Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)
1913-08-01 / 181. szám
---------------------—---------------------------------------------------PESTI HírLAP 1913. augusztus ,1., péntek. következhető alkotmányellenes kisebbségi vagy hivatalnok-kormány számára is. Nem biztos abban, hogy a maga zsarnoki párttöbbségét fentarthatja a jövőben is; nem biztos abban, hogy egy új választáson pénzzel és szuronynyal ismét megveheti magának a kerületek többségét; s ezért biztosítani akarja a maga hatalmának kontinuitását az esetre is, ha a munkapárt kisebbségre jutna; biztosítani akarja minden eljöhető darabont kormány számára a nyugodt kormányzást parlament nélkül is. Mert a törvényhatóságok ellenállásának az volt a kulcsa mindig, hogy a választott tisztviselők egy alkotmányellenes kormány törvénytelen rendeleteinek végrehajtását megtagadhatták, amit a kormány kinevezett, függő tisztviselők szolgahada meg nem tehet soha többét És mért akarnak Tiszáék az őszszel esedékes tisztújítás elől egyáltalán kibújni? — hiszen, ha a közigazgatási reformot a „restauráció után is iktatják törvénybe, még mindig megtehetik, hogy az újonan választott tisztviselőket hat évre szóló mandátumuktól megfoszszák! Azért, mert — amint cikkünk bevezetésében jeleztük — nem akarják kitenni az utolsó tisztújítás izgalmainak a munkapárt teherbírási képességét, azért, mert az ország túlnyomó részében kellemetlen meglepetések érhetik a főispánokat s olyan ellenzéki tisztikart juttathatnak vezetéshez, mely a törvényhatóságokat még csatasorba állíthatja a kormány államosító törekvésével szemben. Ezért mondta ki Tisza a jelszót, hogy ne legyen több restauráció Magyarországon. Az államosítási javaslatot minden áron tető alá akarja juttatni még ezzel a parlamenttel. Független, választott megyei tisztikarral nem mer az ország elé lépni az általános választáson. Kinevezett korteshadra van szüksége, ezért fosztja meg az autonómiát legelső jogától s nem pedig azért, mintha a közigazgatás javítása lenne, a célja. Hiszen ő maga vallotta be miniszterelnöki programm beszédében, hogy okvetlenül a választójogi reformmal, kapcsolatod, ez is csak egy másodpercig tartott, azután csodálatos módon megnyugodtam. Igaz, örökre elvesztettem, de legalább nem fog többé kínozni. Nem fogom többé látni és ha látom is, az már nem lesz az, ami eddig volt. Azonban tévedtem. Azontúl még gyakrabban találkoztam vele. Lehetetlen helyeken. Mindenütt. És valahányszor láttam, kitártam két karomat és a szívem majd megszakadt a vágy és a szomorúság terhe alatt. De az álmok hercegnője többé sohasem volt egyedül. Mindig kisérte valaki és mindig más. A legfurcsább, legvegyesebb férfiak, fiatalok, vének, elegánsak és kopottak, szépek és csúnyák, feketék és vörösek, daliák és nyomorékok. Csak intettek és ő ment velük szelíden, engedelmesen, mosolyogva, simulón és hizelkedőn. És ezek az emberek boldogok voltak, mert az utca túlsó felén járhattak, csak nekem kellett mindig innen maradnom, mindig elkésnem, csak nekem nem jutott a mosolygásból, a hizelkedő simulásból. És végtelen sajnáltam magamat azért az átokért, amely rajtam lebegett; azért a boszorkányságért, amely konokul, gáládul megakadályozta, hogy összekerüljek vele. Évek múltak el így és már nem voltam olyan fiatal. Az élet egy kicsit megtépázott, nehéz kalapácsosat törte le lelkemről a zománcot. Sok lány aludt ki, sok szép múlt ül bennem, csak az álmok hercegnőjéből nem józanodtam ki. Egyszer, egyetlen egyszer, egy pillanatig azt hittem, hogy végre mégis enyém lesz. .Már mesziről észrevettem az utca túlsó során. Óvatosan, lábujjhegyen, nesztelen lépésekkel közeledtem feléje, mint egy szép pillangó felé. Egyedül