Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-07 / 84. szám
a lamennyit. Míg végre a szent opportunizmus hitvallását követi ma minden politikus és óvatosan lesi Bécs felől a szellőt, hogy mely irányba fujdogál s vajon miféle politika volna alkalmas arra, hogy a hatalomra jusson? A hivatásos politikusoknak ez általános elértéktelenedése mellett országos közérdek volna, hogy a sajtóban legalább fentartassanak bizonyos eszmék, elvek és nemzeti vágyakozások, hogy a közvéleményből ki ne haljon még az emlékezetük is.. A közjogi érzéknek oly kétségbeejtő kopását lehet látni, hogy ma már politikusok nyilatkozataiból és újságcikkekből láthatjuk, hogy az emberek legnagyobb része azt sem tudja, hogy mire van joga a magyar nemzetnek? Nem ismerik régi törvényeinket. S ami közjogunkból a nemzeti tudatlanság folytán még fenmaradna, azt tudatosan ledisputálják és lehazudják. Hisz ma már politikai, társadalmi és publicisztikai irányzatok támadtak históriai jogainknak, törvényes szupremáciánknak és jogos nemzeti törekvéseinknek elhomályosítására, letagadására. Parlamentben, mindenféle szónoki emelvényen és újságokban magyar nyelven hízelegnek a magyarság ellenségeinek, a lorvátoknak, a nemzetiségeknek. S a magyar közjog hiteles magyarázatát Bécsből kapjuk. Az ősi magyar juss forrása a királyi kegy lett. Midőn minden kulturáltan kis fajban a korszellem föléleszti a nemzeti összetartozásnak hevületét, a fajhoz és nyelvhez való ragaszkodást, akkor épen a magyarság között pusztul ez az érzés, mely államunkat és fajunkat ezer esztendőn keresztül fentartotta. Ha ez a nemzetietlen, dekadens, fajtalan irány politikában, publicisztikában, irodalomban és művészetben tovább tart, akkor a magyar faj a zsidók sorsára jut: szét fognak szórni bennünket a világba. Ha csak a rideg egyéni boldogulásnak önző vágya vezet minden embert s a nemzeti érzésnek és hazafiasságnak idealizmusa teljesen kivész, akkor együttesen pusztultunk el, mert megszűnünk egységes nemzeti állam lenni s a balkánfélszigeti apró fajocskák s a mi hazai nemzetiségeink torzsalkodó harcában szétforgácsolódik minden erőnk és el fog következni az állami dekompozíció gyászos korszaka. Abban a rohanásban és tülekedésben, amelyben a politikusok csak az egyéni érvényesülést, a sajtó legnagyobb része a szenzációk hajszolását és mindenki csak a meggazdagodást keresi, meg kell állanunk és vissza kell állítani régi piedesztáljára a nemzeti eszmét, az ősi jogokhoz való ragaszkodást, az egységes nemzeti államra való törekvést s az önzetlen hazaszeretetnek idealizmusát, mely még talán megválthat bennünket a nagy válságból. De nemcsak a politikusoknak és a sajtó munkásainak nagy része oka ennek a nemzeti dekadenciának. Hiányzik a mai nemzedéknek már neveléséből is az a nemzeti érzés, amely ifjú korban erősíti az embert a politika jövendő céljaira. Tanáraink és tanítóink újabb generációjából hiányzik a nemzeti érzés, melyet az ifjúságba kellene átplántálniok. Ne hasonlítsuk magunkat más, egynyelvű államok polgáraihoz. A mi állami szervezetünk sincsen még teljesen kiépítve. Gazdaságilag önállóvá kell tennünk magunkat Ausztriától, S közjogi határvonalainkat is meg kell szabni úgy Ausztriával, mint a felségjogokkal szemben. E mellett sem a nyelvi, sem a kultúrái egység nem biztosítja egyenletes haladásunkat. Tér hát, az egynyelvű és egységes francia, angol, német, vagy olasz nemzeteknél rosszabb a mi helyzetünk. Nekünk még vezércikkekben, szónoklatokban és cselekedetben is politikai exisztenciánkért kell harcolni, az állami fennmaradásunkat kell biztosítani. A mi társadalmunkba és politikánkba nem lehet és nem szabad beledobni széthúzó, szocialista tanokat. Nálunk a szabad gondolatot is alája kell rendelni a nemzeti gondolatnak. S a köznevelés minden eszközének, az iskolának, újságnak, színháznak és szónoki emelvénynek egyaránt a nemzeti eszme szolgálatába kell állnia. Fennmaradásunk függ ettől. A delegációk Bécsből jelentik, hogy a közös pénzügyminisztériumban a delegációk ülésezése tárgyában tanácskozás volt, amelyen Auffinberg, Burchtold és Bilinslei közös miniszterek vettek részt. A delegációk április végén, valószínűleg 28-án kétnapos ülésszakra gyűlnek össze, hogy az április végén lejáró közös indemnitást meghosszabbítsák. De Laáry most komoran vállat vont s vonagló ajakkal, cinikus önmegvetéssel folytatta: — Nem, ha már megkezdtük, hát ne hagyjuk abba,... A jellemtelenség terén se lehet megállni a félúton s tisztességes embernek most már akkor se tartanám magamat, ha öt perc múlva az ágyamban feküdném ... Újra visszavonultak a platánok árnyékába, mert a vendéglő felöl most feltűnt a csendőr alakja, aki a fürdőhely éjszakai nyugalmát őrizte. A kakastollas legény tisztességgel szalutált előttük, de aztán udvariasan megkérdezte tőlük: — Talán várnak az urak valakit? Mozgay Sándor zavartan bólintott. — Igen, mondta, — várunk valakit, egy barátunkat várjuk, aki a reggeli gyorssal Budapestre utazik. Vagy talán tilos, hogy az ember éjszaka idején az utcán kóboroljon? — Nem, kérem, ehez föltétlen joguk van az uraknak... Csak az tilos, hogy hangosan énekelni tessenek ... — Nyugodt lehet, nem fogunk hangosan énekelni, — felelte Saáry, aki megint pokoli kedvet érzett hozzá, hogy kétségbeesett kacagásba törjön ki... A csendőr pár perc múlva tovább folytatta körútját, a két pesti pedig némán lapult meg az elfüggönyzött ablak alatt, mely a Masa asszony édes titkát elfödte előlük. Az éjszaka már lassan kint átolvadt a hajnali szürkületbe, messziről idehallatszott hozzájuk a hajnali tehervonat robogása, idegeik reszkettek az izgalomtól s szemük belekáprázott a sötétségbe, de tejlyiküknek se jutott eszébe, hogy a helyéből kimozduljon. Saáry hallgatva dőlt egy hatalmas platán törzsének, a színész egyik szivarról a másikra gyújtott, anélkül, hogy egyetlen szót is ejtettek volna. Mozgay utóbb hirtelen összerázkódott , eltorzult mártir-mosolylyal ragadta meg a képviselő karját. — Amint látja, eléggé jól mulatnak odabenn s nem igen törődnek vele, hogy az éjszakai álmukat megrövidítik ... Ha tudnák, hogy mily türelmetlenül lessük őket... Nem folytathatta, mert most egyszerre mozgolódás hallatszott a nyaralóból s pár perc múlva feltűnt a titokzatos férfiú alakja, aki köpönyegébe burkolózva lefelé sietett a villa lépcsőzetén. A két dilettáns detektív villámgyorsan hátrahúzódott, anélkül, hogy az idegen észrevette volna őket: nyugodtan, elgondolkodva haladt keresztül a kis díszkerten, egy pillanatra megállt a nyaraló kapujában, majd cigrettára gyújtva, sietve folytatta útját a vendéglő felé. Már jó száz lépést haladhatott, mikor Saáry fojtott hangon megszólalt: — Karoljon belém, de előbb dobja el a szivarját... A lábujjhegyén járjon, nehogy a legkisebb zajt üsse... És most szedje gyorsan a lábait, mert arra kell igyekeznünk, hogy ügyesen szembekerüljünk vele... Nem követték az idegent a szálloda felé vezető gyalogúton, hanem sietve besurrantak a fáli közé s a kis erdőn keresztül igyekeztek elérni a vendéglő épületét. Ez az út oly rövid volt, hogy öt perc múlva már ott álltak a terrassz előtt, míg a Masa rejtélyes barátja még ott járt valahol az útmelléki kioszk mellett. Messziről meglátták a cigarettája tüzet, de nem várták be, hanem habozó nélkül szembekerültek vele a homokos gyalogösvényre. — Most! —- súgta a színész, akinek a szíve hangosan dobogni kezdett. A köpönyeges férfi a pillanatban meghallotta lépteik neszét, egy másodpercig tűnődött, mintha el akarna illanni előlük, de gyorsan meggondolta magát s nyugodtan tovább haladt a vendéglő felé. Még harminc másodperces szemtől-szembe állott velük a keskeny úton, anélkül, hogy a vak sötétségben fölismerhették volna. Az idegen összehúzta a köpönyegét s egy pillanatra félrehúzódott, hogy utat engedjen nekik, de Saáry most rekedt hangon megszólalt. — Jó reggelt! — Jó reggelt! — válaszolta csodálkozva a köpönyeges ember. Oly közel álltak egymáshoz, hogy a válluk összeért s karjukkal önkéntelenül horzsolták egymást. A képviselő most meggyújtott egy gyufát, de hirtelen egész testében megremegett s ijedten visszahőkölt a bokrok sűrűjébe. — Te vagy? — szólott szinte dideregve az izgalomtól. Most megismerte az idegent: Laczházy volt, a Masa asszony elvált férje, a bronzarcú óriás, akivel az este jóval éjfélutánig együtt mulatott a vendéglő terraszán. Laczházy egy percig bámulva nézett barátaira, majd ezt mondta: — Borzalmas főfájásom volt s hatalmas sétát tettem a Balaton partján... Hiába, nem való már nekünk, öregem, hogy minden este pezsgőt igyunk, pesti Hírlap 1912. április 7., vasárnap. Hogy az idei rendes költségvetést mikor tárgyalhatják, arról az osztrák és a magyar kormányok fognak dönteni. Ahol a válságokat megoldják. Krízis-napok a bécsi Magyar Házban. A politika húsvéti csöndjét illő áhítattal nyugtázza a helyzet-rovat és amikor a politika minden „tettekkel tényező“ vagy „vágyakkal vágyakozó“ valakije elvonult húsvéti pihenőjére, hadd pihenjenek az agyonkoptatott kombinációk is, melyeket annyiszor fűztünk a múltban és annyiszor fogunk füzögetni még a jövőben. Egyelőre a válság amúgy is meg van oldva. Habemus pápám! Gróf Khuen-Héderváry Károly annak rendje és módja szerint reaktiválódott. Meginvitáljuk tehát szíves tisztelettel az olvasót oda, ahol ez a legutóbbi válság is megoldódott és ahol rendszerint megoldják a válságokat: a bécsi Magyar Házba. A belváros legelőkelőbb részében, a csöndes Bankgasseben, áll az ódon Magyar Ház. Szürke, de mégis történelmi hangulatokat keltő épület. Bal szárnyában van a delegációs terem, melynek talán az a legnagyobb nevezetessége, hogy valamikor, nem is régen, a nagy kuruc-hiríi Barabás Béla elnökölt benne, mint a delegáció elnöke. De szép iQE-k is voltak! túe talán már emléke is veszendőben van és a krónika mást sem jegyzett föl belőle, mint labancverő Barabás Béla halhatatlan kiszólását a bécsi Burgban, azon a delegációs ebéden, ahol, mint elnök, ő ült a király jobbján és így szellemeskedett: — Nagyon jó a bor, felség, csak az a baj, hogy kicsi a pohár. Nem csoda, ha a kicsi pohárból hamar kifogyott a Barabásék jó bora és a koalíció után bevonultak a Magyar Házba, a régi gouvernespentális rendszer urai, akik kicsi pohárból is úgy tudják inni a bort, hogy jó sokáig tartson, sőt értenek ahoz a művészethez, (lásd: Khuen-Héderváry reaktiválását), hogy amikor már üres a pohár, azt is színültig telinek tudják feltüntetni. Nem ment könnyen a dolog. A Lukács László kipróbált eszét is ugyancsak segítségül kellett venni hozzá, míg nyélbeütődött a nagy