Pesti Hírlap, 1915. január (37. évfolyam, 1-31. szám)

1915-01-01 / 1. szám

san. A német keleti hadsereg jelentései nagyon szűkszavúak, pedig a rövid mondatok mögött igen fontos eredmények vannak elrejtve. Az egyik orosz bulletinből szinte kétségtelenül kiviláglik, hogy Lovicnak a németek birtokában kell lennie. E város megszállásáról hű képet fest egy észa­kon harcoló tiszt alábbi tábori levele: „így jutottunk — irja a többi közt — 14 napi nehéz harcok után Lovic birtokába. A vá­rost az oroszok erősséggé építették ki és mint az egész Bzura-h­adállásuk kulcsát, makacsul védel­mezték. Csapataink szakadatlan erőfeszítései és harcai után s miután a Bzura-csatorna fölött rög­tönzött hidakat vertünk, végre bevonulhattunk tüzérségünk s főkép az osztrák és magyar mo­torütegek támogatása mellett a városba. Estére a nagy piactérre mentünk, ahol a hadtest tarta­léka állott és őrtüzeket gyújtott. Csodaszép ha­dikép volt. Az azonban, amikor a parancsno­kunk, Morgen tábornok, belovagolt a városba s a postaépület előtt leszállott lováról és mindenki elébe sietett, hogy hős csapataink sikeréhez sze­rencsét kívánjon neki, a legénység ajkán pedig egyszerre kórusban tört fel a zsoltár, — ez en­nek a háborúnak egyik legmegragadóbb moz­zanata volt." A hadifoglyok sorsa Oroszországban. Koffinhága, dec. 31. — Saját tudósítónktól. — A Berlinske Tidende jelenti Pétervárról: A hadifoglyok ellátása Oroszországnak nagy nehézségeket okoz. Az összes hadifoglyokat előbb Kievbe viszik, a legnagyobb részét azután onnan Szibériába küldik, ahol kaszárnyákban és barakokban helyezik el őket. A tisztek ma­gánházakban laknak. A katonákkal útjavító­munkálatokat végeztetnek. A cári pár és az orosz békepárt. — Meghiúsult merénylet Nikolajevics nagy­herceg ellen. — Berlin, dec. 31. — Saját tudósítónktól. — A National Zeitung jelenti Stock­holmból. Az Aftenbladed jól értesült péter­vári körökből eredő tudósítást közöl, mely azt mondja, hogy a cár, a cárné, Witte és a befolyásos Tannejev-család, mindenek­előtt azonban az újra nagy szerepet játszó Rasputin a békepárthoz tartoznak. Amikor azonban a cár a frontnál tett legutolsó lá­togatása alkalmával megpendítette a béke rendszerint alacsony emberek, akiket a sötét ruha meg inkább kisebbít, élénk vonású, ke­mény, barna arcukkal úgy sietnek előre, mintha pajkos, kalandvágyó iskolásfiuk ma­jálisra igyekeznének. Azt mondják róluk, hogy Garibaldi alatt egy csatában hihetet­len gyorsaságukkal mentették meg a helyze­tet és győzelemre segítették a nagy h­adve­zért. Azóta mindig szaporázzák a lépéseiket, ez a tempójuk, ez a természetrajzuk. Dalolva, huncut jókedvvel érkeztek va­lami gyakorlatról, hol éleslövésben tökélete­sedtek és szép eredményük jutalmául egy h­ordó bort kaptak, amely ott termett a Cam­pagnán, Frascatiban, Genzanoban vagy Grottaferratában. A tisztjeik feszesen, szi­gorúan lépkedtek a tekintélyük kedvéért, de mögöttük a legénység szinte hancúrozott, oldalba döfték egymást, piszkos és büdös dolgokat csempésztek­ egymás zsebébe, foj­tottan nevetgéltek, rendetlenkedtek, de anél­kül, hogy a sorokat vagy lépésüket megbon­tották volna. Az egyik legény különösen rakoncát­lan volt, mert a battaglionerában sokat meg­engedtek neki tiszteletreméltón forradásos arca miatt. Éktelen, csúnya seb húzódott le a bal halántékától le a szája széléig és félig betakaratlanul hagyta a bal szemét, amely szinte azzal fenyegetett, hogy fehérével együtt kiesik. Tripoliban kapta ezt a sebet a kis csúnya, fekete ördög, aki olyan fürge és pajkos volt, mintha egyenesen Belzebub konyhájáról szabadult volna el. Apró, szúrós nézésű szeme má­r messzi­ről lábot vetett, amint megpillantotta a víz­hordó leányt a pásztor mellett. Piros, húsos ajka szinte ki­izzott, amint arra a csókra gon­dolt, amit a leánytól lophatna. És amint a zászlóaljával közeledett, szinte célba vette a leányt. A pásztor észrevette ezt a mohó faun­pillantást és a maga hideg, nyugodt tekin­tetével keresztezte. A két férfi szemesugara találkozott, mint mikor két éles penge ösz­szecsendül. A kis kakastollas Belzebub le­sütötte a pilláját,, mert nem állta a pásztor éles nézését és elment a vízhordó leány mel­lett anélkül, hogy hozzá mert volna nyúlni. De csak néhány lépést ment előre, az­tán hirtelen kilépett a sorból, visszaugrott a leány mellé, hátulról elkapta a derekát, jól magához szorította a mellét, elkapta kezével az állát és lepcses, húsos ajkával olyan csat­tanó csókot nyomott a nő arcára, hogy a visszhangos cuppanásra az utolsó sorból a sereghajtó altiszt visszafordult és hangosan fölnevetett. A kis Belzebub oly mohón csün­gött a magastermetű leányon, mint a pióca az ember karján. Aztán egyszerre lehuppant róla és szaladt vissza a sorba. Még hátra-hát­ranézett nagy vigyorogva. A leány arca vérvörös volt, mint a le­áldozó nap bíbortányéra és szemébe köny­nyek szöktek, szebbek minden gyémántnál. A pásztor elnézett messzire a Cam­pagna elboruló, kék szemhatárára és bronz­arcán egyetlen vonás sem rezdült meg. A bersaglieret azonban nem hagyta nyugton a csók, amely egy kicsit a fejébe szállt. Legalább száz lépésnyire volt már a pásztortól a zászlóalj, amikor a bersagliere megint kiugrott a sorból és ahogy csak tu­dott, szaladt vissza a vízhordó leány felé. És mielőtt a nő védhette volna magát, a nyakába ugrott és csókjai shrapnel-cső­­vel "borította el ijedező, rémült szép arcát. Az apró ember szinte egyetlenegy nagy száj­já változott és ez a száj őrjöngött szerelmes forróságában és harapott. A leány arca elhalványult, hogy annál jobban lássék a piros vérnyom, amelyet két apró, éles fog hagyott az orcáján. Amint a csöpp vér kibuggyant, maga a bersagliere­legény is visszahökkent tőle. Sietve hagyta ott a­ leányt és apró lépéseivel rohant a zászlóalja után. A pásztor nem moccant. Csak a sze­méből villant elő puskalövéshez hasonló láng. A derekán levő tarsolyában motoszkált, aztán éles, hosszú penge villant meg a ke­zében és a következő pillanatban elrepült a kés. A bersagliere még nem érte el a zászló­alját. Futott, ahogy csak tudott, de egyszerre csak nem bírta tovább. Tántorogni kezdett, térde megroggyant és orsószerű pörgéssel a saját tengelye körül megfordult, hogy has­mánt vágódjék a fűben. A kés a háta közepébe fúródott. Egy szelid, gyöngyházfényű bárány­felhő ijedten állt meg a merengő, tengerszi­nti napesti égen és lebámult a barna földre, hol ő felsége az olasz király kilencedik ber­sagliere-zászlóaljának egy vitéze utolsót hörgött a Campagna sok évezredes emlékű, harcosvértől porhanyó mezején. 4 PESTI HÍRLAP 1915 január 1., pénteki eszméjét, Nikolajevics Miklós nagyherceg ezt válaszolta neki: „Akkor, felség, én ma­gam a saját szakállamra folytatom a hábo­rúit". A nagyherceg a hadseregnél igen nép­szerű. Néhány hét előtt, természetesen egy sötét estén lesből csaknem eltalálta egy golyó. A tettes eddig nem került kézre. A visszavonuló ellenség nyomában. — A Pesti Hírlap haditudósítójától. — A vezérkar jóváhagyásával. Keleti főhadiszállás, dec. 22. A legközvetlenebbül érdekelt katonai sze­mélyiségeknek, ha döntő fordulatok következnek be, mindig sokkal sürgősebb a dolguk, semhogy ráérjenek arra, hogy ellássanak minket a kellő tájékoztatásokkal. Így történt meg, hogy, sajnos, elkésve értesültünk az oroszok novosotnai vere­ségéről, az ő egész arcvonalukra kiterjedő visz­szavonulásukról és az eközben lejátszódó üldö­zési csatározásokról. Mire mi mindezt megtud­tuk, az ellenség meg az üldöző sereg már mesz­szire előrenyomult kelet felé és mi a hihetetlen állapotban levő utakon, Lodsból kiindulva nem mehettünk olyan gyorsan utánuk, hogy a késést behozhassuk és tanúi lehessünk ezeknek a har­coknak. Ilyenformán be kellett érnünk azzal, hogy megszemléljük azt a rendkívül erős hadállást, amelyet Nowosolnától keletre a brzezenyi or­szágúton foglaltak el az oroszoktól. Ez volt a szíve az ellenséges vonalnak a Visztulától lefelé egészen Censtochau tájékáig és az elvesztésének általános visszavonulással kellett járnia. A Lodz­ból a brzezenyi csatatéren át vezető országút, le­számítva a vörös­keresztes kocsikat, amelyek hosszabb időközökben zakatoltak rajta végig, olyan látványt tárt fel, mintha kopaszra gereb­lyézték volna. Szerte-széjjel gránátok csapkod­tak le és az egyik az út közepére esett, nem messze attól a helytől, ahol mi állottunk. Mögöt­tünk dörögtek a német könnyű és nehéz ütegek. A falutól jobbra elterülő sürű­ erdőre tüzeltek és mindenekfelett arra a sokat emlegetett kétszáz­hatvan méternyi magaslatra, amely Nowosolná­tól néhány kiométernyire van északkeletre és nyugatra a lipinyi országúttól. A magaslat a sza­kadatlanul rázuhogó német lövegek hatása foly­tán a messzelátón át nézve olyan volt, mintha rajta mindenütt apró fekete füstfellegek törnén­nek ki a földből. Azóta már a német hadoszlopok beláthatat­lan sora lepte el ezt az országutat. Vidáman nye­rítő lovakon nyargalnak a tisztek az arcpirosító, friss téli reggelben. Térképpel a kezükben tájé­kozódnak a hadállások között. Még a gyógyá­szok is, akik nehézkes szürke szekereken döcög­nek utánuk a dermesztő szélben fürgén lengő vörös­ keresztes lobogóval, helyesen ismerik fel az egyes lövészárkokat, az elhagyott ütegeket és a gépfegyverfedezékeket. Az út mentén egy-egy döglött ló hever, amely elhullt a kimerültségtől vagy vértócsában fekszik annak a jeléül, hogy kegyelemlövéssel végeztek vele. Bizonyos, hogy forgalmi akadályt jelent az ilyen hulla, de hogy több vagy kevesebb van-e belőle, az nem igen számít. Az országút baloldalán minduntalan hosszú csapatokban találkozunk orosz foglyokkal. Ami­kor az első szállítmányt láttam Censtochauban, mintha csupa gonosztevő arc meredt volna rán. Általában nem ennyire rossz a képük, bár több­nyire valami kifejezéstelen nyerseség van a vo­násukban. Külső megjelenésüket rendkívül siral­massá teszi a ruházatuk is. Amint ott hosszú so­rokban, négyesével, lassan, hallgatagon elvo­nultak az országúton, mintha egy középkori barbár nemzet zarándokai lettek volna, akik is­meretlen tájakról jöttek és ismeretlen vidékek felé mennek. Próbálunk valamit leolvasni a tompa ábrázatokról, de nem leh. Nem tudnak kifejezést adni gondolataiknak. Az országúti törzsszállások, azaz a tűzvo­nal határán levő nyomorúságos viskók kihaltak és elhagyottak. A tábori táviró-osztag legénysége serényen fáradozik, hogy az országút mentén végigvezesse a telefonsodronyt. A dróttekercscsel szinte versenyt rendeznek itt az előrenyomuló hadoszlopokkal. Favillákat tűzdelnek le a földbe, átfektetik rajtuk a sodronyt és csak mennek előre, előre . . . 7. A* A barkástg faarctér,, Vezérkarunk jelentése. Hivatalos jelentés. Kiadatott 1914 december 31-én délben, érkezett este 7 óra 15 perckor. A balkáni hadszíntéren a nyugalom tovább tart. Trebinjétől keletre tüzér­ségünk a montenegróiakat, több órai tüzérségi harc után, visszavonulásra kényszerítette. H­ö­f­e­r altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese.

Next