Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)

1913-08-01 / 181. szám

---------------------—---------------------------------------------------PESTI Hír­LAP 1913. augusztus ,1., péntek. következhető alkotmányellenes kisebbségi vagy hivatalnok-kormány számára is. Nem biztos abban, hogy a maga zsarnoki párttöbbségét fen­­tarthatja a jövőben is; nem biztos abban, hogy egy új választáson pénzzel és szuronynyal is­mét megveheti magának a kerületek többségét; s ezért biztosítani akarja a maga hatalmának kontinuitását az esetre is, ha a munkapárt ki­sebbségre jutna; biztosítani akarja minden el­jöhető darabont­ kormány számára a nyugodt kormányzást parlament nélkül is. Mert a tör­vényhatóságok ellenállásának az volt a kulcsa mindig, hogy a választott tisztviselők egy alkot­mányellenes kormány törvénytelen rendeletei­nek végrehajtását megtagadhatták, amit a kor­mány kinevezett, függő tisztviselők szolgahada meg nem tehet soha többét És mért akarnak Tiszáék az őszszel ese­dékes tisztújítás elől egyáltalán kibújni? — hiszen, ha a közigazgatási reformot a „restau­ráció után is iktatják törvénybe, még mindig megtehetik, hogy az újonan választott tisztvi­selőket hat évre szóló mandátumuktól meg­­foszszák! Azért, mert — amint cikkünk beveze­tésében jeleztük — nem akarják kitenni az utolsó tisztújítás izgalmainak a munkapárt te­herbírási képességét, azért, mert az ország túl­nyomó részében kellemetlen meglepetések ér­hetik a főispánokat s olyan ellenzéki tisztikart juttathatnak vezetéshez, mely a törvényhatósá­gokat még csatasorba állíthatja a kormány ál­lamosító törekvésével szemben. Ezért mondta ki Tisza a jelszót, hogy ne legyen több restauráció Magyarországon. Az államosítási javaslatot minden áron tető alá akarja juttatni még ezzel a parlamenttel. Füg­getlen, választott megyei tisztikarral nem mer az ország elé lépni az általános választáson. Kinevezett korteshadra van szüksége, ezért fosztja meg az autonómiát legelső jogától s nem pedig azért, mintha a közigazgatás javí­tása lenne, a célja. Hiszen ő maga vallotta be miniszterelnöki programm­ beszédében, hogy ok­vetlenül a választójogi reformmal, kapcsolato­d, ez is csak egy másodpercig tartott, azután csodálatos módon megnyugodtam. Igaz, örökre elvesztettem, de legalább nem fog többé kínoz­ni. Nem fogom többé látni és ha látom is, az már nem lesz az, ami eddig volt. Azonban tévedtem. Azontúl még gyakrab­ban találkoztam vele. Lehetetlen helyeken. Mindenütt. És valahányszor láttam, kitártam két karomat és a szívem majd megszakadt a vágy és a szomorúság terhe alatt. De az álmok hercegnője többé sohasem volt egyedül. Mindig kisérte valaki és­ mindig más. A legfurcsább, legvegyesebb férfiak, fiatalok, vének, elegánsak és kopottak, szépek és csúnyák, feketék és vö­rösek, daliák és nyomorékok. Csak intettek és ő ment velük szelíden, engedelmesen, moso­lyogva, simulón és hizelkedőn. És ezek az em­berek boldogok voltak, mert az utca túlsó fe­lén járhattak, csak nekem kellett mindig innen maradnom, mindig elkésnem, csak nekem nem jutott a mosolygásból, a hizelkedő simu­­lásból. És végtelen sajnáltam magamat azért az átokért, amely rajtam lebegett; azért a boszorkányságért, amely konokul, gáládul megakadályozta, hogy összekerüljek vele. Évek múltak el így és már nem voltam olyan fiatal. Az élet egy kicsit megtépázott, ne­héz kalapácsosat törte le lelkemről a zománcot. Sok lány aludt ki, sok szép múlt ül bennem, csak az álmok hercegnőjéből nem józanod­­tam ki. Egyszer, egyetlen egyszer, egy pillanatig azt hittem, hogy végre mégis enyém lesz. .Már mesziről észrevettem az utca túlsó során. Óva­tosan, lábujjhegyen, nesztelen lépésekkel köze­ledtem feléje, mint egy szép pillangó felé. Egye­dül volt és elgondolkozva állt egy kapu előtt. Már csak alig néhány lépés választott el tőle. Remegtem az izgatottságtól és a boldogságtól. Ott milyen szép volt! Hét-nyolc esztendő is el­múlt azóta, hogy először pillantottam meg a san kell megalkotni az új közigazgatási refor­mot is. De mondott még programmbeszédében egyebet is Tisza István. Bevallotta azt is, hogy régebben maga sem volt a kinevezési rendszert híve; a választott tisztviselő helyett a kineve­zettet ő is csak újabban tartja a közigazgatás rendjére nézve alkalmasabbnak. Ámde honnan tudja, hogy a nemzet többsége is átment vele együtt ezen az elv­változáson? Honnan tudja, hogy a nemzet többsége is­ úgy gondolkozik a közigazgatás államosításáról, mint ő, hogy a nemzet többsége is következetlen lett régi, ál­landó meggyőződéséhez vele együtt?! És miért nem meri erről előbb megkérdezni magát a nemzetet? 1915-ben választatni kell. 1915-ben a nemzet úgy dönthet, hogy a választott megyei tisztviselők mai rendszerét képviselő pártoknak ad többséget. Akkor kezdődjék újra a közigaz­gatás teljes felforgatása, a Tisza-törvény hatá­lyon kívül helyezése, mint ahogy 1900-ban a lex-Szapáryt is eltörölte a többségre jutott el­lenzék? S hozzá a lex-Szapáry csak egy elvet mondott ki, a Tisza törvénye azonban azonnal érvényesülne a gyakorlatban is. A kinevezett tisztviselők ezreit 1015-ben egy többségre jutó, municipalista ellenzék talán nyugdíjba küld­heti majd? Így akarja Tisza István minden elkövet­kezhető ellenzéki többség kezét-lábát előre megkötni. Hogy, ha már a munkapártnak buknia kell, az utána következők ne építhessenek semmit a nemzet számára, csak romokat ta­láljanak, amelyeket előbb el kell az útból taka­­rítaniok, de amelyek eltakarítására egy nemze­dék munkája sem lesz elég. Így rúgja fel Tisza István a világ minden alkotmányos államában fennálló azt a legelemibb alkotmányos felfo­gást, mely egy halálraítélt parlament munká­ját abszurdumnak tartja. Annak a parlament­nek, mely egy új választójoggal a maga mun­kásságának zárókövét tette le, nem lehet több­é az alkotmányosság szelleméből folyó joga to­vábbi alapvető munkára, pláne olyan munká­ra, mely az alkotmány egész eddigi rendjében Café Napolitain előtt. De ő nem változott. Olyan volt, mint akkor, még ragyogóbb, még tava­­szabb. Még mindig mozdulatlanul állt, már csak a kezemet kellett kinyújtanom, hogy gömbölyű karját megérinthessem. De ekkor az álmok hercegnője megfordult, a szemembe nevetett és átsietett az utca másik oldalára. Egy másodperc múlva már mérhe­tetlen távolság volt köztünk. Megdöbbenve, le­sújtva álltam meg, eszembe sem jutott, hogy kövessem. Minek? Tudtam, hogy úgy sem érem utól. Tudtam, hogy sohasem érem utól, soha­sem fogom gömbölyű karját karomba ölelni. Tudtam, hogy mindeneknél erősebb hatalom választ el tőle, az álmok hercegnője sohasem lesz enyém. Valami rettenetes csüggedés fogott el. Éreztem, hogy mindennek vége. Egy perc előtt milyen közel voltam a boldogsághoz! Tekintete már simogatott, lehellete már arcomat súrolta... és elmenekült előlem! Miért, miért? Miféle ti­tokzatos hatalom parancsolta neki? Éreztem, hogy nem bírom tovább, bele­pusztulok az örökös nyugtalanságba, a vad hajszába, az emésztő sóvárgásba. És mene­külni akartam, úgy, ahogy ő menekül előlem. Kivándoroltam, elbujdostam, senki sem tudta, merre járok. Senki... csak ő! Akárhová ve­tődtem, az álmok hercegnője nyomon követett. Tirolban, magányos erdei úton találkoztam vele, egy vadászruhás fiatal­ember kísérte. Monte-Garlóban, a trente-asztal mellett láttam, a háta mögött egy híres francia cognac-gyáros állt és bamba nevetéssel csúsztatta kezébe az ezreseket. Londonban a Savoyban tdeázott egy öreg borotválttal, valami diplomatával, a