Pesti Hírlap, 1913. január (35. évfolyam, 1-27. szám)

1913-01-04 / 4. szám

86 Regény­csarnok. N­ frill® smm­d. — Regény. 20 Irta: Weatherby Chesney. — E gondolat visszavezet a tárgyunkhoz . . . Tudniillik, ha mi most, a kellő pillanatban itt nem volnánk, bizonyára vérpadra is jutná­­nak mind a ketten az ön rovására. — Te . . . tessék? — Kihallgattuk párbeszédjüket, amely szerint azt tervezték, hogy önt meglopják és ha kell meg is ölik, — felelte nyugodtan Spen­cer. — Istenem! Istenem! Pár pillanatig megtörten lehajtott fejjel állt helyén, aztán hirtelen egyetlen ugrással az ajtónál termett. Sullivan elébe ugrott: — Ne olyan gyorsan­ hová megy? — A rendőrségre . . . — Nem barátom . . . maga szépen itt marad . . . — De hiszen akkor meggyilkolnak . . . vagy legalább is kirabolnak . . . Sullivan pillanat alatt átlátta az előnyt, melyet nyerhetnek, ha az öreg ékszerész félel­mére építik játékukat s azért megnyugtatóig igy szólt: — Mindez igen is megtörtént volna­ a mi közbelépésünk nélkül. De mi őrködni fogunk, hogy semmi ilyesmi ne történhessék. Nagy hi­bát követne el, ha rendőrökért küldene. Bizzék bennünk és semmi baja nem fog történi. — De . . . itt fognak megtámadni? — Igen, ha tervüket keresztül viszik, és biztos, hogy végre is hajtják, ha mi meg nem akadályozzuk. — Hogyan akadályozhatnák meg? — Ha velünk szövetkezve akar cseleked­­igéremii hogy a haja szála sem fog meggör­bülni. Ám ha a rendőrségre szalad, úgy viselje egyedül a következményeket. Nos — válasz­*-u-*gzon? **** Az ékszerész pillanatig gondolkozott, az­tán azt választotta, amiből úgy vélte kevesebb baj háramlik reá. Mert tudta, ha a rend­őrséget belekeveri ez átkos dologba, akkor neki­­ is meggyűlik velük a baja, míg ha ezen urak­­ biztosítják a védelmükről . . . Maga sem tudta miért, de szinte naiv bi­zalommal viseltetett irántuk. — Most tehát tudjuk, hogy mit kell cse­lekednünk, — szólt élénken Sullivan. — A ked­ves pár, mindenesetre meglátogatja önt, talán már ma éjjel, esetleg később ... de nekünk már ma esetétől készenlétben kell lennünk. — A férfi, úgy látszik ismer egy módot, amelyel könnyű szerrel be­juthat ide a szobács­kába. Azt hiszem, az ablak rácsát akarja kife­­szíteni. Ugye­bár, ez az ablak egy nagyon csen­­­des mellékutcára szól? — Igen! — Nos, akkor igazán gyerekjáték be­mászni, mialatt a szövetséges az utcán leselke­dik nem-e jön erre valaki . . . — Igaz . . . erre sem gondoltam! — Az ember mindig tanul . . . Így leg­alább ha ezt a kis ügyet befejezzük, gondja le­het reá, hogy e helyiséget kevésbbé könnyen hozzáférhetővé változtassa. — Azt bizton megteszem! Ekkor még megvitatták az utolsó előké­­szülődéseket. Mind a hárman alaposan felfegyverkez­ve, itt fognak virrasztani az üzletben már ma éjjel és annyi éjszakán keresztül, míg ered­ményt nem érnek el. Jelenlétüket csak abban a pillanatban fedezik fel, mikor a tolvajok már behatoltak a kamrába. Ekkor ráugranak a zsákmányukra és mindenáron elcsípik őket. Sullivan nagyon izgatott volt, a veszélyes kaland gondolatára. Ő jól tudta, csakúgy mint Spencer, hogy ádáz, keserű küzdelem nélkül aligha nyerik meg a harcot. — Az efajta fenevadakat nem könnyű dolog elcsípni ... — jegyezte meg barátjának, — elég tapasztalatom nyílt e téren Sudanban. VIII. FEJEZF­­A csapda. Rendszerint Ariel nem zárta korán üz­letét, mert nem egyszer tapasztalta, hogy az amerikaiak és angolok egy jó ebéd elfogyasz­tása után, több hajlandóságot mutatnak a vásárlásra. De ez este parancsot adott alkalmazottai­nak, hogy korábban zárjanak a szokottnál, s ekek sietve engedelmeskedtek, anélkül, hogy okát kutatnák főnökük e rendelkezésének. Miután a főajtót bezárták, a vasredőket leeresztették, s az alkalmazottak mind eltávoz­tak, az ékszerész Spencert és Sullivant a kis csendes mellékutca rejtekajtaján keresztül bel­bocsátotta. A három férfi, úgy ahogy lehetett, meg­lehetősen kényelmetlenül, elhelyezkedett a kis irodában. Friss, szinte hideg este volt, de le kellett mondaniok minden fűtési vagy világítási al­kalmatosságról, sőt még a szivarozásról is, mert az égő szivar vagy a füst könnyen áruló­jukká válhatott volna. Az öreg ékszerész, dacára zsugori szelle­mének, nem akart kicsinyesnek feltűnni a két gentleman előtt, akiket úgyszólván vendégei­nek tekintett, s a legválogatottabb ínyencségek­ből összeállított vacsorát tálalta elébük, finom­­ borokkal fűszerezve. De Spencer és Sullivan mit sem akartak érinteni . . . mert az izgal­mas kaland minden étvágyuk elvette. Az üzlet különböző órái tizet ütöttek, majd a negyedórák csengtek el, míg végre el­érkezett a tizenegy óra. Mindez ideig a három férfi egyetlen szót sem ejtett. Most azonban Sullivan így sut­togott: — Ha ma este jönnek, már nem késhet­nek soká! Mindig azt hallottam, hogy az efajta műveletek elvégzésére az éjfél körüli időt szok­ták választani. Valószínű, hogy eltalálják a kellő pillanatot, mikor a főutcákat elöntik a színházból kiözönlők és ők itt, úgy vélik, nyu­godtan dolgozhatnak. Ismét mély csend borult reájuk s csak­hamar hallották alkongani az éjfélt. Majd ismét Sullivan szólalt meg: — Ha ma jönnek, jó volna, ha sietnének, — szólt izgatottan, — mert a nap még elég korán kel . . . Nézze csak, Ariel úr, én üdvös­nek vélném, ha ideadná a revolverét. Nem lá­tom a fegyvert, sem önt, de nyugtalanítóan csörren az utjai között, bizton a kezei remegé­sétől. Már­pedig nem szeretnék egy golyót kapni a fejembe, de még az oldalbordámba se, s azt hiszem, ön maga sem kívánná . . . Ba­rátom és én, jobban tudunk bánni e játékszer­rel, adja hát ide .. csak óvatosan nyújtsa át.. — Ni . . . nincs semmi veszély . . . — dadogta ijedten az ékszerész ... — mert nincs golyóra töltve . . . csak puskaporral... Nem akarok ölni . . . csak ijeszteni vele . . . Sullivan halkan felnevetett. — Ó, ez esetben csak tartsa meg bátran ... ha csak erkölcsi sikert akar elérni vele, az bizton könnyen sikerül! Kínos virrasztásuk egy óráig tartott. Ekkor Sullivan kinyújtotta meggémberedett tagjait és abbeli véleményét nyilvánította, hogy a dolog úgy látszik nem ma éjjelre volt ter­vezve. — Már nem jönnek ... nincs rá idejük. Dolguk keresztülvitelére legalább egy órára volna szükségük, vagy talán kettőre is . . . — Igaz, — helyeselte kissé álmosan Spencer, — nem valószínű, hogy még ez éjjel megkíséreljék a kalandot. — Remény­em máskor sem! — gondolá kissé megkönnyebbülten az ékszerész, de e gondolatát nem merte hangosan nyilvánítani, és megkínálta vendégeit, ízleljék meg most az elkészített vacsorát. Az ajánlatot lelkesen fogadták, s miután az ínyencségek és a borok kitűnőek voltak, a virrasztás második része már sokkal kedélye­sebben telt el. Végre felvirradt, a hajnal sugarai beha­toltak az üzletbe s a virrasztók egymás fáradt, csüggedt arcáról olvashatták le a csalódást, amelyet hiábavaló virrasztásuk lelkükben éb­resztett. Spencer és Sullivan kedvetlenül tértek vissza szállásukra, a Continentál-szállodába. Rögtön lefeküdtek, miután megegyeztek, hogy az egész napot a szállodában töltik hogy elke­rüljék a Marthe vagy Dysonnal való esetleges találkozás veszedelmét. Sokáig aludtak s estig valahogyan eltöl­­tötték az időt. Midőn leszállt az est, ismét ott ültek Ariel kis irodájában. Előző virrasztásuk figyelmessé tette őket néhány mulasztásukra, amelyeket most igye­keztek helyre pótolni. Mindenekelőtt egy nagy spanyolfalat állí­tottak fel oly módon, hogy senki meg ne lát­hassa őket, aki a főajtón keresztül lép az üz­letbe. Már­pedig a főajtón keresztül nem me­részkedik be tolvaj, mert akkor először az üz­letbe kellene lépnie, s a de la Paix­ utca felől betörni, kész kiszolgáltatás a rendőrök kezébe. Közeledett a kritikus pillanat. Az óra el­ütötte az éjfélt. A virrasztók halálos fáradtságot éreztek, s már-már elcsüggedtek, midőn hirtelen fel­villanyozva egyenesedtek fel . . . Valami halk motozást hallottak az ablak felől . . . — Végre itt vannak! — lihegte elfojtott hangon Spencer. — Ne feledjék megegyezé­sünk! Alighogy mindketten benn vannak, mert lehetetlen tervüket végrehajta­niuk anélkül, hogy ketten legyenek, megnyomom a hátam mögött lévő villanyos gombot, feldöntjük a spa­nyolfalat és reájuk ugrunk. — Ha pontosan keresztülhajtjuk tervün­ket, egy hajunk szála sem gorba­, ha nem, semmiért sem felelek. Sullivan helyeslően bólintott, az öreg ék­szerász pedig úgy reszketett, mint a nyárfa­levél, így várták a következőket. A mélységes néma csendben tisztán hal­lották az ablakrács nyekergését. Hallották az acélszerszám sercegését is, még­pedig olyan gyorsan, mintha az, aki dolgozott vele, nagyon sietne a munkájával . . . A kalandra szomjas Sullivan fülének muzsika volt e hang, míg az ékszerész mind­annyiszor úgy érezte, tőrt döfnek a szívébe. Az ablakot elég sűrű rács fedte, de mégis olyan szerkezettel bírt, hogy ha egyetlen vas­pántot kiemeltek, már elég széles nyílás tá­madt arra, hogy egy rendes alakú ember ke­resztül bújhasson. Az ablaküvegekkel meg épen könnyű volt elbánni. Miután a vasrácsot eléggé kifeszítette Dy­son, az ablaküvegben elég rést vágott arra, hogy karját keresztüldugja és így felnyissa a reteszt. Aztán egészen feltárta az üveget, hogy kényelmesen tovább fúrhasson s teljes bátor­sággal, ez első lépés sikerétől felbuzdítva, dol­gozott tovább. Majd hirtelen abbamaradt a fúrás okozta nesz. — Elvégezte! — súgta az izgatottság tetőfokán Sullivan, — most behatol a kasszá­hoz . . . Csitt . ... hallgassuk csak, mit be­szél . . . Lélegzetüket visszafojtva, mohón előreha­­jolva hallgatták, amint Dyson halkan szövetsé­gesét hívta. — Jöhet, — súgta, — csak addig várjon, míg én bejutok s rögtön utánam bújhat . . . de ha kedves az élete, vigyázzon, hogy ne üsse a legkisebb zajt sem ... A három férfi hallotta, amint Dyson be­mászott az ablakon és lába földet ér . . . mert bármily könnyen ugrott is le, testének súlya mégis megremegtette a közeli tárgyakat, s kis lármát ütött, ami felette megrémítette. De csakhamar magához tért és segített társnőjének, Marikénak is, bejutni. Teljes sötétségben voltak. Dyson nem mert világot gyújtani, mert attól tartott, hogy a legkisebb fénysugár is elárulhatja. Néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, aztán Dyson tapogatózva az ablakhoz közeledett s miután megtapogatta az ablakfákat, elégedetten mor­mogd: — Belső redők is vannak ... pompás ... Ezeket most szorosan bezárom ... Ez az ék­szerész igazán vén szamár . . . hogy ilyen he­lyen meri őrizni a kincseit . . . Amellett pedig szerencsés fickó, hogy most nem akadt az utamba, mert bevallom, jelenlegi helyzetem­ben pillanatig sem haboztam volna, hogy meg ne fojtsam . . . (Folyt. köv.) pesti hírlap 1913 január 4- szombat.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék