Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)

1913-08-01 / 181. szám

f Budapest, 1913.________________XXXV. évfolyam, 181 (12.111.) szám. Péntek, au­gusztus 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ” ^ AJ SZERKESZTŐSÉG: Budapest, ^ Váci­ körül 70. Az apró­hirdetésekra vonatkozó — minden tudnivalója 32-ik ) megjelenik hétfő kivételivel oldalon olvasható. f-s- . . _ „„„ minden nap” Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Nem lesz több restauráció. Július hó 16-iki számunkban, a kor­mány őszi programmjáról írván, a közigazga­tás államosításának kérdésével kapcsolatban lelepleztük Tisza Istvánnak azt a tervét, hogy az őszszel esedékes vármegyei tisztújítás elöl hogyan szeretne kibújni. Információnk úgy szólt, hogy ha Tisza István szabad utat enged a tisztújításnak, „a közigazgatás államosítása­­kor még több szerzett jogot kell tiszteletben tar­tania, nagyon sok ellenzéki megyében kellemet­len meglepetések érhetik a főispánokat és kü­lönben is minek a tisztujitás, az utolsó tiszt­ujitás izgalmainak a munkapárt teherbírási képességét kitennie? A tisztujitásig Tisza nem tud majd elkészülni a közigazgatás államosí­tásával, marad tehát egyetlen kivezető expe­­diensként egy pár szakaszos törvény, amely egy esztendővel meghosszabbítja a tisztviselők man­dátumát.“ A Pesti Hírlapnak ez a közleménye, mely a Tisza-kormány készülő őszi merényleteinek egyik legsúlyosabbikáról rántotta le a leplet, cáfolatlanul maradt. Egy hétre rá már mó­dunkban volt a kormány ama bizalmas rende­letéről is beszámolni a közvéleménynek, melyet a főispánokhoz küldött s mely információnk megerősítését, az őszi restauráció elmaradását s a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítását tartalmazta. A kormány sajtója a füle botját sem mozgatta; ez a hír is cáfolatlanul maradt. Ellenben azóta kiderült az is, hogy a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítása Beöthy László volt kereskedelmi miniszter gondolata volt s mikor Tisza István ezt a világraszóló bihari gondola­tot boldogan jelentette be egy minisztertaná­cson, akkor a miniszterek egyike elragadtatá­sában az­t mondotta volna, hogy hiszen, ez va­lóságos Columbus-tojás ... De haji, gyorsan múlik a népszerűség, azóta a Beőth* dicsősége is szétfoszlott. A volt kereskedelmi miniszter utolsó és első ötletéről is kiderült, hogy nem új, hogy már őelőtte is ismerték a­­ tojást, s hogy amit ő most kitalált, azt egészen más okból ugyan, de negyvenhárom évvel ezelőtt, már mások is kitalálták. Az a tojás tehát, amit Beöthy-Columbus állított a hegyére, legalább is zápnak bizonyult. Tény az, amint már megírtuk, hogy az alkotmány visszaállítása után 1867-ben volt a vármegyékben a tisztújítás, az akkori törvény szerint három évre, tehát a tisztikar mandátu­ma 1870-ben lejárt, de mert a törvényhatósá­gok rendezéséről szóló törvényjavaslat akkor már be volt terjesztve a képviselőházhoz, a kormány egy évvel meghosszabbította a várme­gyei tisztviselők mandátumát és a restaurációt csak 1871 végén tartották meg. Meg kellett te­hát állapítani, hogy a vármegyei tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítá­sa nem új ötlet. Viszont az 1870-iki eljárásra mindent a világon rá lehet fogni, csak épen azt az egyet nem, hogy pr­ecedensül szolgálhat a Tisza-kormány 1913-iki tervéhez. Mert amikor 1870-ben a vármegyei tisztikar mandátuma le­járt s a restaurációt elhalasztották, akkor már a Ház előtt feküdt az új törvényhatósági ja­vaslat. A Tisza-kormány ellenben még azt sem tudja, hogy az ő törvényjavaslata a közigaz­gatás reformjáról mikor kerül a Ház elé; al­kotmányos szellemből azt sem illenék neki elő­re tudnia, hogy biztosan elfogadják-e; s ami még fontosabb, 1870-ben nem azért hosszabbí­tották meg egy évvel a vármegyei tisztikar mandátumát, mert az új municipális törvény­­ben meg akarták szüntetni a törvényhatóságok tisztviselő-választási jogát, hanem épen ellen­kezőleg, azért, mert a törvényhatóságok ebbeli jogkörét az új törvényben egyenesen tágítani akarták, az új törvényben többek közt meg­szüntették az élethossziglan kinevezett főispán­­ságot, kimondották a főispán elmozdíthatósá­­gát, a többi, választandó megyei tisztviselőre nézve pedig megszüntették a főispáni kandi­­dációt s a kijelölő­ bizottságokat léptették élet­be, amivel csak még inkább fejlesztették a mu­­nicipiu­m választási autonómiáját. S most mindennek az ellenkezőjére ké­szül a kormány. Nem úg, és nem azért ter­vezi a tisztviselők mandátumának egy évvel való meghosszabbítását, hogy 1913 helyett majd 1914-ben legyen meg a restauráció, hanem azért, mert azt akarja, hogy egyáltalán ne le­gyen több megyei tisztújítás Magyarországon. Államosítani, kinevezni akarja a közigazga­tási tisztviselőket az egész vonalon. Meg akarja fosztani az autonómiát leghatékonyabb jogától. Szállítani akarja Magyarországot minden el­ Az álmok hercegnője. Irta: SZELTAI JENŐ. Idestova huszonöt esztendeje lesz an­nak, hogy mint egészen fiatal fiú, először men­tem végig a Boulevard des Italiensen. Egy felejthetetlen nyári éjszakán érkeztem meg Párisba, a háromnapos olcsó és kényelmetlen utazástól összetörve. Féltizenkettőkor kopog­tattam be a nagyon szerény kis hotel kapuján és éjfélkor már megint kint voltam a boulevar­­dokon, amelyeket kedves könyveimből már olyan jól ismertem. És hajnalig kószáltam az idegen és mégis jóbarát­ városban, rettenetes mohósággal egyszerre akartam látni mindent, egyszerre akartam teleszívni szomjas lelkemet a város minden szépségeivel és izgalmaival. És már ezen az első éjszakán megláttam őt, akit később álmaim hercegnőjének neveztem. A Café Napolitain előtt ült, egészen egye­dül és olyan szép volt, hogy az emberek meg­álltak előtte és úgy bámulták. És olyan gőgös volt hogy senki sem merte megszólítani, én legkevésbé. Pedig éreztem, hogy le kellene borulnom eléje, mert ő a megálmodott, a várva­­várt, az egyetlen. Álmaim hercegnője. Hódoló rajongással, néma imádással néztem rá és va­lami azt súgta, hogy ő is észrevett engem, az­ egész tömegből csak engem. Mosolyogva és kérdőn nézett rám, mintha régi barátok let­tünk volna. De nem mertem elhinni, hogy ez a mosoly nekem szól, ostobán és gyáván tovább­siettem. Mikor egy perc múlva visszanéztem, már nem láttam. Az álmok hercegnője eltűnt. Nyoma veszett. ____— Majd holnap! — ezzel vigasztaltam magamat. — Holnap este újra látni fogom. És holnap bátrabb leszek. Éreztem, hogy meg fogom találni, újra látni fogom, százszor, ezerszer, életem végéig mindig. De másnap hiába vártam a kávéház előtt. Nem jött el. Ott ültem, amíg a kávéházat be­zárták. És ott ültem azután­­is minden este, anélkül, hogy viszontláttam volna. Mind nyug­talanabb lettem, nem tudtam Parisnak örülni és a harmadik hét végén kimerülten, fáradtan, betegen elhatároztam, hogy hazautazom. Amikor kis podgyászommal és nagy bá­natommal a Gare de TEst felé baktatott a fiaker, a végtelen Rue Lafayetteban megismét­lődött a furcsa eset. Az álmok hercegnője föl­merült a tömegből. Az utca túlsó oldalán Su­hant tova, könnyedén, kecsesen, szelíd szőke szépségében ragyogón. Végtelennek tetsző kocsi­sor választott el tőle. Szívem dobogása megállt, arcomat elöntötte a pirosság. Csak egy másod­percig láttam, nem is láttam, éreztem, hogy ő az. Valami őrülettől megkaparva kiugrottam a kocsiból és vakon, ostobán futni kezdtem. Utá­na. Feléje. Keresztültörtem magamat a kocsi­kon, félrelöktem az embereket. A kalapom le­esett, nem törődtem vele, hajadonfővel szalad­tam tovább. És ő ott lebegett előttem és a távol­ság nem fogyott köztünk, mint nem fogyott a gyermek és szivárvány, között. És egyszer csak megint eltűnt, abban a­­ pillanatban, amikor ziháló mellel, roskadozva nyújtottam""kezemet feléje. Hazautaztam, de nem bírtam megnyu­godni. Mert itthon is láttam. És megint láttam. És mindig messze volt tőlem. Az utca túlsó ol­dalán ment, amikor én az innensőn. Gyalog, amikor én kocsin és kocsin, amikor én gyalog. Babonás véletlen volt, hogy­ soha szemtől-szem­­be nem láttam és mindig későn vettem észre, olyankor, amikor már megközelíthetetlen, elér­hetetlen volt. Szomorúságomban csak az vi­gasztalt, hogy mindig egyedül volt. Soha senki nem kísérte, soha senkivel szóba nem állt. Egyedül volt a tömegben. Ha már az enyém nem volt, legalább másénak sem láttam. Ez a gyöngék és megalkuvók silány, meddő vigasz­talódása. De­­ a játék tönkretette idegeimet. Akkor kedveltem meg a magányosságot, a csöndes éjszaka végtelen óráit, az alkohol és a nikotin boldogító­ mérgét. Az egészségem nem volt túlságosan jó és az orvos délre küldött, melegedni. Vitt a vasút és egész nap értelmet­lenül bámultam ki az ablakon a telegráfpóz­­nákra, a drótokon ülő madarakra, a gyárak kéményeire, a­ kis pályaudvarok tarka könyves­polcaira, a tehenekre és automobilokra lóver­senyterekre és hegyekre, patakokra,­­ paraszt­­házakra, masírozó katonákra és a többi millió jelentéktelen dologra, amely mellett elrobog­tunk. És vonatok mellett is robogtunk el, vo­natok mellett, amelyek onnan jöttek, ahová a mienk ment, s egy­ ilyen vonat ablakában me­gint megláttam álmaim hercegnőjét... De most már nem volt egyedül, egy fiatal ember állt mellette. A fiatal ember elbizakodot­tan és bárgyún mosolygott, ő pedig szomorúan és szemrehányón nézett rám. Igen, rám nézett mintha azt mondta volna: — Látod, miért nem voltál ügyesebb . .. . azon az estén . . . Pakisban? Most már másé vagyok! Egy másodpercig sem tartott, azután a két vonat már messze volt egymástól. Lelkembe belemarkolt a szégyen, az elkeseredés, a harag. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next