Pesti Hírlap, 1914. január (36. évfolyam, 14-27. szám)

1914-01-16 / 14. szám

a június negyedikét, hanem mindazt, ami ennek folyományaként a törvénykönyvet megszentségtelenítette s nemcsak a Lukács-kormányt, mely az elnökével ilyen törvénytelenséget végeztetett, hanem a Tisza-kormányt is, mely ezeknek a törvénytelenségeknek és erőszakosságoknak köszönheti eredetét, létét és hatalmát. Mikor ezt a bélyeget az ellenzék sütötte a kormányra Tiszának állandóan egy válasza volt: csak június negyedikén történt egy szabálysértés, de a többség még aznap délután egyhangú határozattal adta meg érte a feloldást. Mikor pedig a rendőri karhatalom felhasználásának törvénytelenségét vágták az arcába, cinikusan azt válaszolta, hogy amenynyiben ezt a kérdést vitásnak állítják be, kész külön törvényben külön parlamenti őrségről gondoskodni- És gondoskodott is. S azóta azt szeretné elhitetni, hogy minden rendben van, mert a június negyedike szabálysértésért megadta az abszoluciót az a többség, mely elkövette s mert a rendőrség helyébe külön törvénynyel a parlamenti őrség került s ezt ugyan a többség az ellenzék távollétében hozta meg, de nem mint többség, hanem mint képviselőház. Ebből a cinikus és erőszakos magyarázatból élt máig a többség és a kormány. Ha azonban a táblai határozat alapján a független magyar bíróság fogja kimondani, hogy törvényeink és jogszabályaink szerint a rendőri karhatalmat igénybe venni nem lehetett volna, akkor az egész cinikus és hazug magyarázat kútba esik. Mert ha Pavlik legényei ki nem hajigálják az ellenzéket a parlamentből, akkor a többség még az egyszeri szabálysértésért se adhatta volna meg az utólagos fölmentést önmagának s akkor ez a munkapárti többség sohasem jut abba a kényelmes helyzetbe, hogy akár a parlamenti őrségről fabrikálhasson úgynevezett törvényt, akár a véderőt tető alá hozza, akár az esküdtszéket meggyalázza, akár a sajtót megnyomorítsa. Lukácsot elsodorta volna már hamarabb a pianama szennye, Tisza pedig belefulladt volna a saját erőszakosságaink ingoványába. És a demokrácia legázolásáról, a nemzetiségi látszathűségnek a legdrágább nemzeti javak árán való megvásárlásáról még csak szó sem eshetett volna a rendőrmentesen megőrzött törvényhozásban. Az a bírói határozat, mely az erőszakosságok és gyalázatosságok egyetlen segítő társát, a rendőri karhatalom igénybevételét, stigmatizálja, törvénytelennek fogja bélyegezni visszafelé mindazt ami csak ennek a rendőri karhatalomnak köszönheti létét. S akkor a Pavlik leütött sipkájából Cháron csónaka lesz. Belekerül ez az egész rendszer, az embereivel, az eszközeivel, a brutalitásaival, az érvénytelen alkotásaival, csonka gyülekezetben választott elnökével és minden gonosz hazugságával egyetemben. Gháron csónaka elszállítja a néma vizeken a holt lelkek országába. S a királyi tábla szenzációsan jelentős határozata megcsinálhatja azt a csodát, hogy Pavlik sipkájából Gháron csónaka legyen . . . ________ — Mikor jön meg anyukám? Vagy valami miatt sirt: — Anyámhoz akarok menni! Egy téli estén szél fújt, s rázta az egyik ablakomat. A gyermek fülelt: — Anyám zörget az ablakon . . . Hát van-e olyan hóhérja a világnak, aki úgy tudná kínozni az elítéltet, ahogy az apai szivet egy ártatlan gyermekecske. A szobám falán ott függött a hollandi ősanya képe. Hedvig elhozta. Pedig csak egy kézi kofferrel jött hozzám, csak épp egy kis fehérneműt hozhatott, de az ősanyját