Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 245-258. szám)

1913-10-16 / 245. szám

________________________ filag fölvett „halott lelkéiből?“ Dehogy. Együtt van meg nem bontva, új munkára befogva az egész munkapárti többség, rendületlenül kitart­va Tisza István mellett, úgy, ahogy annak ide­jén Khuen jó pénzen beszereztette és Lukács László átvette. Mégis itt, a margitszigeti pana­mabotrányban, Jeszenszky Sándor úrnak, a hű, diszkrét, megbízható hivatalnoknak olyan szerepe alakul ki a már ismert konkrét tények­ből, hogy nemcsak valamelyik főnöke irányá­ban vétkes megbízhatlanságot lehet rásütni, de akadnak olyan ügyfelek is, akik nagyszerű alkotmány vásárló, többségszerző ügynökségét csúnya becsapások vádjával illetik. Mert forgat­hatjuk Jeszenszky nyilatkozatát jobbra-balra, első esetben azt kellene megállapítanunk, hogy Tisza Istvánnak, jelenlegi főnökének, könnyebb mentése végett hazug ódiumot hárít Lukács Lászlóra, előbbi főnökére, másik esetben meg azt, hogy csalárdul visszaélt Tisza István nevé­vel avégből, hogy a szigeti játékbankra pályázó társaság millióit a pártkassza korrupciós cél­jaira megtarthassa. A játékbankos részvénytár­saságnak ebben az ügyben közzétett szabatos nyilatkozatai és biztos tanúságai után ebben az irányban semmi kétség nem foroghat fönn. Az ország nem fölötte kiváncsi arra, hogy a kettérepedt szivű államtitkár hogyan szabadul ki a kettős miniszterelnöki dilemmából. Bezzeg eljutott ő is oda, ahol befejezheti szent történel­mi misszióját. Mi a magyar közvéleménynek, sőt talán az egész művelt világnak érzése az ő­­ sokszoros és megismételt működése irányában, azt mindenütt, benn és künn csak az egy szó fejezi ki: undor, undor, undor! De ő hű, meg­bízható, tisztes hivatalnok volt főnökei irányá­ban, az állandó, eleven kapcsolat Khuentől Lukácshoz, Lukácstól Tiszához. Ha most a hal­mozódó szégyenteljes leleplezések folytán volt és jelenlegi főnökei egymás rovására igyekeznek a csávából menekülni, mindkettő irányában pedig neki kell a minden cégéres bűnnel terhelt bűn­bakul is odalapulni, bizony akkor dicsőséges hi­vatásának is vége. Ha tanácsunkra tud hall­gatni, csak álljon is odább mentői sietősebben és írja meg mentői hamarább, különböző főnö­kei alatt teljesített honfoglaló üzleteiről és ezek­ben való páratlan tapasztalatairól bizonyára Most mint a tolvaj, szégyenkezve, szomo­rúan surrant át a perronon. Kocsiba ült s az édesanyja házához hajtozott. Az anyja aggódva ölelgette: — Csak nincs valami baj . . . Sápadt az arcod? Bajkai mosolyogva csókolt kezet az any­jának. Az szive nagyot dobbant, amint mondta: — Semmi baj, édesanyám . . . .— Majd később — gondolta magában — majd később mindent elmond, de most el sem tudta volna kezdeni. • És most így távol, az édesanyja tiszta, puritán, de beszédes otthonában, m­ég jobban megrohanta a fájdalom. Látta a fiatalkori arc­képét a falon. Hát ő volt ez a kérkedő tacskó, aki azt hitte akkor, hogy övé az egész világ? Majd a feleségének egy leánykori arcképe tűnt a szemébe. Egy kicsit hideg, várakozó ez az arc. Mintha keresne valamit. Egy kicsit tétova, mint azoké a nőké, akik várnak valamit az élettől s nem tudják, m­egkapják-e majd. Meleg hullám öntötte el az arcát s egyúttal hirtelen összefa­­zsalodott a szive. Mennyivel szebb, melegebb, kívánatosabb most az arca! Amint a jegyességük alatt fölvett fényké­püket megpillantotta a falon, egy kicsit elmo­solyodott. Milyen idegen két ember így egymás mellett. A leány arca félénk, elfogult, ő maga pedig egy kicsit ostobán mosolyog. De amikor a képen a leány szoknyája egy ismert gyűrődését meglátta, hirtelen fölhevült. Hogy szerette ezt a kis­­szoknyácskát! Legtöbb ritmusa volt ebben az asszony lábainak. Legszebben járt ebben. Az ilyen ruhadarabot őrizni kellene, mert egy kor van ebben elrejtve. A leány minden szűzi bája. A szűz egy másik ember, egy másforma lény de nem birja. — Sok mindenféle dolga van — felelt halkan, majd gyorsabban, melegebben tette hozzá. — Én meg nagyon akartam már édesanyá­mat látni. Hirtelen lehajolt az anyja kezéhez és megcsókolta. — Örülök, édes fiam, nagyon örülök — mondta az öreg asszony csillogó szemmel. — Bár Teruskát is szerettem volna látni . . . Annál inkább örülök, mert rólatok mindig csak jót hallok . . . Sándoréknál már megint bajok van­nak, a bátyádéknál. — Sándoréknál? — susogta az anyja után Bajkai. — Az asszony miatt — folytatta az öreg­asszony. Aztán szomorúan legyintett a kezével. — Talán válnak is. Hirtelen könnyes lett a szeme és a fejét lehajtotta. Bajkai megsajnálta az anyját. Uj érzések támadtak a telkében. Szánakozva, vigasztalva mondta: — Csak nem sir, édesanyám ... Majd' lesz valahogy . . .­­— Hát persze — felelte az öregasszony — De mégis fáj. Törölgette a szemét s lassan földerülő arccal mondta: — Slidd el, inkább azért sírok, hogy lát­lak és arra gondolok:­ Íme, a boldog fiam. íme, az én boldog, jó fiam, akinek megaranyozta az életét egy nagyon szép, egy nagyon jó asszony. Végigsimitotta a fia arcát s a szemébe nézve, gyöngéden kérdezte: — Nincsen semmi baj nálatok, édes fiam­? Bajkai remegve, a szemét lehunyva felelte: — Semmi baj. — Ne is tegyen! Adja isten, hogy ne le­gyen! — sóhajtott fel az öregasszony. Majd boldogan karolt bele a fiúba: — Gyere — kiáltotta frissen — mutatok valamit. Ezzel hirtelen az éléskamrába vezette a fiát s a polcon nagy tömegben sorakozó befőt­tek felé mutatott: — Nézd ezt a sok szép befőttet! Mind Teruskának csináltam. Mind, mind! Van itt meggy, barack, dió, minden! Bajkai szíve hevesen vert. — De édesanyám . . . — Egy szót se. Boldog vagyok, hogy küld­­hetek valamit. Aztán te is eszel belőle. Látod, nekem jól esik az a gondolat, hogy te is eszel belőle. — Aztán nézd, mutatok még valamit! — folytatta egészen fölvidulva s fiát egy szek­rény elé vezette. Kinyitotta annak ajtaját s bele­mutatott. — Nézd, régi csipkéimet mind beledolgoz­tattam finom fehérneműkbe. Értékes, régi csip­kék ám ezek. Van közöttük százéves velencei is. Karácsonyra küldöm Teruskának, de meg ne mond neki! Tudom, hogy imádja a csipkés hol­mit. Nekem pedig már nem kell. _____Pesti hírlap_____ 1913. október 16., csütörtök, bőségessé váló emlékiratait. Ez a hálás feladat még kárpótolhatja is majd azért a csúf hálát­lanságért, amelylyel fölebbvalói és az általa te­remtett többség iránta tanúsítanak. Talán kár­örömmel gondolhat arra is, micsoda jövő vár erre a többségre, ha távoztával a pártkassza bálványa is leomlik. Jk. helyzet. (Függetlenségiek a Házban.— Hol van a más­fél millió? — Albánia.) A politikai helyzet közepén ma az a já­tékbank áll, amely kapuit nem nyitja meg soha, de amely kapunyitás nélkül is közjogi szerepet játszott hazánkban, punkapénzével részt vett a közélet irányításában. Játékmestere nem gereb­lyéz be finom sikkasztó uraktól ugyan még aranyakat és bankókat, de kegyelmes miniszteri kezekhez akkora baksist fizetett, amelyből lehe­tett suggestív befolyással tenni választókra és egyéb elvhű férfiakra. Épen csak az hiányzott még a félbemaradt játékbank közjogi szerepé­hez, hogy díszpolgárt is válaszszon, akinek arc­képe ott lógott volna a lovacskák ragyogó ter­mében. Ez a testetlen, testet nem öltött és csak nagy bankók alakjában jelentkezett bank a jövő kialakulásának jegesedési központja. A függet­lenségi pártban ugyanis nagy kedv mutatkozik arra, hogy összehivassák a Házat és bemenje­nek az ülésre, megkérdezni a kormányt és a munkapártot, hogy mi is van azzal a másfél millióval, amelyik magánpénzből tett közpénz, hogy rejtelmes módon eltűnt magánpénzzé vál­jék ismét. Nem a tárgyalásnak Gerő kapitány által elvágott fonalát akarják összekötözni a függetlenségiek, csupán számon akarják kérni a kormánytól és annak pártjától a közjogi té­nyezővé előléptetett punkapénzt. E napra jó vol­na szabadságolni a haderőhöz tartozó tiszt ura­kat és altiszteket, valamint a legénységet, mert ne tessék elfeledni, hogy ezek valamennyien a király és a haza védelmére esküdtek fel — egyetlen egy katonai eskü sem létezvén a pinka­pénzről. Csak nem kívánják, hogy ezután a jel­mondat ez legyen: Királyért és hazáért, vala­öntudatlan gráciája... Egy olyan kor illata, ami soha többé vissza nem jön . . . Az édesanyja kávét hozatott be. Újra megölelte a fiát és csodálkozva kérdezte: — Hát Teruska? Bajkai lesütötte a szemét, majd erőltetten mosolygott s újra fölemelve a szemét, mondta: — Jól van . . . — Dehát hogy miért nem jött haza ő is? Bajkai most az igazat akarta mondani, mint a vissza nem fizetett másfél millió kicsalt pénzecskéért. * « A kormány rideg és becsületes álláspont­ja az, hogy Lukács azt tett, amit tett, a kor­mány ellenben csak azért felelős, amit a je­lenlegi kormány tett. Ez rideg és nemesen puritán álláspont, csakhogy kissé egyoldalú. Némileg hasonló ahhoz, mintha egy úr leütne egy embert, a má­sik úr meg elszedné a leütött úr pénzét és pu­ritán egyszerűséggel kijelentené, hogy ahhoz a leütéshez neki igazán semmi köze, ő csak azért felelős, amit ő maga tett. S mikor azt kérdenék tőle, hogy hova tette a leütött ember pénzét, akkor sértődötten felpattanna: — Ez zsarolás! Szakasztott ez a jelenlegi eset. Lukács is­mert geniális modorában kikaparta a másfél­­milliót a bank zsebéből és azt a kormányok és munkapártok előkelő modorban elköltötték. Csak az első számú malackodás bűn a szemükben, a pénz megkeritése, a pénz elélve­­zése ellenben már úri dolog s teljesen fair a munkapárti lordok szemében az, hogy idegen emberek zsebéből kihalászott pénzen kormá­nyozzák a maguk kis hajóját. Szép dolog is az, mikor egy igazi nagy úr, mint Tiszta István, nem törődik a profanum vulgus közvéleményé­vel és ridegen visszavonul a maga előkelő és nemes zárkózottságába. Ez szép és imponál is mindenkinek. De a visszavonulás előtt illene megmondania, hogy hát hol is van az a más­­félmillió? Mert előkelőnek is lenni, meg ezzel a súlyos váddal szemben a közönyöst játszani, épen olyan nehéz, mint anyává lenni és virág­nak maradni. ♦ Olvasható, hogy mi tovább nera tűrjük az albán határok legázolását és hogy mi kemé­nyen meg fogjuk állani a sarat az albánok ér­dekében. Olvashatni, hogy mi fel vagyunk há­borodva azon, hogy az albán határokat a szer­­bek nem tisztelik és türelmünknek végére ér­tünk. Ez a „mi“ persze az osztrák-magyar monarchia, melynek nincs két lakója e perc­ben, aki egyáltalán arra is gondolna, hogy van

Next