Pesti Hírlap, 1912. szeptember (34. évfolyam, 207-231. szám)

1912-09-01 / 207. szám

I Budapest, 1912. ELŐFIZETÉSI ÁRAK • Egész évre...........28 K — f Félévre....................14 „ — „ Negyedévre........... 7 „ — „ Egy bóra................. 2 „ 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. XXXIV. évfolyam, 207. (11.828. szám.) Vasárnap, szeptember . SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78. I. emelet Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivitelével minden nap. A Pesti Hírlap következő szánta kedden — szeptember 3-án — reggel jelenik meg. Lukács, a pártvezér. írta: Földes Béla. Lukács László Nagyenyeden miniszterel­nöki állásán kívül pártvezéri minőségére is hi­vatkozott. Érdemes ezzel az eddig nem eléggé megvilágított ténynyel egy kissé közelebbről foglalkozni. A nyáron sok, nem épen produktív szó esett az angol parlamentarizmusról és így egé­szen szylszerű, ha Lukács László emlékezteti a világot arra, hogy mennyire tartozik össze a parlamentáris kormányzat természete szerint a miniszterelnöki és a pártvezéri szerep. A tör­vényhozó és végrehajtó hatalom összhangja külsőleg, szervezetileg és abban jut kifejezésre, hogy ugyanaz, aki a törvényhozás házában a többségi párt vezére, a végrehajtó hatalmat gyakorló kabinetnek is a feje; ugyanaz az egyén az egyik helyen pártvezér, a másik he­lyen a kormány elnöke, amely kormányt az an­gol felfogás úgyis csak a Ház legtekintélye­sebb bizottságának tekinti. Lukács László azonban abban téved, hogy nem ismeri fel a két funkció közti kapcsolat természetét. Ő azt hiszi, hogy mert a korona őt miniszterelnökké kinevezte, azért és ennek utá­na ő pártvezér is. Pedig a dolog nem egészen Úgy áll, mert a korona kinevezhet valakit mi­niszterelnöknek, de abszolúte nincs hatalma Valakit pártvezérré megtenni, hiszen komikus is volna egy a korona által kinevezett pártve­­­­zér. A parlamentarizmus természete szerint elsőrangú szerepet játszó és mintegy latens kormányelnökséget képező küzdelmes pártve­­zérség a prius, amelyből kicsírázik a tényleges miniszterelnökség. Lukács Lá­szló soha ilyen szerepet a parlamentben nem játszott, ő az in­trikák egész láncolata útján, párt és hívek nél­kül lett miniszterelnök, és most önnön magát nevezi ki pártvezérnek. Filius ante patrem. Parlamentáris kormányzat mellett igenis a győztes pártvezér lesz megbízva a kormány megalakításával, de a megfordított eljárás nem parlamentáris, egyáltalában politikailag telje­sen illogikus, sőt immorális is. Különben nem csodálkozom a fogalmak ilyetén összezavarásán. Hiszen nálunk a parla­mentarizmus természete már teljesen meg van hamisítva, mi csak torzképben látjuk és alkal­mazzuk azt. Honnan is vegye ilyen körülmények kö­zött Lukács László a parlamentarizmus életé­nek, szervezetének, feltételeinek ismeretét? Sem ő, sem minisztertársainak nagy része nem fe­lel meg a parlamentáris kormányzat szigorú követelményeinek. A kormánynak tulajdonkép­pen egyetlen tagja sincs, aki nagyobb mérték­ben részt vett a parlament küzdelmeiben; több tagja miniszter lett, mielőtt a parlament légkö­rét, életműködését ismerte és így természetsze­rűleg bizonyos ellenszenvvel viseltetik iránta. Egyik sem nőtt ki a parlament talajából, egyik sem tűnt fel a parlament vitáiban, pártvezér meg épen egyedül gróf Zichy János volt. Lukács maga pedig mindig csak „expert“ volt. A parlamenti küzdelmek arénájába nem szállt le, ott fegyvereit nem mérte össze, parla­menti győzelmet soha sem aratott. Soha mint vezér programmot nem formulázott, soha kö­vetőkre nem akadt, soha tábort nem toborzott, soha azt a varázst nem gyakorolta, melyet a pártvezérnek gyakorolni kell. Soha sikerekkel nem csatolta magához a pártot, soha csatákat nem vezérelt. Az utolsó rettenetes viharokban is nem ő állott a többségi sorok élén mint vezér, hanem a kulisszák mögött settenkedem, ahol annyira szeret tartózkodni. Nem a hatalom teszi a pártvezért, nem a felső parancs, hanem az önként felesketett tábor, az irányítás, a vezetés, a parlamenti harcra való rátermettség, edzettség, a hosszú időn át folytatott küzdelem. A csata tüzében avatják fel a pártvezért. A pártvezért semmi ,Ő sem választja el pártjától, akár kormányon van, akár ellenzékben. És lehetnek pártvezé­rek, kik soha sem jutnak kormányra, vagy nem is akarnak kormányra jutni, de aki csak addig pártvezér, míg az ostor és a tarisznya a kezében van, az hiába hiteti el magával, hogy pártvezér. És miért is akar Lukács minden áron pártvezér lenni, mikor ő nem az. Mikor a párt­­vezérségnek említett minden feltétele jóformán hiányzik, és mikor ott van Tisza István? Ho­gyan képzelheti el, h­ogy ő Tisza István mel­lett tud pártvezér lenni, mikor ő Tisza István impetuozus egyénisége mellett szánalmas ala­kot képez? Miért nem engedi át legalább a párt­vezér dicsőségét Tisza Istvánnak, aki kész el­követett tetteiért bűnhődni. Hiszen úgyis sokkal több ő, mint párt­vezér. Mert ő homo regius, e providentiális KEREK FEREÓ. Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. XII. Bálhoz készültek s ahogy az új ruháit nézegette, egészen belepirult, mikor észrevette, mennyire nem illik ezekben a többi lány közé. De hova lett a régi Merry? A modern, a túl modern lány, aki mit sem törődik az embe­rekkel s úgy néz erre a fura falusi életre, mintha semmi köze sem lehetne hozzá. Már egészen Mariskává alakult át s nem is sejtette, hogy ennek az az oka, hogy Kerek Ferkó any­­nyira elhalt épen az ő modern lányságától. Azt hitte, hogy egyszerűen ráragadt a Manci szélessége, naivsága, mert azt egész na­pon át nem tudta feledni s mikor újra bekocsi­­káztak a városba, a zörgő futókocsin kész fa­lusi bakfissé vált. Az anyja egész szombaton délután s va­sárnap délelőtt sütött-főzött s nagy kosarakat készített tele ételfélékkel, elég lett volna egy nagy gyakorlatra éhes katonáknak, amit a bál számára csinált. Mariska kíváncsian lesege­­tett oda félszemmel, hogy csinálják és mit csi­nálnak. Annyira még nem alázta meg magát, hogy megkérdezze, vagy csak el is árulja kí­váncsiságát, de azért szinte öntudatlanul ké­szült arra az időre, mikor majd­­ neki kell ha­sonló módon részt vennie az emberek társas­életében s ott kitennie magáért. Elmosolyodott. Hiszen a Kerekegyházyak oly magasan vannak e fölött a társas élet fö­lött! Az az egy-két nagyúr, akik megszorultak a Nagykunság parasztbirtokai között, olyan­­­távol élnek a néptől, a jámbor és türelmes ku­noktól, mintha a holdban laknának. Jóformán nem is tudják a polgárfélék, ki, mit csinál kö­zülük. Csak úgy tanyai szóbeszédből hallják olykor-olykor, hogy valamelyik oroszlánra va­dászik s a lapokból, hogy ha a Nemzeti Mú-­­­zeumnak ausztráliai útjáról ritka, becses gyűj­­­­teményt küld. Vagy egy-egy exotikus házasság-­­ hír, mikor a német urak házának elnöke vitte el valamelyik Illéssy özvegyet, vagy sztrájk ütött ki egy nagybirtokon, amely bele van­­ ékelve száz meg ezer kisbirtokba, ahol a gazda­g maga dolgozik a saját földjén. Olyankor egy kis­­ moraj fut végig a fekete kunok közt s megint elölről kezdődnek a nagy megbeszélések, hogy igy meg úgy: a redemptió! Mert mindig az a vége. A nagyurak adták el a Kunságot s a sze­gények váltották vissza. Ha az ország vissza- f­űzetné a váltságot, amit a mi őseink a király helyett kifizettek! ... De a sok, sok milliót mind a Kerekegyházyak, meg a többiek birtokából kellene ám kihasítani, mert azok adták el a Kunságot a német lovagoknak! . . . Még az , úri nép is meg annak a fiai is tartják ezt a­­ jusst s ma legalább a német lovagrend kérész-­­­­ecskéjére számítanak, pedig ahogy kisül, az is a huncutság. Megkapják a kunsági szabadkán ivadékok is, de fizetni kell érti évi díjt! Ahelyett, hogy a redemptiót csinálnák már meg. De az is csak úgy megy, népbolondítás lett már ab­ból is. Ahelyett, hogy becsületesen visszafizet­nék mindenkinek az ősapja tőkéjét, kamatjai­nak kamatjaival, kultúrcélokra akarják fel­használni! Hát nem égrekiáltó! Hát hisz akkor mindegy, ha az ország kezébe marad is, ha úgy is csak iskolát, múzeumot, mi a nyavaját akar­nak belőle fundálni. De Mariska mindezt nem gondolta vé­gig. Nem, ő egyáltalán semmit sem gondolt, sőt úgy elpirult, bár egyedül volt a szobában, a csöndes és bizalmas ruhái közt, mintha min­denki látta volna az a gondolatát, hogy ő egy­szerűen odaszánta magát Kerek Ferkó mellé ... Csak azért is félredobta a legújabb divat szerinti ruháit s a tavalyi báli ruhácskáját vá­lasztotta ki, egy egészen egyszerű fehér csipke­ruhát, amelyet tavaly azért nem vett fel, mert beteg volt a bál idején. Hiszen úgy sem lesz ott a híres Kerek Ferkó! mondta magában s félt egy kicsit, hogy csakugyan nem lesz ott. És félt nagyon és ret­tegett a szíve mélyén, hogy hátha mégis ott lesz! A bál jó indult. Már hat órakor kezdtek gyűlni a vendégek s egyre-másra hozták a csi­nosan öltözött cselédlányok az ételes­ kosara­­kat. A piros arcú háziasszonyok terítettek s fel­rakták a tálakat az asztalokra végtül-végig, mindenikre kis névjegyet, ki kitől származik. A hölgyek sorra járták az asztalokat s alapo­san végigmustrálták a tálak céduláit, szinte azzal a meghatott arccal, ahogy nagy temeté­seknél a koszorúkat olvasgatják s bírálják. — A polgármesterné! — Á, á! — Kitett magáért! — No, ennek se fizette ki magát a batyu­­ból. — Ugyan kérlek, csak hencegés! Tán más nem tudott volna tiz kacsát levágni, de mire az a nagy akarat! — Hja, a nagy­ házasság reményében! — No, még nincs kalickában a madár! — No, nem szalasztják el Kotzogék, amit A Pesti Hirlap mai S2iáma 80 oldal ii

Next