Pesti Hírlap, 1913. június (35. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-14 / 140. szám

38 1913. június 14., szombat. _____Pesti Hírlap_____ mindennemű foglalkozást abbahagyni, bárha mind­emellett kitűnő egészségnek örvendett. Eleinte, minden foglalkozás hiján, kissé rosszul ment a sora, nemsokára azonban egy újságkiadó figyelme megakadt rajta és azóta egy amerikai újságnak szolgálatában áll és kitűnő reklámot csinál gaz­dájának. Ez a foglalkozás eléggé kiadós jövedelmet hoz neki és megélhetése egyelőre biztosítva van. Cambridge városának (az amerikai Massachusets állaamban levő városról van szó) egyik nevezetes­sége a jól megtermett férfiú, aki állandóan derűs hangulata miatt általános rokonszenvnek örvend.­­ (Újságok, amik nem újságok.) Azok, akik a Fővárosi Közlönynek, Budapest hivatalos lapjá­nak egyes közleményeit olvassák, meg akik a na­pilapoknak a fővárosi ügyekre vonatkozó híradá­sait figyelemmel kísérik, jórészben azt hiszik, hogy azok állandóan friss értesítésekkel szolgálnak Pe­dig hát vajmi sok esetben nem képeznek újdonsá­got, így azután megesik, hogy amikor a Kámfor­utcában lakók már egy vagy két hete kísérik fi­gyelemmel egy négy emeletesre szabott háznak építését, egyszer csak azt olvassák a hivatalos új­ságban, hogy az említett utcai ház építésének meg­kezdésére az engedélyt megadták. Akik a déli vasút környékén laknak, a melegebb nyári napok beköszöntése alkalmával már június első napján gyönyörködhetnek azokban az omnibuszokban, a­melyek az indóh­áz érkezési oldala előtt megje­lennek s a vonatokkal érkező utasokat a pesti részre szállítják. Június közepe felé pedig már az újságokból is megkapják azt az értesítést, hogy az említett omnibuszok járni fognak. Azok, akik a múlt vasárnap a Hűvösvölgyben fordultak meg s a villamosokat figyelemmel kísérték, nem kis cso­dálkozással látták, hogy a motoros kocsikhoz nem egy, hanem két pótkocsit csatoltak s igy három összekapcsolt villamos állt a közönség rendelkezé­sére. Ez az uyítás persze nagyon okos és gyakorla­tias, különösen pedig akkor, amikor a hatalmas tömegnek visszatéréséről van szó, mert így a for­galmat könnyebb szerrel lehet lebonyolítani. Most azután a főváros hivatalos lapja a hármas kocsik megindulása után néhány nappal szívrepesve je­lenti, hogy a tanács a közútinak ezekre a hármas kocsikra engedélyt adott. Hogy a tanács az efajta engedélyeket olykor egy-két héttel előbb adja meg, mint írásba foglalja, az persze nem valami nagy baj, de a híradások frissesége szempontjából eset­leg kifogásolható. Elvégre a hiteket közlő lapok jutnak ily módon kissé furcsa helyzetbe, olyan dolgokról újságolva, amelyek épen nem lehetnek újságok.­­ (Tanári jubileum.) A pozsonyi evangéli­kus theológiai akadémia h­olnap, szombaton, dél­előtt tíz órakor tartja évzáró ünnepét, melynek keretében a theológiai akadémia ifjúsága meg­­ünnepli igazgatója, dr Macznyik Endre, harminc éves tanárságának emlékünnepét. . .(Az első magyar iskolaszanatórium.) A József főherceg szanatórium egyesület az egész országot átölelő munkálkodása közepette, amely a nemzetsorvasztó tüdővész megtörésére irányul, a közelmúlt napokban nagy koncepciójú tervet való­sított meg. Megalapította az első magyar iskola­­szanatóriumot, amelyben gyenge, vérszegény, tüdő­­betegségre hajlamos középiskolai tanulók nyernek elhelyezést. Még alig pár napja, hogy Korányi Frigyes sírba szállt. Ő hirdette, tanította a tüdővészről írott nagy monográfiájában azt a tudományos té­telt, hogy a „tüdővész a 15—30 életév közt támad/’ Ha tehát az öldöklő baj keletkezése ebbe az időbe esik, akkor mindazokra, akik a tüdővész elleni küzdelem intéző osztályosai, az a kötelesség háramlik, hogy védőpajzsukat legelsősorban azok fölé emeljék, akiket ifjúságuk pirkadásán rohan meg a nyomorúság. A külföldön már régen felismerték, hogy a tüdővész elleni küzdelem csak akkor lehet eredmé­nyes, ha a gondos sáfárok a betegség bölcsőjét áll­ják körül és a fenyegető pallosuk akkor hull le, amikor a végzetes baj épen hogy fölemeli hydra­­fejét. Ezért alapították a svájci Leysin-i „école sanatoire“ mintájára az egész művelt nyugaton az iskolaszanatóriumokat, amelyekben nemcsak szana­tóriumi kezelésben részesül az ifjúság, hanem ott tanulmányait tovább is folytatja és az év végén rendes vizsgát is tesz. Egy-két évi iskolaszanatóriumi kúra csirájá­ban fojtja meg a betegséget. De nemcsak azáltal teljesítenek nemzetmentő munkát az iskolaszana­tóriumok, hogy magát a betegségre hajlamos ifjút adják vissza az életnek, hanem legfőképen azzal­­ állják útját a tüdővésznek, hogy elkülönítik a beteg ifjút az egészségesektől. Ezt a nagy feladatot hajtja most végre a József főherceg szanatórium egyesület első iskola­szanatóriuma, amelynek, megteremtése az egyesület nagybuzgóságú elnökének Lukács Györgynek, Pakots József főtitkárnak és Wenhardt János egye­temi m. tanárnak érdeme. Az eszme gyors megvalósítását dr Müller Vilmosnak, a tátraházai szanatórium igazgató fő­orvosának, önzetlen közremunkálása tette lehetővé, aki a tulajdonában levő tátraházai szanatórium egy pavillonját az egyesületnek átengedte és aki a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kinevezett tanári karral vezeti a József főherceg szanatórium egyesület legújabb alkotását: a tátraházai iskola­­szanatóriumot.­­ (Katonák a polgári biróság előtt.) Há­rom nappal ezelőtt történt Nagyváradon, hogy Herda Pál 33. gyalogezredbeli közlegény egy pol­gári életében elkövetett vétség miatt mint vád­lott jelent meg a törvényszék előtt. A katonai elő­írás szerint, teljes díszben föltett csákóval és oldal­fegyverrel. Az itélőtanács elnökének ez szemet szúrt és a közlegényt az oldalfegyver letételére utasította Herda tiszteletteljesen jelentette, hogy az­­Utasításnak nem tehet eleget, mert őt fölebbva­­lói így oktatták ki. Az elnök erre a katonai ál­lomásparancsnoksághoz fordult, de sikertelenül. Mivel Herda az ismételt felszólításnak sem en­gedett, az elnök két szuronyos börtönőrt állított melléje s igy tartotta meg a tárgyalást. Mindenki­nek emlékezetében van még a Zsilinszky—Aehim pár hasonló jelenete, amely akkor mindenfelé élénk vita tárgya volt. E vitának úgyszólván la­punk vetett véget azzal, hogy szó szerint közölte az igazságügyminiszter 1900. évi 70101/900. számú rendeletét, melynek idevágó passzusa a következő: „A cs. és kir. közös hadsereg legénységi ál­lományához tartozó egyének, akár szabadlábon meghagyott vádlotti, akár tanú, sértetti vagy szakértői minőségben lettek megidézve, a polgári büntető bíróság előtt, épen úgy, mint a katonai bíróság előtt, szolgálati ruhában, oldalfegyverrel és löveggel tartoznak szolgálati szabályzatuk sze­rint megjelenni. Ennek következtében e katonai egyének oldalfegyverük és lövegük letételére nem utasíthatók. A főtárgyalás elnökének, illetve tár­gyaló bíróinak, azonban joga van az esetben, mi­dőn a szabadlábon hagyott vádlott fegyveres meg­jelenése folytán származható veszély elkerülése vé­gett kívánatosnak látszik, az idézés kézbesítésére vonatkozó átiratban a vádlott elöljáró hatóságát az iránt is megkeresni, hogy a vádlottat a főtár­­gyalásra katonai félebbvaló vagy magasabb rangú kísérje. A dolog természete szerint e szabályok megfelelően alkalmazandók a polgári perekben idé­zett ily egyénekre is.“ Ez az igazságügyminiszteri rendelet még mindig érvényben van , bizonyára a nagyváradi törvényszék irattárában is megtalálható. De a meg­tartása is kívánatos volna. ” (Angol ékszertolvajok fogása.) Londonból jelentik, hogy ott a napokban az ékszertolvajok egy bandája, új fogással, minden fáradság és költség nélkül mintegy hetvenezer korona értékű ékszert zsákmányolt. A nagy bátorsággal és meglepő lele­ményességgel végrehajtott tolvajlás általános fel­­tűnést keltett az egész városban. Freeman régiség­­kereskedő, akinek üzlethelyiség a Cityroadon van, a múlt napokban egy erős ládába becsomagolt, 70.000 korona értékű különféle ékszert küldött a Kingscross pályaudvar raktárába, azzal a megha­gyással, hogy a ládát vegyék őrizetbe és jelentke­zés esetén a letéti jegy ellen szolgáltassák ki. Pár órával később egy boy jelent meg a pályaudvaron Freeman azon üzenetével, hogy a ládát ne a rak­tárban, hanem a garderobban helyezzék el. Ezt a kívánságot a vasúti közegek teljesen érthetőnek találták, mivel a carderobe sokkal továb áll nyitva, mint a raktár, minélfogva az ékszerkereskedő köny­­nyebben rendelkezhetik holmijával. A kezelőtiszt előre követe­te a garderobe-díjat, de a fiúnál nem volt­ pénz és eltávozott, hogy az összeget előkerítse. Röviddel ezután egy másik boy jelentkezett Free­­mann üzleti kártyájával, aki lefizette a követelt il­letéket és átvette a letétről szóló igazolványt. Esté­re aztán két munkás külsejű ember jelent meg a garderobban, fölmutatták a letéti bárcát, minek ellenében kiszolgáltatták nekik az ékszerekkel meg­töltött ládát, amelyet kocsira tettek és elszállítot­tak. Másnap reggel Freeman személyesen jelentke­zett a kingscrossi pályaudvar raktárában, felmu­tatta a revényt és követelte ládájának kiszolgálta­tását. Természetesen rögtön rájöttek a nagy csa­lásra és azonnal mozgósították a pályaudvar rend­őreit és detektívjeit. A nyomozás során sikerült előállítani a két boyt, akik azonban ártatlanok vol­tak a dologban, majd megtalálták a kocsist is, aki csupán arról adhatott felvilágosítást,, hogy az érté­kes ládát az easton pályaudvarra szállította és ott két férfiúnak adta át. Többet, eddig nem tudtak ki­puhatolni.­­ (Műemlékek gondozása.) Budapest szé­kesfőváros minden szoborleleplezés alkalmával képviselője útján ünnepélyesen átveszi az emlék­táblát, vagy szobrot, azzal a még ünnepélyesebb ígérettel, hogy azokat kellően gondozni fogja. Azonban kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezt be is kellene tartani. A szobrok mocskosan vár­nak — persze, hiába — a felfrissítő gondos tisz­tító kezet. A bronzszobrok még hagyján, azon leg­alább az ember nem látja olyan frappánsan a szennyet, mint a márványszobrokon. Semmelweiss, Verbőczi, Veres Pálné szobrát kell csak megnéz­ni és tisztában vagyunk, hogy milyen mulasztást követnek el azok, akiknek az a bizonyos gondozás lenne a feladatuk. A Vörösmar­ty-szobornál az alkotó szobrászművészek nyomatékkal figyelmez­tették a fővárost, hogy a szobor kényes karrarai márványból való, amelyet minden tavasszal gon­dosan meg kell tisztítani és az esetleges réseket, műértő kéznek meg kell vizsgálni. Ez után a figyelmeztetés után már csak természetes, hogy a tavaszi restaurációs munkák még mai napig sem kezdődtek meg. És az emléktáblák? Azokkal meg igazán senki sem törődik. A közönség, ha még olyan jóakaratú is, képtelen a lehetetlen és már abnormiv szennytől bevont betűkből valamit is kiolvasni. Erre az állapotra jellemző példa a Váci­utcai Vörösmaty Mihály- és Kisfaludi Károly­­emléktábla, vagy a Dísz-téren lévő Volkmann Ró­­bert-emléktábla. Ezeken az állapotokon feltétlenül segíteni kell.­­ (A művésznő riposztja.) Egy párisi gazdag bankár, akit egyébiránt faragatlan modoráról szé­les körökben ismernek, a múlt napokban fölkérte az Opéra Comique legkedveltebb művésznőjét, hogy egyik estélyén tartson vendégeinek énekelőadást. Megállapodást kötöttek a tiszteletdíj dolgában és az énekesnő megígérte, hogy a kitűzött időben meg fog jelenni a bankár palotájában. Az estély napján pontosan beállított a művésznő a vendéglátó házi­úrhoz, aki már az előcsarnokban várta és meglehe­tős hideg udvariassággal öt darab bankjegyet nyúj­tott át neki a következő megjegyzéssel: — Kisasszony, k­érem, fogadja tiszteletdíját. Egyszersmind kérem kegyedet, hogy ha énekdarab­jait előadta, vegye igénybe kocsimat, amely nyom­ban haza fogja önt szállítani. Vendégeim ugyanis maguk közt kivánnak maradni és művészeket csak a dobogón kívánnak látni . . . A művésznő, akinek szellemességéről és okos­ságáról a jó társaságokban sokat beszélnek, a fara­gatlan tuskó gorombasága miatt sem jött zavarba. Két darab bankjegyet visszaadott a bankárnak és így válaszolt: — Megértettem, uram, a kívánságát. Mint­hogy pedig végtelen örömömre szolgál, hogy ily társaságban nem kell sokáig időzni, a tiszteletdíjat önként mérsékelem és a visszajáró összeget mind­járt át is szolgáltatom. Ily esetekben ugyanis kisebb honoráriummal is beérem . . . A találó riposzton most egész Párisban mu­latnak és szerte kolportálják a neveletlen bankár nevét, azzal a jellemző ténynyel kapcsolatban, hogy a visszaadott 200 frankkal egyetemben a sértő választ is egyszerűen és szó nélkül zsebrevágta.­­ (Olasz expedíció a Himalájára.) Annak idején jelentettük már, hogy Filippi olasz Ázsia­­kutató, expedíciót tervez a Himalája nyugati vidé­keire és chinai Turkesztánba. Mint nekünk most Rómából írják, ez az expedíció teljesen felké­szült és indulásra kész. Néhány nap múlva a szükséges szerelvényeket és az élelmiszereket út­nak indítják Londonba, míg az expedíció tagjai Genovában gyülekeznek, s július 23-án útra kel­nek. Az expedícióban tizenegyen vesznek részt: Filippin kívül három szaktanár, Alessio hajós­­tiszt és Giuseppe Petigax, a cour­mayeuri hegy­mászó is tagja az expedíciónak, aki az abruzzói herceget is elkísérte kutató útjaira. Az expedíció az olasz kormány részéről a legmesszebbmenő támogatásban részesül. Az olasz király tízezer, az indiai kormány huszonötezer és az „Accade­­mia dei Lincei“ kétezer frankot bocsátott az ex­pedíció rendelkezésére.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék