Pesti Hírlap, 1913. június (35. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-14 / 140. szám

1918. junius 14., szombat. Pesti hírlap Regény-csarnok. _­íme az ember ! — Regény — 19 Irta' S*er®lömih'50y­iné Móczári Jolán. — Majd mindjárt megmagyarázom a dolgot. Méltóztassák türelemmel meghallgatni! — Mikor kiszabadultam a bajból, nohat *..ugy maradtam csupaszon, mint a megkop­­pasztott baromfi. Ez a bolt? No ja, ez a bolt! Hiszen tudja... Ki vesz ma csibukot meg holmi angol pipát?... Ajaj... No de a húgom. A Ná­ciné. Tetszik tudni, a Náciné olyan asz­­szony, akinek a bőre alatt is van pénze... Hát volt is. Összekapart egy pár koronát, azzal be­állt az Immerglück Mayer információs irodá­jába csendes társnak. Engem aztán beajánlott informátornak. Tetszik-e érteni, mi az­ infor­mátor? Az egy állat, kérem, olyan állat, aki nyomorúságában kétségbeesetten csimpaszkodik bele mindenkibe és akit mindenki utál és min­denki el akar taposni... Az a teendője, hogy kitudakolja azoknak a tisztelt uraságoknak az apró-cseprő vagyoni és életkörülményeit, akik­­ bárminemű oknál fogva érdeklik az embertár­­­­saikat. Ha kölcsönkérvényt méltóztatik benyúj­tani a pénzintézetnél az igazgatósághoz, akkor az intézet azonnal érdeklődik a kölcsönt igénylő állapota iránt. A tudakozó irodához fordul fel­világosításért ... Mi pedig — az iroda kopó kutyái — mi beszállítjuk nekik a nyert adato­kat a lehető rövid határidőre... Az iroda fejen­ként négy koronáért számítja az informálás díját a pénzintézetnek, de az alkalmazottjainak — per kopf — csak harminc fillért juttat... Hát kereset ez? Hát kenyér? ... De élni kell! Szaladni, robotolni, szemtelenkedni, tolakodni. Házmestereknél hajlongani, a gugyonülő kofa nagyságoknak hízelegni; boltban, piacon, mé­szárszékben kedveskedni, a cseléd kisasszo­nyoknak bókokat mondani — csakhogy minél több adatot terjeszthessünk a főnökünk elé... És kinek nincsen ma pénzre szüksége? A leg­­rendezettabb anyagi viszonyok közt is elcsúszik néhány váltócska... Aztán meg a nagyobb té­telek, a betáblázások! Ajaj... Mindenkiről tu­dakozódom. Minden embert ismerek... Külön­­külön ízekre szedhetném az arisztokratáknak, az előkelőségeknek, a polgároknak, a nagyok­nak, a kicsinyeknek a tüdejét, veséjét, máját... Mélyebben beletekinthetek a titkaikba, mint a gyóntatójuk. Mert a papjának csak épen azo­kat a bűnöket sorolja föl a rossz lelkiismeret, amik terhére vannak, amiktől szabadulni kí­ván. Hanem azokat a bűnöket, amikben gyö­nyörűségét leli, az azokat elhallgatja ... Azo­kat nem láthatja meg más, csupán a mindenü­vé oda tolakodó senki, a megvetett, a kilökdö­­sött, a kipofozni való féreg, az informátor r­óziás szúró szemmel mosolygott. Hajlott orrcimpái kitágultak és szimatolva remegtek, mint a jó vadászkutyának ha állja a vadat. Nekiti­zesedett a szava. — Mennyi bűn, édes uram, mennyi pi­szok! Mennyi szemétdombra épített palota! Az ember szinte megfiatalodik, föléled, amíg kö­zöttük turkál... Embernek­­érzi magát! Egyenlő értékűnek a többivel... — He mit érdekel engem az információs iroda? Vidéken lakóm­. Kölcsönt sem kértem — vágott a szóáradatba Karnak — Vidéken... Nem akart kölcsönt... Hanem Weisz Hannibál, a bérházi szénzár két hónappal ezelőtt nagyobb összeget próbált föl­venni a nagyságos mama részére. Betáblázásra vagy­­­artal Dénes megyei főjegyző úrnak a jótállására ... Kartallal egyet fordult a világ. A homá­lyos bolthelyiségbe, a szenv és a piszok halmaza közé hirtelen bevetődött egy tiszta sugár. Az anyja tehát sejtette ... Gondoskodni akart róla ...Anyám, szegény édesanyám — gondolta nehéz szívvel és a lelke még sötétebbre vált utána. Oziás tovább magyarázta: — Jócskán ígérhettek províziót a Weisz­­nak, ugy­an erőszakoskodott a vén zsidó. Ekkor szereztették be velem a főnökeim uraságtokról az adatokat. Emlékezem a Kartal-féle jelenté­sekre. Azért bizonyos vagyok benne, hogy a legspekulánsabb, gutaütésre játszó pénzintézet se ad a beszerzett adatok alapján hadnagy ura­méknak egy megrozsdásodott vasat se... Mél­­­­tóztassák meghallgatni. Felolvasom: — Kartálné Dormándy Mária: Családi alapítvány a Dormándy részről, évi életjára­dék 1200­­korona. Eladhatatlan. Vagyona 10 hold szőlő, lakóházzal; a 30 ezer koronára be­csült ingatlant 24 ezer korona terheli. Túlbe­csült birtok, rossz karban tartott. Helyrehozá­sára tetemes beruházásokat kellene tenni. Tu­lajdonosnő erre képtelen. Adósságának kama­tait csak úgy bírja födezni, hogy fiánál lakik és csekély jövedelmét a birtokra költi. Eladásra predesztinált föld. — Kariul­­Dénes: 28 éves, volt huszártiszt. Jelenleg Dérmegye alispánhelyettes főjegyzője. A darabont-kormány kirendeltje és sem meg­választva, sem megerősítve nincsen; nem is le­het, mert a megyei tisztviselőket erőszakosan függesztették föl és ezek majd esetleges kor­mányváltozás esetén elfoglalják az állásaikat. Kartal Dénes tehát csak pünkösdi király. Adós­sága sok volt, de mindent kifizetett... Miből?... Nagy úri módon él, lóversenyen játszik, sokat költ. Jelenleg vőlegény ... Leendő apósa, Réthfalvy Gábor dérmegyei főispán, vagyoni­­lag erősen megterhelt. Hitelre, kezességre nem ajánlható. Gutmatig visszatette a kartonlapokat a K betűs rekeszbe. Gnómszerű, ráncos fintorkép­pen integetett. — Ezekben a sannonokban mindegyik lap egy élet. Regény, szövevényes tarkaság. Ahány csodás tünemény csak vakítja a vilá­got, ahány szépség, szellem, tudás, tehetség csak uralkodik a társaságban, ha meg akarja tudni, mennyit érnek — tegye le értük a tuda­kozódás diját a Gutmütig kezébe és a Gutmütig Oziás meg fogja adni a valóságos értéküket... Mennyi brilliánsról állapítottam én meg, hogy közönséges sirass! Mert uram, kevés drágakő akad ám az embervásárban. Kevés valódi... A legtöbbje haszontalan, rosszul sikerült utánzat. Tenyerével hevesen csapott az írások közé. — Nemrégiben még meglapultam az úri gőg előtt. Leköptek, bemocskoltak. Tűrtem. A mesterségem uzsora volt, banditaság, fosztoga­tás — ők pedig érintetlen becsületesek, kivált­ságosak ... De mióta a salakban, szemétben turkálok embert keresni — azóta érzem, hogy bármely pillanatban odavághatom a dölyfösök­­nek, az erényeikben felfuvalkodottaknak, a nagysággal kérkedőknek, ismerlek — te ember! Testvéred vagyok a bűnökben. Bár téged par­kettás teremben, koronás bölcsőben dédelgettek pénzen fogadott rabszolgák, engemet meg a pincelakás vacakjában nevelt rabszolgának az élet... Egyformák vagyunk, bár te arannyal, renderelekkel, selyemmel, bársonnyal takarga­tod be lelkednek szennyét, én meg rongyokkal próbálom befödni... Ma már tudom, hogy igy beszélhetnék hozzájuk. És ez a tudás engemet kielégít — Meddig prézimitálsz még Oziás? — sivitott át a konyhából egy házsártos, veszeke­désre kész női hang. — Hagyd abba Rögtöni kihal az étel. Oziás lehiggadt Kidagadt ábrázata, fa­natikus tűzzel égő szemei, gonosz nézése mint­egy varászszóra átváltoztak. Alázatosan mo­solygó szerény kis zsidó módjára, nyájasan mentegette magát. —Bocsánat! Az asszony haragszik. Drá­ga a tűzrevaló... A gyerekek meg elkésnek az iskolából miattam! Meghalkította a beszédét: — Kordában tart a Gék­a! Attól a naptól fogva, mikor dutyiba raktak, úgy vigyáz rám, mint a két szemére. Nem engedi elkukoricáz­­nom az időt, mert az idő pénz. Pénzt fektetett az üzletbe, hát jogosan kéri számon tőlem ... Az én bolond jó szívem­ meg mindjárt elragad, mint a szilaj csikó... nem árt, ha ponyvára kötik... Ajaj... Az okos asszonyt azért adta mellénk a Jehova, hogy legyen, aki helyre iga­zítja, amit mi, férfiemberek elpackázunk ... Hadnagy uram is bölcsen cselekszik, La­ssa­­szeghi Aladár főigazgató úrnak a családját fölkeresi. Ezt én mondom! A Gutmatig Oziás! Kikisérte üzletfelét az ajtón. Ravaszkás, sunyi képpel súgta oda neki: — Aztán ha jól végez a nagyságos rokon úri házánál, jusson eszébe az Oziás, a jószívű­­ Oziás, kedves hadnagy uram! XI. A cseresznyevirágos kertből messzire fe­hérlett az Isaszegh­y háza. Kartal türelmetlen­ségének lassú volt a kétfogatu poroszkálása; a felső fordulónál kifizette kocsiját s érv mere­dek rövidítésen nekivágott a hegyoldalnak. Az események vágtatása közt kiesett a gondolataiból ez a barátságos otthon. De, mi­kor az informátor kéretlen előzékenysége eléje dobta, mohón kapta meg a Melinda nevét és sietve indult ahhoz a meleg tűzhelyhez, amely­nél részvevő vigasztalás várja... Nem kutatta Oziás jóakaratának az okát, bár tapasztalásból tudta, hogy a pénzemberek nem szoktá­­ in­gyen vesztegetni a tanácsaikat. Honnan ismeri a kiérdemült uzsorás Isaszeghy Aladárnál, a zártkörű társaságok asszonyát, akinek jóhírét még a legkedvesebb barátnői sem merték ki­kezdeni? Kartal nem kérdezte... Ma nem bolygatta a dolgok alapját, nem gondolkozott, csak járt, kelt, szaladgált. Alkudozott, lármá­zott, kért és követelt. Udvariaskodott s gorom­baságot váltott gorombaságra. És csodálatos, — ma nem támadtak lovaglás ügyei! __De mialatt az önfentartás makacs ener­giájával illeszkedett az események sodrába, úgy vélte, ezt a szünetlen veszekedést, megaláz­kodó sürgetést, tolakodó követelést nem önma­gáért robotolja végig. Valaki másért. És a lepergő urak kietlenségébe valószí­nűtlen mesének íródott ama lehetőség, hogy azt a valakit, aki miatt ő most a sorssal bírókra kelt, és azt a szerencsétlen valakit — koldus­nak szánta, megbélyegzettnek ítélte s földön­futónak kergeti a végzet... E villa előtt automobilok várakoztak. Soffőrjeik hangos évődéssel f enyelegve vették körül Tercsit, az I­saszeghyék szobalányát. A takaros fehér személy kényeskedve illegette for­más derekát a bőrkabátos szeladonok előtt. Af­­fektált vonakodással hessegette el azoknak kéz­zel fogható, vaskos vallomásait s közben köze­­lebb-közelebb serdült a kezük ügyébe. Ahogy Kartalt meglátta, kipirultan, zilált frizurával penderedett előbbre s zavartan jelentette: A nagyságos asszony igenis itthon van! A Gyer­­mekszerető Lelkek szükebb körü bizottságával tárgyal. De már végeztek. A méltóságos gróf­­nék, meg a Sárvásdy kegyelmes asszony épen az autójukat parancsolják a kapuhoz. Méltóz­­tassék a zöld szalonba fáradni — s bár kel­letlen, de olyan mozdulatot tett, mintha kalau­zolni akarná. Kartal visszautasította a buzgói kódét. — Maradjon Tercsi! Míg az ülésről el­osztanak, majd a kisasszonyokat keresem fel. A leányzó szívesen maradt, de ledarálta a mondókáját: — Inéz kisasszony a főtisztelendő tanár úrral tanul, Alice kisasszony a magyar tanító­nővel a verandán kézimunkázik... Túlfelől méltóztassék kerülni. A fiatal­ember mosolygott... Melinda fá­radhatatlan a jótékony sorsjáték, a hangverse­nyek rendezése, a nagyszabású ünnepségek összetoborzása, a garden partyk, az adakozó napok rögtönzése körül. Erősen igénybe veszik a tevékenységét. A gyűlések, ülések, nagygyűlé­sek, értekezletek, felolvasások kifogyhatatlanok s nem kerülnek le a napi programra járói. De bá­mulni való körültekintéssel osztja be tenniva­lóit. A körülrajongott szép asszony, a szellemes mondámé egyetlen pillanatig se jön összeütkö­zésbe a családiasságot fentartó, a mintaszerű, a háziasságért élő, gondoskodó feleséggel, a szerető anyával. A veranda üres volt, ajtaja félig behajt­va. A földön kinyitott könyv. Lapjai még re­zegtek, mintha nemrég ejtették volna el. Az asztalon odadobott hímzés. Tetejébe dorombolva igyekezett kuporodni Kóbi, öz aranysárga bun­dájú kandúr. Óvatosan nyújtogatta talpacskáit a pamutok közé, nem fenyegeti-e becses irháját holmi eldugott ló hegye. Kartal fölemelte a leányszobát elzáró függönyt, kopogtatni készült, de hirtelen visz­­szarántotta a karját. Szemközt, a tanulószoba ajtajánál, két barna leányfej hajolt a kulcs­lyukra: Alice és a magyar tanítónő. (Tolyt. kov.) 39

Next