Pesti Hírlap, 1912. március (34. évfolyam, 65-78. szám)

1912-03-16 / 65. szám

Budapest 1912. XXXIV. évfolyam, 65. (1­686.) szán Szombat március 16. előfizetési Árak: Égész évre..........26 K — f Félévre.............. 0 „ — „ Negyedévre............... 7 — „ Egy hór»................ 2­00 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 3­2-ik­­ oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körút 78. 1. Amélát. Takten 28-48. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 28—40. Megjelenik hitt@ kivételével minden nap. Egy márciusi beszédről. A szabadság napját a­­,szokásos kegye­lettel“ ünnepelte ma is az ország ... Évről­­évre visszajár ez az ismert mondat — beveze­tőjeként a március idusáról való beszámoló­nak. Az emlékezések központja is a budapesti egyetemi ifjúság vigadóbeli matinéja szokott lenni évről-évre, de az idei matiné aligha ér­demli meg, hogy azok közé az ünnepségek közé számítsuk, melyek a „szokásos kegyelet“ jegyében folytak le. Nem, a szabadság napjá­nak, a budapesti egyetemi ifjúság az idén iga­zán szököttem kegyelettel adózott, ünnepi szónokul Herczeg Feren­cet hívta meg. Már maga a személy is szokatlanul hat azon a pódiumon, melyen március idusáról esik beszéd. Hát még ha meg is hallgattuk azt a beszédet, melyet Herczeg Ferenc mondott március idusáról. A budapesti egyetemi ifjúság dolga, hogy­ márciusi ünnepére kit hiv meg szóno­kul, de az olyan beszédekhez, milyet Herczeg Ferenctől hallottunk, köze van a nagyobb nyilvánosságnak is — épen a környezet miatt, melyben elhangzott. S konstatálni kell, hogy Herczeg Ferenc visszaélt a helyzettel, melybe jutott, vagy legalább is nem tudta magát bele­élni a rá nézve mindenesetre szokatlan hely­zetbe. Egy munkapárti képviselő és a nemzeti radikalizmus! ... A félszeg helyzetet mintha kissé érezte is volna: arról beszélt, hogy ma már a radikalizmus „kiejtette kezéből“ ezt az ünnepet s most már ők „vették fel kegyeletes kézzel“, akik ugyan nem mind radikálisok, de mind „nemzeti alapon“ állanak . . . Még szép tőle a beismerés, hogy ők — már mint a nemzeti munkapárt tagjai — nem mind radi­kálisak; mindenesetre,szebb annál a hamis vallomásnál, hogy mind nemzeti alapon álla­nak. Herczeg Ferenc, mialatt arról szólt, hogy eddig március idusát a pártpolitika sajátította ki magának, fogta magát és a jövőre nézve kisajátította március idusát a maga pártja, a nemzeti munkapárt, az örök megalkuvás, a beteg konzervativizmus számára . ... s ehez a kisajátítási munkához a budapesti egyetemi ifjúság adott neki teret és időt. Holott az ifjúságnak is illett volna tud­nia, hogy 18­57. óta egyáltalán nincs valami nagy szerencsénk iró-politikusainkkal, akik szinte kivétel nélkül arra a tartózkodásra intik az ifjúságot, hogy válaszsza el bennük az írót, aki lehet kiváló, a politikustól, akit bizonyára nem szabad mintaképül elfogadnia s követnie . . . S ha már flerczegben megtisztelték az írót azzal, hogy március idusára mégis meg­hívták ünnepi szónokul, legalább neki kellett volna tartózkodóan viselkednie s a benne la­kozó politikust és pártpolitikai korteshajlamot megfékeznie. Mi, akik szintén nemzeti radikálisoknak valljuk magunkat, kijelentjük különben is: nem tudunk arról, h­ogy a nemzeti radikaliz­mus kiejtette volna kezéből március idusának ünnepét. De Herczeg Ferencre s az ő munka­párti társaira vall, hogy így látván a dolgot: csak most sietnek kegyeletes kézzel fölvenni azt, amit mások állítólag elejtettek. Ezek ők, akik sohasem éreznének magukban annyi erőt, hogy mások kezéből kicsavarjanak valamit, csak ha már mások elejtették, akkor látják elérkezett­nek az időt, hogy koldus­ kezükkel utána­nyaljanak. De legyenek csak nyugodtak: a buda­pesti egyetemi ifjúságnak az a tette, hogy a nemzeti radikalizmus ünnepére szónoknak egy munkapárti író-képviselőt hívott meg, csak múló baklövés; március idusa pedig nem az az elhagyott szerető, aki rászorul arra, hogy könyörületből a nemzeti munkapárt emelje magához. A magyar ifjúság eszménye Petőfi Sándor marad tovább is, akinek „tüzes pro­filjáról“ ma Herczeg Ferenc is szónokolt ugyan, anélkül azonban, hogy ezzel a nemzeti munkapárt hűvös profilját a szabadságért lel­kesülő magyar ifjúság előtt csak valamivel is elfogad­hatóbbá tette volna. Mert ennek a magyar ifjúságnak s álta­lán a márciusi nagy eszméken csüngő ma­gyar polgárságnak örökre megmarad Herczeg Ferencről az ő munkapártiságán felül még az a kellemetlen emléke is, hogy ő, mint az újságírók egyesületének elnöke, nemrég elhá­rította magától azt a feladatot, hogy a sajtó­­szabadság ügyében a munkapárti kormány­nyal szemben exponálja magát. Inkább ott­hagyta díszes elnöki tisztét. Ugyanez a Her­czeg Ferenc ma arról szónokolt, hogy a már­ciusi ifjúság pompás történelmi érzékének adta tanúságát, amidőn a tizenkét pont kihir­detése­ után nem a fegyverkereskedést, hanem a nyomdát ostromolta meg, mert tudta, hogy az országot szuronyok tehetik szabaddá, de az ólombetűk fogják megvédeni szabadságát. Mi­csoda irónia ez annak a szájából, aki, mikor választania kellett a sajtószabadság ügye és Nagy dolog a háború. (Egy öreg huszár emlékeiből.) XXII. A jól informált vezérkari tiszteknek, akik­kel előző este a helyzetről beszélgettünk, igazuk volt: a fölkelők az egész vonalon vereséget szen­vedtek, Bosznia a mienk volt. A fegyverek sze­repe ezel megszűnt, de nem egyszersmind a katonaságé is, melynek az a megtisztelő feladat jutott, hogy rendezett, civilizált állapotokat te­remtsen a meghódított tartományokban s hogy az európai kulurának utat nyisson olyan terü­letekre, ahol eddig, a szónak legszorosabb ér­telmében, ázsiai állapotok uralkodtak minden téren. Csapataink az idők folyamán fényesen oldották meg e feladatot, újólag is beigazolva ezzel, mily óriási kultúrtényező egy művelt hadsereg. Itt-ott még lézengett egy pár elszánt, vég­sőre kész inzurgens, de már csak napok kér­dése lehetett, hogy mikor jutnak kézre vagy engednek a hasznos megfontolásnak, mely amellett szólott, hogy visszatérjenek az elha­gyott házi tűzhelyekhez s meddő küzdelmük­kel ne zavarják tovább az alig megszületett békét. A hadosztályparancsnok huszonnégy órai pihenőt rendelt, hogy az alája tartozó Csapatok az elszenvedett emberfölötti fáradalmak után legalább jól kialudhassák magukat. Az egész tábor, tényleg, délig aludt egyhuzamban. Ki­vételt csak az őrszolgálatot teljesítő két zászló­alj tett, ám ezeknek a dolga sem volt túlságo­san