Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)

1913-10-16 / 245. szám

Budapest, 1813. XXXI. évfolyam, 245. (12.175.) szám. Csütörtök, október 16. ELŐFIJTETÉSI ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: ^ Budapest, Váci-körút 78. Az apró hirdetésekre vonatkozó _ mint“dITMnDAA.32',k ■w* »«** «a*** münden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A kettérepett államtitkár. Nem halálos egyéni tragédiát akarunk bejelenteni, világért sem. Csak az esett meg, hogy Jeszenszky Sándor miniszterelnöki ál­lamtitkár úrnak annyi nagy titokkal terhelt szíve kettérepedt. Rendes polgári viszonyok között egy megrepedt szív a legsúlyosabb pa­­thológiai tünet, de a változó főnökök és nem változó kormányrendszer hű szolgálatában fe­gyelmezett államtitkári szív puhányszerv, szí­vós szerv. Tehát, mint a puhányélet adataiból tudjuk, a kettérepedés után valószínűleg csak az következik, hogy az államtitkári hű kebelben ezután két külön nőtt szív fog kétfelé dobogni. Egyelőre konstatálnunk lehet, hogy ez a saját­ságos szívkatasztrófa épen akkor történt, ami­kor az államtitkár úr a margitszigeti játékbank minden eddigit felülmúló, valósággal szédítő panamája dolgában egy kétségtelenül illetékes nyilatkozatot kívánt a sajtó számára megírni. Igazi koronatanú minőségében szilárdan majd­nem végig is írta, akkor hirtelen jött a repedés, szív és papiros szétszakadtak és amit az ál­lamtitkár úr az egyik tendenciával az előbbi miniszterelnök érdekében kezdett, azt ellen­kező tendenciával a jelen miniszterelnök érdeke szerint kellett befejeznie. Nem számít ez végze­tes tragikumnak egy modern közéleti elvek sze­rint berendezett államtitkári pályán. Kíván­juk, hogy Jeszenszky Sándor úr jó egészséggel állja meg a szolgálati hűség e furcsa próbáját. De az eset önmagában oly általános jelentő­ségű, az a mód, ahogyan történt, az az idő, ami­kor történt, olyan összesített szimptómává, sőt oly összefoglaló szimbólummá dagasztják az emberek szemei előtt, mintha közéletünk min­den elfajult kórsága, a múlt és jelen öröklődő bűneinek teljes kapcsolata törne benne a nap­világra. Hogy is került Jeszenszky Sándor úr olyan fatális helyzetbe, hogy a volt és a jelen miniszterelnök között hűséges szívét megoszta­ni ne tudja? Hogy eshetett meg ő rajta, aki pedig az egymásután következő kormányok alatt egyazon változhatlan tételvnek, a többségi korrupciónak fölavatott képviselője maradt, hogy főnökei kedvéért önmagával kelljen el­lenkezésbe jutnia? Ez az államtitkár messzebb­ről nézve az átlagos közönség előtt amolyan szürke hivatalnokfajtának tetszik, aki soha nem lép ki a száraz bürokrata munkásság homályá­ból. Annál félelmetesebb a hírneve azok között a közéleti elemek között, amelyekből a mi ren­des parlamenti miliőnk kialakul. Ez az állam­titkár nem mutat többet bárki vásári bizomá­nyosnál, de olyan vásári ügynök, aki gabona,, gyapjú, értékpapírok vétele helyett felsőbb megbízásra a legfényesebb parlamenti többsé­geket tudja megvásárolni. A közlelkiismeret­­nek piaci megbecsülése, az összes választói ön­érzeteknek tőzsdeszerű osztályozása, a mandá­tumok beszerzése és szétosztása reá van bízva és ebből a célból rendelkezésére bocsátják azo­kat az indok milliókat, amelyeket a kormányok a korrupció legbűzösebb csatornáiból kaparnak össze. Ilyen rendkívüli hivatást teljesített már a régi szabadelvű párthatalom érdekében, ilyest az új munkapárti „kizárólagos“ parla­mentarizmus szolgálatában. Bizonyára egyik miniszterelnök úgy adja át a másiknak, mint fölötte diszkrét, fölötte megbízható és ami fő, mint a maga külön kényes munkájában önzet­lenül ügybuzgó hivatalnokot. Valóban, magunk is méltó respektussal viseltetünk az államtitkár úr magánjelleme iránt, hogy kirendelve az or­szágos vesztegetési hadjárat legfőbb intézőjé­nek, a piszkos üzelmek áradatában, annyi illa­tos milliók kezelésében soha olyan gyanú nem illethette, mintha saját anyagi előnyéért egyet­len fillér is tapadna pénzekben vájkáló ujjaihoz. Ám hiába intézi el nagy dolgát szerény és szegény hivatalnok módjára, neve már be van iktatva mint egy végtelen országos korrupció történelmi héroszáé. A legerőteljesebb miniszter­­elnökök mellett ő volt mindig a kormányrend­­szer atlaszi hordozója. Mint ahogy Kossuth Lajos mondotta egyik londoni beszédében tenyerét ki­nyújtva, ezen a kézen nyugodott egy órában a Habsburg-ház sorsa, Jeszenszky Sándor még nagyobb önérzettel mutathatná föl tenyerét:­­ime, ezen a tenyéren, amelyen megszámlálatlan milliók folytak át, nyugszik állandóan Magyar­­ország sorsa. Mi­ történt most, hogy a hivatalos örökkévalóságra rendelt monumentális alak, egymásután következő kormányok föntartó osz­lopa, oly szégyenletesen megingott, hogy most ide-oda dü­löng két egymásra következett mi­niszterelnök között? Akik irányában egyiktől a másikhoz a teljes, csorbítatlan örökséget, a vál­tozatlan birtokállományt ő őrzi és ő garantálja? Hiányzik talán valami a megvásárolt és lelt.­ Az édesanya. Irta: PÁSZTOR JÓZSEF. Bajkai kétségbeesetten ült be a vonat fül­kéjébe. Szerencsére egyedül volt. Ingerülten gondolt arra az eshetőségre, hogy valami idegen kíváncsisággal, barátságos arccal közeledik majd hozzá a vonaton s ő kénytelen lesz az os­toba és megszokott kérdésekre válaszolni. Három napja nem volt már otthon, ami­óta a feleségével összeveszett. Akkor a sze­mébe kiáltotta a feleségének, hogy soha többé nem fogja látni. Valami csekélységen vesztek össze. Nagyon meg kellett volna erőltetnie az agyát, hogy eszébe jusson: tulajdonképen mi volt az igazi oka összetűzésüknek. Azóta a fáj­dalomnak, a sértett önérzetnek, a türelmetlen­ségnek és kétségbeesésnek annyi rohanó hullá­ma tarajzott át a lelkén, hogy a pár napos ese­mények a messze múltba tűntek el. A feleségére már nem haragudott, de fájó lemondással gondolt rá. Úgy érezte, hogy a felesége nem volt elég jó, eléggé megbocsátó és nőies, amikor elengedte. Vagy talán már nem is szerette? Ez a kérdés, ami különösen hajszol­ta és minden percét fölzaklatta. Ha visszagondolt szerelmi életük gyön­gédségeire, ezek a gondolatok még jobban fáj­tak neki s csak fölindulással tudta ezeket a múltba tű­nt szépségeket és édességeket fölidézni. Az első éjjelt kávéházban próbálta eltöl­teni, de ez nem sikerült. A lapokkal hamar vég­zett, mert amint valamelyiket a kezébe vette, hamarosan le is tette. Amint olvasni kezdett, a szeme előtt összefutottak a betűk, észrevette, hogy semmi sem tudja lekötni. Alig értet­t meg néhány mondatot, újra hatalmába kerítette a zaklató fájdalom. Éjfél után hotélbe ment, de reggelig nem tudott aludni. Reggel azután kimerülten el­aludt néhány órát. Mikor fölébredt s a szokat­lan, rideg környezetet meglátta, érezte, hogy ezt soha nem tudja elviselni. Érzékeny, finom lelkű ember volt, aki sok­kal mélyebben szántott bele a benőséges szerel­mi életbe, semhogy most egyszerre szakítani tudott volna eddigi életével és érzéseivel. Néha kipirult az arca s boszára gondolt. Hiszen ezelőtt, néha, langyos tavaszi illatot le­helő estéken, amikor néhány szabad pillanatot élvezve az utcákon csatangolt, sokszor feltüzelt ő benne is a vágy, ha most hirtelen egy kedves, szép, fiatal nővel találkozna, akinek ő is meg­tetszene, aki nem kérdezné, hogy ő ki, mi, csak azt akarná, amit ő: élvezni nehény pillanatnak titkos, ismeretlen, forró izgalmait ... De soha sem csalta meg a feleségét. Sőt ilyenkor otthon mindig valami szomorú önvád fogta el, amikor a vacsorához leült s a felesége kedvesen, meleg érdeklődéssel és bizalommal eltelve kérdezgette, hogy merre járt, mit csinált. Szerette volna ilyenkor megvallani a fele­ségének, hogy rossz gondolatai voltak, de érez­te, hogy az asszonyt ezzel megbántaná, ezért inkább hallgatott. Éjjel valami mulatóba tért be, ahol nőt­len kora óta nem volt. De alig hogy megitta a feketéjét s valami nő közeledett feléje, hirtelen fizetett és elrohant. Kint nagyot lélegzett s a szemébe könny szökött. — Nem. Nem bírom szeretet nélkül — susog',a halkan fájdalmasan­­ította az utcákat anélkül hogy a járókelő­ket észrevette volna. A kocsizörgés, az emberi hang, az utcasöprőgép zakatolása mind úgy tű­nt fel neki, mintha álomban hallaná. Néha keserűen fölsóhajtott: — El kell válni! Véget kell vetni ennek a helyzetnek, akkor majd beletörődöm. És most gyötrődve vádolta a feleségét: — Sohasem értett meg . . . Ha megértett volna, nem engedne el magától, akárhogy meg­sértettem. Megsérthetik-e egymást azok, akik egymást szeretik? Harmadnap egyszerre maga sem tudta hogy, hazafelé vette az útját. Már a házuk előtt állt és szinte ösztönszerűleg, valami tompa ká­bulatban föl akart menni. De hirtelen megdöb­benve állt meg. Egyszerre dacos lett. A felesége bizonyosan hideg arccal fogadná s ez megöl­né őt. Szomorúan visszafordult s a hotelbe akart menni, de hirtelen mást gondolt, ami egy kicsit megnyugtatta. Hazamegy az édesanyjá­hoz. Egy darabig otthon marad, aztán beletörő­dik a helyzetébe. Az édesanyjának lassan, szé­pen elmond mindent s mellette talán meg is békés. Mikor a kis város felé közeledett a vonat, ahol az anyja lakott, újra fájdalmas érzések ro­hanták meg. Minden fát, tanyát ismert erre. A távolban ködlő tornyokat, a kis őrházak előtt mereven álló baktereket. A sze­liden legelésző nyájakat, a vízbe tükröző füzeseket, a lágy szí­neket, a csöndes beszédet, a mezőkön fölhangzó kiáltásokat. Milyen boldog és büszke volt, mikor a fe­leségét néhány évvel ezelőtt legelőször idehozta. Úgy érezte, hogy az egész város izgalommal, ünneplőben várja. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal.

Next