Pesti Hírlap, 1914. április (36. évfolyam, 90-102. szám)

1914-04-16 / 90. szám

Budapest, 1314.___________________XXXVI. évfolyam, 90. (12.328. ) szara. Csütörtök, április 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG : figesz évre . . 28 K — t ^ ^ Budapest, Váci­ körút 78.­­7. apró­hirdetésekre vonatkozó — minden tudnivaló a 32-ik A ■ .rky/ Wocjd­owsk hétfő kivételivel oldalon olvasható, minden nap. Helénke férjei. A második férj. Irta: LUX TERRA. II. Az alsó-székácsi erdők már nem tartoztak a Kenyeressy-birtokhoz. Még az öreg méltósá­­gos asszony ura bérbeadta, a na meg örökáron eladta. Ezek az erdők azóta harmadszor cserél­tek gazdát. Most harmadszor báró Szalkay vette meg, egy öreg nyugalmazott ezredes, aki későn nősült és öt évvel előbb özvegyen maradt a tizen­hét esztendős fiával. Az öreg báró május elején, két héttel előbb költözött be fiával a vadászkastélyba, hogy a nyarat ott töltse és egy délután kocsira ült, hogy látogatást tegyen a Kenyeressy-kastélyban. Az öreg méltóságos asszony ép két napja ott időzött. Renováltatta a kastélyt és reggeltől­ estig ott al­kalmatlankodott a mesteremberek között és ha­lálra szekírozta őket a minduntalan más-más óhajával és parancsaival. A szomszédokat szívesen fogadta, hires vendéglátó volt, bevezette őket a szalonba s az egyik szobaleányt elküldte Helénke után, mert Helénkét mindig keresni kellett, ha szükség volt reá. Ez alatt az öreg méltóságos jól megnézte a vendégeit. A báró a hetven körül járhatott, kis, szikár, kemény öregnek látszott s a fia nem járhatott messze a százhúsz kilótól. — Mitől híztál igy meg? — ütött a vállára jókedvűen az öreg dáma. — Bizonyosan makkból sütötték a kenye­remet — kacagott a fiú. — Ugy­e bár, micsoda monstrum? — rá­s­zogatta a fejét a báró. —• Hát nem a tudomány hizlalta meg, az bizonyos. — Utálod a tudományt? — mosolygott az öreg méltóságos.­­— Mint a bűnömet — kacsintott a fiú. — Te is? — Hát még ki? — Helénke, az unokám. A fiú fölugrott és lelkesülten megcsókolta az öreg asszony kezét. — Na, mi a bajod? — kacagott ez. — Annak örül — felelte a báró — hogy ilyen rokonlélekre talált. — Helénke most nyitott be az ajtón. Kék babos karton szoknya, matrózgalléros blúz volt rajta, nagy haja koszorúba fonva s egy szakajtó­­kosár frissen pattogatott kukorica volt a kezé­ben. A báró elvörösödve ugrott fel, haptákba vágta magát s a fiú nyitva felejtette a száját. Helénke tündében szép volt. Mint egy nagyra­­nőtt, tizenöt éves kisleány. A két és fél esztendős asszonykodás meg se látszott rajta. Még csak el se hízott, pedig mindig evett, csak ha lehetséges, még szebbé lett. — Ez az én hires unokám — mutatott rá a nagyanyja büszke mosolygással. Helénke kezet fogott a vendégekkel s leült a fiú mellé. — Egyél, Pufi! — tartotta eléje a kukori­cás­ kosarat. A fiú elvörösödött. — Az én nevem Jancsi — mondta. — Én csak Pufinak fogom hívni — felelte Helénke. — Hisz elvégre én nem bánom, — mo­solygott a fiú boldogan — ha Nepomuknak fog is hívni, csak gyakran mondaná ki, ahogy tet­szik a nevemet. Helénke jólelkűen nézegette. — Hogy tudott így meghízni? — kérdezte. A fiú bazsarózsa piros arca elhalványult. — Nem tetszem így magának? — kérdezte ijedten. — Hisz ha nem tetszene, sem segíthetne rajta, — kacagott Helénke. — Ha másként nem segíthetnék, elmennék egy félesztendőre barátnak és ott majd csak le­fogynék. — Nincs rá semmi szükség — felelte He­lénke. — Én szeretem a kövér embereket. A kö­vérek egyszerű, jólelkű emberek, nem affektál­­nak, jókat kacagnak és jó pajtások. Ilyen maga? — Ilyen vagyok — felelte lelekesülten Puti és ha ma még nem lennék ilyen, holnapra ok­vetlenül ilyen lennék, csakhogy megnyerjem a maga tetszését. — Hisz az nem életkérdés — kacagott Helénke. — Nekem az — felelte a fiú s még a nya­kát is elöntötte fiatal, friss vére. — Hallja, maga udvarlással kezdi az is­meretséget, így szokta? — Nem szoktam — felelte a fiú zavartan. — Hisz még alig beszéltem fiatal nőkkel. Az én családomban csak öreg asszonyok vannak és máshova nem járok. Nem enged a papa. Helénke majd megfulladt a kacagástól. — És én tetszem magának? — kérdezte. A fiú olyan sok mindent akart egyszerre kimondani, hogy a szavak megakadtak a torkán s csak annyit mondott: — Borzasztóan tetszik. — Hány esztendős maga? — kérdezte egy­szerre Helénke. — Huszonegy. A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal. ...... TennniT wniiiiifrwiiuiiiiwi n—ra iiwwminn» ■■ .■in un A drága Bercnstold. Ha az abbaziai szálló nevezetes szalon­jában most a kettős, monarchia képviseletében egy gróf Andrássy Gyula­­ tárgyalna az olasz külügyminiszterrel, akkor­­— élünk a gyanú­perrel — ez az olasz külügyminiszter nem San Giuliano márki volna és az olasz sajtó nem halmozna el bennünket a bókok zuhata­­gával. De hát a kettős monarchia képviseleté­ben nem egy gróf Andrássy Gyula tárgyal Ab­báziáján, hanem egy gróf Berchtold. És gróf Berchtolddal szemben még San Guilano is Bis­marck. És gróf Berchtolddal szemben az a leg­jobb taktika, ha az olasz sajtó elönti dicsére­tekkel, amihez ez a kitűnő férfiú igazán nincs szokva. Minden más külügyminiszter tudná, hogy amikor egy máskülönben igen hűvös és tartózkodó barát hirtelen szenvedéllyel meg akar csókolni, akkor a keleti példaszó szerint tanácsos jól összeszoritani az ajkainkat, mert különben elcseni nehány fogunkat. De gróf Berchtold nem tudja. Ő nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy Olaszország hirtelen szerelemre gyulladt irántunk s hogy az olasz sajtó egy­szerre el van ragadtatva becses személyétől. Vele most madarat lehet fogatni. Ha San Giu­­liano szépen megkéri, odaadja az utolsó ingét is. Már tudniillik a kettős monarchia népeinek utolsó ingét is. Mert ez lesz a vége, az kétségtelen. Berch­told úr ismét szerez nekünk egy reprezentatív barátot, aki kegyesen megengedi, hogy utolsó csepp vérünkig támogathassuk őt. Németorszá­got is így szerezte, illetve tartotta meg nekünk. Ahogyan a hármasszövetséget annak idején nagy államférfiak megkoncipiálták, az szövet­kezése volt három egyenrangú félnek, a közös érdekek kölcsönös oltalmára, az európai béké­nek megóvására. De, aztán jöttek epigonok és kontárok ,s az eredeti koncepcióból egészen más­ lett. Németország azt tehette, amit akart. Olasz­ország is azt tehette, amit akart. De Ausztria- Magyarország már csak azt tehette, amit Né­metország és Olaszország is akart. Hogy le ne kelljen mondania az előkelő szövetségesekről, Berchtold így lemondott a saját akaratáról s kész volt a legnagyobb áldozatokra, csakhogy a hármasszövetség látszatát megmentse. Az egész balkáni krízis nem egyéb, mint láncolata a bizonyítékoknak, hogy Ausztria-Magyaror­­szág sehol és semmiben sem érvényesíthette akaratát, mihelyt az akár Németországnak, akár Olaszországnak speciális érdekeit csak a legtávolabbról is érintette. Bukarestben Né­metország, Albániában Olaszország vetett gán­csot az egyébként is elég ügyefogyott Berchtold­­nak. Nem mindig történt meg, amit Németor­szág és Olaszország akart, de sohasem történt meg az, amit Ausztria-Magyarország akart. Ellenben Németországnak és Olaszországnak a félkudarc nem került pénzébe, m­íg Ausztria- Magyarország kifizette nemcsak az egész ku­darc számláját, hanem a szövetségesek szám­láját is. Ebből logikusan az következnék, hogy Ausztria-Magyarország, ha van egy csöpp ön­érzete, követelje a meghibbant szövetség becsü­letes revízióját, vagy pedig keressen más szö­vetséget, m­ely — ha már nem lehet olcsóbb — legalább hatályosabb legyen. Berchtold úr persze nem az az ál­lamfér­fiú, aki egyszerűen követelte azt, ami logikus. Minden más külügyminiszter megtette volna az ő helyében, talán még a balkáni krízis so­rán, azon melegében. Ő nem tette. S nem fogja tenni most sem, amikor az események segítsé­gére sietnek és megkínálják azzal a lehetőség­gel, hogy csináljon valami okosat, legalább az események kényszere alatt. Az orosz áramla­tok miatt felhős lett Németország homloka, a francia flotta ereje miatt Olaszország homloka. Mind a két szövetségesünk inkább van bajban, mint mi. Mindakét szövetségesünk inkább szo­rult most rá a hármasszövetségre, mint mi. És h­a ilyenkor nem egy gróf Berchtold kotnyeles­­kednék a monarchia külpolitikája körül, ha­nem csak valami jobbfajta kalmár, aki a ke­zében levő plajbászszal nem a fogait piszkálja, hanem számolni is tud, azt mondaná az ismét szerelemre gyulladt szövetségeseknek: „te, Né­metország, belesodortál bennünket a legőrül­tebb fegyverkezésbe, amelyre nem nekünk van szükségünk, hanem neked s mi fentartunk ak­kora hadsereget, mintha a világot akarnánk meghódítani, de hagyján. Meghozzuk az áldo­zatot a te kedvedért, de legalább ne a mi ro­vásunkra terjeszkedjél iparoddal, ne a mi gaz­dasági erőnket bénítsd meg intézkedéseiddel és ne hagyjál bennünket cserben, ha egyszer csakugyan meg akarjuk védeni valami érde­künket a Balkánon“. És mondaná Olaszország­nak: „te, Olaszország, úgy akarsz bennünket be­lesodorni az őrült fegyverkezésbe a tengeren, mint Németország a szárazon, pedig nekünk nincs tengerünk és nincs gyarmatunk. Ha te­remtünk a hajógyárak örömére akkora flottát, hogy te is meg légy elégedve s ha egyszer az­tán ezt a flottát egyetlen tengeri riválisunk el-

Next