Pesti Hírlap, 1912. augusztus (34. évfolyam, 181-206. szám)

1912-08-31 / 206. szám

12_______________ *I Pesti Hírlap 1912. augusztus 31.,. szombatk­ ként. Ez év nyarán egy mozivállalat a Margit­­hidról ugratta le egyik athletánkat. Ez szeren­csésen sikerült s a rendőrség legfölebb valami kis bírságot rótt ki a kihágásért. Az első kötelesség az volna, hogy ahol az üzleti spekuláció emberéletet veszélyeztet, magát az üzletet tegyék lehetetlenné, amit az­által érhetnek el, ha ilyen esetben a rendőrség a filmet elkobozza. Ha a vállalkozók azt látják, hogy semmi anyagi hasznuk nincsen mások életének veszélyeztetéséből, akkor a mozi vállal­kozás jámborabb és művészibb irányba tere­lődik. Igazán szánalmas az a vergődés, amit a hivatalos hatóságok az ilyen tragédiák körül mutatnak. „Nyomoznak“, „vizsgálatot tarta­nak“, de amikor keresik a bűnöst, aki egy ember életét kioltotta, irány nélkül tévelyegnek a paragrafusok között. S amikor az emberek paragrafust nem találnak, akkor az igazságot sem találják meg. Amíg pedig azt az ember­mentő paragra­fust megcsinálják, addig is jó lenne védeni az embereket valami módon. A mozi­fölvételeknek azt a részét, mely életveszélylyel jár, megszo­ríthatja és meg is akadályozhatja a rendőr­ség. Ma már magyar mozivállalatok mozgósí­tották az irodalmat és művészetet, írókat és színészeket, hogy értékes filmekkel szolgálja­nak a külföld számára is. Ez a helyes irány. Semmi szükség­e sincs arra, hogy külföldi cé­gek Magyarországra jöjjenek életveszélyes fölvételek céljából, gondolván, hogy itt már kezdődik a Balkán s itt nem vigyáznak any­­nyira az emberek életére. Az ilyen szenzációs fölvételek úgy is csak selejtesebb részét képe­zik a mozgófényképeknek. De ez a halálos u­grás reátereli a közfi­gyelmet a diákok sportőrületére is. Szülők és tanárok egyaránt panaszkodnak, hogy a túl­ságos sportolás­ tönkreteszi a diákságot, mert elvonja figyelmüket a tanulástól. Ezenfelül a testedzés túlságbavitele fenyegeti már a test épségét. Ezelőtt harminc esztendővel még azért kellett hosszú sajtóhadjáratot indítani, hogy vigyék be az iskolákba a sportot, mert az unal­mas és szabályos német szoba­tornázás kiöli a lelket a gyerekekből. Még nincs nagy ideje, hogy követelni kellett, tanítsák a fiatalságot úszni, labdázni, korcsolyázni és vívni. Ma pe­dig már a másik túlzásba mentek. A sport sok helyen elnyomja a komoly tanulást., Itt radikális gyógyszert kell alkalmazni, az összes iskolai sportegyesületeket hatósági­lag föl kell oszlatni s miniszteri rendelettel ki kell mondani, hogy egyetlen sportegyesület­nek sem lehet középiskolai tanuló a tagja. Dr Loncz Ödön miniszteri tanácsos, a középisko­lai­ ügyosztály kiváló vezetője, áll élén most a testnevelés reformjának. Sőt van már a mi­nisztériumban dr Ottó József személyében egy kiváló szakreferens is. Hozzájuk intézem ké­résemet a szülők nevében, tegyenek sürgős elő­­terjesztést gróf Zichy János kultuszminiszter­nek. A magas politika harca mellett nem sza­bad megfeledkezni a mi mindennapi ba­jainkról. Zsolt, Ivics-féle rendszer­e annyira haladt és tökéletesedett, hogy az egy-két évtizeddel ezelőtt tanított vitairás valósággal elavult. Ez a fejlődés nem annyira a rendszer hivatalos központjából indult ki, amely szervezeténél fogva némileg konzervatív, mint in­kább azon kívül egyes gondolkozó és búvárkodó szakemberek buzgósága folytán, akik a „mester“, Markovics, iránt tartozó pietást épen abban látták, ha nem ragaszkodnak mereven felállított szabályok­hoz, hanem a szabályok kereteit minél jobban ki­tágítják. Úttörő munkát végzett e téren Fabró Henrik, akit működéséért sok támadás, de aligha­nem több magasztalás ért. A rendszer szellemét tartotta szem előtt, és a magyar nyelv logikáját, és így­ indult el azon a csapáson, amelyen elég hosz­­szú vajúdás után megszületett a fabrozimusok első, szervesen megalkotott tankönyve. Dr Szőke Sándor készítette, még­pedig oly sikerrel, hogy alig egy év múltán most, már a második kiadásban jelent meg könyve. Laikus ember persze hiába nézné a lap­jait, akármilyen tetszetős is az autográfiája, de aki már túl van a levelezőirás alapelvein, az valósággal gyönyörködhetik azokban az elmés és rendkívül praktikus tanácsokban és példákban, amelyek a­­könyvben találhatók. A könyv, amelynek ára két korona, megrendelhető a Pesti Hírlap kiadóhiva­talában. IRODALOM. ♦ (A vitagyorsírás tankönyve.) Az a csend­őr, aki a minap egy politikai beszéd gyorsírói fel­jegyzéseiben gyanús c­siszk­ozást látott, elég társra akadhat, máskülönben képzett, tanult körökben is. Mert akárhogyan hódít is a szenográfia, még min­dig tömérdek az olyan ember, aki egyáltalán nem tudja, mi is az a­ gyorsírás, és vagy azt hiszi, hogy csak rövidebb betűkkel dolgozik, vagy pedig azt té­telezi föl, hogy minden egyes szónak külön jele van és a szegény gyorsiró a szó­képek ezreit tanulja meg. Közben azonban a gyorsírás és különösen a nálunk leginkább elterjedt Gabelsberger-Marko­ Napi hírek. A Kovalik-fiú tragédiája: — Senki sem felelős? — .A Ferenc József-híd legmagasabb csúcsá­ról, a turulmadárról, csütörtökön délután, amint már hírt adtunk róla, leugrott Kovalik Dénes, tizenhat éves tanuló. A halálugrást mozgófény­képen örökítette meg egy vállalkozó. A rendőr­ség még csütörtök este őrizet alá helyezte a pári­si Gaumont mozgóképgyár budapesti, képvise­lőjét, Colussi Béla igazgatót, akinél tudvalévően megfordult a szerencsétlen Kovalik és aki Adler Miksa fényképészhez utasította. Adler vette le a jelenetet, a filmet azonban a rendőrség lefog­lalta. A rendőri nyomozás péntekre megállapí­totta, hogy a­ fiú önszántából ugrott a­ vízbe, di­csőséget, és pénzt akart szerezni, tervéről nem is lehetett lebeszélni. Úgy látszik, a vizsgálat je­lenlegi helyzetében, hogy­ sem Colussi,­­sem Adler nem voltak felbujtók, a kétszázötven ko­rona sem volt előre megállapított összeg a pro­dukcióért, arról volt szó, hogy Kovalik ingyen is leugrott volna, de minthogy Adler vállalkozott a fényképezésre, a filmek eladásából és előadási jogából illette volna meg percent Kovalikot, aki így legaláb kétszázötven koronát megkeresett volna. A rendőrség erre az álláspontra helyez­kedett, amikor pénteken délben Colussit szaba­don bocsátotta. Maga Boda Dezső főkapitány nyilatkozik a vizsgálatról, ezeket jelentette ki: " A rendőrségnek az a feladata ebben az ügyben, hogy a vizsgálatot lefolytassa. A bíró­ság fogja majd megállapítani, hogy konstruál­­ható-e ebből az esetből bűncselekmény. Mi semmi szín alatt sem engedtük volna meg az ugrást, ha előzetesen tudtunk volna róla. Ré­gebben több ízben adtunk engedélyt arra, hogy egynémely vakmerő úszó, hogy ha szándékát bejelentette, produkálhassa magát. A Csipcsata­­eset óta azonban nem adtunk és nem is fogunk ilyen veszedelmes produkciók végzésére enge­délyt adni. Mindenesetre lelkiismeretlenség volt azonban a mozgó fényképek készítőjétől, hogy Kovalik szándékát nem jelentette be a rendőrségen. A tu­rulmadár körülbelül ötven méter magasságban van, sportemberek kijelentése szerint pedig csak tíz méter magasból szabad ugrani. (Toronyug­rás.) Negyven vagy ötven méterről ugrani sport­szerűtlen is, de okvetlen halálos veszedelem. Ha pedig a rendőrség előre tudomást szerez a ké­szülő vállalkozásról, — a főkapitány nyilatko­zata is ezt mondja, — elkerülhető lett volna a szerencsétlenség, mert Kovalikot visszatartották volna a biztos halál útjáról. Kovalik Dénes, aki édesanyjánál, a Zug­lóban levő Utász­ utca 7. számú ház harmadik emeletén lakott, régóta gyakorolta magát az úszásban. Az öszekötő vasúti híd tájékán több társával együtt sokszor átúszta a Dunát, néha oda-vissza is és mikor a rendőrök nem látták, gyakran le is ugrott a vasúti hídról a Dunába. Jó úszó volt, de nem tartozott egyik sportegye­­­­sülethez sem. Ugrásai és különböző úszási bra­vúrjai mindig sikerültek és így lassan kint meg­érlelődött benne az a szándék, hogy ebből az ügyességéből pénzt és dicsőséget szerez magá­nak. Az volt a terve, hogy kimegy Parisba és ott vakmerő mutatványokat végez a dúsgazdag film­­vállalatok részére. A Gaumont Leon párisi filmgyár budapesti ügynökségéhez küldték. Ko­valik szerdán elment ehez a céghez és annak budapesti üzletvezetőjénél, Colussi Bélánál, megismételte ajánlatát. Először ezer Scoronnát, majd hatszázat, végül kétszázötvenet kért. Co­lussi kijelentette, hogy ők ilyen nagy filmet nem csinálhatnak, legfölebb csak húszmétereset, de­ menjen el Adler Miksa fényképészhez, aki fog­lalkozik filmkölcsönzéssel. Kovalik beszélt Adlerrel: — Kitűnő úszó vagyok, —­ mondotta. ..— és hajlandó vagyok a Ferenc József-h­ídról a Du­nába ugrani csütörtök délután négy órakor. Er­ről értesítettem az édesanyámat is. . . Adler kérte, h­ogy halaszsza el a­ tervét. — Nem lehet, — mondotta a fiú, — több’ barátom társaságában Párisba kell utaznom és szükségem van a pénzre. Meg azt is akarom, hogy a lapok írjanak rólam és mire Párisba ér­kezem, m­ár ismert legyen a nevem.­­ Péntek az peches nap, szombaton reggel már utazni akarok. Adler azt válaszolta, hogy ő nem is ..adhat ilyen nagy összeget, mert az egész film nem sokat jövedelmezne. Igyekezett lebeszélni a fiút tervéről és figyelmeztette annak veszedelmére. — Kérem, — mondotta Kovalik, — én el­szánt fiú vagyok, tudom, hogy nem lesz semmi bajom. Végül úgy egyeztek meg, hogy Kovalik a film jövedelmének ötven százalékát fogja kapni. Hogy a fiú minden fogadkozása dacára gondolt az ugrás veszedelmére, bizonyítja az, hogy így szólt a Gaumont cég egyik tisztviselőjéhez, Lé­vaihoz: " — Kérem, csináljon rólam fotográfiát. Hogyha meghalok, legalább közöljék arcképe­met az újságok. Kovalik Dénes szerdán este egy barátjá­val együtt ment haza édesanyjához. Nagyon iz­gatottan viselkedett, úgy, hogy az édesanyja , megkérdezte tőle: -yt, r., ~ — Mi van veled? Miért vagy olyan iz­gatott? _ A fiú idegesen ütögette az asztalt. . . .... — Hagyjatok békében, most ne bántsatok! Megyek a Svábhegyre, mert a napfelkeltét aka­rom látni. A szobában ott volt a fiú testvére, a tizen­egy éves Kövesdi Ibolya. A fiú elkérte a leány­tól annak iskolai térképét és nézegette a Páris felé vezető útvonalat. Anyja faggatásaira ezeket mondta: — Ne féljen, édes anyám, van egy nagy­szerű gondolatom, amivel ,sok pénzt fogok ke­resni és híres ember leszek! Több darab vajaskenyeret evett, majd meg­csókolta az édes­anyját és a testvérét és elbú­csúzott tőlük: — Szervusztok, talán utoljára látlak ben­neteket! És mégis az anya azt vallja, hogy semmit sem tudott a fia szándékáról. — Szegény fiamat szerdán este láttam utol­jára — beszélte. — Azt mondta, hogy éjszakára nem jön haza, a Svábhegyre megy a napfelkeltét nézni, mert az nagyon szép lehet. Hatvan kraj­cárt kért tőlem, hogy cipőjét megfoltoztassa, de csak tizet adott belőle a suszternek, egy koronát megtartott. Adtam vele mindenféle eleségét és lel­kére kötöttem, hogy még délelőtt jöjjön haza. Az­tán elmúlt az egész nap és még mindig hiába vártam. Este hét órakor valami rossz érzés fo­gott el. Véletlenül a hídhoz mentem. Láttam a híd körül igen sok embert és szédülés jött rám, pedig semmit sem tudtam. A híd környékén a szeren­csétlenségről beszéltek, én kábultan hallgattam, de nem tudtam, hogy fiamról van szó. Hazatérve lakásomra, a házmestertől tudtam meg a szomorú hírt. A házmester elmondta, hogy a hídnál járt és hallotta, amikor a fiú a leugrás előtt ezt kiál­totta: Éljen az általános, titkos­­ választójog! Ebből ráismerek fiamra, mert mindig mondta, hogy ha élve kerül ki a merész ugrásból, nagy dicsősége lesz, hogy azt kiáltotta, ha pedig meg­hal, boldogság rá nézve, hogy ezek voltak utolsó szavai. Önként jelentkeztem a rendőrségen ki­hallgatásra, és pedig a végből, hogy beszámoljak lelk­iismeretemről. Nem igaz, hogy tudtam a do­logról, szegény fiam többször beszélt ugyan róla, de arról sejtelmem sem volt, hogy csütörtökön lesz a leugrás. Adler Miksa fényképész előadta, hogy csü­törtökön délután négy órakor telefonon szólítot­ták fel a Gaumont-cégtől, hogy jöjjön el, mert szenzációs mozgófényképfelvételről van szó. _J

Next