem akadt eddig nálunk tudós férfiú a népköltési gyűj­tők és egyéb folkloristák közt, aki a zsidó vicc­nek a magyar mulatsághoz, a magyar szóra­kozáshoz való viszonylatát egy vastag könyv­ben fejtegette és példákkal illusztrálta volna? Ha van tudományos, néprajzi értéke a felvi­déki tót daloknak és tréfáknak, egyéb nemze­tiségi népköltési műveknek, miért ne olvassunk valami szépet és okosat egyszer arról az óriá­si és mulatságos szerepről, amit a legigazibb magyar társadalomban a zsidó vicc játszik? Hisz tudjuk, hogy az arisztokráciának, de fő­ként a gentrynek micsoda népszerű mulatsága a zsidó viccek hallgatása és kolportálása. Tud­juk, hogy például katonáéknál, németmentes tisztikarokban valóságos gyűjteményei­ vannak az efajta mókáknak, tudjuk, hogy Magyaror­szágon a híres zsidó-vicc-gyűjtők, e tréfák pompás elbeszélői és specialistái nem is min­dig a zsidók, hanem a színtiszta nem-izraeli­ták közt keresendők, és a börzén, ahol nemcsak minden pénzérték, hanem minden ilyen anek-­­dota is jegyeztetik, valóságos legendákat mesél­nek a szakférfiak egy táblai bíróról, aki állító­lag Zacconi színészi magaslatán álló művészet­­tel adja elő a néphumor eme termékeit, anélkül, hogy valaha valamely őse a vicctermő fajhoz tartozott volna. Nem tudományos alapon,­­de tapasztalás­ból úgy valahogy lehetne ezt a szerepet körül­írni, hogy a zsidó vicc a magyar mulatságban olyan szerepet játszik, mint a cigánymuzsika. ’A cigányzene sem magyar zene, hanem a ma­gyar nótának egy idegen népfaj zenei ízlésén keresztül való előadása, amely idegen népfaj ízlése megtetszett a magyarnak, s amely azóta meg van bízva azzal, hogy a magyar népdalt kezelésbe vegye. így valahogy mondott le a magyar úr arról is, hogy maga cicomázza fel a magasabb értelmi nívójú tréfát, s így vala­hogy bízta meg ebben az országban a zsidót azzal, hogy a viccet cifrázza, ébrentartsa, ter­­jeszsze, gyűjtse, jó vacsorán a fülébe húzza. [Azt hiszem, nem erőszakos ez az analógia, és­­ azt is hiszem, hogy a mulattatásnak ez a más­­ika­ bízása speciálisan magyar tulajdonság, mert el tudok képzelni, sőt láttam is idősebb­­német és francia urakat, akik leültek a zon­gora mellé és játszták, énekelték a népdalaikat, de magyar urat nem tudnék ilyen pózban el i­­­képzelni, ahhoz inkább az a kényelmesebb, de­­urasabb és méltóságteljesebb álláspont illik,­­ hogy: hozza a cigány, majd én hallgatom. A­­magyar mulatságban az ének szintén nem az,­­ami más nemzeti mulatságokon szokott lenni: • önálló mutatvány, amit szerényen kísér egy­­vagy több hangszer. A magyar nem úgy éne­k­el, hogy a cigány kíséri, hanem úgy, hogy a­­ cigány hozza és a magyar vele énekel. Embe­rileg a magyar álláspont a szebbik és ahogy ré­gén mondták: a nebesebb. Várt ebben valami szerénység, a feltűnő szerepléstől való irtózás, az énekkel együtt járó és szükségszerű komé­­diázás, színjátszás elkerülése, röviden: ha a magyar a cigánynyal énekel, magának énekel, nem a többiek mulattatására. Már most a vic­cek elmondásához is kell színészkedés, ügyes­kedő poénikrozás, a beszélő személyek hangjá­nak utánzása, a karakterek kitüntetése, hiszen tudjuk, hogy a zsidó vicc mindmegannyi kike­­rekített kis egyfelvonásos bohózat vagy vígjá­ték, amelyben igen sok múlik a hangsúlyon, a karrikirozott előadáson, szóval a komédiá­­záson, amitől a magyar természet és az előbb említett okokból idegenkedik. Ahogy megvan neki a maga prímása, aki a nótát az ő gusztu­sa szerint cifrázza, nyújtja, szaporázza, ki­tartja, elhallgattatja, nekiereszti, ríkatja, von­szolja, ropogtatja, szóval elvégzi mindazt, ami az ő méltóságán alul van, akként megvan neki mindig a maga zsidója, aki az okosságról, le­leményességről, agyafúrtságról szóló kis törté­neteket, még ha azok nem zsidó eredetűek is, a maga módja szerint énekli, jajgatja, orrán át mondja, s a megfelelő hangutánzásokat és színészi mutatványokat elvégzi hozzá Az imént említettem táblai bíró pedig csak éppolyan uri­­zsidó, mint amilyen uri-cigány is van sok, aki kikapja a prímás kezéből a vonót és maga di­rigálja a bandát. Az uri-zsidó így kapja ki a zsidó szájából a jargont, hogy néhány percre ő húzza helyette. Még egy vonatkozása van a magyar ur­nak a zsidó vicchez. Egyszer az orfeumban ta­lálkoztam egy nagyon híres sebésztanárunk­kal, aki kipirult arccal, boldogan mulatott egy golyókkal dobálózó zsonglőr mutatványain. — Szereti az ilyet? — kérdeztem tőle. — Hogyne szeretném, — mondta, —a­mi- * kor ugyanazt csinálja mókából, amit én komo­lyan és életveszedelemmel csinálok egész nap. Az én betegem fekszik a műtőasztalon és nekem a legnagyobb gyorsasággal kell kezelnem egy­szerre kést, csipeszt, vattát, tűt, kutaszt, tíz­féle orvosi műszert . . . Mindem ezt a frátert a hallatlan kézügyességéért, mert ilyenkor min­dig elképzelem, micsoda áldás volna az embe­riségre, ha egyszer jönne egy tudós és zseniá­lis sebész, aki amellett még éppen ilyen ügyes zsonglőr is volna és éppily biztonsággal tud­na dobálni, kapkodni, mint ahogy ez dobál és kapkod egyszerre tizenkét golyót. Én a zsonglőrt mint a mesterségem karrik­atúráját szeretem nézni. Úgy érzem, hogy a magyar okosság ilyen­féle viszonyban áll a zsidó elm­ésséggel. Föltét­lenül a magyar észjárás egyenessége, világos láthatára nagy síkságai, kemény logikája, sőt a zegzugos helyek előtt való megállás pillana­tában történő erőszakos nekivágása az emberi­leg értékesebb. A mulatságosabb, az ingerlőbb, a játékosabb, a tetszetősebb a zsidó okosság. Már most az igazán okos magyar úr úgy áll a zsidó viccel szemben, mint az én sebésztanárom a zsonglőr előtt. A mestersége karikatúráját nézi benne, mulat rajta, sőt meg is tanulja egy-egy fogását, szereti, mert bár improduktí­vabb, de tetszetősebb és művészibb eszközökkel dolgozik. Ezért voltak a híres okos magyarok közt a zsidó viccnek olyan kedvelői, mint ami­lyennek Kemény Zsigmondot és id. Andrássy Gyulát festik azok, akik szűkebb társaságban szoktak volt velük együtt lenni. Ezen, a pon­ton ugyan a magyar észjárás nem áll speciá­lis viszonylatban a zsidóval, mert ezen a pon­ton a zsidó viccnek mindenütt a világon ugyanez a szerepe, ugyanily vonatkozásban van az angol vagy német észjárás nehézkes komolyságával, sőt még abban az országban, ahol a legkisebb kultusza van, Franciaország­ban, szintén szembeállítható a híres és tradi­cionális francia kon­sens-szal, ami alatt az el­­mésséggel oly régóta ékes franciák egy értéke­sebb tulajdonságukat, a nemzeti józanságot, világosságot, a gondolkodás okos egyenességét értik. Ilyen értekezést nem lehet vagy legalább is nem szabad példák nélkül írni. Az elmon­dottak illusztrálásául ideiktatok két ilyen — szerény véleményem szerint tipikusan a ma­gyar észjárás mulattatására készült — zsidó viccet. Ezeken aztán mindenki megláthatja, hogy mely pontokon mulattatják, pótolják, csik­landozzák, érdeklik a magyar agy­velőt. íme a két történet röviden elmondva. 1l. A három ember háromezer forintja. Egy kis faluba minden pénteken megér­kezett három zsidó hagymával , kereskedni. Péntek estig elvégezték az üzleteiket, akkor el­mentek a templomba, de a pénzt, amit keres­tek, deponálták a kocsmárosnál, mert zsidó embernek ünnepen nem szabad pénzt hordani magával. Szombaton este aztán a kocsmáros aki szintén zsidó volt, elővette a kasszából a pénzt, visszaadta nekik és a három ember el­utazott, így ment ez évek óta,és az volt a megál­lapodás, hogy a deponált pénzt, amely hármuk­nak közös tulajdona volt, a kocsmáros csak ak­kor adhatja nekik vissza, ha mind a hárman egyszerre jelentkeznek érte. Egy pénteken letet­tek nála háromezer forintot. Szombaton este odamegy a kocsmároshoz az egyik és azt mondja: — Kérem, adja ide nekem az egész pénzt, a többiek a falu végén várnak a kocsi­val, engem küldtek érte. •A kocsmáros gyanútlanul átadta neki a három­ezrest, hisz évek óta ismerte ezeket a becsületes kereskedőket. A mi emberünk azon­ban a háromezer forinttal megszökött, úgy, hogy mikor aztán egy fél óra múlva előkerült a másik kettő, kisült a lopás. A kocsmáros sirt, rítt, de a két zsidó követelte a rája eső kétezer forintot, hivatkozva arra, hogy a kocsmárosnak nem lett volna szabad egyetlen embernek ki­adnia a hármójuk vagyonát. A tolvaj egyebeket is művelt és Amerikába szökött. A két károsult pedig bepörölte a kocsmárost. A kocsmáros kétségbeesetten ment el az újhelyi rabbihoz. — Mit csináljak? — kérdezte tőle. — Nem hogy kétezer forintom, de kétezer kraj­cárom sincs. Tönkre fogok menni, elárverezik a holmimat, koldus leszek az egész családom­mal együtt.­­— Mikor van az a tárgyalás? —– kérdi a rabbi. —• Holnap. — Hát majd én alszom rá egyet, gyere ide holnap reggel tanácsért. A zsidó el is ment a tanácsért, meg is kapta, és ragyogó arccal állt a biró elé. A biró így szólt: — Grünbaum, a maga ügye rosszul áll. Magával azt a megállapodást kötötték ezek az emberek, hogy csak akkor szabad a háromezer forintot kiadni, ha hárman együtt jelentkez­nek érte. Maga mégis kiadta a pénzt az egyik­nek, aki egyedül jött. Maga tehát tartozik most a másik kettőnek kétezer forinttal. Ez világos, mint a nap. A zsidó most elővette a tanácsot, amit a rabbitól kapott. — Biró úr, — mondta, — hogy én a­nnak az embernek, aki elszökött, mit adtam, ahhoz senkinek semmi köze. Nekem a megállapodá­som az, hogy a háromezer forintot kiadom a három úrnak, ha egyszerre jelentkezik. Te­hát, majd ha a három úr egyszerre jelentke­zik, megkapja a háromezer forintot. De sem

Next