Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)
1913-10-16 / 245. szám
Budapest, 1813. XXXI. évfolyam, 245. (12.175.) szám. Csütörtök, október 16. ELŐFIJTETÉSI ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: ^ Budapest, Váci-körút 78. Az apró hirdetésekre vonatkozó _ mint“dITMnDAA.32',k ■w* »«** «a*** münden nap. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A kettérepett államtitkár. Nem halálos egyéni tragédiát akarunk bejelenteni, világért sem. Csak az esett meg, hogy Jeszenszky Sándor miniszterelnöki államtitkár úrnak annyi nagy titokkal terhelt szíve kettérepedt. Rendes polgári viszonyok között egy megrepedt szív a legsúlyosabb pathológiai tünet, de a változó főnökök és nem változó kormányrendszer hű szolgálatában fegyelmezett államtitkári szív puhányszerv, szívós szerv. Tehát, mint a puhányélet adataiból tudjuk, a kettérepedés után valószínűleg csak az következik, hogy az államtitkári hű kebelben ezután két külön nőtt szív fog kétfelé dobogni. Egyelőre konstatálnunk lehet, hogy ez a sajátságos szívkatasztrófa épen akkor történt, amikor az államtitkár úr a margitszigeti játékbank minden eddigit felülmúló, valósággal szédítő panamája dolgában egy kétségtelenül illetékes nyilatkozatot kívánt a sajtó számára megírni. Igazi koronatanú minőségében szilárdan majdnem végig is írta, akkor hirtelen jött a repedés, szív és papiros szétszakadtak és amit az államtitkár úr az egyik tendenciával az előbbi miniszterelnök érdekében kezdett, azt ellenkező tendenciával a jelen miniszterelnök érdeke szerint kellett befejeznie. Nem számít ez végzetes tragikumnak egy modern közéleti elvek szerint berendezett államtitkári pályán. Kívánjuk, hogy Jeszenszky Sándor úr jó egészséggel állja meg a szolgálati hűség e furcsa próbáját. De az eset önmagában oly általános jelentőségű, az a mód, ahogyan történt, az az idő, amikor történt, olyan összesített szimptómává, sőt oly összefoglaló szimbólummá dagasztják az emberek szemei előtt, mintha közéletünk minden elfajult kórsága, a múlt és jelen öröklődő bűneinek teljes kapcsolata törne benne a napvilágra. Hogy is került Jeszenszky Sándor úr olyan fatális helyzetbe, hogy a volt és a jelen miniszterelnök között hűséges szívét megosztani ne tudja? Hogy eshetett meg ő rajta, aki pedig az egymásután következő kormányok alatt egyazon változhatlan tételvnek, a többségi korrupciónak fölavatott képviselője maradt, hogy főnökei kedvéért önmagával kelljen ellenkezésbe jutnia? Ez az államtitkár messzebbről nézve az átlagos közönség előtt amolyan szürke hivatalnokfajtának tetszik, aki soha nem lép ki a száraz bürokrata munkásság homályából. Annál félelmetesebb a hírneve azok között a közéleti elemek között, amelyekből a mi rendes parlamenti miliőnk kialakul. Ez az államtitkár nem mutat többet bárki vásári bizományosnál, de olyan vásári ügynök, aki gabona,, gyapjú, értékpapírok vétele helyett felsőbb megbízásra a legfényesebb parlamenti többségeket tudja megvásárolni. A közlelkiismeretnek piaci megbecsülése, az összes választói önérzeteknek tőzsdeszerű osztályozása, a mandátumok beszerzése és szétosztása reá van bízva és ebből a célból rendelkezésére bocsátják azokat az indok milliókat, amelyeket a kormányok a korrupció legbűzösebb csatornáiból kaparnak össze. Ilyen rendkívüli hivatást teljesített már a régi szabadelvű párthatalom érdekében, ilyest az új munkapárti „kizárólagos“ parlamentarizmus szolgálatában. Bizonyára egyik miniszterelnök úgy adja át a másiknak, mint fölötte diszkrét, fölötte megbízható és ami fő, mint a maga külön kényes munkájában önzetlenül ügybuzgó hivatalnokot. Valóban, magunk is méltó respektussal viseltetünk az államtitkár úr magánjelleme iránt, hogy kirendelve az országos vesztegetési hadjárat legfőbb intézőjének, a piszkos üzelmek áradatában, annyi illatos milliók kezelésében soha olyan gyanú nem illethette, mintha saját anyagi előnyéért egyetlen fillér is tapadna pénzekben vájkáló ujjaihoz. Ám hiába intézi el nagy dolgát szerény és szegény hivatalnok módjára, neve már be van iktatva mint egy végtelen országos korrupció történelmi héroszáé. A legerőteljesebb miniszterelnökök mellett ő volt mindig a kormányrendszer atlaszi hordozója. Mint ahogy Kossuth Lajos mondotta egyik londoni beszédében tenyerét kinyújtva, ezen a kézen nyugodott egy órában a Habsburg-ház sorsa, Jeszenszky Sándor még nagyobb önérzettel mutathatná föl tenyerét:ime, ezen a tenyéren, amelyen megszámlálatlan milliók folytak át, nyugszik állandóan Magyarország sorsa. Mi történt most, hogy a hivatalos örökkévalóságra rendelt monumentális alak, egymásután következő kormányok föntartó oszlopa, oly szégyenletesen megingott, hogy most ide-oda dülöng két egymásra következett miniszterelnök között? Akik irányában egyiktől a másikhoz a teljes, csorbítatlan örökséget, a változatlan birtokállományt ő őrzi és ő garantálja? Hiányzik talán valami a megvásárolt és lelt. Az édesanya. Irta: PÁSZTOR JÓZSEF. Bajkai kétségbeesetten ült be a vonat fülkéjébe. Szerencsére egyedül volt. Ingerülten gondolt arra az eshetőségre, hogy valami idegen kíváncsisággal, barátságos arccal közeledik majd hozzá a vonaton s ő kénytelen lesz az ostoba és megszokott kérdésekre válaszolni. Három napja nem volt már otthon, amióta a feleségével összeveszett. Akkor a szemébe kiáltotta a feleségének, hogy soha többé nem fogja látni. Valami csekélységen vesztek össze. Nagyon meg kellett volna erőltetnie az agyát, hogy eszébe jusson: tulajdonképen mi volt az igazi oka összetűzésüknek. Azóta a fájdalomnak, a sértett önérzetnek, a türelmetlenségnek és kétségbeesésnek annyi rohanó hulláma tarajzott át a lelkén, hogy a pár napos események a messze múltba tűntek el. A feleségére már nem haragudott, de fájó lemondással gondolt rá. Úgy érezte, hogy a felesége nem volt elég jó, eléggé megbocsátó és nőies, amikor elengedte. Vagy talán már nem is szerette? Ez a kérdés, ami különösen hajszolta és minden percét fölzaklatta. Ha visszagondolt szerelmi életük gyöngédségeire, ezek a gondolatok még jobban fájtak neki s csak fölindulással tudta ezeket a múltba tűnt szépségeket és édességeket fölidézni. Az első éjjelt kávéházban próbálta eltölteni, de ez nem sikerült. A lapokkal hamar végzett, mert amint valamelyiket a kezébe vette, hamarosan le is tette. Amint olvasni kezdett, a szeme előtt összefutottak a betűk, észrevette, hogy semmi sem tudja lekötni. Alig értett meg néhány mondatot, újra hatalmába kerítette a zaklató fájdalom. Éjfél után hotélbe ment, de reggelig nem tudott aludni. Reggel azután kimerülten elaludt néhány órát. Mikor fölébredt s a szokatlan, rideg környezetet meglátta, érezte, hogy ezt soha nem tudja elviselni. Érzékeny, finom lelkű ember volt, aki sokkal mélyebben szántott bele a benőséges szerelmi életbe, semhogy most egyszerre szakítani tudott volna eddigi életével és érzéseivel. Néha kipirult az arca s boszára gondolt. Hiszen ezelőtt, néha, langyos tavaszi illatot lehelő estéken, amikor néhány szabad pillanatot élvezve az utcákon csatangolt, sokszor feltüzelt ő benne is a vágy, ha most hirtelen egy kedves, szép, fiatal nővel találkozna, akinek ő is megtetszene, aki nem kérdezné, hogy ő ki, mi, csak azt akarná, amit ő: élvezni nehény pillanatnak titkos, ismeretlen, forró izgalmait ... De soha sem csalta meg a feleségét. Sőt ilyenkor otthon mindig valami szomorú önvád fogta el, amikor a vacsorához leült s a felesége kedvesen, meleg érdeklődéssel és bizalommal eltelve kérdezgette, hogy merre járt, mit csinált. Szerette volna ilyenkor megvallani a feleségének, hogy rossz gondolatai voltak, de érezte, hogy az asszonyt ezzel megbántaná, ezért inkább hallgatott. Éjjel valami mulatóba tért be, ahol nőtlen kora óta nem volt. De alig hogy megitta a feketéjét s valami nő közeledett feléje, hirtelen fizetett és elrohant. Kint nagyot lélegzett s a szemébe könny szökött. — Nem. Nem bírom szeretet nélkül — susog',a halkan fájdalmasanította az utcákat anélkül hogy a járókelőket észrevette volna. A kocsizörgés, az emberi hang, az utcasöprőgép zakatolása mind úgy tűnt fel neki, mintha álomban hallaná. Néha keserűen fölsóhajtott: — El kell válni! Véget kell vetni ennek a helyzetnek, akkor majd beletörődöm. És most gyötrődve vádolta a feleségét: — Sohasem értett meg . . . Ha megértett volna, nem engedne el magától, akárhogy megsértettem. Megsérthetik-e egymást azok, akik egymást szeretik? Harmadnap egyszerre maga sem tudta hogy, hazafelé vette az útját. Már a házuk előtt állt és szinte ösztönszerűleg, valami tompa kábulatban föl akart menni. De hirtelen megdöbbenve állt meg. Egyszerre dacos lett. A felesége bizonyosan hideg arccal fogadná s ez megölné őt. Szomorúan visszafordult s a hotelbe akart menni, de hirtelen mást gondolt, ami egy kicsit megnyugtatta. Hazamegy az édesanyjához. Egy darabig otthon marad, aztán beletörődik a helyzetébe. Az édesanyjának lassan, szépen elmond mindent s mellette talán meg is békés. Mikor a kis város felé közeledett a vonat, ahol az anyja lakott, újra fájdalmas érzések rohanták meg. Minden fát, tanyát ismert erre. A távolban ködlő tornyokat, a kis őrházak előtt mereven álló baktereket. A szeliden legelésző nyájakat, a vízbe tükröző füzeseket, a lágy színeket, a csöndes beszédet, a mezőkön fölhangzó kiáltásokat. Milyen boldog és büszke volt, mikor a feleségét néhány évvel ezelőtt legelőször idehozta. Úgy érezte, hogy az egész város izgalommal, ünneplőben várja. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal.