Pesti Hírlap, 1914. január (36. évfolyam, 1-13. szám)

1914-01-01 / 1. szám

________________________ fikálásával a katonai brutalitást s úrrá tették törvény és alkotmány fölött az erőszakot. Majd rohamot intéztek a közszabadság biztosítékai ellen. Elsőnek vették be zsoldos csapataikkal az esküdtszéki intézmény várát, amelynek a polgárok független meggyőződését védő falait lerombolták. Aztán indultak csatára a sajtószabadság ellen. Az ellenzék hősies vé­delme s a szabad közvélemény megnyilatkozása eddig gátat emelt eléjük s nemtelen harcuk át­nyúlni az új esztendőbe. De a nemzetnek bilincsbe verését rögtön ki is aknázta a több­ség, mert a megkötözött nemzet zsebéből föl­emelt pénz- és vér­adót szedett ki bécsi pa­rancsszóra. Ha ennek a kornak történetét megírják utódaink, akkor a tatárjárás pusztító hatásá­hoz mérik r­ajd a munkapárti uralom 1913-ik esztendejét. De föl fogják jegyezni biztató je­lül, hogy a nemzet ellenálló ereje már itt mu­tatkozott az ellenzék sok diadalában. A lefolyt évben ugyanis sikerült a többségre kimondatni az erkölcsi halált, s a materiális halál már csak rövid idő kérdése. Ezt, reméljük, meghozza majd az új év. Új harcra hí a riadó az új esztendőben. Mert a sajtó­bilincsen kívül felénk mered már a közigazgatás államosításának s a választóke­rületek beosztásának réme is. Egy véres és piszkos esztendő után egy küzdelmes évnek hajnalán állunk. De a nemzet b­esülete meg­követeli, hogy az ellenzék eljövendő győzelmé­ben ne kételkedjünk. Belpolitikai liirek. Szentesített törvények. Az Országos Törvény­tár december 31-én megjelent száma a következő szentesített törvényeket tartalmazza: a községi és körjegyzők, valamint segédjegyzők illetményeinek szabályozásáról továbbá Szolnok-Doboka, Trencsén és Máramaros­ vármegyéknek 5 százalékot megha­ladó pótadó kivetésére adandó felhatalmazásról. A delegáció határozatainak jóváhagyása. A magyar delegáció bécsi ülésezése alatt tizenkilenc határozatot hozott, melyek különböző közös ügyek költségeire vonatkoznak. A határozatokat királyi jóváhagyással ellátva, a hivatalos lap szombati száma közli. _____Pesti Hírlap______ 1914. január 1., csütrtök. A trónörökös köszönete. Gróf Tisza István miniszterelnök Ivanopiszból a következő táviratot kapta: A császári és a királyi Fensége Ferenc Fer­­dinánd főherceg úr megbízott, kérjem meg ke­­gyeletességedet, hogy az ötvenedik születésnapja alkalmából kifejezett szerencsekívánatokért a csá­szári és királyi Fenségének legőszintébb és legme­legebb köszönetét kegyeskedjék a magyar ország­gyűlés képviselőházának elnökségéhez eljuttatni, k­umerskirchi főudvarmester, Justh­ Gyula Budapesten. Justh Gyula, az egyesült függetlenségi és 48-as párt elnöke, aki legutóbb pár napot vidéken töltött, visszaérkezett a fővárosba. Változás a ,,Magyarország“-nál. A „Ma­gyarország“ tulajdonjoga a mai napon egy uj rész­vénytársaságra ment át s az eddigi tulajdonos és fő­szerkesztő, Holló Lajos orsz. képviselő megvált a laptól. A szellemi rész irányítására az uj részvény­­társaság és a függetlenségi párt szerkesztő-bizott­ságot küldött ki, amelynek gróf Károlyi Mihály, Beck Lajos és Lovászy Mártont a tagjai, az utóbbi tölti be egyszersmind a főszerkesztői tisztet, mindenért. Persze olyan is volt minden, ami­lyet tíz forinton adni lehet. De az őrmester afféle régi szabású magyar ember volt, aki még nem üzletek helyének ismerte ezt a földi vilá­got. Csak épp hogy valamivel több pénz forog­jon a háznál. Máskülönben az volt az egyetlen ambíciója, hogy a bajuszát mentül hosszabbra és mentül meredekebbre nevelje Volt is már­olyan hosszú, hogy mikor virzsim­ára gyújtott, a feje árnyéka olyan volt, mintha egyszerre há­rom virzsim­a volna a szájában. Persze én úgy bámultam, ahogy csak fa­lusi gyerek bámulhatja a katonát. Peckesen jártam, mint ő. A derekamat is úgy merevítet­­tem, a nyakamat is úgy szegtem hátra. — A fő a keménység! — mondogattam az ő szavával. S ma is, hogy egyenes termetű vagyok, és energiás, annak az embernek köszönhetem. Arról nem is beszélek, hogy még a vir­­zsim­át is megpróbáltam titkon egy délután. Persze aznap nem vacsoráztam. A felesége enged­e­lm­esség­re dresszírozott, kis fejkörös asszony volt, dolgos és tiszta kis vénás­szo­ny. Falumbeli. — de már gyermekko­rában elszármazott onnan. Csak igen kotyo­gó. A szó úgy dőlt belőle hogy tán még ajtóban is mozgott a nyelve. Csak akkor nem áll el, ha az őrmester az asztalra csapott: — Csend! Akkor aztán még a feketerigója is meg­dermedt fenn a kalitkában. Az ilyesmi azonban ritkán történt, csak ha valami kedvetlenség érte a kaszárnyában az öreget. A házban több olyan magunkfajta pak­­fonkanalú lakó is lakott. Az első emeleten azonban egy grófi család. A másodikon csak fűszereseket említem, akiknek abban a ház­ban volt a boltjuk is. Kigyóssy Péter­ a fehér elefánthoz. Mindezekkel akkoriban nem volt dolgom. A boltba maga az őrmesterné járt, s ha a bol­tosáé ült bent a pénztár ketrecben, melléje te­lepedett. Fogy­hatatlanul sok volt a mondani­valójuk egymásnak. " A grófi családot is csak látásból ismer­tem. A gróf puffadt arcú, vörhenyes szakálé ember, inkább betegségből felkelt cseh trombi­tás figura, hogysem szalonba illő. A járása is nem annyira grófi, mint inkább zsákhordó­járás. Fiacskáját, leánykáját egy öreg német asszonyság viszi mindennap sétára Cselédjük csak egy van az is időses idegenországi leány. Az első években nem foglalkoztam vele. Csak épp az leljett meg az első látásukkor, hogy nem láttam rajtuk semmi grófiságot. Pláne a fiú olyan vásott volt akár a suszter­inasok. Ha az apja nem volt otthon úgy ficán­kolt a folyosón, hogy a házmester is rászólt: — Micsoda rendetlenség! Csak a leányka szőkeségében láttam va­lami nem közönségeset, mint ahogy minden szépen öltözőt, leányka eleven szentképecske. De ezt csak később gondoltam így. Akkor áhí­tattal néztem mindig azt a kis szobai virágot, finom arcocskáját, vékonyka lábát és kezét. A haja színe még akkor nem volt sárgás, hanem inkább fehér, mint az árvalányhaj, s nem ért a váltóig. De azért igen ill­et az arca színéhez. Kis fehér lélek volt. Azt lehetett volna vélni, hogy az ereiben nem is vér folyik hanem tej. — Ez az egy mégis grófi közöttük, — gondoltam­, — még a neve is olyan választékos: Hedvig. Az anyjukat sohase láttam. Vagy hogy ritkán ment ki a házból, s őrajta te volt senm­i grófi, azért nem figyeltem . reá A háznak két utcára nyílott kapuja- annyian jöttek­ mailek ott, hogy bizony nem nézegettem én senk­t se figyelemmel. Grófékat különben csak azért emitem, mert később . . . hja a sors nagy kártyake­verő. Hát mikor az ötödik osztályba járok egy kis görbe szeg miatt álltam megint szembe a halállal Történt a következőképpen: Egy januáriusi nap délutánján bent ta­nulgatok az őrmester szobájában. Engedték, hogy ott tanuljak, mert az én szobácskámban nem volt kályha Az őrmester dohányt aprit, a felesége a konyhán a lámpást tölti és darsolgat. A lengyel himnuszt dúdolta. Néha ketten is danoltak, sőt néha én is danolom velek, s a lengyel himnusz mindig benne volt a műsorban. Valahol lera­kóban tetszett meg az őrmesternek az a nóta, s mindig érzelmes nyomatokkal fújta azt a furát, hogy, Ponydlovssky nincsen a csatáján. Az őrmestert igazában nem is érdekelte semmi egyéb, csak a csaták A szoba jók is csa­y­­aképekkel és katonaképe­kkel volt tele. Még­­ egyetlen szeretképük is katonai hőst ábrázol. Szem György lovagon amint nyakát szegi a sárkánynak Az őrmesternek csak ez az egy ér­dekesség volt a világon - a harc. Ha nagyritkán vendége volt, mindig a csatákról beszélt, de per­­sze csak a bosniai csatákról és hát a maga vi­tézségéről — Ha mindenki úgy megállta volna helyét, mint én . . De mindenki gyáva, aha puska ropog, a teremtésit . . . Pedig há' ha igazi bátorság van valakiben, a kkutyafáját!­ ­A­ helyzet. (Boldog n­jévet. — Andrássy a román paktumról. — Új választás. — Kórházi botrány. — Akinek nincs kintogató kutyája.) Az év utolsó napjára, régebbi időkben, fölállította a politikai világ a maga mérlegét , többé-kevésbbé tisztán lehetett látni, hogy mit hoz az új év az országra nézve politikai változásként. Az idei új esztendő­re képtelen­ség volna mérleget állítani fel, mert a legtöké­letesebb bizonytalanság vár az országra. Ha egy ellenséges hadsereg vonulna ellenünk, tud­nák, hogy mi lehet a legrosszabb vég. De mert nem ellenséges hadsereg, hanem egy ellensé­ges miniszterelnök visel hadat saját országá­val, elképzelni sem lehet, hogy meddig tart és hova vezet pusztítása. Az azonban bizonyos, hogy ahány magyar ember boldog újévet kí­ván a másiknak, az a kívánt boldogságba bele­érti Tisza távozását és a béke jövetelét. Sok jó kívánság vár tehát holnap Tiszára. Minden magyar embernek jó telekkel kí­vánhatunk tehát boldog új esztendőt. . Andrássy Gyula újévi cikkében bölcsen mondja, hogy Tisza jobban fél az ellenzék győ­zelmétől, mint a román paktum alsorsát. Erdély elveszítése nem fájna neki annyit mint elveszítése azoknak a kényser­hallga­tóknak, akik előtt elszavalhatja, hgy mi mentette meg ő a hazát a koalíciósé Ha nem lesz miniszterelnök, gen hal­gatókat még a geszti kisbéresek kzött sem talál. * ,, Mivel a kormány képtelen komly dolog­ban saját igazát megvédeni, el-elhegez­ égi egy kóbír hirt és azt komolyan agyacáfolji így indult el nagy ravaszkodással , a­ki hogy Tisza választatni akar hamartan, mé pedig a régi törvény alapján. Nagyon ravasz hir ez. Abból gy­yet sem igaz, hogy Tisza választatni akar ellen­ben arról igenis volt szó a munkapárt«, hog­y régi törvény alapján legyen az uj viaszt, és azzal a fu­rfanggal csinálnák ezt mi,­hop a választókerületek beosztása nem képül időre. De kérjük­­szépen, egyelőre nem fonto ez a dolog. Tisza saját pártján belül irani gyűlöletet tudott már ébreszteni, hogy ik­szki kerül választásra már az ő uralma áll sor. • A múló évnek valóságos csattanói az hogy a főváros kórházaiban a szolgák,­z or­vosok és a betegek ebédjét, meg vacsorája szű­kebb mértékre akarják fogni, mert az oszáp­nak nincs pénze kórházi dolgokra. Gyönyörű tempóval haladunk ar­felé, hogy az egész nyugat lassanként Európa söre­­dékének tartsa ezt a szerencsétlen országot Eb­­ben az évben minimális tizenöt millióról drült ki, hogy elcsalták, ellopták, elpanamázták az ország urai. És az év végére kelve, kidrül, hogy a szegény főváros nyomorult betegeink a szájából fogják az ételt elvenni, a főváros ovo­­sait koplalásra szorítják, mert — amint látzik — a kórház­rendszerünk is a csőd felé Inad. Tisza István miniszterelnök mikor sok nap mellét fogja hívei előtt verni, hallja meg, hogy a főváros kórházainak betegei is kilőik újévi köszöntésüket ama férfiú felé, aknek uralma alatt a kórágyon vergődő beteg, alor­vos és ápoló szája elöl is elvész a kenyér. Tiszának lehet ilyesmi iráni érzéke, hi­

Next