elhozta. — A hozományom — mondta szomorún mosolyogva. — A te édes lelked a hozományod, — feleltem vigasztalón. Kivettük a képet a tokból és rámába foglaltattuk. Az én Danikám aztán ahányszor odanézett, mindig az anyját kérdezte: — Mikor jön már? Végre is levettem a képet, visszarejtettem a tokjába. Négy éves volt . . . Difteritisz dúlt a faluban . . . Egy napon ő is . .Az ölemben vittem be Rimaszombatra. Térden kértem az orvost, hogy szedje össze minden tudományát. És az ágya elől letérdeltem és arcra borultam, úgy könyörögtem az Istennek, ahogy sülyedő hajóban se könyörögnek az emberek. — Csak ezt ne! Csak legalább ezt ne! Volt-e önnek valaha gyermeke? Hallotta-e ön valaha gyermekajkról ezt a szót: fáj. Mikor ott piheg már a bálái karjában és a torkocskájára mutat, s azt nyögi: fáj. És ön ott áll az ágyacskájánál és nem tud rajta segíteni. Miből van az ember szíve, hogy olyankor meg nem szakad! No és aztán ... a karomban vittem viszsza is, haza, holtan. Az anyja mellé temettük.És én ott maradtam a sír mellett: vártam, hogy kiszakad a lélek belőlem is. Lehetetlennek éreztem, hogy lesz még egyszer hajnal, lesz még nap is. Ott ültem a sir mellett. De ott ült három emberem is, a bíró, meg két másik. Ott ültek egész éjjel subában, ott ültek a sir mellett a földön. Március volt az idő. Hallgattak. Reggel felé egyszeresak azt érzem, hogy rajtam is suba van, parasztsuba. Mikor terítették rám? nem tudtam. Mikor kivilágosodott, hazavezettek. Akkor elaludtam. Mélyen és sokáig aludtam. Egész nap, egész éjjel. De mikor fölébredtem, megintcsak a három subás embert láttam magam mellett. Nem tudom, valami szót ejtettem tán, hogy úgy őriztek, vagy csak úgy maguk érzéséből, mert hiszen tudták, hogy a szemem fénye nem olyan kincsem nekem, mint az a gyermek. Tehát ott ültek, hallgattak. Reggel egy aszszony egy fazék tejet hozott be és puha kenyeret. Megittam a tejet mind. A kenyeret is megettem. És csodálkozva néztem körül: — Hát még élek? Az iskolában gyerekek zajongtak. — Küldje haza őket, bíró uram! Maga pedig Máté, fogjon be a kocsimba. A városba megyünk, sírkövet hozunk. — Minek a tanító uram? — mondja a harmadik ember. A mesternő ténsasszony sírkövére rá lehet vésetni a Danika nevét is. — Igaz, jobb is. Hát akkor a kőfaragót hozzuk ki. Nem szóltak ellene. Összeszedtem ami pénzem volt: szegény Hedvig krajcárokból rakott össze valami száz koronát és a hollandi ősanyának a tokjában tartogatta, a zsebkendői alatt. A fiamnak a tanuló pénze lett volna az, ha majd a gimnáziumba jár. Mikor, fölültem a kocsira, kezet nyújtottam az embereimnek. — Köszönöm, hogy virrasztottak velem, sohse felejtem el a jóságukat. Maga biró uram jöjjön be velem a városba. S mentünk. A kőfaragó tiz koronáért vállalkozott a kis munkára. Megadtam neki előre. — Nem leszek otthon, mikor végez. A kocsi ott állt a kőfaragó háza előtt, várt ránk. — Jöjjön csak biró uram, járjunk kissé. A templom előtt megálltam. A kezemet nyújtottam neki. — Kedves biró uram, maga a legbecsületesebb ember azok között, akiket én ismertem. Magára bízom a feleségem és fiam sírját. Én többé haza nem megyek Nem akarom, hogy a szemem keresse a fiamat. Nem akarom, hogy a fülem a szavára hallgatódzzon. Nem akarom látni azt az udvart, amelyen szaladgált; azt a széket, amelyen ülni szokott; azt az ágyacskát, amelyben bált; azokat a ruhácskákat, amelyeket viselt; azt a tányérkát, amelyből enni szó- Pesti Hírlap______ 1914 január 16., péntek. Sajtóvita kizárásokkal. (Újra működött a képviselőházi őrség. — Folytatódnak a kitiltások. — Gróf Esterházy Móric a sajtójavaslatról.) Az erőszak rendszere egyre dühösebben tombol a képviselőházban, de az ellenzék ennek dacára kitartó elszántsággal folytatja a harcot a sajtójavaslat ellen. Már nem múlik el nap anélkül, hogy ki ne tiltanának újabb ellenzéki képviselőket a Házból és a parlamenti őrséget ne vezényelné az elnök a baloldal képviselői ellen A kormány érzi, hogy amíg a sajtót el nem tiporta, addig nem garázdálkodhatik szabadabban és ha gyorsan el nem teszi az útból, akkor ő bukik bele hamarabb. Ma is három ellenzéki képviselőt tiltottak ki a Házból, Csuha Istvánt, Eitner Zsigmondot és Horváth Gyulát. Hogy törvénytelenül hozták a döntést, hogy meg sem idézték a munkapárti vészbírósághoz a képviselőket, az csak egygyel több ok nekik arra, hogy szó nélkül megszavazzák. Ez a rendszer már lejjebb alig sülyedhet az erkölcstelenség és a bűn lejtőjén. Ha volna bennük még józan értelem, akkor lehetetlen, hogy komoly hatása ne volna rájuk egy olyan beszédnek, mint a gróf Esterházy Móricé, amely ma hangzott el a parlamentben Ennél szebb, okosabb és igazabb beszédet alig hallottunk a sajtóvitában. Meglepett mindenkit az a tökéletes készség és sokoldalú tudás, amelylyel az alkotmánypártnak ez a fiatal tagja a javaslatot bírálta akár jogi, akár szociális akár szigorúan szakbeli intézkedéseiről szólott. A sajtó nagy jelentőségét fölismerő és a sajtó iránti rokonszenvtől áthatott beszédnek igen nagy hatása volt; az egész baloldal lelkesen ünnepelte gróf Esterházy Móricot, ki mai beszéde után igényt tarthat arra, hogy a parlament legkiválóbb szónokai között említsék. Egy pár elnöki önkénykedés után, amelyben ezúttal Szász Károly mutatta meg azt, hogy milyen lelkiismerettel kezeli a házszabályokat, a kormánypárt eszközeire nagyon jellemző incidens történt. Egy munkapárti képviselő, — nem tartjuk annyira valakinek, hogy név szerint fölemlítsük, — olyan magatartást tanúsított Vázsonyi Vilmossal szemben, amely jóval veszedelmesebb a sajtójavaslatban statuált tolakodó magatartásnál. Hogy érthetőbben beszéljünk, ez az elszánt pártkasszalovag mindenáron Vázsonyi Vilmos közelébe akart férkőzni, nyilván azzal a szándékkal, hogy őt inzultálja. Az ellenzéki képviselők azonban még idejekorán meghiúsították a szándékát. A baloldali folyosón sokat beszéltek az incidensről és úgy tudjuk, az ellenzék már fölkészült arra az eshetőségre is, ha a palotaőrség mellett Tisza revolveres civilgárdája akar akcióba lépni. Az ülés két óra után végződött, mert kisorsolták azt az összeférhetetlenségi súlyt, amely Farkas Pál ügyében ítélkezett. A sorsolás ezúttal meglepően érdekes eredménynyel járt, a rendes tagok között ugyanis hat ellenzéki és hat munkapárti jutott be a jurybe, a póttagok között pedig két ellenzéki és egy munkapárti. Az utóbbi sorsolásoknál ez sohasem történt meg, talán a mainál sem történt volna meg, de úgy fordult a dolog, hogy amikor az urnát a benne lévő nyolcvan névvel együtt egy képviselőházi tisztviselő átadta az elnöknek, az ellenzékről fölkiáltott valaki: — Rázzák csak föl azt az urnát! " A képviselőházi tisztviselő, aki közvetlenül az elnök mellett állt, nem volt erre hajlandó. Az ellenzékből azonban újra erélyesen megismételték a fölkiáltást. Erre Tassy Károly iroda-főigazgató, aki ugyancsak az emel-