Pesti Hírlap, 1913. szeptember (35. évfolyam, 207-218. szám)

1913-09-02 / 207. szám

______________________ ott tart, hogy kereskedő-polgársága csak most kezdi pótolni az évtizedes mulasztást: amint egykor német szóra küldte gyermekeit hazulról, most a Balkán országaiba kezdi küldeni, keleti nyelvek elsajátítására. A kereskedelmi szakok­tatás egyik nagy célját, a nyelvtanítást, jobba­dán csak ily patriarchális gyermekcsere mód­ján űzik még ezidőtt Magyarországon. Maradna az oktatás harmadik célja: a világismeret. Az egyetlen, amiben talán nem hiányzik nálunk a gyakorlat. De aki magyar kimegy ebből az országból, az, ha kereskedő, a legritkább esetben megy ki azért, hogy mi­után odakünn megtanult pénzt keresni, haza­jöjjön s világismeretét itthon gyümölcsöztesse. A kör mindig visszatér önmagába, minek is hozza haza világismeretét, mikor ez az ország nem is vehet részt a világkereskedelemben Ausztria miatt. Európai vendégeink valószínűleg mind jól vannak informálva erről a nem létező ma­gyar világkereskedelemről, melynek kulcsn­akis fejlesztésére fognak most minket tanítani, bs­­­zony, sajnálkozhatnak fölöttünk, Európának ezen a termékeny földjén, erős, kereskedelmileg is eszes népén, mely jobb sorsot érdemelt. És kultúráról, oktatásról lévén közöttük a szó, bi­zonyára úgy érezhetik magukat, mikor ennek az országnak az egész közoktatásügyi életét szemlélik, mintha Maeterlinck Kék madarát néznék a színházban. Az egyik felvonásnak a Halottak országa a színhelye, a másiknak a jövendő országa, a még meg nem született és megszületésüket váró kisdedek földöntúli vilá­ga. Ahogyan nálunk a kenyérkereső pályáknál a középfokú oktatás legnagyobb része nem egyéb holt nyelveken, holt kultúrákon való ha­szontalan rágódásnál, a kereskedelmi szakok­tatásunk viszont inkább csak a jövendőnek va­­ló munka, mely alól hiányzik a talaj, hiányzik a mi még meg nem született kisdedünk, világ­kereskedelmünk, akinek szomorú sorsa, hogy bevárja előbb a külön vámsorompót s csak az­után láthassa meg a magyar világot. A . Iiolyseot. (Az Andrássy-párt és a kormány feje. — A kor­mány fenyegetése. — Felelőtlen nyilatkozatok.)" Az Andrássy-párt alakulása teljesen el­vette a munkapárt kis nyugalmát. Most már egyes politikusok miatt indítanak vitát, hogy belép-e, vagy nem lép be. Magát­ az alakulás­ban levő pártot nem érdekli egyes belépés annyira, mint a kormányt. Olyan kevesen nem léphetnek be az Andrássy-pártba, hogy a kormánynak attól ne fájjon nagyon a feje és nem léphetnek be olyan óriási tömegben, hogy a kormánynak még jobban fájjon a feje, mint fáj már most. A Tisza-kormány erőszakoskodásának első virágkorában a Pesti Hírlap írta meg elsőként, hogy a kormány már valami affélére is gondol, hogy a távol maradó ellenzéket kényszerítse, hogy parlamentet csináljon a munkapárti parlamentből. Akkor Tisza azt mondotta egyik ülésen, hogy senkit sem kény­szeríthet karhatalommal arra, hogy bejöjjön a parlamentbe. Most pedig már berlini lapokban is köz­zéteszik azt a nálunk már ismertetett bősz hangú fenyegetést, hogy vannak eszközök, me­lyekkel bevezénylik a renitens ellenzéket a parlamenti őrség nagy kaszárnyájába. Az egészből pedig az látszik, hogy a fe­nyegetés egy kísérleti ballon, hogy vajon ki hajlandó megijedni? • A Herczeg Ferenc-féle aradi vádaskodás ügyében munkapártok el-elhelyeznek egy-egy önmagából induló és önmagába visszaérkező nyilatkozatot, hogy belekeverjenek neveket, újabb neveket, melyekre az aradi szerző kije­lentse, hogy nem azokra értette, hanem má­sokra, akiket most nem nevez meg. Tessék elhinni, hogy most már véglegesen nagyon unalmas az egész dolog. Lesz alkalma a szerzőnek a bíróság előtt megjelenni és addig végleg elhatározhatja, hogy kire érthet értette és kire nem. Teljesen befizetett­­ késű vádakat szeretünk csak, az ilyen ke felelősségű nyilatkozatokból már elég ro béri levegő, jólesett könnyedén együtt sóhajtani vele, amint meglebbentette a fehér függönyt. — Kérem, — mondta a hercegnő a szoba­lánynak, de meg se fordult, — kérem a fekete ruhámat és a fekete kalapomat. Nézett le, mozdulatlanul. Gyerekek gyüle­keztek a kis­kapu előtt és jött két feketébe öl­tözött, iparosforma ember. Ezek csak ránéztek a kocsira és mentek be a házba. — A fekete ruhámat, kalapomat kérem, — mondta halkan a hercegnő és nagynehezen megvált az ablaktól. — Pamela, nem kell ve­lem jönnöd, elmegyek a temetésre. — Istenem, — nyöszörgött az öreg hölgy, — mi ez már megint? A cseléd a nyitott szekrényben kotorá­szott, aggatott. — Elmegyek — mondta ,a hercegnő — elmegyek ennek a szegény kis­ párisi munkás­asszonynak a temetésére. Oly szomorú ez a na­pos október. — Minek ez? Minek? — siránkozott Pa­mela, megint a borogatáshoz nyúlt, félt, hogy leesik a homlokáról, mert csóválta a fejét. — Elmegyek . . . nem tudom . . . lehet, hogy olyan rossz, olyan feneketlenül rossz va­gyok, hogy csak azért megyek, mert olyan szép ez az őszi nap és mert ő húsz éves volt, szerel­mes volt, fiatal volt ... de érzem, Pamela, hogy egés­zen a felhőkig fog emelkedni a lelkem, ha ebbe a szegény csapatba keveredem, teljesen idegenül ... és velük ballagok, kísérem ezt a kis halottat, aki előttünk fog menni a kocsin, egy ólomgolyóval a szívében. Dans son petit coeur malheureux. Öltözött. Pamela nem felelt, mert tudta, hogy úgyis el fog menni. A hercegnőt pedig va­lami boldogság-féle érzés fogta el. Már hetek óta nem történt vele semmi, hallgattak, sétál­tak, olvastak, most aztán egyszerre tele lett a szíve ezzel az ötlettel: együtt menni, együtt sír­ni szegény idegenekkel, valahogy együtt­ fájni az egész emberiséggel, valahogy testvérnek érezni magát minden bánatos emberrel, vala­hogy lágyan, finoman, jóságosan beleolvadni az emberiség nagy sírásába, ebbe az egész szomo­rú, őszi világba, nem tudni, kit visznek, előtte, csak kísérni ki, a virágos temetőbe, talán karon is fogni valamelyik öreg asszonyt, megsimo­gatni, valakinek egy kis pénzecskét adni, tud­ja isten . . . eljönni a szomorú orosz lányok ne­vében, váratlanul idecsöppenni, senki ne tud­ja, kicsoda, micsoda . . . aztán köszönni, eltűn­ni, hazamenni, lehunyni a szemét és sokáig úgy ülni. Már rajta volt a fekete ruhája, testhezál­ló, egyszerű angol ruha, akkor megint kiné­zett az ablakon. Abban a pillanatban hozták ki a koporsót. A kapuból sokan tódultak ki, mind feketében: egyszerű asszonyok, munkásforma emberek, s mikor a kocsi elindult, hármasával­­négyesével összefogózva, lehajtott fejjel bandu­koltak utána. Égő-sárgán fénylett a nap, az arcok pirosak voltak tőle a sok feketeség közt és a kis kerek francia csináltvirág-koszorúk olyanok voltak a fekete kocsin, mintha színes cukorsütemények, olcsó torták lettek volna. Egy fiatal­ember hangosan sírt közvetlenül a kocsi mögött, két asszony közt. Eltakarta az arcát. — Ez a férje, — mondta a szobalány. A hercegnő búcsúzott Pamelától: — Öt óra körül itthon leszel. Majd las­san megyek utánuk az utcán és egy fordulónál észrevétlenül közibük állok . . . Fehér arca lassan kipirosodott. — Tudom, — mondta, miközben fekete keztyűt húzott, — hogy ez nem jótétemény, hogy ezzel nem segítek senkin ... de elviszem a beteg szivemet hozzájuk ... ezt a tele szive­met . . . csak velük menni, velük menni. — Au revoir — hangzott halkan a boro­gatás alól. A cseléd lekisérte Olga hercegnőt. A cseléd kis piros arcán két egészséges rasztkönny gurult lefelé, a szája lehúzott fejébe. — Milyen jó a hercegnő, — mond lenkén. A kapuból utána nézett, mikor átment a kocsik közt a túlsó oldalra. A állt mögötte. — A hercegnő egy szent lány­o­n a cseléd és lélekszakadva szaladt föl vb negyedik emeletre, hogy utána nézhesse. A hercegnő akkor érte utól a szél menetet, mikor a kocsi egy szűk utcába f­­iromba, magas házak közé, ah­ol még több­ség volt a szűk gyalogjárón és ahol am­­­bór járt, hogy alig tudott előre jutni. Eg­y gyalogjárón ment velük, aztán egy da a gyalogjáró mellett. Egy kis kerek téren nagy volt a forgalom, egyszerűen közili lőtt. Párisban mindenki köszön a halott ezért a kocsi után ballagó gyászolók sze jobbra-balra nézdegélni. Száz meg száz emelkedik, ezt nézik, jól esik nekik. Ú1 g. cégnő is, hogy belekerült a kis csapatig,­­ami meleget érzett, hogy a sok idegen k­arccal köszönt nekik. Már elérte azt, akart, egészen egygyé olvadt velük, a Sághoz tartozott, hirtelen megtelt a mellé torkatájéka azzal a bánatos­ édes szoron, ami a sírást élvezetté teszi a megtépett­­ számára, s a következő percben már bő égen omlott a könny a szeméből és egy énekelni kezdett a szívében az elmúlt testü­léke, az a néhány esztendő, ami azóta élt az október, Pak­s, a magányosság, a jó­ség, a durva ujjal korán megpengetett idegrendszernek az a megnyugodni nem reszkető zengése, ami az asszonyoknál a élet estéjén is meg-megrezdül néha, hiva váratlanul, valami semmiségre, fájni ké­­szál rezeda szagára. Három férfi ment előtte, az egyik Pesti Hírlap­­____________1913. szeptember 2., kede * Az új pártalakulás. Gróf Andrássy Gyula nyilatkozata Az ország közvéleménye és a p­ pártok nagy érdeklődéssel várják az Anc párt megalakulását. A párt szeptember negyedikén alakul m­eg, az alakulás ha meg van már állapítva, a főváros kise kerületében, a Springer-párt közhelyist lesz az országos gyűlés. A kormánypártot idegességgel nézik az új alakulást és tent­­us, valótlan híresztelésekkel igyekeznek véleményt megtéveszteni, így a kormái­net újságja azt írja, hogy gróf Andrássy a csatlakozásra felszólított egyik előkelő kustól, Wek­erle Sándor volt miniszterei kosarat kapott, továbbá hogy gróf An Gyula a saját párthiveivel szemben azt­láspontot foglalta el, hogy az őszszel­­fö hagyni a passzív rezisztenciával és be­kel­ni a kép­viselőházba, a tárgyalásokban részvétel végett. Ezekre a hírekre vonatk­ozóf Andrássy Gyula a következő kijelenti­­e Az Est munkatársa előtt: — A visszautasítások híréből egy sz igaz, semmiféle ..fájdalmas , kosarat“ nem­­ senkitől. Wekerle Sándort nem is szólította hogy az uj alakulásban résztvegyen, mert ti sem van róla, hogy Wekerle az aktív polit ma még nem kíván résztvenni s ezért nem közifi semmiféle párthoz. A fia különbél,­ Weker­le Sándor, belépett az­­uj pártba. — Hogy mit fogunk csinálni az ős­­sz olyan taktikai kérdés, amelyről akkor sem­­ ma nyilatkozni, ha a párt már megalakult mert hiszen az ilyen taktikai kérdésben min utolsó percben szokás határozni. Minthogy ma még a párt sincs meg, egyszerűen név arról beszélni, hogy mi lesz a taktikájá­val októberben. Majd n­a a kérdés aktuálissá vál­tot fog a párt róla határozni, de határ se lehet előre feihirdetni. — Mit szól a kegyelmes úr a kormány, hoz a bécsi félhivatalos útján közzétett tényév­hez, hogy ha az ellenzék az őszszel nem meg

Next