Pesti Hírlap, 1913. május (35. évfolyam, 103-128. szám)

1913-05-01 / 103. szám

Budapest, 1813. IV. évfolyam, 103. (12.033. szám.) Csütörtök, május 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre...........28 K — f Félévre..................n Negyedévre........... 7 •« — » Egy hóra.............. 2 „ 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körút 70. I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Eegjelenik hétfő kivételévé minden nap. A Pesti Hírlap következő száma szombaton — május 3 án — reggel jelenik meg. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. Lukács László háborúja. Volt már egy és más hevenyészett államférfia Magyarországnak, akit a „nélkülözhetlenség“ csillagos koronájával ékesítettek fel az alázatos hívek. De ki egyesítette annyira a nélkülözhetlenség minden varázslatos erejét magában, mint épen Lukács László? Voltak néhányan, akiket a providenciális hivatás nimbusa sugárzott körül egész kormányzati pályájukon. De ki érte el, ki közelítette meg is közülök Lukács László külön gondviselésének dicsőséges rekordját? Mintha az idők minden nagy fordulata, a huszadik század roppant vajúdása csak azért találkozott volna össze a legvészesebb válságokkal és a legsúlyosabb bonyodalmakkal, hogy egymásután és egyre teljesebb mértékben kifejtsék Lukács Lászlóból mindazt a tulajdonságot, amikből nélkülözhetlen volta és providenciális lénye kialakult. Hiszen rég tisztában vagyunk vele, hogy évtizedes alkotmányos harcaink, a szenvedélyes pártellentétek, az örökös obstrukciók, válságok és, fölfordulások mind csak arra voltak rendelve és azért összehalmozva, hogy Lukács László bűnmentő hivatását teljesedésre juttassák. És most a külső bonyodalmak, a háború közvetlen fenyegetése, a nagyhatalmak összetűzése, rettenetes anyagi pusztulásnak és véráldozatnak bejelentett végzete, mindezek nem égi jelekül bizonyítják-e, hogy a Lukács-kormánynak az ország élén kell maradnia? Lukács László szemmel láthatóan az univerzum központjába jutott, az egész megbódult és megingatott világrendnek ő lett biztos oszlopa, aki itt a mi ország határunkon állva, a kirendelt Atlasz szerepében vállára vette. Mégis akadnak emberek az országban, kik a gondviselésnek ily folytonos ujjmutatásait észrevenni nem tudják. Sőt fölvetik a kérdést, miért legyen nélkülözhetlen az, aki folyton bajokat zudít az ország nyakába. Nem bírnak beletörődni abba a fensőbb logika olyan tételébe, hogy valaki épen azért, mert egyre súlyosabb válságokat idéz elő, gondviselésszerű próbára, az ország jövőjének minden felelősséggel teljes intézésére legyen hivatva. Csakugyan, amerre az ellenzéki pártok szava hangzik, lázító gúnynyal felelnek a hivatalosan megpecsételt fensőbb logika kijelentéseire. És bár ezeknek erősítésére megperdültek a háborús dobok is, nem vesz róluk tudomást még most sem a magyar közvélemény. Milyen természetes ez. A háború jön, a háború , már ránk is szakadt, a külső ellenséget kell mindenekelőtt levernünk, mindezt hallja és érti a közvélemény és mentős jobban megrázkódik tőle, csak annál sürgősebben követeli a Lukács László kormányzatában összefoglalt közveszedelemnek megszüntetését. Igen, közel lehet a pillanat, amikor megszűnik minden bírálat a háború visszás okai, annyi elkövetett hiba felől és nem gondolhatunk egyébre, mint a nemzet morális egységének kifejtésére. De annál inkább el kell hárítanunk azt apillanatnyi, oly nyomorúságos csekély akadályt, amely a nemzeti közszellem erkölcsi egységének kialakulását megzavarja. Igenis arra lehet szükség, hogy az idők viharzása a nemzet nagy áldozatkészségét, lelkes elszántságát éleszsze föl és vigye oda a határainkra rendelt magyar hadfiakba. Tehát annál kevésbbé lehet megtűrni, hogy az ország kormányzatának éléről az alkotmányrombolás megtestesült szelleme vigyorogjon le az ország szenvedéses áldozataira. Vajon nem az keltheti-e a legnagyobb és legáltalánosabb keserűséget, hogy amikor oly nagy a legfontosabb nemzeti érdekek kockázata, mikor magának a monarchiának létkérdése is föl lehet vetve, pusztán egy épen nem különös kaliberű politikai szerencsevadász hatalomszeretete miatt a nemzeti közvélemény folyton a leggyötrőbb hányattatásoknak legyen kitéve. Óh bizony, elismerjük mi is, isten és a pártkassza segítségével Lukács László bizonyos történelmi jelentőségre tudott emelkedni. Ha híjával van is az államférfiúi nagyság fényének, annál messzebbre nyúlik az árnyéka. Nélkülözhetlenségét, providenciális arányait fordított tükörben kell néznünk. íme, ha eltávoznék mai állásáról, már ez az egy tény milyen üdvös változásokat idézhetne elő közéletünk megzavart rendjében, mily hamar állítaná talpra felforgatott parlamentarizmusunkat. Valóban, bámuljuk et negatív nagyságának oly sorsteljes jelentőségében. Mintha arra lett volna kiszemelve, hogy a politikai fergetegek khaotikus zavarát rendre maga ellen fordítva és egybegyűjtve, eltávozásával tegyen A háttér. Irta: CSERMELY GYULA. Ez a szimpla kis történet egy szál gyújtóhoz hasonlít, melylyel egy nagy sötét szobába vangit bele az ember. A szoba maga sötétségben marad, de a kicsike sarok, amelybe épen belevilágít a gyújtóval, elég jól látható. A női lélek is egy nagy sötét terem, tele fülkékkel és sarkokkal és bár ezer év óta próbálkoznak vele vers- és regényírók meg drámaköltők vegyesen, de akkora fáklyát még nem gyújtott meg senki, amely egyszerre az egész, rejtelmekkel tele női lelket bevilágíthatta volna. Csak egy-egy kis zugába ha vetíthettek fényt, a többi annál sejtelmesebb homályba maradt burkolva. Az én vékony kis gyújtóm a szőke kis Ninette lelkének egy zugolyába világít. És azt hámozza ki a sötétből, hogy a tizennégy éves kis leányban is már benne van az aszszony, aki egyebet sem óhajt, csak hogy tessék a világnak. Aki sok mindent feláldoz : kényelmét, nyugalmát, sokszor házának békéjét és szíve legtitkosabb vágyait, csak hogy szépnek lássák az emberek és hogy tessék a világnak. Ezt a szőke kis Ninette-et, aki francia leány volt, özvegy Egyeknő asszony Párisból hozta magával. Bevásárolni volt Párisban és egy-két uj modellt szerezni és mikor elvégzett már mindent, ami az üzlethez tartozott, a többi acquisitio mellett egy bonnet is acquirált a kis leánykája részére. Özvegy Egyekné asszonyom a munkamegosztás hive volt. Gyászruha-szalonját maga személyesen vezette ; a háztartást rábízta egy öreg mindenes-cselédre és az ötéves kis leányát Ninettere bízta, a bonnera, akit Párisból hozott magával , aki fehérarcú, szőke és nagyon szemrevaló egy kis fruska volt. Igazi párisi kis szépség volt. Tizennégy éves volt mindössze, inkább gyermek volt még, mint csitrilány, de már tudta, hogy szép és ezért tetszeni óhajtott. De csak tetszeni, nem többet. Asszony volt-e, vagy férfi, aki mosolyogva ránézett, mikor sétálni vitte a kis Egyek-lányt, neki tökéletesen mindegy volt. Azaz, dehogy is, nem volt mindegy. Mert százszor jobban örvendett, ha asszony volt, úrinő, aki elragadtatással ránézett, mint mikor ugyanezt a csodálkozást urak részéről tapasztalta. Les hommes sont courtois, mais les dames sont sincéres. Ezt jól tudta a kis párisi. És tetőfokra hágott lelke gyermekes öröme, ha egy-egy francia nyelven tett megjegyzést fogott fel a füle: quelle jolie enfante, quelle attrayante petite jeune file ! Jól érezte magát Pesten az özvegy Egyekné házában és talán évekig benne marad, hogy múltával az éveknek gouvernante legyen belőle, ha közbe nem jön valami. Az jött közbe, hogy Egyekné leánykája beteg lett és meghalt és ez Ninettere nézve nagy változást hozott magával. úgy történt a dolog, hogy mikor a temetés után Ninette el akart menni, hogy más helyet keressen, a madame sírva kérte, hogy maradjon. Ez a szőke kis Ninette az egyetlen élő kapcsolat volt közte és meghalt gyermeke között. Ahányszor ránézett, egy másodperc tizedrészéig azt gondolta vagy képzelte, hogy kislánya még él és ez a röpke kis pillanat — bár csalódás járt a nyomában — olyan jól esett a szívének. Ezt most elveszítse? Kérte a kis csitrit, hogy maradjon a házban, több fizetést is ad szívesen, de az önző kis Ninette csak a fejecskéjét rázta. A madame csak délben és este jön haza, már most mit csináljon ő napközben? Mivel töltse el az idejét? Ő bizony heiménak megy, az nem olyan egyhangú. Ott kedvére játszhatik, hiszen maga is gyerek még és akár mindennap sétálhat. Ah, az utca, a sétányok, a liget, a Dunapart ! Egyekné asszony erre más dolgot ajánllott. Jöjjön le Ninette az üzletbe mamzellnek ; ott nem is lesz unalmas, mert folyton jönnek urinők és az utcára is kinézhet, amikor csak kedve lesz kinézni. És az urinők között minden harmadik grófnő lesz; ezek franciául beszélnek, ezeknek tetszeni fog a kis Ninette, el is beszélgetnek majd vele és úgy fogják őt híni: la petite jolie frangaise. Ez utóbbi hatott. Igazi grófnők, olyanok, mint Párisban? Egyekné asszonyom boldog örömére a szőke kisgyermek erre azt mondta: — Je reste. Ez volt az a változás, ami a petite parisienne-nal történt. Megszűnt benne lenni és mamtell lett belőle. De még más változás is történt. Eddig fehér ruhákban járt, most feketéket viselt, ő is, mint a madame és annak minden alkalmazottja tetőtől-talpig feketébe öltözötten illeszkedett bele a gyászruha-szalon komor keretébe. Vagy három hétig jól is érezte magát a A Pesti Hírlap mai száma 52 oldal.