Pesti Hírlap, 1915. január (37. évfolyam, 1-31. szám)
1915-01-01 / 1. szám
san. A német keleti hadsereg jelentései nagyon szűkszavúak, pedig a rövid mondatok mögött igen fontos eredmények vannak elrejtve. Az egyik orosz bulletinből szinte kétségtelenül kiviláglik, hogy Lovicnak a németek birtokában kell lennie. E város megszállásáról hű képet fest egy északon harcoló tiszt alábbi tábori levele: „így jutottunk — irja a többi közt — 14 napi nehéz harcok után Lovic birtokába. A várost az oroszok erősséggé építették ki és mint az egész Bzura-hadállásuk kulcsát, makacsul védelmezték. Csapataink szakadatlan erőfeszítései és harcai után s miután a Bzura-csatorna fölött rögtönzött hidakat vertünk, végre bevonulhattunk tüzérségünk s főkép az osztrák és magyar motorütegek támogatása mellett a városba. Estére a nagy piactérre mentünk, ahol a hadtest tartaléka állott és őrtüzeket gyújtott. Csodaszép hadikép volt. Az azonban, amikor a parancsnokunk, Morgen tábornok, belovagolt a városba s a postaépület előtt leszállott lováról és mindenki elébe sietett, hogy hős csapataink sikeréhez szerencsét kívánjon neki, a legénység ajkán pedig egyszerre kórusban tört fel a zsoltár, — ez ennek a háborúnak egyik legmegragadóbb mozzanata volt." A hadifoglyok sorsa Oroszországban. Koffinhága, dec. 31. — Saját tudósítónktól. — A Berlinske Tidende jelenti Pétervárról: A hadifoglyok ellátása Oroszországnak nagy nehézségeket okoz. Az összes hadifoglyokat előbb Kievbe viszik, a legnagyobb részét azután onnan Szibériába küldik, ahol kaszárnyákban és barakokban helyezik el őket. A tisztek magánházakban laknak. A katonákkal útjavítómunkálatokat végeztetnek. A cári pár és az orosz békepárt. — Meghiúsult merénylet Nikolajevics nagyherceg ellen. — Berlin, dec. 31. — Saját tudósítónktól. — A National Zeitung jelenti Stockholmból. Az Aftenbladed jól értesült pétervári körökből eredő tudósítást közöl, mely azt mondja, hogy a cár, a cárné, Witte és a befolyásos Tannejev-család, mindenekelőtt azonban az újra nagy szerepet játszó Rasputin a békepárthoz tartoznak. Amikor azonban a cár a frontnál tett legutolsó látogatása alkalmával megpendítette a béke rendszerint alacsony emberek, akiket a sötét ruha meg inkább kisebbít, élénk vonású, kemény, barna arcukkal úgy sietnek előre, mintha pajkos, kalandvágyó iskolásfiuk majálisra igyekeznének. Azt mondják róluk, hogy Garibaldi alatt egy csatában hihetetlen gyorsaságukkal mentették meg a helyzetet és győzelemre segítették a nagy hadvezért. Azóta mindig szaporázzák a lépéseiket, ez a tempójuk, ez a természetrajzuk. Dalolva, huncut jókedvvel érkeztek valami gyakorlatról, hol éleslövésben tökéletesedtek és szép eredményük jutalmául egy hordó bort kaptak, amely ott termett a Campagnán, Frascatiban, Genzanoban vagy Grottaferratában. A tisztjeik feszesen, szigorúan lépkedtek a tekintélyük kedvéért, de mögöttük a legénység szinte hancúrozott, oldalba döfték egymást, piszkos és büdös dolgokat csempésztek egymás zsebébe, fojtottan nevetgéltek, rendetlenkedtek, de anélkül, hogy a sorokat vagy lépésüket megbontották volna. Az egyik legény különösen rakoncátlan volt, mert a battaglionerában sokat megengedtek neki tiszteletreméltón forradásos arca miatt. Éktelen, csúnya seb húzódott le a bal halántékától le a szája széléig és félig betakaratlanul hagyta a bal szemét, amely szinte azzal fenyegetett, hogy fehérével együtt kiesik. Tripoliban kapta ezt a sebet a kis csúnya, fekete ördög, aki olyan fürge és pajkos volt, mintha egyenesen Belzebub konyhájáról szabadult volna el. Apró, szúrós nézésű szeme már messziről lábot vetett, amint megpillantotta a vízhordó leányt a pásztor mellett. Piros, húsos ajka szinte kiizzott, amint arra a csókra gondolt, amit a leánytól lophatna. És amint a zászlóaljával közeledett, szinte célba vette a leányt. A pásztor észrevette ezt a mohó faunpillantást és a maga hideg, nyugodt tekintetével keresztezte. A két férfi szemesugara találkozott, mint mikor két éles penge öszszecsendül. A kis kakastollas Belzebub lesütötte a pilláját,, mert nem állta a pásztor éles nézését és elment a vízhordó leány mellett anélkül, hogy hozzá mert volna nyúlni. De csak néhány lépést ment előre, aztán hirtelen kilépett a sorból, visszaugrott a leány mellé, hátulról elkapta a derekát, jól magához szorította a mellét, elkapta kezével az állát és lepcses, húsos ajkával olyan csattanó csókot nyomott a nő arcára, hogy a visszhangos cuppanásra az utolsó sorból a sereghajtó altiszt visszafordult és hangosan fölnevetett. A kis Belzebub oly mohón csüngött a magastermetű leányon, mint a pióca az ember karján. Aztán egyszerre lehuppant róla és szaladt vissza a sorba. Még hátra-hátranézett nagy vigyorogva. A leány arca vérvörös volt, mint a leáldozó nap bíbortányéra és szemébe könynyek szöktek, szebbek minden gyémántnál. A pásztor elnézett messzire a Campagna elboruló, kék szemhatárára és bronzarcán egyetlen vonás sem rezdült meg. A bersaglieret azonban nem hagyta nyugton a csók, amely egy kicsit a fejébe szállt. Legalább száz lépésnyire volt már a pásztortól a zászlóalj, amikor a bersagliere megint kiugrott a sorból és ahogy csak tudott, szaladt vissza a vízhordó leány felé. És mielőtt a nő védhette volna magát, a nyakába ugrott és csókjai shrapnel-csővel "borította el ijedező, rémült szép arcát. Az apró ember szinte egyetlenegy nagy szájjá változott és ez a száj őrjöngött szerelmes forróságában és harapott. A leány arca elhalványult, hogy annál jobban lássék a piros vérnyom, amelyet két apró, éles fog hagyott az orcáján. Amint a csöpp vér kibuggyant, maga a bersaglierelegény is visszahökkent tőle. Sietve hagyta ott a leányt és apró lépéseivel rohant a zászlóalja után. A pásztor nem moccant. Csak a szeméből villant elő puskalövéshez hasonló láng. A derekán levő tarsolyában motoszkált, aztán éles, hosszú penge villant meg a kezében és a következő pillanatban elrepült a kés. A bersagliere még nem érte el a zászlóalját. Futott, ahogy csak tudott, de egyszerre csak nem bírta tovább. Tántorogni kezdett, térde megroggyant és orsószerű pörgéssel a saját tengelye körül megfordult, hogy hasmánt vágódjék a fűben. A kés a háta közepébe fúródott. Egy szelid, gyöngyházfényű bárányfelhő ijedten állt meg a merengő, tengerszinti napesti égen és lebámult a barna földre, hol ő felsége az olasz király kilencedik bersagliere-zászlóaljának egy vitéze utolsót hörgött a Campagna sok évezredes emlékű, harcosvértől porhanyó mezején. 4 PESTI HÍRLAP 1915 január 1., pénteki eszméjét, Nikolajevics Miklós nagyherceg ezt válaszolta neki: „Akkor, felség, én magam a saját szakállamra folytatom a háborúit". A nagyherceg a hadseregnél igen népszerű. Néhány hét előtt, természetesen egy sötét estén lesből csaknem eltalálta egy golyó. A tettes eddig nem került kézre. A visszavonuló ellenség nyomában. — A Pesti Hírlap haditudósítójától. — A vezérkar jóváhagyásával. Keleti főhadiszállás, dec. 22. A legközvetlenebbül érdekelt katonai személyiségeknek, ha döntő fordulatok következnek be, mindig sokkal sürgősebb a dolguk, semhogy ráérjenek arra, hogy ellássanak minket a kellő tájékoztatásokkal. Így történt meg, hogy, sajnos, elkésve értesültünk az oroszok novosotnai vereségéről, az ő egész arcvonalukra kiterjedő viszszavonulásukról és az eközben lejátszódó üldözési csatározásokról. Mire mi mindezt megtudtuk, az ellenség meg az üldöző sereg már meszszire előrenyomult kelet felé és mi a hihetetlen állapotban levő utakon, Lodsból kiindulva nem mehettünk olyan gyorsan utánuk, hogy a késést behozhassuk és tanúi lehessünk ezeknek a harcoknak. Ilyenformán be kellett érnünk azzal, hogy megszemléljük azt a rendkívül erős hadállást, amelyet Nowosolnától keletre a brzezenyi országúton foglaltak el az oroszoktól. Ez volt a szíve az ellenséges vonalnak a Visztulától lefelé egészen Censtochau tájékáig és az elvesztésének általános visszavonulással kellett járnia. A Lodzból a brzezenyi csatatéren át vezető országút, leszámítva a vöröskeresztes kocsikat, amelyek hosszabb időközökben zakatoltak rajta végig, olyan látványt tárt fel, mintha kopaszra gereblyézték volna. Szerte-széjjel gránátok csapkodtak le és az egyik az út közepére esett, nem messze attól a helytől, ahol mi állottunk. Mögöttünk dörögtek a német könnyű és nehéz ütegek. A falutól jobbra elterülő sürű erdőre tüzeltek és mindenekfelett arra a sokat emlegetett kétszázhatvan méternyi magaslatra, amely Nowosolnától néhány kiométernyire van északkeletre és nyugatra a lipinyi országúttól. A magaslat a szakadatlanul rázuhogó német lövegek hatása folytán a messzelátón át nézve olyan volt, mintha rajta mindenütt apró fekete füstfellegek törnénnek ki a földből. Azóta már a német hadoszlopok beláthatatlan sora lepte el ezt az országutat. Vidáman nyerítő lovakon nyargalnak a tisztek az arcpirosító, friss téli reggelben. Térképpel a kezükben tájékozódnak a hadállások között. Még a gyógyászok is, akik nehézkes szürke szekereken döcögnek utánuk a dermesztő szélben fürgén lengő vörös keresztes lobogóval, helyesen ismerik fel az egyes lövészárkokat, az elhagyott ütegeket és a gépfegyverfedezékeket. Az út mentén egy-egy döglött ló hever, amely elhullt a kimerültségtől vagy vértócsában fekszik annak a jeléül, hogy kegyelemlövéssel végeztek vele. Bizonyos, hogy forgalmi akadályt jelent az ilyen hulla, de hogy több vagy kevesebb van-e belőle, az nem igen számít. Az országút baloldalán minduntalan hosszú csapatokban találkozunk orosz foglyokkal. Amikor az első szállítmányt láttam Censtochauban, mintha csupa gonosztevő arc meredt volna rán. Általában nem ennyire rossz a képük, bár többnyire valami kifejezéstelen nyerseség van a vonásukban. Külső megjelenésüket rendkívül siralmassá teszi a ruházatuk is. Amint ott hosszú sorokban, négyesével, lassan, hallgatagon elvonultak az országúton, mintha egy középkori barbár nemzet zarándokai lettek volna, akik ismeretlen tájakról jöttek és ismeretlen vidékek felé mennek. Próbálunk valamit leolvasni a tompa ábrázatokról, de nem leh. Nem tudnak kifejezést adni gondolataiknak. Az országúti törzsszállások, azaz a tűzvonal határán levő nyomorúságos viskók kihaltak és elhagyottak. A tábori táviró-osztag legénysége serényen fáradozik, hogy az országút mentén végigvezesse a telefonsodronyt. A dróttekercscsel szinte versenyt rendeznek itt az előrenyomuló hadoszlopokkal. Favillákat tűzdelnek le a földbe, átfektetik rajtuk a sodronyt és csak mennek előre, előre . . . 7. A* A barkástg faarctér,, Vezérkarunk jelentése. Hivatalos jelentés. Kiadatott 1914 december 31-én délben, érkezett este 7 óra 15 perckor. A balkáni hadszíntéren a nyugalom tovább tart. Trebinjétől keletre tüzérségünk a montenegróiakat, több órai tüzérségi harc után, visszavonulásra kényszerítette. Höfer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese.