Pesti Hírlap, 1912. május (34. évfolyam, 104-129. szám)
1912-05-01 / 104. szám
— amint Apponyi konstatálta utóbb — az ő helyzetében többet mondani valóban nem is lehetett. A többet — Olaszországnak a hármasszövetségben való fölötte kétes szerepét — elmondta a magyar delegáció egy lelkes, őszinte tagja: Windischgraetz herceg. Berchtoldnak minden esetre óvatosnak és körültekintőnek kellett maradnia s e köteles tartózkodás folyománya, hogy a külügyminiszter szavai néhol így kevéssé hamisan csengtek: a leginkább ott, ahol tele voltak békereménységgel, holott távirataink szerint ugyanakkor az olasz flotta megkezdte újabb nagy akcióját az Aegeitengeren. Ezzel végeztünk is a magyar delegáció első napjával. Mielőtt azonban delegátusaink kimennek a bécsújhelyi repülőtérre, jónak látjuk szíves ügyelnökbe ajánlani azt, ami az osztrák delegáció mai ülésén történt. Elvégre lovag Ruffenberget lenyelethette a király a munkapárttal, de hogy Csingria, Spincsics, Sustercsics urakat és társait is le kelljen nyelnie Magyarországnak, azt a legkevésbbé az az uralkodó kívánhatja, akinek abbeli tényét, melylyel Horvátországba királyi biztost küldött, ámaz urak illetéktelenül támadják. Hogy ezek az urak a magyar delegációt a horvátországi kivételes állapot miatt csonkának, törvénytelennek mondják, melylyel az osztrák delegációnak tárgyalnia nem lehet, még hagyján; de hogy az osztrák delegáció elnöke, bizonyos Dobernig, akinek hivatalos kötelessége őrködni a fölött, hogy a delegáció saját hatáskörét túl ne lépje, nemhogy vissza nem utasítja ez illetéktelen beavatkozást Magyarország legbelsőbb ügyeibe, hanem kilátásba helyezi még azt is, hogy az előadott interpellációkra és propozíciókra egy későbbi ülésen vissza fognak térni: — az elnök úr e kijelentésére a magyar delegátusoknak, a magyar delegáció elnökének, a magyar miniszterelnöknek, még mielőtt az osztrák urakkal szerdán közös kirándulást tesznek a bécsújhelyi repülőtérre, haladéktalanul meg kell adniok a legharsány embernek? Fáj valamije? Mije fáj? Beteg? De szabad így sírni egy beteg embernek? Van akkora testi fájdalom, ami ezt az állatian szomorú sírást kihozza az emberből? !És délben és vacsoránál, ha az asztalnál találkoztunk, a tekintetem beleakasztottam ennek az embernek a szemébe, hátha kitudok belőle valamit? De akkor ő csendes és nyugodt volt. Evett és hallgatott és nem törődött senkivel. De sápadt volt. Az utolsó éjszakák óta sápadt volt, mint egy halott . . . Ha tudná — gondoltam magamban — ha tudná, hogy én az ő sírását hallom . . . És tudta ... De erre csak később gondoltam, sokkal később. Egyszer . . . Egyszer . . . Szanya Margow, az orosz szobrász és én jó barátok voltunk. Ő és a nővére, Theodora Margow, szerettek engem, mert látták rajtam, hogy beteg és gyámoltalan vagyok és mert akkor jöttem Bécsbe, ahol senkit sem ismertem. Theodora Margow talán még jobban szeretett, mint a bátyja és bejött hozzám, ha odahaz voltam és mindenféléről elkérdezősködött. Én az idegbajosok görcsös és fegyelmezetlen közlékenységével mondtam el neki mindent, amit magamról tudtam, a betegségemről és annak okáról. Önála beáztunk minden délután, a nagy orosz szamovárból, ami nélkül e testvérpár nem utazott sehova. És egy ilyen alkalommal, mikor kissé felderültem Szanya tréfáin és azokon a bohémtörténeteken, amiket a moszkvai művésztanyákról hozott, a húga, Theodora Margow így szólt hozzám: — Lám, milyen szép, ha ilyen vidám! Egészen más az arca! Magának mindig nevetnie kellene. Aztán egy kis különös jelentőséggel így szólt: — Tudja, hogy ez a nagy mihaszna Alexander már egy év óta vőlegény? Ránéztem Alexander Margowra. — Egy év óta? — mondtam — nem tudtam. Aztán mind a hárman hallgattunk, mígnem Szanya felállt és igen gyorsan, szinte hadarva kezdett beszélni a nővérének valamit, oroszul, amiből én természetesen nem értettem egy szót sem. De abból a hangból, ahogy Theodora válaszolt, kivettem, hogy vitatkozzak. Alexander arca piros lett, mint a pipacs. Kiitta a beáját, vette a kalapját és elrohant, csak anynyit mondott: Bonjour mes dames! Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Theodora hozzám jött, fölém hajolt, úgy, hogy az arca a hajamat érintette, mélyen és nagyot lélegzett és így szólt: • Milyen jó illata van a bajának. Csodálkozva néztem rá és ő mosolygott. — Ez a Szanyicska nagy gézengúz — mondta aztán — nem kell neki hinni. Én az egészből semmit sem értettem, de mert tudtam, hogy az oroszok különös emberek, belenyugodtam mindenbe. Nappal velük voltam úgyszólván mindég. Togya — így hívta Alexander Theodorát — theát főzött, Alexander a zongora mellett ült és énekelt: Csorma öcsi e belia grugy. ’ Célia nocsi mnesz páty nye dajut... — Mit tesz ez a sor, Alexander Margow: „Célia nocsi?“ — Azt teszi, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Nem tudtam aludni a te fekete szemeid és fehér vállaid miatt — mondja a dal . . . Nekem eszembe jutott a doktor és szóltam: — Én sem tudtam aludni egész éjszaka, a doktor miatt, aki sírt. — Sírt? — mondta Togya — és miért? — Ha én tudnám? Minden éjjel sír. És ez olyan rémes! Én hallgatom és fáj érte a szívem. De hogy lehet rajta segíteni? Nem kérdezhetem n meg, mi baja? iflk — Az ördögbe is, miért nem kérdezhetné _______Pesti Hírlap________ 1912. mási újabb üzenetet, amitől az osztrák kollégák végleg elkussolnak. .. Imelgasot. A delegáció munkája, Berchtold expozéja, Auffenberg nyilatkozata és Bilinski beszéde. A belpolitikai bonyodalmakban kéthárom napra stagnálás következett be. Ez a rövid időköz pedig módot ad arra, hogy a vezető politikusok kellőkép fontolóra vegyék, vajon akarnak-e és mennyiben akarnak segítő kezet nyújtani Lukács László miniszterelnöknek a parlament munkaképességének helyreállítására. Amíg ez a kérdés részint újabb tárgyalások során, részint a fórumon eldöntésre kerül, addig előbb a delegációk végzik el Bécsben munkájukat, melynek a magyar belpolitikára az a hatása van, hogy a válság megoldása útjából eltakarítja legalább is hat hónapra a közösügyi költségvetésnek időhöz kötött kérdését, valamint az ezzel kapcsolatos kérdéseket. A mostani delegációs ülésszaknak azonban így is szinte másodrendű kérdése a hathónapos provizórium elintézése és a kedélyeket sokkal inkább izgatja részint az osztrák tényezők illetéktelen beavatkozása a horvátországi állapotokba, részint az úgynevezett Auffenberg-konfliktus, mely a rezoluciós ügy kapcsán merült fel. Konstatálnunk kell, hogy amióta a rezoluciós ügy lekerült az aktualitás napirendjéről, azóta az Auffenberg-ügy is némikép letompult és a munkapárt hangulatában is némi lehiggadás következett be. A magyar delegáció négyes albizottságában maga Auffenberg hadügyminiszter rövid nyilatkozatot tett, mely a körülötte szövődött konfliktus személyi részét elmellőzve, tárgyi alapon azt a megnyugtatást igyekezett adni, hogy ő változatlanul a végleges véderőreform megalkotását kívánja s e reform elintézését szivén viseli. Hangsúlyozta végül a hadi minden eljárásában, amely tisztán a katonai szempont bocsátkozunk annak részlete nyilatkozat elegendő-e, mert magyar delegáció teljes ülés egy és más szó amúgy is el , különösen Désy Zoltán késztalmatlansági indítványt tér, ügyminiszter ellen. Az eddigi és gróf Tisza Istvánnak abban elmondott beszédéből is a munkapárt nem fog csattalansági indítványhoz és igy a vizóriumot, melyet a négyes már megszavazott, a teljes átadni. A keddi delegációs nap tozik az uj külügyminiszternekak, külügyi expozéja, melyi részét mondotta el magyarul, metül. Ebben a rovatban hogy az egész delegáció rokoni az uj külügyminisztert és expi kisérte. Bereh told hangsúlyoz részéről szintén Aehrenthal , vagyis a béke politikáját, de ügyi bonyodalmaknak ténye, háború, mutatja, hogy ez a diplomáciai művészetet igény tényleg föl lehessen tartani a kézi barátságokat olyankor, azéges állam, Olaszország, báb velünk barátságos állammal. Ez a helyzet bizonyos tartó Berchtold nyilatkozataira, úgy inkább a külpolitikai helyzet regitására irányult. Az eddig egyébként helyesléssel honorált pozéját. Fölszólalt a delegáció néagában Bilinski közös pénzügykülönösen a Boszniában követenci litikáról beszélt. Már a közös pömeg? — mondta Alexander, a falon és így szól: Doktor úr. Fájdalmai vannak? A köszvényálhatok egy aspirinnel? — A doktor sír? — mond mélyen elgondolkodott. — Ki tudja, mért sírnak fel, mikor azt hiszik, hogy se őket? Bizonyára valami szörnyű erre. — Az lehet — mondta víc der Margow és nagy, piros száj, tak a fogai. — Mi még boldogok tudja, nem jönnek-e el reánk , amikor az ágyunkban sírunk, ■ valaki miatt. — Majd ha megcsal a feri — mondta Theodora élesen. — A feleségem engem nem Togya. Ezt te nem érted, hiába náma. Mondja, madame, — mond fordulva — oly tipusú embert: megcsalhat az az asszony, aki a Az arcomat láng borította dés, hanem a tekintet miatt, mely vette. — Nem tudom, — feleltet hangtalanul. Theodora rám nézet — Nem tudja? Ezt nem is érezni kell. Az ördögbe is, ezt mi — Ugyan, ne fecsegj anny a nővére és hagyj madamenak kiváncsi arra, hogy mi lesz veled édes! — Togya, — mondta Alegon és felhúzta két sürü szőkesz a rendesnél is utálatosabb vagy a — Azt elhiszem — mondta gyot kacagott. Aztán hozzám for két kezével megfogta a fejemet Gyermek, gyermek, gyermek! . . . (Vége köv.)