Pesti Hírlap, 1914. április (36. évfolyam, 90-102. szám)
1914-04-16 / 90. szám
Budapest, 1314.___________________XXXVI. évfolyam, 90. (12.328. ) szara. Csütörtök, április 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG : figesz évre . . 28 K — t ^ ^ Budapest, Váci körút 78.7. apróhirdetésekre vonatkozó — minden tudnivaló a 32-ik A ■ .rky/ Wocjdowsk hétfő kivételivel oldalon olvasható, minden nap. Helénke férjei. A második férj. Irta: LUX TERRA. II. Az alsó-székácsi erdők már nem tartoztak a Kenyeressy-birtokhoz. Még az öreg méltóságos asszony ura bérbeadta, a na meg örökáron eladta. Ezek az erdők azóta harmadszor cseréltek gazdát. Most harmadszor báró Szalkay vette meg, egy öreg nyugalmazott ezredes, aki későn nősült és öt évvel előbb özvegyen maradt a tizenhét esztendős fiával. Az öreg báró május elején, két héttel előbb költözött be fiával a vadászkastélyba, hogy a nyarat ott töltse és egy délután kocsira ült, hogy látogatást tegyen a Kenyeressy-kastélyban. Az öreg méltóságos asszony ép két napja ott időzött. Renováltatta a kastélyt és reggeltől estig ott alkalmatlankodott a mesteremberek között és halálra szekírozta őket a minduntalan más-más óhajával és parancsaival. A szomszédokat szívesen fogadta, hires vendéglátó volt, bevezette őket a szalonba s az egyik szobaleányt elküldte Helénke után, mert Helénkét mindig keresni kellett, ha szükség volt reá. Ez alatt az öreg méltóságos jól megnézte a vendégeit. A báró a hetven körül járhatott, kis, szikár, kemény öregnek látszott s a fia nem járhatott messze a százhúsz kilótól. — Mitől híztál igy meg? — ütött a vállára jókedvűen az öreg dáma. — Bizonyosan makkból sütötték a kenyeremet — kacagott a fiú. — Ugye bár, micsoda monstrum? — rászogatta a fejét a báró. —• Hát nem a tudomány hizlalta meg, az bizonyos. — Utálod a tudományt? — mosolygott az öreg méltóságos.— Mint a bűnömet — kacsintott a fiú. — Te is? — Hát még ki? — Helénke, az unokám. A fiú fölugrott és lelkesülten megcsókolta az öreg asszony kezét. — Na, mi a bajod? — kacagott ez. — Annak örül — felelte a báró — hogy ilyen rokonlélekre talált. — Helénke most nyitott be az ajtón. Kék babos karton szoknya, matrózgalléros blúz volt rajta, nagy haja koszorúba fonva s egy szakajtókosár frissen pattogatott kukorica volt a kezében. A báró elvörösödve ugrott fel, haptákba vágta magát s a fiú nyitva felejtette a száját. Helénke tündében szép volt. Mint egy nagyranőtt, tizenöt éves kisleány. A két és fél esztendős asszonykodás meg se látszott rajta. Még csak el se hízott, pedig mindig evett, csak ha lehetséges, még szebbé lett. — Ez az én hires unokám — mutatott rá a nagyanyja büszke mosolygással. Helénke kezet fogott a vendégekkel s leült a fiú mellé. — Egyél, Pufi! — tartotta eléje a kukoricás kosarat. A fiú elvörösödött. — Az én nevem Jancsi — mondta. — Én csak Pufinak fogom hívni — felelte Helénke. — Hisz elvégre én nem bánom, — mosolygott a fiú boldogan — ha Nepomuknak fog is hívni, csak gyakran mondaná ki, ahogy tetszik a nevemet. Helénke jólelkűen nézegette. — Hogy tudott így meghízni? — kérdezte. A fiú bazsarózsa piros arca elhalványult. — Nem tetszem így magának? — kérdezte ijedten. — Hisz ha nem tetszene, sem segíthetne rajta, — kacagott Helénke. — Ha másként nem segíthetnék, elmennék egy félesztendőre barátnak és ott majd csak lefogynék. — Nincs rá semmi szükség — felelte Helénke. — Én szeretem a kövér embereket. A kövérek egyszerű, jólelkű emberek, nem affektálnak, jókat kacagnak és jó pajtások. Ilyen maga? — Ilyen vagyok — felelte lelekesülten Puti és ha ma még nem lennék ilyen, holnapra okvetlenül ilyen lennék, csakhogy megnyerjem a maga tetszését. — Hisz az nem életkérdés — kacagott Helénke. — Nekem az — felelte a fiú s még a nyakát is elöntötte fiatal, friss vére. — Hallja, maga udvarlással kezdi az ismeretséget, így szokta? — Nem szoktam — felelte a fiú zavartan. — Hisz még alig beszéltem fiatal nőkkel. Az én családomban csak öreg asszonyok vannak és máshova nem járok. Nem enged a papa. Helénke majd megfulladt a kacagástól. — És én tetszem magának? — kérdezte. A fiú olyan sok mindent akart egyszerre kimondani, hogy a szavak megakadtak a torkán s csak annyit mondott: — Borzasztóan tetszik. — Hány esztendős maga? — kérdezte egyszerre Helénke. — Huszonegy. A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal. ...... TennniT wniiiiifrwiiuiiiiwi n—ra iiwwminn» ■■ .■in un A drága Bercnstold. Ha az abbaziai szálló nevezetes szalonjában most a kettős, monarchia képviseletében egy gróf Andrássy Gyula tárgyalna az olasz külügyminiszterrel, akkor— élünk a gyanúperrel — ez az olasz külügyminiszter nem San Giuliano márki volna és az olasz sajtó nem halmozna el bennünket a bókok zuhatagával. De hát a kettős monarchia képviseletében nem egy gróf Andrássy Gyula tárgyal Abbáziáján, hanem egy gróf Berchtold. És gróf Berchtolddal szemben még San Guilano is Bismarck. És gróf Berchtolddal szemben az a legjobb taktika, ha az olasz sajtó elönti dicséretekkel, amihez ez a kitűnő férfiú igazán nincs szokva. Minden más külügyminiszter tudná, hogy amikor egy máskülönben igen hűvös és tartózkodó barát hirtelen szenvedéllyel meg akar csókolni, akkor a keleti példaszó szerint tanácsos jól összeszoritani az ajkainkat, mert különben elcseni nehány fogunkat. De gróf Berchtold nem tudja. Ő nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy Olaszország hirtelen szerelemre gyulladt irántunk s hogy az olasz sajtó egyszerre el van ragadtatva becses személyétől. Vele most madarat lehet fogatni. Ha San Giuliano szépen megkéri, odaadja az utolsó ingét is. Már tudniillik a kettős monarchia népeinek utolsó ingét is. Mert ez lesz a vége, az kétségtelen. Berchtold úr ismét szerez nekünk egy reprezentatív barátot, aki kegyesen megengedi, hogy utolsó csepp vérünkig támogathassuk őt. Németországot is így szerezte, illetve tartotta meg nekünk. Ahogyan a hármasszövetséget annak idején nagy államférfiak megkoncipiálták, az szövetkezése volt három egyenrangú félnek, a közös érdekek kölcsönös oltalmára, az európai békének megóvására. De, aztán jöttek epigonok és kontárok ,s az eredeti koncepcióból egészen más lett. Németország azt tehette, amit akart. Olaszország is azt tehette, amit akart. De Ausztria- Magyarország már csak azt tehette, amit Németország és Olaszország is akart. Hogy le ne kelljen mondania az előkelő szövetségesekről, Berchtold így lemondott a saját akaratáról s kész volt a legnagyobb áldozatokra, csakhogy a hármasszövetség látszatát megmentse. Az egész balkáni krízis nem egyéb, mint láncolata a bizonyítékoknak, hogy Ausztria-Magyarország sehol és semmiben sem érvényesíthette akaratát, mihelyt az akár Németországnak, akár Olaszországnak speciális érdekeit csak a legtávolabbról is érintette. Bukarestben Németország, Albániában Olaszország vetett gáncsot az egyébként is elég ügyefogyott Berchtoldnak. Nem mindig történt meg, amit Németország és Olaszország akart, de sohasem történt meg az, amit Ausztria-Magyarország akart. Ellenben Németországnak és Olaszországnak a félkudarc nem került pénzébe, míg Ausztria- Magyarország kifizette nemcsak az egész kudarc számláját, hanem a szövetségesek számláját is. Ebből logikusan az következnék, hogy Ausztria-Magyarország, ha van egy csöpp önérzete, követelje a meghibbant szövetség becsületes revízióját, vagy pedig keressen más szövetséget, mely — ha már nem lehet olcsóbb — legalább hatályosabb legyen. Berchtold úr persze nem az az államférfiú, aki egyszerűen követelte azt, ami logikus. Minden más külügyminiszter megtette volna az ő helyében, talán még a balkáni krízis során, azon melegében. Ő nem tette. S nem fogja tenni most sem, amikor az események segítségére sietnek és megkínálják azzal a lehetőséggel, hogy csináljon valami okosat, legalább az események kényszere alatt. Az orosz áramlatok miatt felhős lett Németország homloka, a francia flotta ereje miatt Olaszország homloka. Mind a két szövetségesünk inkább van bajban, mint mi. Mindakét szövetségesünk inkább szorult most rá a hármasszövetségre, mint mi. És ha ilyenkor nem egy gróf Berchtold kotnyeleskednék a monarchia külpolitikája körül, hanem csak valami jobbfajta kalmár, aki a kezében levő plajbászszal nem a fogait piszkálja, hanem számolni is tud, azt mondaná az ismét szerelemre gyulladt szövetségeseknek: „te, Németország, belesodortál bennünket a legőrültebb fegyverkezésbe, amelyre nem nekünk van szükségünk, hanem neked s mi fentartunk akkora hadsereget, mintha a világot akarnánk meghódítani, de hagyján. Meghozzuk az áldozatot a te kedvedért, de legalább ne a mi rovásunkra terjeszkedjél iparoddal, ne a mi gazdasági erőnket bénítsd meg intézkedéseiddel és ne hagyjál bennünket cserben, ha egyszer csakugyan meg akarjuk védeni valami érdekünket a Balkánon“. És mondaná Olaszországnak: „te, Olaszország, úgy akarsz bennünket belesodorni az őrült fegyverkezésbe a tengeren, mint Németország a szárazon, pedig nekünk nincs tengerünk és nincs gyarmatunk. Ha teremtünk a hajógyárak örömére akkora flottát, hogy te is meg légy elégedve s ha egyszer aztán ezt a flottát egyetlen tengeri riválisunk el-