Pesti Hírlap, 1912. október (34. évfolyam, 232-258. szám)
1912-10-01 / 232. szám
Budapest 1912. Kedd, október L — ■■ ■ - ■ - — —- ............................ XXXIV. évfolyam, 232. (IL853. szám.) ^ ^ SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körűt 78. I. amelst. • tl Telefon 26—45. k'' JtajAQÓHIVATAL: Budapest, Váci-körűt 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .........28 K — f Félévre........■.......1* ». “ « Negyedévre .. Egy hóra ....2 „ 40 n Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Kérjük amat. előfizetőinket, akiknek előfizetése szeptember végével lejár, annak idejekorán való megújítására, hogy a lap szétküldése megszakítást ne szenvedjen. Balkáni háború előtt? Tegnap múlt épen egy éve, hogy Olaszország megkezdte a háborút Tripoliszért. Egy álló esztendő alatt alig tart messzebb, mint ahová már a háború első napjaiban eljutott. És amitől már amaz első napokban okkal lehetett félni, hogy a tripoliszi háború a Balkán népeiben is harci vágyat ébreszt, az most, egy év után, valóra vált. A mai nap azt a retteget hírt hozta, hogy Bulgária és Szerbia mozgósítást rendelt el Törökország ellen. Olaszországnak idestova fél milliárd lírájába kerül már a tripoliszi háború. De a lefolyt esztendő Törökországot is nagyon megviselte s ha maga a tripoliszi hadjárat eddig annak az összegnek a negyedrészébe se került neki, mint amennyit Olaszország vesztett, mindketten, Olaszország is, Törökország is rövidesen olyan helyzetbe juthatnak, hogy többet fognak veszteni, mint amennyit nekik az egész Tripolisz megér. Egy év előtt az összes nagyhatalmak, élükön magával az olasz diplomáciával, erősen fogadkoztak, hogy minden gondjuk a tripoliszi háború lokalizálásán lesz s hogy semmi esetre sem fogják tűrni a Balkán status quojának megzavarását. Közben Törökország súlyos belső válságon ment át, elégedetlen néptörzseit pedig a Balkán államok látozgatták állandóan ellene. Külügyminiszterünk ismert akciója e válságos időkben is arra irányult, hogy a nagyhatalmakat egymásnak a balkáni status quo érdekében újra lekösse s másrészt hogy a nagyhatalmak szava Törökországot a maga elégedetlen néptörzsei irányában békés megegyezésre bírja. Törökország azonban ezenközben is kénytelen volt a maga bőrének épsége szempontjából, tehát egyáltalán nem támadó jellegű katonai intézkedéseket tenni, melyek kapóra jöttek Bulgáriának és Szerbiának, hogy elrendeljék Törökországgal szemben az általános mozgósítást. Ma ez történt. Holnapra már nyilván Montenegró és Görögország is proklamálni fogja a mozgósítást. De a mozgósítás még nem háború s hogy a balkáni államoknak Törökországgal szemben egy éven át várva-várt fegyveres ellenségeskedése ezúttal se törjön ki, az a nagyhatalmakon és Törökországon múlik. Törökországnak már az is jogcímet ad afrikai tartománya függetlenné nyilvánítására s ezen az utón egy prestige-csorbulás nélküli gyors békekötésre Olaszországgal — hogy a balkáni államok összeesküvést szőnek egész európai léte ellen. Olaszországnak pedig most már kettős érdeke Tripoliszban békét kötni; mert most már nemcsak egy év rengeteg gazdasági veszteségei állnak mögötte, hanem előtte áll egy balkáni fölfordulás, melyben ő — részt nem is véve — többet veszíthet, mint Tripoliszban; hatalmas gazdasági érdekeit a Balkánon, mialatt ott a többi nagyhatalom csinál rendet, aligha óvhatja meg s mozdíthatja elő, ha még mindig Afrikában van lekötve az ereje. De Törökországnál és Olaszországnál nem kevésbbé kell most már törekednie Európa többi nagyhatalmának is a török-olasz háború beszüntetésére és egy balkáni háború megelőzésére. Mert amint az elmúlt esztendő mutatja, amily nehéz volt eddig is lokalizálni a tripoliszi háborút, olyan nehéz lenne a Balkánra szorítani Törökországnak a balkáni kis államokkal való háborúját is. Hiszen ebben a háborúban vagy Törökország győz vagy a balkáni kis államok, de a különbség a két győzelem között az, hogy ha Törökországot meg is verik, ennek a győzelemnek a gyümölcsét nem a naiv balkáni államocskák élveznék, hanem az öreg rókák, a nagyhatalmak, melyek nem lennének bolondok, hogy az osztozkodást átengedjék Bulgáriának, Szerbiának, Görögországnak és Montenegrónak. És ezen a ponton nyílik azután egy olyan rettenetes perspektívája a balkáni háborúnak, melyben az valósággal világháborúvá szélesedik ki. Az európai nagyhatalmak egymás közötti és több irányú háborúskodása árán pedig egyetlen nagyhatalomnak sem lehet érdeke, hogy a Balkán status quoján változás essék s ezzel az európai egyensúly fölbillenjen. A nagyhatalmak föllépésének a balkáni kis államokkal szemben valószínűleg meglenne még az a hatása, hogy egy kis józanságra bírja őket. Nem a fegyveres közbelépésre gondolunk itt, hanem a diplomácia erélyes fölvilágosítására, mely már Törökország leverése esetére is eleve kiábrándítaná a győzőket abból a hiedelmükből, hogy diadalukat a maguk javára értékesíthetik is. Az osztrák delegáció ma esti ülésén külügyminiszterünk is kifejezte abbeli reményét, hogy arra az útra, mely a mozgósítástól az ellenségeskedések megkezdéséig vezet, a balkáni államok és Törökország nem fognak lépni . A koldulás tilos... Irta: KORCSMÁROS NÁNDOR. I. Atalvető János a bolygó koldusok sorába tartozott. Esztendők elmúltak, amig egy-egy faluba, városba visszavetődött. Megvetette a templomok lépcsőin ülő koldusokat, de a heti koldusokat is, akik úgy osztják be idejöket és helyüket, hogy hetenkint egyszer jussanak el városukban mindenkihez a darab kenyérért, szalonnáért, vagy krajcárért. A bolygó koldus nyakába veszi az országot. Végig vándorol réteken, erdőkön, hegyen, völgyön. Nagy kék sátrát kifeszíti fölötte az ég s éjszaka csillaggal is kirakja. Friss levegő kap a hajába, szakállában élet van a vérében, érzések vannak a szivében s ha kialvó láng is, de láng van a szemében. Átalvető János nagyon sok tapasztalatra tett szert világjártában. Nem volt az emberekkel megelégedve. Keményszivüeknek találta őket. — Pedig hát, — szokta volt mondogatni a hatás kedvéért, de talán átérezve is, — minden kéregetőben benne lakozik a Jézus, aki próbára teszi az embereket . . . Így ment, mendegélt városról-városra. Pompás dolga lett volna, ha a régi világban rótta volna az országutakat s ejtette volna útba az emberlakta földeket, mert vihette volna a furcsábbnál furcsább híreket a megtörtént és meg nem történt eseményekről, de hát, szegény Átalvető János, manapság járta a világot s az újságok megelőzték őt a megtörtént és a meg nem történt eseményekkel is. Ziébe-korba egyegy koldus is megelőzte, egy másik bolygó koldus, akkor aztán sovány aratása volt Átalvető Jánosnak, Jézussal való példálózása ellenére is, s nem tehetett egyebet, mint hogy afelől kérdezősködött, hogy merre vette útját, melyik határ felé, az előtte járó kéregető, hogy ő egy egészen másik irányba terelje útját? — Mert oly mindegy, merre jár-kel az ember; egyformák mind belülről az emberek, csupán a külső színekben különböznek,— nyugtatta meg magát Átalvető János, — s ha különböznek is valamiben, — toldotta meg szavát, — nem egyébben, mint hogy egyik roszszabb, mint a másik . . . Nagy, szürke szakállával, hosszú, görcsös vándorbotjával olyan is volt, mint valami bibliai anakronizmus. Megszokta a kenetes beszédet, a szentírási tónust. — Nemcsak az alamizsnát nézem én, •—* mondotta itt-ott, az adakozóknak, — hanem, keresem a jóságot is, ami az az adományban, ami a csengés az aranyban! Kevesen ismerték Átalvető Jánost, mert örökösen vándorolt. Talán megszedte volna magát, ha fölütötte volna valahol a sátorfáját, de nem volt sehol maradása. Ment az ökörnyál ezüstös szála után, a felhők elúszó csipkéi után, napkelet felől napnyugat felé, vagy napnyugat felől napkelet felé. de akik megismerték, azok Vajszívü Jánosnak nevezték el Átalvető Jánost s volt valamerre találékonyabb ember is, aki Gyémántszivü Jánosnak nevezte el. Mert tiszta, jó szivü volt, s mint ahogy a gyémánt is csak nagy elnyomatásban, a kíméletlen környezet rideg súlya alatt születik meg, a szív is az emberek roszszasága között válik ragyogóvá és jóvá. Nagy szomorúságok, emberismeretből származott keserűségek voltak a szívében. De mindenek felett az fájt az ő érzékeny lelkének, ha a házak kapualjában efféle feliratú bádogtáblát pillantott meg: A koldulás tilos. Meg se nézni a koldust, kicsoda, micsoda? Nem-e az éhhalál tátja ki rá a száját, csak a koldulás tilos! Átalvető János ritkán haragudott. Csak akkor mérgelődött, ha kutyát uszítottak rá vásott gyerekek, meg akkor, ha ilyen táblát látott. Zúgolódott, dörmögött: — Nem a feszületre van a Krisztus fölfeszítve, hanem az olyan táblára, amelyikre az van írva, hogy: A koldulás tilos. Utjártában eljutott az ország fővárosába is. Amikor úgy sötét este a rengeteg nagy város határába ért, a távolban a mennybolt rozsdavörösben fénylett. Mintha égő őserdő tüzétől lett volna rőt az ég. Átalvető János még nem volt soha sem a fővárosban. Komoly, fürkésző szemmel nézett az éjszaka pirkadó égre s megcsóválta a fejét: — Alighanem, ég a város! Olyan az ég fölötte, mint a vörösréz üst . . . — A lámpások tengernyi fénye az ott, amitől vörös az ég, — nyugtatta meg valaki. — Mennyi sötétség van ott, ahol annyi lámpásra van szükség, — sóhajtotta Átalvető János, hozzá lévén szokva, hogy minden dologra okos kádenciát mondjon. A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.