Pesti Hírlap, 1914. július (36. évfolyam, 153-180. szám)

1914-07-01 / 153. szám

1914. július 1., szerda. PESTI HÍRLAP A helyzet.­ ­Akik gyászolnak és akik megbotrán­koztatnak. A Pesti Hírlap Sarajevóba küldött mun­katársától azt az elké­pesztően szenzációs hírt kapja ma a monarchia és a külföld olvasó­közönsége, hogy néhány perccel a merénylet után az egyik bosnyák-szerb pártvezér házára már kitűzték a gyászlobogót . . . sőt, hogy a szerbek templomán, még mielőtt eldörrent vol­na a merénylő browningja, már fenn lengett a fekete zászló. A politikai összeesküvés e förtel­mes, kétkedő demonstrálása hősen mutatja a bosnyák-szerbek gyászának őszinteségét. Sara­jevóban nemcsak a bombák és browningok vol­tak kéznél, hanem a fekete zászlók is. Olyikat elsietve, hamarabb is tűzték ki serény kezek, mintsem a gyilkoló kezek elvégezték volna munkájukat . . . így gyászolnak a trónörökösért Saraje­vóban: Bilinski, Potiorek és Mandics dicsőséges politikája eredményeként. S ha átjövünk a Száván és Horvátország fővárosában megvárjuk a szábor mai, keddi ülését, akkor mit látunk? Látunk egy botrány­ba fult gyászülést, melyen az elnöklő szerbet és az egész szerb-horvát koalíciót bombavetők­nek kiáltja ki az a horvát ellenzék, melynek trialista programmja ugyancsak a monarchia rendjének megbontására, a Magyarországtól való elszakadásra izgat. És hallunk a rémséges szitkok közepette gyilkos leleplezéseket Belgrád­ba futkosó, kémszolgálatra vetemedett, szerbiai zsoldon élő, felségárulásért egyszer már elitélt koalíciós képviselőkről. És látunk halottra vált koalíciós arcokat s közöttük a főszerbet, az el­nököt, aki kénytelen a gyászütést újra meg új­ra órákig felfüggeszteni s végül is munkapárti módra a gyorsíróknak lediktált részvétnyilat­kozatát zsebkendőlobogtatással fogadtatni el ... Így gyászolnak Zágrábban, Tisza és Skerlec dicsőséges politikája eredményeként. — Nem, épenséggel nem illik . . . erre már előbb rájöhetett volna. — Tehát leülhetek? — Ezt nem mondtam. — De mondja, kérem . . . legalább egy kicsit elbeszélgetünk. Piroska könnyedén megrántotta vállait, mire a fiatal­ember sietve leült. Az asszony ar­cán röpke derű suhant át, amikor férje tágra nyílt tekintetével találkozott. — Így ni, ez sokkal kedvesebb! — szólt a fiatal ember, győzedelmes pillantást vetve barátja felé. Azután elhallgatott, vizsgálgatta Piroskát, aki ismét egy képes lap szemlélésé­be merült. A lovag töprengett, habozott, lát­szott rajta, hogy nincs egészen tisztában a Helyzettel. Végre nekilendült. — Kérem, ne olvasson most újságot . . . Az asszony, mintha nem is hallotta vol­na a fiatal ember szavait, mintha a lovag ott sem lenne, tovább forgatta a lapokat. — Mondja csak, nagyságos asszonyom, sokáig marad még a kávéházban? — kérdezte hirtelen a fiatal ember és közelebb tolta székét. — Nem tudom, — felelte kurtán Pi­roska. Ismét csend következett. A lovag a ba­juszát csipkedte és le nem vette tekintetét Pi­roskáról. — Mert ha nem akarna maradni, — folytatta lassan, óvatosan, mintegy tapoga­tódzva, — volna egy ajánlatom. Piroska érezte, hogy elvörösödik, hogy forróság szalad végig rajta. — Ön oly szép . . . oly egészen más, mint a többi asszony . . . mint akármelyik, akit itt szoktam látni . . oly elragadóan ked­ves, hogy szeretnék önnel hosszabb időt eltöl­teni . . . — Ugyan . . . Komolyan? — kérdezte kissé gúnyosan Piroska. Budapesten, a magyar országgyűlés két házában, szintén kedden búcsúztatták a trón­örököspárt. Hiszen, ami a kegyeletsértő hangot illeti, azt itt is sikerült némileg megütnie a munkapártnak. Hogy a nemzeti szuverenitást képviselő elnöki székből egy minden szárnya­lás nélküli, egyszerű, csak alattvalói hódolattól átitatott beszédet kaptunk, az még tavján. Hogy az elnök után a kormány nevében i­ppen a bántó hangú pénzügyminiszterrel kellett a búcsúztatót mondatni, melylyel ő körülbelül olyan szárazon is végzett mintha nem is a kegyelet adójáról, hanem például a szeszadóról volna szó . . . még ez is hagyján. A munka­párt csak azt adhatja, ami belőle kitelik. Tisza Bécsben volt és kivüle még csak egy épkézláb beszéd se futja ki a munkapártból. Hanem ami a házelnök és a pénzügyminiszter után követ­kezett, az a magyar képviselőház üléstermébe is behozott egy kis zágrábi, délszáv levegőt, az már ízléstelen, sőt megbotránkoztató volt. É­s nem is a munkapárti elnök előadási képességé­nek fogyatékossága miatt, hanem azért, mert Khuen még ezt a megdöbbentő, idegrázó alkalmat sem hagyta kiaknázatlanul a pártér­dek számára. Mikor Lukács Lászlóra a bíróság kimondta az ítéletet, olvastunk Khuentől egy ehhez hasonló frazeológiájú írást a király felé fordulva arról, hogy a munkapárt el ne veszít­se a fejét, most teljesítse kötelességét . . . Khuen ma megint a munkapárti kötelességtel­jesítés paraszti térhangulatával lepte meg a Házat. Mikor el-elakadó szavait sűrű pauzák­kal töltötte ki, az embernek lehetetlen volt sza­badulnia a gondolattól, hogy mi az, amit Khuen a pauzák kövén elhallgat? Talán a király és a trónörökös között a rezolució idején támadt ellentétnek, a király lemondási szándékának óvatlan elpletykálása . . . amiért hiába remélt bűnbocsánatot, míg most végre talán felleb­bez­hetik?! Avagy a visszaemlékezés a sarajevói útra, mikor a királyt 1910-ben éppen, éppen a választások idején, lekísérte volt, s ott, a bosnyák fővárosban, kapta táviratban Je­szenszkytől a boldogító hírt a munkapárti kasz­sza hatásának váratlnul édes eredményéről? Avagy e bu­szko­vicszaemlék°zésnek gyötrelmes asszociációja a trónörökös sarajevoi útjával melynek gyászos vége a munkapárt nemzeti­ségi és országfelforgató politikája számára, ki tudja, nem rejt-e magában hasonlóan gyászos véget?! . Mikre gondolhatott Khuen a nagy pauzák között s vájjon milyen sejtések, érzések húzódtak meg egész búcsúztató beszéde mö­gött? . . . Minderről legalább hallgatott Khuen, de amit mondott, az is éppen elég volt ahhoz, hogy a gyász hangulatát megrontja vele s legfölebb a munkapárti lelkekbe öntsön ismét rendületlen bizodalmat. De hogy az igazi, szívből fakadt magyar gyász mégis csak kifejezésre jusson a képviselő­házban — bár a munkapárt rossz szomszédsá­gában is — arról gondoskodott szeren­csére a magyar ellenzék. S ezzel azután még rikítóbbá tette az ellentétet az őszin­te, a gondolat ragyogó sugárkérésével körülfont gyász és ama másfajta gyász között, melynél a gondolat csak mint hátsó­gondolat húzódik meg. A munkapárti gyász után jöttek a nemzet igazi gyászának szószólói, akik nem — mint Beöthy házelnök túlbuzgó­ságában mondta — húsz millió magyar­nak, hanem csak tizenkét millió magyar­nak a nevében,­­ de ezeknek a ne­vében azután annál hivat­tabban ragyog­tatták mindazt a benső porcot, ami igazán a magyar szivet, a magya­r elmét és a magyar becsületet reprezentálta ezekben az idegrázó percekben Apponyi és Andrássy! Hogyan csen­dült meg ma mindkettejük ajkán a magyar szív komor, magába­ zástrózott fájdalma, a magyar agy minden szenvedésen áttörő, rendületlen filozófiája és a magyar becsület rettenthetetlen elégtételkeresésének vasakarata! Bárkik legye­nek a sarajevói merénylet mögött, „meg kell ismernünk a sötét erőket, melyek itt működtek, mert bárkik legyenek, le kell rájuk sujtanunk és vesztükre fordítanunk ezt a gyászos sikert" — hangzottak a pörölycsapások Apponyi új­— Igen . . . Amikor belépett, azt gon­doltam magamban, milyen felséges dolog vol­na megismerkedni ezzel a gyönyörűséges, kí­vánatos nővel . . Egy pillanat alatt meghó­dított . . . Piroska nem szólt, de mindig nyugtala­nabb lett. A fiatal­ember közelebb hajolt. * — Ha tehát ön is úgy akarja ... ne siessen haza . . . talán inkább együtt tölthet­nénk az estét .. . Piroska tiltakozni akart. — No . . . no . . . csak ne utasítsa visz­sza . . . Nagyszerűen fogunk mulatni ... ke­délyesen . . . Kimegyünk valamerre ... be­ülünk egy vendéglőbe . . . ahol van cigány­zene . . . — Ez nem valami csábító programm, — felelte Piroska. — Vacsorám van, a cigány­zenéért pedig nem rajongok . . . — Sebaj, majd a jó vacsora, a ropogós muzsika, a lugas félhomálya meghozza a kel­lő hangulatot . . . — No, nem hiszem, — szólt Piroska. — Ön azt mondja, hogy én meghódítottam . . . Szép . . . De, miután én ezt nem mondhatom önről . . . — Ah, úgy, ön tehát szent,mentális, ro­mantikus . . . Ezt ismerem . . . Nem baj, szép asszony . . . Bizalmasan rátette kezét Piroska kar­jára. — Meg lesz velem elégedve . . . Az asszony elkapta a karját. — Kérem . . . türtőztesse magát . . . Nem gondolja, hogy nagyon is gyorsan volna ez a nagy barátság . . . — Gyorsan? ugyan, édesem, — szólt bo­szankodva a lovag. — Én nem vagyok diák­gyerek és maga nem . • . Képzelem, milyen jól mulatna magában, ha most sokat tem­póznék, ha udvarolgatni­ kezdenék, akár egy süldő gimnazista . . . — Azt gondolja? . . — Persze, hogy azt gondoltam ... Nézze csak, édesem . . . Én már öreg róka vagyok . . .hagyjuk ezt a mókát . . . Kár pocsékolni az időt . . . Hiszen mi értjük egymást, mi? Aztán mondok valamit . . . Ha épen olyan nagyon akarja, megadom a módját . . . jól van, kurizálni fogok . . . Nem szoktam bár, de magában van valami, ami nem közönséges ... kissé szokatlan . . . megteszem hát a ked­vét .. . de nem itt . . . Majd ha egymás mel­lett ülünk . . . kettesben . . . Legyen nyugodt ... meg lesz velem elégedve ... Gavallér em­ber, úri ember vagyok . . . És jelentős tekintetet vetett az asszonyra. Piroska megrettent. A lovag kezdett már, nagyon fesztelenül beszélgetni vele. — A program, bár sokat ígér, — je­gyezte meg, — de azért mégis mást kell ke­resnie . . . Abból nagy baj lenne ám, ha az uram együtt lát,na minket innen távozni . . . — Az ura? . . . hja, az ura ... — ne­vette el magát, — ezt ismerem már . . . Ön­nek nem szükséges magát ezzel érdekesebbé tenni . . . Hagyja ezt a kopott fogást . . . Piroska az urára nézett és fejének egy mozdulatával intett neki. — Ott az uram, — mondta mosolyogva, — már jön. A lovag zavartan nézett Piroskára. Most már csakugyan nem tudta, hányadán van. Nem volt tisztában, hogy tréfa ez, vagy va­lami más rejlik a dologban. Piroska férje az asztalhoz ért és épen nem barátságos tekintettel méregette a lova­got, aki roppant bamba arcal bámult hol Pi­roskára, hol a férjéra. 3

Next