terhes s majd lesz még alkalmuk, hogy a mulasztottakat pótolhassák. A vonatcsapatok — k. k. Militär-Fuhr­­wesencorps volt az akkori elnevezésük — kivé­telesen majdnem jókor érkeztek az eleséggel, úgy, hogy hosszabb szünet után ismét tűrhető ebédhez jutottunk. Káplár Csigay, aki a sza­kács tisztét vállalta, pompás, ízletes marhape­csenyét készített, melyet nagy étvágygyal fo­gyasztottunk el. Ital is volt bőven, sőt még fe­kete kávé is akadt. Herz, was willst du mehr? Ebéd után leheveredtünk s Maxival el­csevegtünk mindenféléről. Most, hogy a háborúnak vége volt s bal­sejtelmei nem gyötörték többé, ismét vissza­nyerte kedélyének régi elevenségét, rugalmas­ságát s az őt jellemző cinizmust, melylyel min­den dolgot kezelt s kisebbíteni iparkodott szün­telenül. A lezajlott hadi eseményekről a legmé­lyebb lenézés hangján nyilatkozott, ismételten kijelentve, hogy torkig van már az örökös hegymászással. Bár kapitányi kinevezése kü­szöbön állott, eltökélt szándéka volt a katona­ságnak hátat fordítani, hogy majdan nálánál hasznosabb Öttingeneket neveljen a hazának. Nyugalom után vágyódott. A­miatt is elégedetlen volt, hogy a lefolyt hadjárat mellékes szerepre kárhoztatta a lo­vasságot s igy semmilyen vitézi tettre nem nyílt alkalma. Irigyelte gróf Chorinsky Feren­cet, aki Maglájnál elesett Szóval, semmivel sem volt megelégedve. A magláji katasztrófáról akkoriban is, azóta is, annyi verzió került forgalomba, hogy talán nem egészen indokolatlan, ha e helyen megemlékezem róla. Gróf Szapáry László altábornagy, később a harmadik hadtest parancsnoka, hadosztályá­val a Boszna völgyében délnek nyomulva, a Prinz Carl von Preussen hetedik számú huszár­ezrednek ötödik századát küldte előre oly cél­ból, hogy a tartós esőzés által tönkretett utak állapotáról hiteles értesülést nyerjen, egy­szersmind feladatául téve e századnak, hogy az ország elfoglalását hírül adó proklamáció­­kat útjában szétoszsza s a lakosságot haderőnk bevonulására előkészítse. A századnak a fehér­megyei Paczona kapitány volt a kommandán­­sa, azonban tulajdonképeni vezetőnek az altá­bornagy Miljnkovics vezérkari kapitányt ren­delte, aki jól ismerte a vidéket s az embereket s a délszláv nyelveket kitünően beszélte. Az esti órákban e század egy nagyobb helységhez, Maglájhoz ért, melynek lakói, élü­kön a bíróval, örömüknek adtak kifejezést, hogy csapatainknak bevonulásával rendezett állapo­tokban lesz ezentúl részük. A legénységet s a lovakat ellátták minden szükséges dologgal s úgy viselkedtek, hogy az esetleges gyanúnak el kellett némulnia. Ily körülmények között a huszárok a fa­lu közvetlen szomszédságában, egy kis réten, tábort ütöttek s ott töltötték az éjszakát, mely incidens nélkül folyt le, ami még valószínűb­bé tette a környék népének békés hajlandó­ságát. Reggel a század tovább indult s a falu­beliek ismételten jóindulatukról biztosították a huszárokat. Két kocsi is volt a századdal. Ezek­nek egyikén egy lovag Hayd Hugó nevű, a hadbiztosi karhoz beosztott vadászfőhadnagy ült, akinél húszezer forint készpénz volt oly cél­ból, hogy ezen összegből a hadosztály számára bevásárlásokat eszközöljön. Egy félszakasz, Decseva Béla főhadnagy­ ig Pesti Hírlap mai száma 44 oldal

Next