Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)
1913-10-16 / 245. szám
________________________ filag fölvett „halott lelkéiből?“ Dehogy. Együtt van meg nem bontva, új munkára befogva az egész munkapárti többség, rendületlenül kitartva Tisza István mellett, úgy, ahogy annak idején Khuen jó pénzen beszereztette és Lukács László átvette. Mégis itt, a margitszigeti panamabotrányban, Jeszenszky Sándor úrnak, a hű, diszkrét, megbízható hivatalnoknak olyan szerepe alakul ki a már ismert konkrét tényekből, hogy nemcsak valamelyik főnöke irányában vétkes megbízhatlanságot lehet rásütni, de akadnak olyan ügyfelek is, akik nagyszerű alkotmány vásárló, többségszerző ügynökségét csúnya becsapások vádjával illetik. Mert forgathatjuk Jeszenszky nyilatkozatát jobbra-balra, első esetben azt kellene megállapítanunk, hogy Tisza Istvánnak, jelenlegi főnökének, könnyebb mentése végett hazug ódiumot hárít Lukács Lászlóra, előbbi főnökére, másik esetben meg azt, hogy csalárdul visszaélt Tisza István nevével avégből, hogy a szigeti játékbankra pályázó társaság millióit a pártkassza korrupciós céljaira megtarthassa. A játékbankos részvénytársaságnak ebben az ügyben közzétett szabatos nyilatkozatai és biztos tanúságai után ebben az irányban semmi kétség nem foroghat fönn. Az ország nem fölötte kiváncsi arra, hogy a kettérepedt szivű államtitkár hogyan szabadul ki a kettős miniszterelnöki dilemmából. Bezzeg eljutott ő is oda, ahol befejezheti szent történelmi misszióját. Mi a magyar közvéleménynek, sőt talán az egész művelt világnak érzése az ő sokszoros és megismételt működése irányában, azt mindenütt, benn és künn csak az egy szó fejezi ki: undor, undor, undor! De ő hű, megbízható, tisztes hivatalnok volt főnökei irányában, az állandó, eleven kapcsolat Khuentől Lukácshoz, Lukácstól Tiszához. Ha most a halmozódó szégyenteljes leleplezések folytán volt és jelenlegi főnökei egymás rovására igyekeznek a csávából menekülni, mindkettő irányában pedig neki kell a minden cégéres bűnnel terhelt bűnbakul is odalapulni, bizony akkor dicsőséges hivatásának is vége. Ha tanácsunkra tud hallgatni, csak álljon is odább mentői sietősebben és írja meg mentői hamarább, különböző főnökei alatt teljesített honfoglaló üzleteiről és ezekben való páratlan tapasztalatairól bizonyára Most mint a tolvaj, szégyenkezve, szomorúan surrant át a perronon. Kocsiba ült s az édesanyja házához hajtozott. Az anyja aggódva ölelgette: — Csak nincs valami baj . . . Sápadt az arcod? Bajkai mosolyogva csókolt kezet az anyjának. Az szive nagyot dobbant, amint mondta: — Semmi baj, édesanyám . . . .— Majd később — gondolta magában — majd később mindent elmond, de most el sem tudta volna kezdeni. • És most így távol, az édesanyja tiszta, puritán, de beszédes otthonában, még jobban megrohanta a fájdalom. Látta a fiatalkori arcképét a falon. Hát ő volt ez a kérkedő tacskó, aki azt hitte akkor, hogy övé az egész világ? Majd a feleségének egy leánykori arcképe tűnt a szemébe. Egy kicsit hideg, várakozó ez az arc. Mintha keresne valamit. Egy kicsit tétova, mint azoké a nőké, akik várnak valamit az élettől s nem tudják, megkapják-e majd. Meleg hullám öntötte el az arcát s egyúttal hirtelen összefazsalodott a szive. Mennyivel szebb, melegebb, kívánatosabb most az arca! Amint a jegyességük alatt fölvett fényképüket megpillantotta a falon, egy kicsit elmosolyodott. Milyen idegen két ember így egymás mellett. A leány arca félénk, elfogult, ő maga pedig egy kicsit ostobán mosolyog. De amikor a képen a leány szoknyája egy ismert gyűrődését meglátta, hirtelen fölhevült. Hogy szerette ezt a kisszoknyácskát! Legtöbb ritmusa volt ebben az asszony lábainak. Legszebben járt ebben. Az ilyen ruhadarabot őrizni kellene, mert egy kor van ebben elrejtve. A leány minden szűzi bája. A szűz egy másik ember, egy másforma lény de nem birja. — Sok mindenféle dolga van — felelt halkan, majd gyorsabban, melegebben tette hozzá. — Én meg nagyon akartam már édesanyámat látni. Hirtelen lehajolt az anyja kezéhez és megcsókolta. — Örülök, édes fiam, nagyon örülök — mondta az öreg asszony csillogó szemmel. — Bár Teruskát is szerettem volna látni . . . Annál inkább örülök, mert rólatok mindig csak jót hallok . . . Sándoréknál már megint bajok vannak, a bátyádéknál. — Sándoréknál? — susogta az anyja után Bajkai. — Az asszony miatt — folytatta az öregasszony. Aztán szomorúan legyintett a kezével. — Talán válnak is. Hirtelen könnyes lett a szeme és a fejét lehajtotta. Bajkai megsajnálta az anyját. Uj érzések támadtak a telkében. Szánakozva, vigasztalva mondta: — Csak nem sir, édesanyám ... Majd' lesz valahogy . . .— Hát persze — felelte az öregasszony — De mégis fáj. Törölgette a szemét s lassan földerülő arccal mondta: — Slidd el, inkább azért sírok, hogy látlak és arra gondolok: Íme, a boldog fiam. íme, az én boldog, jó fiam, akinek megaranyozta az életét egy nagyon szép, egy nagyon jó asszony. Végigsimitotta a fia arcát s a szemébe nézve, gyöngéden kérdezte: — Nincsen semmi baj nálatok, édes fiam? Bajkai remegve, a szemét lehunyva felelte: — Semmi baj. — Ne is tegyen! Adja isten, hogy ne legyen! — sóhajtott fel az öregasszony. Majd boldogan karolt bele a fiúba: — Gyere — kiáltotta frissen — mutatok valamit. Ezzel hirtelen az éléskamrába vezette a fiát s a polcon nagy tömegben sorakozó befőttek felé mutatott: — Nézd ezt a sok szép befőttet! Mind Teruskának csináltam. Mind, mind! Van itt meggy, barack, dió, minden! Bajkai szíve hevesen vert. — De édesanyám . . . — Egy szót se. Boldog vagyok, hogy küldhetek valamit. Aztán te is eszel belőle. Látod, nekem jól esik az a gondolat, hogy te is eszel belőle. — Aztán nézd, mutatok még valamit! — folytatta egészen fölvidulva s fiát egy szekrény elé vezette. Kinyitotta annak ajtaját s belemutatott. — Nézd, régi csipkéimet mind beledolgoztattam finom fehérneműkbe. Értékes, régi csipkék ám ezek. Van közöttük százéves velencei is. Karácsonyra küldöm Teruskának, de meg ne mond neki! Tudom, hogy imádja a csipkés holmit. Nekem pedig már nem kell. _____Pesti hírlap_____ 1913. október 16., csütörtök, bőségessé váló emlékiratait. Ez a hálás feladat még kárpótolhatja is majd azért a csúf hálátlanságért, amelylyel fölebbvalói és az általa teremtett többség iránta tanúsítanak. Talán kárörömmel gondolhat arra is, micsoda jövő vár erre a többségre, ha távoztával a pártkassza bálványa is leomlik. Jk. helyzet. (Függetlenségiek a Házban.— Hol van a másfél millió? — Albánia.) A politikai helyzet közepén ma az a játékbank áll, amely kapuit nem nyitja meg soha, de amely kapunyitás nélkül is közjogi szerepet játszott hazánkban, punkapénzével részt vett a közélet irányításában. Játékmestere nem gereblyéz be finom sikkasztó uraktól ugyan még aranyakat és bankókat, de kegyelmes miniszteri kezekhez akkora baksist fizetett, amelyből lehetett suggestív befolyással tenni választókra és egyéb elvhű férfiakra. Épen csak az hiányzott még a félbemaradt játékbank közjogi szerepéhez, hogy díszpolgárt is válaszszon, akinek arcképe ott lógott volna a lovacskák ragyogó termében. Ez a testetlen, testet nem öltött és csak nagy bankók alakjában jelentkezett bank a jövő kialakulásának jegesedési központja. A függetlenségi pártban ugyanis nagy kedv mutatkozik arra, hogy összehivassák a Házat és bemenjenek az ülésre, megkérdezni a kormányt és a munkapártot, hogy mi is van azzal a másfél millióval, amelyik magánpénzből tett közpénz, hogy rejtelmes módon eltűnt magánpénzzé váljék ismét. Nem a tárgyalásnak Gerő kapitány által elvágott fonalát akarják összekötözni a függetlenségiek, csupán számon akarják kérni a kormánytól és annak pártjától a közjogi tényezővé előléptetett punkapénzt. E napra jó volna szabadságolni a haderőhöz tartozó tiszt urakat és altiszteket, valamint a legénységet, mert ne tessék elfeledni, hogy ezek valamennyien a király és a haza védelmére esküdtek fel — egyetlen egy katonai eskü sem létezvén a pinkapénzről. Csak nem kívánják, hogy ezután a jelmondat ez legyen: Királyért és hazáért, valaöntudatlan gráciája... Egy olyan kor illata, ami soha többé vissza nem jön . . . Az édesanyja kávét hozatott be. Újra megölelte a fiát és csodálkozva kérdezte: — Hát Teruska? Bajkai lesütötte a szemét, majd erőltetten mosolygott s újra fölemelve a szemét, mondta: — Jól van . . . — Dehát hogy miért nem jött haza ő is? Bajkai most az igazat akarta mondani, mint a vissza nem fizetett másfél millió kicsalt pénzecskéért. * « A kormány rideg és becsületes álláspontja az, hogy Lukács azt tett, amit tett, a kormány ellenben csak azért felelős, amit a jelenlegi kormány tett. Ez rideg és nemesen puritán álláspont, csakhogy kissé egyoldalú. Némileg hasonló ahhoz, mintha egy úr leütne egy embert, a másik úr meg elszedné a leütött úr pénzét és puritán egyszerűséggel kijelentené, hogy ahhoz a leütéshez neki igazán semmi köze, ő csak azért felelős, amit ő maga tett. S mikor azt kérdenék tőle, hogy hova tette a leütött ember pénzét, akkor sértődötten felpattanna: — Ez zsarolás! Szakasztott ez a jelenlegi eset. Lukács ismert geniális modorában kikaparta a másfélmilliót a bank zsebéből és azt a kormányok és munkapártok előkelő modorban elköltötték. Csak az első számú malackodás bűn a szemükben, a pénz megkeritése, a pénz elélvezése ellenben már úri dolog s teljesen fair a munkapárti lordok szemében az, hogy idegen emberek zsebéből kihalászott pénzen kormányozzák a maguk kis hajóját. Szép dolog is az, mikor egy igazi nagy úr, mint Tiszta István, nem törődik a profanum vulgus közvéleményével és ridegen visszavonul a maga előkelő és nemes zárkózottságába. Ez szép és imponál is mindenkinek. De a visszavonulás előtt illene megmondania, hogy hát hol is van az a másfélmillió? Mert előkelőnek is lenni, meg ezzel a súlyos váddal szemben a közönyöst játszani, épen olyan nehéz, mint anyává lenni és virágnak maradni. ♦ Olvasható, hogy mi tovább nera tűrjük az albán határok legázolását és hogy mi keményen meg fogjuk állani a sarat az albánok érdekében. Olvashatni, hogy mi fel vagyunk háborodva azon, hogy az albán határokat a szerbek nem tisztelik és türelmünknek végére értünk. Ez a „mi“ persze az osztrák-magyar monarchia, melynek nincs két lakója e percben, aki egyáltalán arra is gondolna, hogy van