Pesti Hírlap, 1915. december (37. évfolyam, 334-363. szám)

1915-12-01 / 334. szám

1915. december 1., szerda PESTI HÍRLAP idehaza, Magyarországon, mindnyájan jól tudtuk, de hogyan tudh­atnák ezt Berlinben, Münchenben, Drezdában, Stockholmban, Hágában vagy akár Bécsben — a civi­lek? A debreceni gyalogezred hősi­ességéről Bécs még­­ ma sem vehe­tett tudomát; a bécsi lapoknak a hivata­los jelentés reprodukálásában valószínűleg nem volt módjukban, hogy ezt föltüntessék. A magyar vitézség mindig egyforma, hi­sszünk benne, ezentúl gyakrabban örvendhe­tünk annak, hogy a hadi­ jelentések si­maihoz hasonlóan fogják megörökíteni a hadtörté­nelem számára a katonáink vitézségét. Egy nappal a magyar parlament össze­illése után, december elsején nyílik meg az­ olasz parlament. Nyilván erre céloz a hiva­talos jelentés, amikor beszámolóját azzal kez­di, hogy az olaszok e napokban minden áron sikert akarnak kierőszakolni az Isonzónál, még­pedig lehetőleg Görznél. Húsz napon keresztül az erőfeszítésü­k mindig meghiú­sult, kudarcot vallott a huszonegyedik napon is, bármilyen hevesek voltak a rohamaik, amelyek az arcvonal egész hosszában meg­nyilvánultak. Tolmeintől északra, Tolmein­nél, Plavánál az ellenség támadásait legsú­lyosabb veszteségei közben vertük vissza. A görzi hídfő előtt az olaszok az összes hajóvo­nalakról nagy haderőket vontak össze. Ebből nyilvánvalóan lehet arra következtetni, hogy a legközelebbi időben igen erős támadásra készülnek. Cadorna dátum­stratégiája teg­nap, november 29-én, még csak Oslavijánál indította el a rohamoszlopokat, de valószínű­, hogy holnap már Podgora, Perma és Görz többi záróerődje ellen is megkezdődik a leg­hevesebbre fokozott ostrom. Oslavijánál teg­nap az ellenséget visszavertük, csak egy kes­keny sávon vontuk vissza kissé a harcvona­lunk egy szakaszát. A Monte San Michele és a San Mariino körüli területen négy órás tü­zérségi előkészítés után különösen SZÍVÓS és erőteljes támadást kezdtek az olaszok. San Michelenél a budapesti első honvédgyalogez­red nyolc tömegrohamot vert vissza, San Martinonál a sűrű tömegekben támadó ellen­ség három támadását tartóztatta föl a nagy­váradi 4. számú honvédgyalogezred. Egész­ben véve: a huszonegyedik csatanap is azzal végződött, mint az eddigi húsz; az ellenség sehol sem tudta harcvonalunkat megingatni. Az olasz lapoknak csakugyan elég okuk van arra, hogy az Isonzo-front elleni offenzíva páratlan nehézségeiről oktassák ki az olva­sóikat. kat szenvedett arc, a kis fekete bársony ba­jusz, árnyában a finom ajkak, kétfelől a gye­rekes gödröcskékkel és fent, az arc­palota ormán a két csukott ablak, lehunyott szem, mely örökké zárt és sötét marad. A leány csuklott egy nagyot, a vak fiú feléje fordí­totta katonasapkás fejét: — Ki az? — A púpos lenyelte a könyeit. — Ki? — ismételte, — akkor se ismer, ha megmondom a nevemet. — De mégis, — nógatta a katona. Be­teg? — Persze. — Mi baja?" A leány egy kissé tétovázott, sápadt arcát elborította a vér. Miért mondjam meg? (Gondolta szégyenkezve.) Hisz úgy sem lát. — Miért nem felel, — szólt most a ka­tona, — a betegség nem szégyen. Nagyon beteg? — Agyhártya-daganatom van. __ — Agyhártya-daganat? No, még ilyet nem is hallottam. Nem lehet valami nagy baj. — Én azt hiszem, hogy nagyon is ko­moly. Tizennégy esztendős koromban egy­szer meghaltem és azóta. — Most hány éves? — Huszonegy vagyok. A kis katona megcsóválta a fejét és úgy tetszett, mintha a világtalan szemeivel most mélyen, szomorúan nézne: — Szegényke, — mondta, — olyan fia­tal! No, majd meggyógyul. A púpos elcsüggedt: Nem, nem fogok meggyógyulni! Pancso Dorev budapesti bolgár főkonzul a következő táviratot kapta Radoszlavov minisz­terelnöktől: Hivatalos jelentés a november 28-iki hadműveletekről: Prizren irányában csapataink to­vább üldözik a szerbeket, akik nagy rendetlenségben vonulnak vissza Montenegró felé. A Priptina és Pri­zren felé vezető út katonai tárgyak­kal és hadianyaggal van tele. Ez út mindkét oldalán számos elhullott lovat és ökröt lehet látni, cserben- . hagyott automobilokat, megrongált kocsikat, Suhareka körül pedig je­lentékeny mennyiségű fölgyújtott muníciót és megsemmisített ágyút és szekereket, amelyek mind már csak romoknak tekinthetők. Egy műszaki század összes pontonjait és hadi szerkészletét az után hagyta. Mindez azt bizonyítja, hogy a szerb Azt hiszem, soha. Az orvosok biztatnak, de ez mind üres beszéd. Itt vagyok két eszten­dő óta. A katona összecsapta a kezeit: — Két év! De hát az Istenért, hogy tud itt megélni, ebben az örökké egyforma, szomorú, rab­ életben a huszonegy esztende­jével? Hogy birja? — Muszáj, — felelte a leány, — sze­gények vagyunk, odahaza egy csomó gyerek, nekem meg kényelmes élet, jó koszt kell és az otthon nincs. Azután meg mindent meg lehet szokni. Néha meglátogatnak hazulról és az apám mindig olyan nyugodtan, elé­gedetten beszél rólam, mint más szülők ar­ról a lányukról, akit jól férjhez adtak, aki­nek a sorsa biztosítva van. — Szomorú — sóhajtott a vak. És Hermina, aki itt, a kórházban, e két év alatt megszokta, hogy sokat és mélyen gondolkozzék, felhúzta a vállát: — Mint általában az egész élet! — mondta. Azután kijöttek mindennap. A vak ért­hetetlen módon, — mintha csak a szíve ve­zette volna, — mindig idetalált. A lányt meg már negyedórákkal előbb olyan nyug­talan vágy fogta el, hogy belereszketett. Csak alkonyatkor búcsúztak el egymástól, mikor fent már kihűlt a finom uzsonna­kávé, és beszéltek mindenről, amiről csak szót ejthet két szerencsétlen, kora­ tavaszon elfagyott szivii madárfiók." A vak is elbeszélte, hol jár, hány vé­res ütközetet küzdött végig, mikor veszí­tette el a szemevilágát. — Azon az éjszakán, — mesélte, Mackensen, Gallwitz és Kövess kitüntetései Bécs, nov. 30. Ő felsége a következő legfelsőbb kéziratot bocsátotta fel: Kedves Mackensen tábornagy! Az ön mintaszerű vezetésének, az ön alá rendelt parancsnokok jeles közreműkö­désének és a szövetséges csapatok kitű­nő hősies teljesítményeinek köszönhető, hogy az ellenség érzékeny vereséget szenvedett és a balkáni hadszintéren fe­lette örvendetes sikert értünk el. A vezéri rátermettség és a csapa­tok SZÍVÓS kitartása, amely az eddigi rettenetes zivatar volt, s a taliánok, fel­használva az égiháború okozta zavart, tá­madtak. A tüzérségük rajvonalunkat állan­dóan lőtte. Nálunk abszolút csönd, minden ember a helyén, puskával a kézben várjuk, míg a drótakadályokig érnek. Egyszerre hatalmas robbanás, rámentek az elhelyezett aknákra, erre megszólalnak a mi géppus­káink, bombavetőink és öt lövést ad le min­den katonánk: egyet a hű­ségtörésért, egyet, a meggyilkolt trónörökös emlékéért, egyet az elesett bajtársakért, egyet az otthon szen­vedő özvegyek, anyák és árvákért. Végül egyet a diadalmas békekötésért. Ezen az éj­jelen rengeteg tömegben hevert az olasz holttest, a többiek meg ész nélkül futottak, de én egy fejlövést kaptam és ettől fogva soha sincs nappalom. Ahogy beszélt, az emlékezés tüzében kigyulladt az arca, s a púpos lány úgy érezte, hogy minden szerencsétlenségük da­cára mégis csak nyár van, az élet szekere rohan és illatokat, érzéseket, gyönyörűséget, a fiatalság ujongó tüzét dobálja le hozzájuk, ha betegek, ha nyomorultak is. — Baj, baj — mondta, — de azért majd mégis megsegíti az isten. Tanul majd olyan mesterséget, amihez nem kell a látás, például gyékényből fonni. A katona keserűen nevetett: — Hát persze, azelőtt divatáru-keres­kedő voltam, a kirakataimról csudákat me­séltek, ugy kaptak rajtam, mint a nagy ban­kón és most majd . . . elmegyek nádszéket fonni. — Azért mégse pusztul el. Majd abban is ügyes lesz,, túlszárnyalja a többieket én Szerb-montenegrói harctér. A vezérkar jelentése. (Hivatalos jelentés, kiadatott 1915 nov. 30-án délben, érkezett délután 4 órakor.) Pribojtól délnyugatra a monte­negróiakat Plevlje felé ve­tettük vissza. A montenegrói hatá­ron Mitrovicától délnyugatra osztrák­magyar csapatok megtámadtak egy szerb­ utóvédet és 210 foglyot szedtek el tőle. A bolgárok a prizreni v­ölgykatlan­hoz közelednek. H­o­f­e­r altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. Német hivatalos jelentés, Berlin, nov. 30. A nagy főhadiszállás közli nov. 30-án. Rudniknál, Mitrovicától dél­nyugatra, Kövess tábornok hadseregé­nek részei ellenséges erőket vissza­vetettek. Itt és a Sitnicától nyugatra, Gallwitz tábornok hadseregének csapa­tai összesen mintegy ezer hadi­foglyot ejtettek. A bolgár haderők novem­ber 28-án elfoglalták Priz­rent. Több mint 3000 szerbet fogtak el és nyolc ágyút zsákmányoltak. A legfőbb hadvezetőség. Bolgár hivatalos jelentés, hadsereg maradványai nem egye­bek többé bolyongó tömegeknél. E nap folyamán 2200 foglyot ejtet­tünk, 16 ágyút, 22 láda muníciót zsákmányoltunk. A déli arcvonalon a hadművele­tek reánk nézve kedvezően folynak. Csapataink 26-án elfoglalták Kiese­vot, ma pedig Krusevot. A szerbek e területen már csak kis, elszigetelt különítményekkel operálnak, ame­lyek semmi összefüggésben nincse­nek magasabb parancsnokságaik­kal. A Drna felső folyásánál ope­ráló csapataink átkeltek a folyón és hatalmukba kerítették a hidakat és az utakat, amelyek Monasztir felé vezettek. A többi arcvonalon nincs újság. Francia hivatalos jelentés.­ ­(Keleti hadsereg. Nov. 29.) Frontunkon nyugalom uralkodik. A szerbeket Monasztirnál nem támadták meg. E város és Kalkanderen kö­zött a bolgár hadműveleteket a havazás akadá­lyozta. Az angolok bizonyos számú bolgár szökevény Szalonikiba érkezését jelenti. (?) A krusevói hadállás változatlan. Úgy látszik, hogy a szerbek a Prileptől délre levő állásokat tartják. Mindazonáltal a minden talpalattnyi földet hősiesen védelmező szerb hadsereg helye­sete igen kritikusnak tekinthető. Tegnap este 26 bolgár katona, akik a háborúnak erősen el­lenszegülő agrár­párthoz tartoznak, az angol előőrsökhöz mentek a strumicai fronton. Jól értesült forrásból származó közlések ezer­ a német haderők mentek Bulgáriába, hogy a bol­gárokat orosz betörés esetén támogassák. A király Mackensen tábornagyhoz. . .

Next