Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-07 / 84. szám

a­ lamennyit. Míg végre a szent­ opportunizmus hitvallását követi ma minden politikus és óva­tosan lesi Bécs felől a szellőt, hogy mely irány­ba fujdogál s vajon miféle politika volna al­kalmas arra, hogy a hatalomra jusson? A hivatásos politikusoknak ez általános elértéktelenedése mellett országos közérdek volna, hogy a sajtóban legalább fentartassanak bizonyos eszmék, elvek és nemzeti vágyakozá­sok, hogy a közvéleményből ki ne haljon még az emlékezetük is.. A közjogi érzéknek oly kétségbeejtő ko­pását lehet látni, hogy ma már politikusok nyi­latkozataiból és újságcikkekből láthatjuk, hogy az emberek legnagyobb része azt sem tudja, hogy mire van joga a magyar nemzetnek? Nem ismerik régi törvényeinket. S ami köz­jogunkból a nemzeti tudatlanság folytán még fenmaradna, azt tudatosan ledisputálják és le­­hazudják. Hisz ma már politikai, társadalmi és publicisztikai irányzatok támadtak históriai jogainknak, törvényes szupremáciánknak és jogos nemzeti törekvéseinknek elhomályosítá­­sára, letagadására. Parlamentben, mindenféle szónoki emel­vényen és újságokban magyar nyelven híze­legnek a magyarság ellenségeinek, a lorvátok­nak, a nemzetiségeknek. S a magyar közjog hiteles magyarázatát Bécsb­ől kapjuk. Az ősi magyar juss forrása a királyi kegy lett. Midőn minden kulturáltan kis fajban a korszellem föléleszti a nemzeti összetartozás­nak hevületét, a fajhoz és nyelvhez való ra­gaszkodást, akkor épen a magyarság között pusztul ez az érzés, mely államunkat és fajun­kat ezer esztendőn keresztül fentartotta. Ha ez a nemzetietlen, dekadens, fajta­lan irány politikában, publicisztikában, iro­dalomban és művészetben tovább tart, akkor a magyar faj a zsidók sorsára jut: szét fognak szórni bennünket a világba. Ha csak a rideg egyéni boldogulásnak önző vágya vezet min­den embert s a nemzeti érzésnek és hazafias­ságnak idealizmusa teljesen kivész, akkor együttesen pusztultunk el, mert megszűnünk egységes nemzeti állam lenni s a balkánfélszi­­geti apró fajocskák s a mi hazai nemzetisége­ink torzsalkodó harcában szétforgácsolódik minden erőnk és el fog következni az állami dekom­pozíció gyászos korszaka. Abban a rohanásban és tülekedésben, amelyben a politikusok csak az egyéni érvénye­sülést, a sajtó legnagyobb része a szenzációk hajszolását és mindenki csak a meggazdago­dást keresi, meg kell állanunk és vissza kell állítani régi piedesztáljára a nemzeti eszmét, az ősi jogokhoz való ragaszkodást, az egységes nemzeti államra való törekvést s az önzetlen hazaszeretetnek idealizmusát, mely még talán megválthat bennünket a nagy válságból. De nemcsak a politikusoknak és a sajtó munkásainak nagy része oka ennek a nemzeti dekadenciának. Hiányzik a mai nemzedéknek már neveléséből is az a nemzeti érzés, amely ifjú korban erősíti az embert a politika jöven­dő céljaira. Tanáraink és tanítóink újabb ge­nerációjából hiányzik a nemzeti érzés, melyet az ifjúságba kellene átplántálniok. Ne hasonlítsuk magunkat más, egynyelvű államok polgáraihoz. A mi állami szervezetünk sincsen még teljesen kiépítve. Gazdaságilag önállóvá kell tennünk magunkat Ausztriától, S közjogi határvonalainkat is meg kell szabni úgy Ausztriával, mint a felségjogokkal szem­ben. E mellett sem a nyelvi, sem a kultúrái egy­ség nem biztosítja egyenletes haladásunkat. Tér hát, az egynyelvű és egységes francia, angol, német, vagy olasz nemzeteknél rosszabb a mi helyzetünk. Nekünk még vezércikkekben, szó­noklatokban és cselekedetben is politikai exisz­­tenciánkért kell harcolni, az állami fennmara­dásunkat kell biztosítani. A mi társadalmunk­ba és politikánkba nem lehet és nem szabad beledobni széthúzó, szocialista tanokat. Nálunk a szabad gondolatot is­ alá­ja kell rendelni a nemzeti gondolatnak. S a köznevelés minden eszközének, az iskolának, újságnak, színház­nak és szónoki emelvénynek egyaránt a nem­zeti eszme szolgálatába kell állnia. Fennmara­dásunk függ­ ettől. A delegációk­ Bécsből jelentik, hogy a közös pénzügyminisztériumban a delegációk ülésezése tárgyában tanácskozás volt, amelyen Auffinberg, Burchtold és Bilinslei közös miniszterek vettek részt. A delegációk április végén, valószínűleg 28-án kétnapos ülésszakra gyűlnek össze, hogy az április végén lejáró közös indemnitást meghosszabbítsák. De Laáry most komoran vállat vont s vonagló ajakkal, cinikus önmegvetéssel foly­tatta: — Nem, ha már megkezdtük, hát ne hagyjuk abba,... A jellemtelenség terén se le­het megállni a félúton s tisztességes embernek most már akkor se tartanám magamat, ha öt perc múlva az ágyamban feküdném ... Újra visszavonultak a platánok árnyé­kába, mert a vendéglő felöl most feltűnt a csendőr alakja, aki a fürdőhely éjszakai nyu­galmát őrizte. A kakastollas legény tisztesség­gel szalutált előttük, de aztán udvariasan meg­kérdezte tőlük: — Talán várnak az urak valakit? Mozgay Sándor zavartan bólintott. — Igen, mondta, — várunk valakit, egy barátunkat várjuk, aki a reggeli gyorssal Budapestre utazik. Vagy talán tilos, hogy az ember éjszaka idején az utcán kóboroljon? — Nem, kérem, ehez föltétlen joguk van az uraknak... Csak az tilos, hogy hangosan énekelni tessenek ... — Nyugodt lehet, nem fogunk hangosan énekelni, — felelte Saáry, aki megint pokoli kedvet érzett hozzá, hogy kétségbeesett kaca­gásba törjön ki... A csendőr pár perc múlva tovább foly­tatta körútját, a két pesti pedig némán lapult meg az elfüggönyzött ablak alatt, mely a Masa asszony édes titkát elfödte előlük. Az éjszaka már lassan kint átolvadt a hajnali szürkületbe, messziről idehallatszott hozzájuk a hajnali te­hervonat robogása, idegeik reszkettek az izga­lomtól s szemük belekáp­rázott a sötétségbe, de tejlyiküknek se jutott eszébe, hogy a helyéből kimozduljon. Saáry hallgatva dőlt egy hatal­mas platán törzsének, a színész egyik szivar­ról a másikra gyújtott, anélkül, hogy egyetlen szót is ejtettek volna. Mozgay utóbb hirtelen összerázkódott , eltorzult mártir-mos­olylyal ragadta meg a képviselő karját. — Amint látja, eléggé jól mulatnak oda­benn s nem igen törődnek vele, hogy az éj­szakai álmukat megrövidítik ... Ha tudnák, hogy mily türelmetlenül lessük őket... Nem folytathatta, mert most egyszerre mozgolódás hallatszott a nyaralóból s pár perc múlva feltűnt a titokzatos férfiú alakja, aki köpönyegébe burkolózva lefelé sietett a villa lépcsőzetén. A két dilettáns detektív villám­gyorsan hátrahúzódott, anélkül, hogy az ide­gen észrevette volna őket: nyugodtan, elgon­dolkodva haladt keresztül a kis díszkerten, egy pillanatra megállt a nyaraló kapujában, majd cigrettára gyújtva, sietve folytatta útját a vendéglő felé. Már jó száz lépést haladhatott, mikor Saáry fojtott hangon megszólalt: — Karoljon belém, de előbb dobja el a szivarját... A lábujjhegyén járjon, nehogy a legkisebb zajt üsse... És most szedje gyorsan a lábait, mert arra kell igyekeznünk, hogy ügyesen szembekerüljünk vele... Nem követték az idegent a szálloda felé vezető gyalogúton, hanem sietve besurrantak a fáli közé s a kis erdőn keresztül igyekeztek elérni a vendéglő épületét. Ez az út oly rövid volt, hogy öt perc múlva már ott álltak a ter­­rassz előtt, míg a Masa rejtélyes barátja még ott járt valahol az útmelléki kioszk mellett. Messziről meglátták a cigarettája tüzet, de nem várták be, hanem habozó­ nélkül szembekerül­tek vele a homokos gyalogösvényre. — Most! —- súgta a színész, akinek a szíve hangosan dobogni kezdett. A köpönyeges férfi a pillanatban meg­hallotta lépteik neszét, egy másodpercig tűnő­dött, mintha el akarna illanni előlük, de gyor­san meggondolta magát s nyugodtan tovább haladt a vendéglő felé. Még harminc másod­perce­s szemtől-szembe állott velük a keskeny úton, anélkül, hogy a vak sötétségben fölismer­hették volna. Az idegen összehúzta a köpönye­gét s egy pillanatra félrehúzódott, hogy utat engedjen nekik, de Saáry most rekedt hangon megszólalt. — Jó reggelt! — Jó reggelt! — válaszolta csodálkozva a köpönyeges ember. Oly közel álltak egymáshoz, hogy a vál­­luk összeért s karjukkal önkéntelenül horzsol­ták egymást. A képviselő most meggyújtott egy gyufát, de hirtelen egész testében megremegett s ijedten visszahőkölt a bokrok sűrűjébe. — Te vagy? — szólott szinte dideregve az izgalomtól. Most megismerte az idegent: Laczházy volt, a Masa asszony elvált férje, a bronzarcú óriás, akivel az este jóval éjfélutánig együtt mulatott a vendéglő terraszán. Laczházy egy percig bámulva nézett ba­rátaira, majd ezt mondta: — Borzalmas főfájásom volt s hatalmas sétát tettem­ a Balaton partján... Hiába, nem való már nekünk, öregem, hogy minden este pezsgőt igyunk, pesti Hírlap 1912. április 7., vasárnap. Hogy az idei rendes költségvetést mikor tárgyal­hatják, arról az osztrák és a magyar kormányok fognak dönteni. Ahol a válságokat megoldják. Krízis-napok a bécsi Magyar Házban. A politika húsvéti csöndjét illő áhítattal nyugtázza a helyzet-rovat és amikor a poli­tika minden „tettekkel tényező“ vagy „vágyak­kal vágyakozó“ valakije elvonult húsvéti pihe­nőjére, hadd pihenjenek az agyonkoptatott kombinációk is, melyeket annyiszor fűztünk a múltban és annyiszor fogunk füzögetni még a jövőben. Egyelőre a válság amúgy is meg van oldva. Habemus pápám! Gróf Khuen-Hé­­derváry Károly annak rendje és módja szerint reaktiválódott. Meginvitáljuk tehát szíves tisz­telettel az olvasót oda, ahol ez a legutóbbi vál­ság is megoldódott és ahol rendszerint megold­ják a válságokat: a bécsi Magyar Házba. A belváros legelőkelőbb részében, a csön­des Bankgasseben, áll az ódon Magyar Ház. Szürke, de mégis történelmi hangulatokat kel­tő épület. Bal szárnyában van a delegációs te­rem, melynek talán az a legnagyobb nevezetes­sége, hogy valamikor, nem is régen, a nagy kuruc-hiríi Barabás Béla elnökölt benne, mint a delegáció elnöke. De szép iQE-k is voltak! túe talán már emléke is veszendőben van és a kró­nika mást sem jegyzett föl belőle, mint labanc­verő Barabás Béla halhatatlan ki­szól­ás­át a bécsi Burgban, azon a delegációs ebéden, ahol, mint elnök, ő ült a király jobbján és így szel­­lemeskedett: — Nagyon jó a bor, felség, csak az a baj, hogy­ kicsi a pohár. Nem­ csoda, ha a kicsi pohárból hamar kifogyott a Barabásék jó bora és a koalíció után bevonultak a Magyar Házba, a régi gou­­vernespentális rendszer urai, akik kicsi pohár­ból is úgy tudják inni a bort, hogy jó sokáig tartson, sőt értenek ahoz a művészethez, (lásd: Khuen-Héderváry reaktiválását), hogy amikor már üres a pohár, azt is színültig te­linek tudják feltüntetni. Nem ment könnyen a dolog. A Lukács László kipróbált eszét is ugyancsak segítségül kellett venni hozzá, míg nyélbeütődött a nagy

Next