Pesti Hírlap, 1912. szeptember (34. évfolyam, 207-231. szám)
1912-09-01 / 207. szám
I Budapest, 1912. ELŐFIZETÉSI ÁRAK • Egész évre...........28 K — f Félévre....................14 „ — „ Negyedévre........... 7 „ — „ Egy bóra................. 2 „ 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. XXXIV. évfolyam, 207. (11.828. szám.) Vasárnap, szeptember . SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78. I. emelet Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivitelével minden nap. A Pesti Hírlap következő szánta kedden — szeptember 3-án — reggel jelenik meg. Lukács, a pártvezér. írta: Földes Béla. Lukács László Nagyenyeden miniszterelnöki állásán kívül pártvezéri minőségére is hivatkozott. Érdemes ezzel az eddig nem eléggé megvilágított ténynyel egy kissé közelebbről foglalkozni. A nyáron sok, nem épen produktív szó esett az angol parlamentarizmusról és így egészen szylszerű, ha Lukács László emlékezteti a világot arra, hogy mennyire tartozik össze a parlamentáris kormányzat természete szerint a miniszterelnöki és a pártvezéri szerep. A törvényhozó és végrehajtó hatalom összhangja külsőleg, szervezetileg és abban jut kifejezésre, hogy ugyanaz, aki a törvényhozás házában a többségi párt vezére, a végrehajtó hatalmat gyakorló kabinetnek is a feje; ugyanaz az egyén az egyik helyen pártvezér, a másik helyen a kormány elnöke, amely kormányt az angol felfogás úgyis csak a Ház legtekintélyesebb bizottságának tekinti. Lukács László azonban abban téved, hogy nem ismeri fel a két funkció közti kapcsolat természetét. Ő azt hiszi, hogy mert a korona őt miniszterelnökké kinevezte, azért és ennek utána ő pártvezér is. Pedig a dolog nem egészen Úgy áll, mert a korona kinevezhet valakit miniszterelnöknek, de abszolúte nincs hatalma Valakit pártvezérré megtenni, hiszen komikus is volna egy a korona által kinevezett pártvezér. A parlamentarizmus természete szerint elsőrangú szerepet játszó és mintegy latens kormányelnökséget képező küzdelmes pártvezérség a prius, amelyből kicsírázik a tényleges miniszterelnökség. Lukács László soha ilyen szerepet a parlamentben nem játszott, ő az intrikák egész láncolata útján, párt és hívek nélkül lett miniszterelnök, és most önnön magát nevezi ki pártvezérnek. Filius ante patrem. Parlamentáris kormányzat mellett igenis a győztes pártvezér lesz megbízva a kormány megalakításával, de a megfordított eljárás nem parlamentáris, egyáltalában politikailag teljesen illogikus, sőt immorális is. Különben nem csodálkozom a fogalmak ilyetén összezavarásán. Hiszen nálunk a parlamentarizmus természete már teljesen meg van hamisítva, mi csak torzképben látjuk és alkalmazzuk azt. Honnan is vegye ilyen körülmények között Lukács László a parlamentarizmus életének, szervezetének, feltételeinek ismeretét? Sem ő, sem minisztertársainak nagy része nem felel meg a parlamentáris kormányzat szigorú követelményeinek. A kormánynak tulajdonképpen egyetlen tagja sincs, aki nagyobb mértékben részt vett a parlament küzdelmeiben; több tagja miniszter lett, mielőtt a parlament légkörét, életműködését ismerte és így természetszerűleg bizonyos ellenszenvvel viseltetik iránta. Egyik sem nőtt ki a parlament talajából, egyik sem tűnt fel a parlament vitáiban, pártvezér meg épen egyedül gróf Zichy János volt. Lukács maga pedig mindig csak „expert“ volt. A parlamenti küzdelmek arénájába nem szállt le, ott fegyvereit nem mérte össze, parlamenti győzelmet soha sem aratott. Soha mint vezér programmot nem formulázott, soha követőkre nem akadt, soha tábort nem toborzott, soha azt a varázst nem gyakorolta, melyet a pártvezérnek gyakorolni kell. Soha sikerekkel nem csatolta magához a pártot, soha csatákat nem vezérelt. Az utolsó rettenetes viharokban is nem ő állott a többségi sorok élén mint vezér, hanem a kulisszák mögött settenkedem, ahol annyira szeret tartózkodni. Nem a hatalom teszi a pártvezért, nem a felső parancs, hanem az önként felesketett tábor, az irányítás, a vezetés, a parlamenti harcra való rátermettség, edzettség, a hosszú időn át folytatott küzdelem. A csata tüzében avatják fel a pártvezért. A pártvezért semmi ,Ő sem választja el pártjától, akár kormányon van, akár ellenzékben. És lehetnek pártvezérek, kik soha sem jutnak kormányra, vagy nem is akarnak kormányra jutni, de aki csak addig pártvezér, míg az ostor és a tarisznya a kezében van, az hiába hiteti el magával, hogy pártvezér. És miért is akar Lukács minden áron pártvezér lenni, mikor ő nem az. Mikor a pártvezérségnek említett minden feltétele jóformán hiányzik, és mikor ott van Tisza István? Hogyan képzelheti el, hogy ő Tisza István mellett tud pártvezér lenni, mikor ő Tisza István impetuozus egyénisége mellett szánalmas alakot képez? Miért nem engedi át legalább a pártvezér dicsőségét Tisza Istvánnak, aki kész elkövetett tetteiért bűnhődni. Hiszen úgyis sokkal több ő, mint pártvezér. Mert ő homo regius, e providentiális KEREK FEREÓ. Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. XII. Bálhoz készültek s ahogy az új ruháit nézegette, egészen belepirult, mikor észrevette, mennyire nem illik ezekben a többi lány közé. De hova lett a régi Merry? A modern, a túl modern lány, aki mit sem törődik az emberekkel s úgy néz erre a fura falusi életre, mintha semmi köze sem lehetne hozzá. Már egészen Mariskává alakult át s nem is sejtette, hogy ennek az az oka, hogy Kerek Ferkó anynyira elhalt épen az ő modern lányságától. Azt hitte, hogy egyszerűen ráragadt a Manci szélessége, naivsága, mert azt egész napon át nem tudta feledni s mikor újra bekocsikáztak a városba, a zörgő futókocsin kész falusi bakfissé vált. Az anyja egész szombaton délután s vasárnap délelőtt sütött-főzött s nagy kosarakat készített tele ételfélékkel, elég lett volna egy nagy gyakorlatra éhes katonáknak, amit a bál számára csinált. Mariska kíváncsian lesegetett oda félszemmel, hogy csinálják és mit csinálnak. Annyira még nem alázta meg magát, hogy megkérdezze, vagy csak el is árulja kíváncsiságát, de azért szinte öntudatlanul készült arra az időre, mikor majd neki kell hasonló módon részt vennie az emberek társaséletében s ott kitennie magáért. Elmosolyodott. Hiszen a Kerekegyházyak oly magasan vannak e fölött a társas élet fölött! Az az egy-két nagyúr, akik megszorultak a Nagykunság parasztbirtokai között, olyantávol élnek a néptől, a jámbor és türelmes kunoktól, mintha a holdban laknának. Jóformán nem is tudják a polgárfélék, ki, mit csinál közülük. Csak úgy tanyai szóbeszédből hallják olykor-olykor, hogy valamelyik oroszlánra vadászik s a lapokból, hogy ha a Nemzeti Mú-zeumnak ausztráliai útjáról ritka, becses gyűjteményt küld. Vagy egy-egy exotikus házasság- hír, mikor a német urak házának elnöke vitte el valamelyik Illéssy özvegyet, vagy sztrájk ütött ki egy nagybirtokon, amely bele van ékelve száz meg ezer kisbirtokba, ahol a gazdag maga dolgozik a saját földjén. Olyankor egy kis moraj fut végig a fekete kunok közt s megint elölről kezdődnek a nagy megbeszélések, hogy igy meg úgy: a redemptió! Mert mindig az a vége. A nagyurak adták el a Kunságot s a szegények váltották vissza. Ha az ország vissza- fűzetné a váltságot, amit a mi őseink a király helyett kifizettek! ... De a sok, sok milliót mind a Kerekegyházyak, meg a többiek birtokából kellene ám kihasítani, mert azok adták el a Kunságot a német lovagoknak! . . . Még az , úri nép is meg annak a fiai is tartják ezt a jusst s ma legalább a német lovagrend kérész-ecskéjére számítanak, pedig ahogy kisül, az is a huncutság. Megkapják a kunsági szabadkán ivadékok is, de fizetni kell érti évi díjt! Ahelyett, hogy a redemptiót csinálnák már meg. De az is csak úgy megy, népbolondítás lett már abból is. Ahelyett, hogy becsületesen visszafizetnék mindenkinek az ősapja tőkéjét, kamatjainak kamatjaival, kultúrcélokra akarják felhasználni! Hát nem égrekiáltó! Hát hisz akkor mindegy, ha az ország kezébe marad is, ha úgy is csak iskolát, múzeumot, mi a nyavaját akarnak belőle fundálni. De Mariska mindezt nem gondolta végig. Nem, ő egyáltalán semmit sem gondolt, sőt úgy elpirult, bár egyedül volt a szobában, a csöndes és bizalmas ruhái közt, mintha mindenki látta volna az a gondolatát, hogy ő egyszerűen odaszánta magát Kerek Ferkó mellé ... Csak azért is félredobta a legújabb divat szerinti ruháit s a tavalyi báli ruhácskáját választotta ki, egy egészen egyszerű fehér csipkeruhát, amelyet tavaly azért nem vett fel, mert beteg volt a bál idején. Hiszen úgy sem lesz ott a híres Kerek Ferkó! mondta magában s félt egy kicsit, hogy csakugyan nem lesz ott. És félt nagyon és rettegett a szíve mélyén, hogy hátha mégis ott lesz! A bál jó indult. Már hat órakor kezdtek gyűlni a vendégek s egyre-másra hozták a csinosan öltözött cselédlányok az ételes kosarakat. A piros arcú háziasszonyok terítettek s felrakták a tálakat az asztalokra végtül-végig, mindenikre kis névjegyet, ki kitől származik. A hölgyek sorra járták az asztalokat s alaposan végigmustrálták a tálak céduláit, szinte azzal a meghatott arccal, ahogy nagy temetéseknél a koszorúkat olvasgatják s bírálják. — A polgármesterné! — Á, á! — Kitett magáért! — No, ennek se fizette ki magát a batyuból. — Ugyan kérlek, csak hencegés! Tán más nem tudott volna tiz kacsát levágni, de mire az a nagy akarat! — Hja, a nagy házasság reményében! — No, még nincs kalickában a madár! — No, nem szalasztják el Kotzogék, amit A Pesti Hirlap mai S2iáma 80 oldal ii