Pesti Hírlap, 1914. április (36. évfolyam, 90-102. szám)

1914-04-16 / 90. szám

­1914. április 16., csütörtök. ______Pesti Hírlap_____ rek tudvalevőleg abban állottak, hogy három sztályfői állást (a belügyi, az igazságügyi és gazdasági osztályt) koaliciós embereknek kell tudni. Ha a bán ezt sem adja meg, erre az­­etre azt üzente a koalíció, hogy megtagadja ile a költségvetést, vagyis ellenzékbe megy. És ha a bűn ettől sem ijed meg, akkor persze­­ két osztályfői állás is elég lesz a koalíció­nk!­­ De információnk szerint, ezen a mtos ülésen kívül még egy nem kevésbbe mtos ülés is volt Zágrábban a legutóbbi írn­okban. Tartották pedig az összes szerb par­ik, azaz az önálló, a radikális, a demokrata s a liberális pártok kiküldöttjei, még pedig görög-keleti szerb egyház autonómiája és a atriarcha állásának betöltése dolgában. Meg­győztek minden kérdésben s Tisza elé viszik­öveteléseiket, melyek nem teljesítése esetére az nálló szerb párt (mely most a horvát-szerb pakicióban dominál) arra kötelezte magát, hogy „Tiszával szemben levonja a konzequen­­tákat“ . . . Tisza nagy megnyugtatására ...onban még azt is közölhetjük, hogy a szer­­ek fenyegetésétől még neki sem kell megijed­ne. Már csak azért is bátor lehet velük szemb­­en a miniszterelnök, mert ugyanő napokban, h­isze egészen véletlenül, Zágrábban járt Sta­ll­jevics Stanoje, belgrádi egyetemi tanár, Pa­­ics bizalmas barátja, aki mindenütt, ahol sok lehetett, szívére kötötte szerb testvéreinek, így Tisza ellen a­kár volna tettekkel föllép­­niek. Ennyit Tisza húsvéti nyilatkozata kap­ján a horvát-szerb koalíció személyi aspirá­lóiról. Ami már most a Tisza-féle nyilatkozat­nak a horvát kormány „par­lamen­tar­izációj á­­■a“ vonatkozó s a félhivatalos közleményre utaló megjegyzését illeti: ezen a ponton a bar­át him­ mára egy kis pikantériával szolgált. Az a félhivatalos közlemény, melyről Tisza azt mondta, hogy „a magyar kormány üláspontját híven tükrözi vissza“ — a Bud. Tud-ban jelent meg. De amint van Budapes­­en egy laptudósító, amely a magyar kormány­­hoz áll közel, épen úgy van egy zágrábi kő­­nyomatos is, a Kroatische Korrespondenz, mely a horvát bánhoz áll közel. Ez az utóbbi pedig ma megállapítja, hogy a magyar félhi­vatalos kommüniké megírásában a bán nem működött közre, bár a benne kifejezésre jutó eszme, hogy t. i. a horvát országgyűlés auto­nóm hatáskörében tulajdonképeni parlamenti rendszerről nem lehet szó, egészen helyes. Azonban . . . „azonban nem lehet tagadni, — folytatja a horvát kommüniké — hogy az illető magyar kommüniké kevéssé mondható sike­rük­nek, főleg pedig olyan, eddig egészen szo­katlan kifejezéseket használ, hogy legalább is kétség merülhet föl arra nézve, vajon ezt a kommünikét illetékes tényezők szerkesztet­­ték­-e.“ Felette csiklandós helyzet! Szemben áll tehát egy magyar meg egy horvát kőnyomatos, az előbbi a magyar kormány szócsöve, az utób­bi a horvát báné. És a horvát kőnyomatos hangsúlyozza, hogy a magyar kőnyomatos kommünikéjének megszerkesztésében a bán nem vett részt s hogy továbbá fölötte kétséges, vajon ezt a kevéssé sikerült, kifejezéseiben szokatlan kommünikét egyáltalán illetékes té­nyezők szerkesztették-e. Igen ám, de Tisza va­sárnap kijelentette egy interview kérésében, hogy az a bizonyos magyar kommüniké „hí­ven tükrözi vissza a magyar kormány állás­pontját.“ Mi lesz hát itt? Kőnyom utasokon ke­resztül vitatkozik már a magyar miniszterel­nök és a horvát bán egymással? Hogyan fog­ja ezt Tisza István vagy Skerlecz Iván kima­gyarázni? Kíváncsian várjuk, hogy a magyar miniszterelnök vagy a horvát bán, a magyar sajtótörvény vagy a horvát sajtótörvény szel­leme fog-e itt felül maradni: István ad-e hely­reigazítást vagy Iván. Akármelyik azonban,­­ az az egy máris kétségtelen, hogy a ma­gyar miniszterelnök és a horvát bán között valóban i példás harmónia dühöng! * Összehívták a delegációkat. A hivatalos lap szerdai száma közli a delegációk összehívására vonatkozó királyi kéz­iratokat. A delegációkat a király április fraszon­­nyaladikára hívta össze Budapestre. A hivata­los lap közleménye igy hangzik: a császári és apostoli királyi Felsége a kö­vetkező legfelső kéziratokat méltáztatott legkegyel­­mesebben kibocsátani: Kedves Gráf Borehtoldi A közös ügyek tár­gyalására, az 1867 évi december hó 21-én kelt tör­vény értelmében, illetve az 1867. évi XII. törvény­cikk alapján hivatott bizottságokat másolatban mel­lékelt kézirataimmal folyó évi április hó 28-ára Bu­dapesten egybehívtam és megbízom Önt, hogy az illető előterjesztések megtétele iránt intézkedjék. Kelt Bécsben, 1914. évi április 9-én. Ferenc József, s. k. Berchold, s. L.. Kedves Gróf Tisza! A közös ügyek tárgyalá­sára, az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében, il­letve az 1867. évi december hó 21-én kelt törvény alapján hivatott bizottságokat, a részükre törvényi­leg meghatározott teendők elintézése végett folyó évi április hó 28-ikára Budapestre ezennel egybehí­vom. Midőn ehhez képest egyúttal közös miniszté­riumaimat alkotmányszerű el­őterjesztéseik megté­telére utasítom, megbízom önt, hogy a magyar­­or­szággyűlés bizottsága tagjainak egybelivása iránt intézkedjék. Kelt Pécsben, 1914. évi április 9-én. Ferenc József, s. k. Tisza, íj­­. Kedves Gróf Stürgkli! A közös ügyek tárgya­lására, az 1867. évi december hó 21-én kelt törvény értelmében, illetve az 1867. évi XII. törvénycikk alapján hivatott bizottságokat, a részükre törvé­nyileg meghatározott teendők elintézése végett fo­lyó évi április hó 28-ikára Budapestre egybehívom. Midőn ehhez képest egyúttal közös miniszté­riumaimat alkotmánys­zerű előterjesztéseik megté­­teleére utasítom, megbízom önt, hogy a birodalmi tanács bizottságának kiküldése a a bizottság tag­jainak egy­behívása iránt intézkedjék. Kelt Bécsben, 1914. évi április 9-én. Ferenc József, a. k. Gróf Stürgk­h. e. 1c. A delegációk áprilisban kezdődő ülés­szaka igen mozgalmasnak ígérkezik. Elsősor­ban várják gróf Berchold külügyminiszter expozéját, amelyben a külpolitikai hely­zetre vonatkozólag lesznek kijelentések. A kül­ügyminiszter nyilatkozata előreláthatólag az osztrák delegáció külügyi albizottságának ápri­­lis harmincadik­ ülésén fog elhangzani és ki fog terjeszkedni Oroszországhoz való viszo­nyunkra, valamint a hármasszövetségben el­foglalt helyzetünkre is. A delegáció magyar tagjait egyik legköze­lebbi ülésén választja meg a képviselőház és a főrendiház. Az ellenzék is részt vesz a delegáció­ban és elfogadja az őt megillető tagsági helye­ket. A delegáció elnökét ezúttal a főrendek kö­zül választják, minden valószínűség szerint gróf Zichy Ágost személyében; az alelnöki ál­lásra pedig báró Láng Lajos helyébe Beöthy László volt kereskedelmi minisztert szemelték fúl? Hát mi vagyok én? Pap, vagy egy lexikon? Ifiért nem adtál ilyen emberhez, mint a Pufi? Én csak ilyen ember mellett lehettem volna bol­­dog. Ő sem affektál, én sem affektálok és nem erődünk a nappal, a holddal, a csillagokkal és képzelem, még később mi minden jött volna! Al­gebra, áizika, államtudományok, külügyi politi­ca ,és frász, meg frász! Hát te csak hallgass, lágymama. Gyönyörűen férjhez adtál. Az öreg méltóságos alig tudta visszatarta­­ni a kacagását. Megfordult, hogy kimenjen, de az ajtóból visszanézett, mialatt ujjával megfe­­ryegette Helénkét. — Csak azt mondom neked, hogy ki ne cöss ezzel a szarvasállattal, mert letöröm a dere­kadat! Nehogy engem ilyen szégyenbe hozz, csúffá tégy! Helénke vállat vont s alig várta a reggelt, hogy találkozzék Pufival. És alig nyolc nap el­őltével, rendben voltak egymással. Pufi egy reg­gel, mikor az erdőijén legszebben szóltak a csa­logányok, megcsapkodta a lova lábait s a lová­val együtt letérdelt Helénke előtt és igy vallott neki szerelmet. Helénke majd kiesett a nyereg­ből, ugy kacagott, de azért nagyon meg volt itatva. Pufinak a szeme könnyes volt, szája re­megett az őszinte izgatottságtól és olyan szépen beszélt össze-vissza a szívéről, a szeretnkéről, az életéről, a boldogságáról és a haláláról, hogy a végén üdénkének is könnyes lett a szeme és így szólt: •— Jól van, Pufi, elhiszem, hogy szeret és azt is elhiszem és érzem, hogy én is boldog le­szek maga mellett. Azért mondja meg a papájá­nak, hogy holnap reggel ő is lovagoljon ki ma­gáral s a kezemet ő maga kérje meg a maga számára. Azután arról is ő gondoskodjon, hogy a nagymama tudta nélkül esküdhessünk meg s őt már csak a kész dologról értesítsük, mert az ugyan bele nem fog egyezni, hogy magához menjek. És másnap reggel megkérte az öreg báró Pufi számára Helénke kezét s két hét múlva, egy reggel a vadászkastélyban megesküdött a fiatal pár. Esküvő után pedig ezt irta Helénke a nagyanyjának: „Drága nagymama, küldd el ide a Pufiék kastélyába összes ruháimat, minthogy én meg Pufi ma reggel óta férj és feleség vagyunk. Meg­­esküdtünk, korrektül, rendben, ahogy kell. És most már ne haragudj, úgy sincs semmi ér­telme“. Mikor ezt ezt a levelet elolvasta az öreg méltóságos, eppömlést kapott, két napig feküdt, a harmadik nap fölkelt, incognito elment a va­dászkastélyba s itt az öreg bárónak egy pofont adott, Pufinak kettőt, hármat Kelenkének s az­után megnyugodott. Eszébe jutott, hogy anyagi­lag Pufi kitűnő parti, hogy az alsó-székács­i drá­ga erdők, melyekért mindig fájt a szive, ezzel a házassággal visszakerültek a család birtokába s ez megnyugtatta. Mégis, mikor egyedül maradt Helenkével, így szólt ehhez: — És most mondd meg nekem, te agyalá­­gyult perszóna, hogy mit szeretsz te ezen a rózsa­­szinűi malacon? Ha megmondod, legalább meg­nyugtatsz, elül a keserűségem. És Helénke komolyan, egyszerűen így szólt: — Te is beszéltél, a mama is beszélt, meg olykor olvastam is süldőleány koromban olyan nagy szerelmekről, melyekért a nők meghalnak és minden áldozatra készek. Én nem tudom, hogy mi ez, sohasem éreztem. Az első uramat nem szerettem, Pufi mellett nagyon jól érzem magamat, de azért a kisujjamat sem vágatnám le érte. Hát hogy mi az a nagy, halálos szere­lem, minden áldozatra kész szerelem, nem tu­dom. És egyebet nem mondhatok, nagymama. Az öreg méltóságos asszony tenyerébe haj­tott fejjel, elgondolkodva nézegette Helénkét és nagy szomorúság és nagy szánalom látszott a szép, eszes, erélyes szemében s a finom, okos szája szögletén. Azután halkan sóhajtott, fölállt, megcsókolta Helénkét és hazament. * Helénke öt esztendeig élt a legderűsebb, legnyugodtabb boldogságban Pufi mellett. Har­minc esztendős volt, mikor egy reggel, ott mel­lette, a tea-asztal előtt, Pufi egyszerre lefordult a székről és meghalt. Szivszélhüdés érte. Helénke vigasztalhatatlan volt. Három hétig éjjel-nappal sirt, három hónapig minden nap a temetőben töltötte a napnak legnagyobb részét s a gyászév leteltével hozzáment egy gróf Kavetzky nevezetű, harmincöt esztendős huszár­­kapitányhoz. Maga a Pufi apja, az apósa adta férjhez. Az öreg báró úgy szerette Helénkét, hogy nem tudta nézni ennek az özvegységét, az árvaságát és ő maga beszélte rá, hogy menjen hozzá ehhez a ritka derék, aranyszívű, becsüle­tes katonához. A kapitány három évvel előbb maradt öz­vegyen; volt egy négy esztendős, gyönyörű kis­fia és gyakori vendég volt az öreg báró és fia házánál. Helénke, akinek nem volt gyereke, bolondulásig szerette a kis fiút és leginkább e gyerek iránti szeretet vezette be e harmadik házasságába. (Folyt. köv.) ______________ _

Next