ger­m­ai temetőben pedig egy kócos olasz piktor­mutogatta neki a sírokat. Észak-Magyarország egyik kis városában az állomásfőnök ablaká­ból nézett ki és Kottingbrunnban egy jockey­mélyreható változást idézne elő. Új polgári tör­­­vénykönyv, új sajtótörvény, esküdtszéki re­form és közigazgatási reform, csupa alapvető törvényhozási munka, amihez hozzányúlni más, alkotmányos országban egy új választó­jogot teremtő parlament a legnagyobb bűnnek tartana. A Tisza István parlamentje, mely a választójogi reformmal maga mondotta ki a további, mélyreható törvényhozói munká­ra való teljes képtelenségét, a választó­­jogi reformmal maga faragta meg Sch­ját, eléggé dísztelen sírkövét: a Tisza István halálraítélt parlamentje,, mielőtt halni megy, előbb le akarja dönteni a magyar alkotmány még megmaradt minden várát, előbb végig akarja gyilkolni a rombadöntött parla­mentarizmust pótló összes nemzeti institúcióin­kat. Bíróság, sajtó, törvényhatósági autonómia, mind veszszenek, ha már nekik is veszniök kell. S ki tudja, ha gúzsba kötik a sajtót, meg­csonkítják az esküdtszéket s a medvékre rá­eresztik a maguk fekete kortes-hadát a kinevez­­ett tisztviselők képében, akkor talán képtelen­né is tették örökre a nemzetet, hogy őket el­rúghassa. Akkor ők nem is vesztek el, csak maga a nemzet. Belpolitikai hírek. Az újabb katonai követelések. Bécsből je­lentik: Lovag Krabalin hadügyminiszter szerdán délben megjelent a külügyminisztériumban, ahol 4 e egy óra hosszat tanácskozott gróf Berchtold kül­ügyminiszterrel. Az utóbbi időben több ízben volt ilyen tanácskozás. Ez a tanácskozás, valamint a hadügyminiszter legutóbbi kihallgatása összefügg a közeli új katonai követelésekkel és a tervezett újonc­­létszámemeléssel. Gróf Berchtold este hosszabb ide­ig tanácskozott gróf Stürgk­h osztrák miniszterel­nökkel és lovag Z­alesky osztrák pénz­ügy­mi­nisz­terrel. Báró Skerlecz kir. biztos csütörtökön fo­gadta a zágrábi papság tisztelgését. Bauer Antal coadjutor vezetésével jelent meg a katholikus pap­ság a kir. biztosnál­­val beszélgetett a mázsáló mögött. És soha­ soha sem bírtam a közelébe férni. Ez már nem volt természetes, ebbe bele kellett örülni. Már arra is gondoltam, hogy az álmok hercegnője nincs. Csak én látom min­denütt, mindig olyannak, amilyennek tíz év előtt először láttam. Csak én látom minden nő­ben őt, Tirolban, Monte-Garlóban, Genuában, mindenütt más és más nőt láttam, de nekem minden nő ő volt! De hiába okoskodtam, hiába józankodtam, amikor már-már meggyőztem magamat arról, hogy az álmok hercegnője csak álom — hirtelen felbukkant élőbben, meg­­foghatóbban és elérhetetlenebbel, mint valaha. És csak olyankor, amikor egészen egyedül vol­tam, amikor senkinek sem tudtam megmutat­ni, senkivel sem beszélhettem róla. De hiába is beszéltem volna. Melyik józan ember hitte volna el ezt a lehetetlen históriát? Az orvosom, aki­nek elmondtam, rettenetesen megharagudott rám és dühösen mondta: — El fog pusztulni, ha nem hagyja abba az éjszakázást, meg az ivást!... Amikor egészen betegen visszakerültem Párisba, elmentem Madame Fausthoz, a híres jósnőhöz. Rajtam már csak eféle fantasztikus megoldás segíthetett. Madame Faust a Montcjartre egyik hegy­­remászó utcájában lakott, a hatodik emeleten, jó közel a csillagokhoz, amelyekben olvasni szo­kott. Szigorú, de kövér nő volt, aki húsz fran­kon alul nem állt szóba sem az emberrel, sem az ördöggel. Leszúrtam a húsz frankot és en­nek ellenében figyelmesen végighallgatta me­sémet, belenézett a tenyerembe is, a kártyába is, aggódón csóválta a fejét, érthetetlen szava­kat mormogott, oldalbarúgta, a nagy fekete macskáját, amely a lábához dörgölőzött, há­romszor köhögött, behunyta a szemét, azután azt mondta:

Next