volt és elgondolkozva állt egy kapu előtt. Már csak alig néhány lépés választott el tőle. Remegtem az izgatottságtól és a boldogságtól. Ott milyen szép volt! Hét-nyolc esztendő is elmúlt azóta, hogy először pillantottam meg a san kell megalkotni az új közigazgatási reformot is. De mondott még programmbeszédében egyebet is Tisza István. Bevallotta azt is, hogy régebben maga sem volt a kinevezési rendszert híve; a választott tisztviselő helyett a kinevezettet ő is csak újabban tartja a közigazgatás rendjére nézve alkalmasabbnak. Ámde honnan tudja, hogy a nemzet többsége is átment vele együtt ezen az elvváltozáson? Honnan tudja, hogy a nemzet többsége is úgy gondolkozik a közigazgatás államosításáról, mint ő, hogy a nemzet többsége is következetlen lett régi, állandó meggyőződéséhez vele együtt?! És miért nem meri erről előbb megkérdezni magát a nemzetet? 1915-ben választatni kell. 1915-ben a nemzet úgy dönthet, hogy a választott megyei tisztviselők mai rendszerét képviselő pártoknak ad többséget. Akkor kezdődjék újra a közigazgatás teljes felforgatása, a Tisza-törvény hatályon kívül helyezése, mint ahogy 1900-ban a lex-Szapáryt is eltörölte a többségre jutott ellenzék? S hozzá a lex-Szapáry csak egy elvet mondott ki, a Tisza törvénye azonban azonnal érvényesülne a gyakorlatban is. A kinevezett tisztviselők ezreit 1015-ben egy többségre jutó, municipalista ellenzék talán nyugdíjba küldheti majd? Így akarja Tisza István minden elkövetkezhető ellenzéki többség kezét-lábát előre megkötni. Hogy, ha már a munkapártnak buknia kell, az utána következők ne építhessenek semmit a nemzet számára, csak romokat találjanak, amelyeket előbb el kell az útból takarítaniok, de amelyek eltakarítására egy nemzedék munkája sem lesz elég. Így rúgja fel Tisza István a világ minden alkotmányos államában fennálló azt a legelemibb alkotmányos felfogást, mely egy halálraítélt parlament munkáját abszurdumnak tartja. Annak a parlamentnek, mely egy új választójoggal a maga munkásságának zárókövét tette le, nem lehet többé az alkotmányosság szelleméből folyó joga további alapvető munkára, pláne olyan munkára, mely az alkotmány egész eddigi rendjében Café Napolitain előtt. De ő nem változott. Olyan volt, mint akkor, még ragyogóbb, még tavaszabb. Még mindig mozdulatlanul állt, már csak a kezemet kellett kinyújtanom, hogy gömbölyű karját megérinthessem. De ekkor az álmok hercegnője megfordult, a szemembe nevetett és átsietett az utca másik oldalára. Egy másodperc múlva már mérhetetlen távolság volt köztünk. Megdöbbenve, lesújtva álltam meg, eszembe sem jutott, hogy kövessem. Minek? Tudtam, hogy úgy sem érem utól. Tudtam, hogy sohasem érem utól, sohasem fogom gömbölyű karját karomba ölelni. Tudtam, hogy mindeneknél erősebb hatalom választ el tőle, az álmok hercegnője sohasem lesz enyém. Valami rettenetes csüggedés fogott el. Éreztem, hogy mindennek vége. Egy perc előtt milyen közel voltam a boldogsághoz! Tekintete már simogatott, lehellete már arcomat súrolta... és elmenekült előlem! Miért, miért? Miféle titokzatos hatalom parancsolta neki? Éreztem, hogy nem bírom tovább, belepusztulok az örökös nyugtalanságba, a vad hajszába, az emésztő sóvárgásba. És menekülni akartam, úgy, ahogy ő menekül előlem. Kivándoroltam, elbujdostam, senki sem tudta, merre járok. Senki... csak ő! Akárhová vetődtem, az álmok hercegnője nyomon követett. Tirolban, magányos erdei úton találkoztam vele, egy vadászruhás fiatalember kísérte. Monte-Garlóban, a trente-asztal mellett láttam, a háta mögött egy híres francia cognac-gyáros állt és bamba nevetéssel csúsztatta kezébe az ezreseket. Londonban a Savoyban tdeázott egy öreg borotválttal, valami diplomatával, a germai temetőben pedig egy kócos olasz piktormutogatta neki a sírokat. Észak-Magyarország egyik kis városában az állomásfőnök ablakából nézett ki és Kottingbrunnban egy jockeymélyreható változást idézne elő. Új polgári törvénykönyv, új sajtótörvény, esküdtszéki reform és közigazgatási reform, csupa alapvető törvényhozási munka, amihez hozzányúlni más, alkotmányos országban egy új választójogot teremtő parlament a legnagyobb bűnnek tartana. A Tisza István parlamentje, mely a választójogi reformmal maga mondotta ki a további, mélyreható törvényhozói munkára való teljes képtelenségét, a választójogi reformmal maga faragta meg Schját, eléggé dísztelen sírkövét: a Tisza István halálraítélt parlamentje,, mielőtt halni megy, előbb le akarja dönteni a magyar alkotmány még megmaradt minden várát, előbb végig akarja gyilkolni a rombadöntött parlamentarizmust pótló összes nemzeti institúcióinkat. Bíróság, sajtó, törvényhatósági autonómia, mind veszszenek, ha már nekik is veszniök kell. S ki tudja, ha gúzsba kötik a sajtót, megcsonkítják az esküdtszéket s a medvékre ráeresztik a maguk fekete kortes-hadát a kinevezett tisztviselők képében, akkor talán képtelenné is tették örökre a nemzetet, hogy őket elrúghassa. Akkor ők nem is vesztek el, csak maga a nemzet. Belpolitikai hírek. Az újabb katonai követelések. Bécsből jelentik: Lovag Krabalin hadügyminiszter szerdán délben megjelent a külügyminisztériumban, ahol 4 e egy óra hosszat tanácskozott gróf Berchtold külügyminiszterrel. Az utóbbi időben több ízben volt ilyen tanácskozás. Ez a tanácskozás, valamint a hadügyminiszter legutóbbi kihallgatása összefügg a közeli új katonai követelésekkel és a tervezett újonclétszámemeléssel. Gróf Berchtold este hosszabb ideig tanácskozott gróf Stürgkh osztrák miniszterelnökkel és lovag Zalesky osztrák pénzügyminiszterrel. Báró Skerlecz kir. biztos csütörtökön fogadta a zágrábi papság tisztelgését. Bauer Antal coadjutor vezetésével jelent meg a katholikus papság a kir. biztosnálval beszélgetett a mázsáló mögött. És soha soha sem bírtam a közelébe férni. Ez már nem volt természetes, ebbe bele kellett örülni. Már arra is gondoltam, hogy az álmok hercegnője nincs. Csak én látom mindenütt, mindig olyannak, amilyennek tíz év előtt először láttam. Csak én látom minden nőben őt, Tirolban, Monte-Garlóban, Genuában, mindenütt más és más nőt láttam, de nekem minden nő ő volt! De hiába okoskodtam, hiába józankodtam, amikor már-már meggyőztem magamat arról, hogy az álmok hercegnője csak álom — hirtelen felbukkant élőbben, megfoghatóbban és elérhetetlenebbel, mint valaha. És csak olyankor, amikor egészen egyedül voltam, amikor senkinek sem tudtam megmutatni, senkivel sem beszélhettem róla. De hiába is beszéltem volna. Melyik józan ember hitte volna el ezt a lehetetlen históriát? Az orvosom, akinek elmondtam, rettenetesen megharagudott rám és dühösen mondta: — El fog pusztulni, ha nem hagyja abba az éjszakázást, meg az ivást!... Amikor egészen betegen visszakerültem Párisba, elmentem Madame Fausthoz, a híres jósnőhöz. Rajtam már csak eféle fantasztikus megoldás segíthetett. Madame Faust a Montcjartre egyik hegyremászó utcájában lakott, a hatodik emeleten, jó közel a csillagokhoz, amelyekben olvasni szokott. Szigorú, de kövér nő volt, aki húsz frankon alul nem állt szóba sem az emberrel, sem az ördöggel. Leszúrtam a húsz frankot és ennek ellenében figyelmesen végighallgatta mesémet, belenézett a tenyerembe is, a kártyába is, aggódón csóválta a fejét, érthetetlen szavakat mormogott, oldalbarúgta, a nagy fekete macskáját, amely a lábához dörgölőzött, háromszor köhögött, behunyta a szemét, azután azt mondta: