Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)

1914-09-27 / 238. szám

1614. szeptember 27., vasárnap. PESTI HÍRLAP 397 kezeiket írja: Ha a legutóbbi harctéri jelenté­sek alapján az egyes ütközeteket tanulmányoz­zuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az Oisetől keletre, tehát körülbelül Gompiégne és Noyon között a franciák megkísérelték a német jobb­szárny átkarolását. át nyílik ugyanis egyedüli kilátás arra, hogy a német frontot megbontsák és konstatálni lehet, hogy ezek a kísérletek, amelyek az áttörést próbálták meg, meghiúsul­tak. A franciák óriási veszteségeket szenvedtek, a németek pedig lassan, de állhatatosan vonul­nak előre. Ezektől a harcoktól az argoni erdő által teljesen elkülönítve játszódnak le a Maas és az Ardenneok közötti harcok, amelyek érde­kesen mutatják a várvédő katonaság és a tá­bori csapatok együttműködését. A franciák ugyanis ezúttal először próbálkoznak meg az­zal, hogy váraikat eredeti rendeltetésük szerint használják ki és pedig úgy, hogy csapataikat a vár védelme alatt működtetik avagy pedig a zéróerődök között foglalkoztatják őket. A kes­keny és mindössze negyven kilométer széles terület ,amely Verdun és az Argonok között van, alkalmas arra, hogy a francia erősségek katonasága zavarja az északról előnyomuló németeket. Hasonlóan ügyesen használják föl a franciák a toul-verduni keleti záróerődit­ményeket s arra törekszenek, hogy a két erődit­vényből a Metz felől előnyomuló németeket tá­madják oldalba. E nehézségek ellenére is a né­met csapatok északon Varrenesig nyomultak előre, tehát Verdun alá jutottak és a keleti ol­dalon megtisztították a záróerődítvények kö­zött álló területet az ellenséges francia csapa­toktól. Az ittlevő erődítvények bombázása máris eredménynyel járt. A német támadás ugyanis legelsősorban a Verdun és Toul között levő kö­zépső erődítvények ellen irányult, tehát Tro­yon, La Parodie, Camp des Romaine és Lion­ville ellen támadtak. Ezek a védő­művek átlag­ban hét-nyolc kilométernyire fekszenek egy­mástól és uralják a Metz és Pont - Mousson-on át a Maas folyó felé­ vivő utakat és átjárókat. A záróerődök áttörésének az a haszna, hogy széles felvonulási utat biztosítanak a németek­nek, aminek a Verduntól északra levő harcté­ren is rögtön megérezik a hatását. Lotharingiá­ban és Felső-Elzászban, ahol a franciák még mindig tartják magukat, szintén észlelhető a németek lassú előrehaladása. Végeredmény gyanánt konstatálhatjuk, hogy a németek az egész vonalon előnyomulnak, míg a franciák semmikép le nem becsülendő erővel állanak ellent és szívósan harcolnak, úgy, hogy a döntés idejét ilyen körülmények között alig lehet előre megállamí­tani. Nem látta senki. Még egyszer körülnyargalok, embereket taszítva, korlátokon átszökdelve, a hajadon­fővel, harisnyában. Aztán ki az állomásról, be a városba egy darabon. Meg vissza egy mel­lékutcába, amerre gondolom, hogy a tolvajom oldalog. A lábam csupa vér a kavicsoktól. A szememet mintha tűzláng verné. Egy rendőr már hatszor, is kurjantott utánam: — Megálljon! Szaladt is egy darabig. Tudtam, h­ogy bolondnak gondol. Dehát, ha megállok és­ ma­gyarázgatok, a tolvaj azalatt tovamúlik. Jött azonban másik rendőr is: megra­gadtak. — Kicsoda maga? Miért szaladgál? De én csak lihegtem. Sokára bírtam annyira összeszedelődző­ködni, hogy töredezetten elmondhattam a ba­jomat. Kételkedve hallgattak. Mégis visszavittek az állomásra. Előszólították a kapust: — Szedett-e el jegyet egy péklegény­forma utastól, akinek sárga cipő volt a kezé­ben, meg kék ruha meg papiros skatulya? A kapus as orrahagyére bámult: — Nem. Péklegény: nem. Sárga cipő: nem. Kék ruha: nem. Papiros skatulya csak egy kisasszonynál vót. —Bizonyos? — Bizonyos. Hát hogyne voln bizonyos? — Akkor hát — mondta az állomásfő­nök — csak másik kocsiba ment át a tolvaj. Vagy hogy előbb leszállt: Szajolon vagy Alcsin. De nekem gyanús maga is, barátom, azt mondja, most érettségizett. Hol a bizonyít­ványa? S végignézegetett rajtam. Az átkozott muszkavászon ruha! . . . amelynek kabátját, nadrágját csak a hitvány fércelés tartotta össze. Aztán se gallér rajtam, se nyakkendő. A harisnyám is lyukas . . . Hiába magyaráztam, hogy a bizonyítvá­nyom benne volt a fekete kabátomnak a zse­bében s hogy ezt a rossz ruhát csak azért vet­tem fel stb. Csupa gyanakvó szem . . . Különösen egy cigányszemű nagy vas­úti tiszt nézett rám gyilkosan, hogy szerettem volna pofon vágni! Meg is szólalt: — Mondja el az Éneisznek az első sorát. Soha olyan fogcsikorgatással, olyan fér­fiatlanul kényes szemmel nem szavalták meg ezt a mondatot: Anna, virumque cano . . . — Elmondjam az egészet? Homéroszt is elmondjam? Talán Tibulluszt és Ivatulluszt el­engedi? — Bocsánat — mondta megváltozott szemmel — bocsánatot kérek. A vasúti jegy szerencsémre nálam volt: azt tanácsolták, hogy utazzak a legközelebbi vonattal tovább Pestre és jelentkezzek ott a rendőrségen. A tolvajom vélhetőleg szintén Pestre utazik. Ha csakugyan pék, Nagyvárad­tól Pestig pékműhely nincs másutt, csak Szol­nokon. A rendőr ügyelni fog, hogy­ ezekben a napokban fogad-e fel a szolnoki pék új le­gényt? Ha fogad, mingyárt megvizsgálják: van-e kék lüszter ruhája és redengótja? — ér­tesíteni fognak róla. De a pék vélhetőleg Pestre utazik. Ha le is szállt volna útközben, a másik vonattal odamegy, vagy a rendőrség el­csípi vagy én megismerem rajta a ruhámat. A cigányszemű vasúti tiszt behívott a szobájába, s egypár cipőt kotort elő bottal az ágya alól, — ha elfogadom. A cipő óriás volt és rossz, mégis megmentett attól, hogy mezít­láb szálljak le Pesten. Gallért is adott akkorát, hogy úgy lógott benne a fejem, mint harang­ban az ütő. Kalapot már nem tudott adni, mert csak egy aranyzsinóros vasúti csákója volt heverő, — azt nem tehettem a fejemre. Hanem szerzett egy gyűrött sport­sapkát, fehér vászonból valót, amely azonban rég elbúcsúzott a fehér színtől. Az állomásfőnök kisfiáé volt, s csak épp a fejem­ búbját fedte. Mégis hát legyen a fejemen valami. Így egy kis reménység gyulladt bennem. A következő személyvonatot úgy vártam, mint a lesen lapuló tigris a zsákmányát. A rendőr is segített bejárnom. Hej, ha megfogom azt az atyafit, még úgy­ rs meg nem forgott ember két tenyér között, ahogy az megforog! (Vége köv.) A Franciák „agyongyőzik" magukat. Berlin, szept. 25. Moract őrnagy, a kiváló katonai író, a Berliner Tageblattban érdekes és kifejező új szóval jellemzi a franciák helyzetét a hatalma­san megerősített német hadállásokkal szemben. Miután leírja, hogy a kezdetben Páris felé nyo­muló németek elől, akik természetesen gyalog haladtak, a francia sereg nagy része vasúton menekült az ország belseje felé, ahol újra össz­pontosulva, a most folyó támadásra felkészült, annak a nézetének ad kifejezést, hogy ez az ide­oda ráncigált, többször megvert és megszalasz­tott sereg, amely most a német vonalat támad­ja és itt-ott vissza i­s nyomta, végül is agyon­győzi magéit („beginnt sich tot zusiegen"), azaz a folytonos támadásokkal annyi vért és erőt veszt, hogy a szilárdan álló német fronton saját magát teszi tönkre. Moracht őrnagynak ez a szava a laikusok előtt érthetővé fogja tenni a németek sok, eddig nem igen méltányolt intéz­kedését az új hadállásokban. A német tábori erődítések tökéletesége. London, szept. 20. A Manchester Guardian szerint az Aisne mellett a német hadállás oly erős, hogy ha stra­tégiai meglepetések nem történnek, minde­n tá­madást vissza fognak verni és a támadásnak csak akkor lehetne eredménye, ha az ellenség kimerült. A németek a tábori erődítéseket ed­dig sohasem tapasztalt tökélyre vitték. A had­állás természetes erőségeit oly erődvonaallá fej­lesztik, amely erősebb és ellentállóbbb a páncél­falnál. A felülmúlhatatlan német hadvezetés. Milano, szept. 26. A Corriere della Sera közli egy francia hír­lapíró tudósítását, aki a nyugati főhadiszálláson van és többizben közel­­vllt a tű­zvonalhoz, így ír: — El kell ismerni, hogy a német hadvezetés felülm­úlhatatlan albán a művészetben, mint kell egész sereget elrejteni. Ez a taktika nem kicsiny­lendő különösen akkor, ha olyan pontosan hajtják végre, mint most a németek, akiknek minden cse­lekedetét az óramű pontossága jellemzi. Így történ­hetik, hogy a német vezérkar mindent lát, de a né­met sereg láthatatlan. Páris készü­l az ostromra. Páris, szept. 26. (Magánjelentés Rómán át.) Teljesen fölkészülve várja Páris a né­met hadsereg ostromát. Callieni tábornok sze­rint a franscna főváros több havi ostromot is el­bír éhínség veszélye nélkül. Mithoward Adrien, a városi közigazgatás feje, felszólítást intézett a lakossághoz, hogy minden nem fegyverképes lakos hagyja el a várost. .Kívánatos tehát, hogy a még visszamaradt nők, gyermekek és aggas­tyánok elhagyják a súlyos megpróbáltatás előtt álló várost. Az elutazás utolsó terminusául szeptember 25-ét jelölték meg. A vonatok zsú­foltsága miatt senki sem vihet mást magával, mint kézipodgyászt. Az elutazás rövid termi­nusa mindenesetre arra enged következtetni, hogy a francia vezérkar számít arra az eshető­ségre, hogy a németek rövid időn ré­ni riírás előtt állanak. Párisban téli hadjáratra készülnek. Berlin, szept. 26. A Vossische Zeitung jelenti Kopenhágá­ból. Amint a Politiken Párisból értesült, ott éjjel-nappal­ készítik a hadi felszereléseket a téli hadjáratra. Az idegenek felügyelete napról­napra szigorúbb. Joffre tábornok és Páris védelme. Rotterdam, szept. 23. A Daily Telegraph jelenti: Egy svéd újságíró Bordeauxban a legjobb forrásból azt az értesítést kapta, hogy Poincaré Joffre tábornok kifejezett kí­vánságára ment Bordeauxba. Joffre kijelentett® ugyanis, hogy amíg a francia kormány Párisban van, addig a francia főváros lesz a németek cél-­­pontja és ezért, kénytelen volna stratégiai tervein változtatni, ha a francia metropolis védelmét kö­vetelnék tőle. Ha Páris csak mint megerősített hely szerepel az­ ellentállásban, ez nagyon előnyére volna stratégiai terveinek. Egy millió nyolcszázezer ember van Párisban Páris, szept. 26. A népszámlálás végleges eredménye szerint 180704­1 lakosa van Parisnak, tehát csak kétharma­da a normális idők lakosságának. Ebből is több mint kétszer annyi a nő, mint a férfi.

Next