Pesti Hírlap, 1915. december (37. évfolyam, 334-363. szám)

1915-12-16 / 349. szám

1915. december 16., csütörtök. PESTI HÍRLAP Regény-csarnok. A rendőrfőnök. — Regény. — Irta:­­ZAPOLSKA GABRIELLA. Mikor behozta a vacsorát, Klitzki nem mert a szemébe nézni. Az öt átadott három kis doboz cigarettát s a visszajáró pénzt. — Tartsa meg a pénzt, — szólt Klitz­ki, — majd cigarettákat vásárol érte szá­momra! A porkoláb piszkos keze egyszeri­ben eltüntette a pénzt. Klitzki e nap nem beszélt hozzá többet, mert attól félt, hogy elriaszthatja. A cigaretták is csillapítottak kissé felajzott idegeit. Másnap azonban fé­lénken megkérdezte: — Sírt odakinn a nap" A néma ember pillái megrebbentek. Végü­l halk, fojtott hangon felelte: — Igen. Süt az áldott szép napocska! — Sétálhatnék egyet? Szeretnék friss levegőt szívni. — Nem tudom. —"Érdeklődjék. Jelentse , hogy beteg vagyok, szükségem van a friss levegőre. A porkoláb vizsga tekintettel méregette s nem , felelt. De, mikor a vacsorát behozta, ugy látszik, felsőbb parancs nyomán, feltár­ta a kis rácsos ablakot. Az udvarról nehéz fojtó levegő áradt be. Klitzki megértette, hogy e kedvezmény a kívánt séta pótlására szolgált s hallgatott Ám a rossz levegővel egyben különös hang­zavar is hatolt be cellájába. Zűrzavaros, meglehetősen nyers hangon beszéltek len­gyelül. Klitzki világosan megkülönböztette a következőket: — Értsétek meg már! Megpróbálko­zunk az éhségsztrájkkal. Újabb hangzavar következett. — Mit akartok? — kiáltotta ismét az első hang, — amúgy sem tömhetitek be a szátok, meg a rendőrök addig, mig a hely­zetünkön nem­ javítanak . . . Hallottátok? Klitzki az ablakhoz húzódott: — Mikor cipeltek ide Dombovából a kutyák? — Az őszi sztrájk után. — Fél év előtt! Ezt meg kell beszülni! — Éhségsztrájkkal! A porkoláb becsukta az ablakot, elő­retolta a reteszt és hangtalanul elhagyta a cellát. Klitzki egyre a hallottakon töpren­gett. Ugy okoskodott, hogy sztrájkoló bá­nyamunkásokat fogtak el s azokat zárták ide félév előtt. — Ők is várják kihallgatásuk, csak­úgy, mint én! Másnap reggel mikor a porkoláb be­jött Klitzki azt kívánta, hogy ha csak né­hány percre is, nyissa föl az ablakot. Amaz fejét rázta: — Nem szabad! csak ebéd után! úgy szólt a parancs! Klitzki égő türelmetlenséggel várta a délutánt. Mikor aztán a porkoláb felnyitot­ta a kis ablakot, minden önuralmára szüksé­ge volt, valósággal a székfájába vájta a körmeit, hogy rögtöniben az ablaknak ne ugorjék. Odafenn különös csönd uralkodott. Olykor-olykor felcsendült egy hang, majd füttyentés hallatszott. Klitzki nem ment az ablakhoz. Meg akarta nyerni az őr bizal­mát s azt akarta elérni, hogy egyedül hagy­ja a cellában a nyitott ablaknál. Néhány napon keresztül ezt a taktikát folytatta. A pénzről nem beszélt. Az őr két nap egy­másután kérés nélkül hozott cigarettát Vé­gül egy este, mikor az ablakot be akarta zárni, Klitzki hirtelen igy szólt:­­ — Hagyja még kissé, nyitva. Itt van pénz, hoz­ra még cigarettát. A porkoláb pillanatig habozott, aztán gyorsan kiment s az ajtót becsapta maga után. Klitzki az ablakhoz rontott s felka­paszkodott a rácsba. ' — Halló! — kiáltotta erős hangon, Jertek az ablakhoz, ti odatenni. '­­ Fenn azonban továbbr­a is néma csend uralkodott. Mintha Klitzki további szavait várták volna. — Ne féljetek, — beszélt tovább Klitzki. — Miért vetettek börtönre? Odafenn valaki az ablakhoz siklott. — Ki vagy te odafenn? — Krakói vagyok. Klitzki a tetvem. A határon fogtak el. Ha előbb kiszabadul­nátok, vagy bármiként érintkezhettek a külvilággal, beszéljétek el. Szabadítsa­nak ki! Magamra, hagytak ,mintha elfeled­ték volna a létezésem . . . Nem hallgatnak, ki, nem indítanak vizsgálatot . . . Semmit . . . Lassan halálra sínylődöm . . . Kétségbeesetten lihegte a rövid, szag­gatott mondatokat. S fentről zűrzavarosan szűrődtek le a hangok: — Mi is igy jártunk . . . Fél év óta itt tartanak . .. kihallgatás nélkül . . . Ott­hon várnak az asszonyaink ... gyermekeink . . . Azt hazudják, hogy Pétervárról még nem rendelkeztek. De most már megelé­­geltük. — Sztrájkolni akartok? — Igen! Éhezni! — Mikor kezditek!­ — Holnap. — Én is veletek tartok! — Helyes! De bátor légy és erős! Klitzki leugrott az ablakról. Csakha­mar bejött a porkoláb, a cigarettákat az asztalra tette s bezárta az ablakot Másnap reggel Klizki azzal az erős elhatározással ébredt, hogy megkezdi az éhségsztrájkot. A reggelit egyszerűen félretaszította. Ugyanígy cselekedett az ebéddel is. S ek­kor karon ragadta a porkolákat s igy szólt hozzá: — Ide hallgasson. Nem fogok enni! Megértett? Falatot sem nyelek le addig, mig a fogházfelügyelőség valamelyik tagja ide nem jön s ki nem hallgatnak és valami­képen rendet nem csinálnak. Megértett? A porkoláb első percben bámulva me­redt rá. Hiszen e reggel ugyanezt mondták a dombrovai bányamunkások, akik fél év óta itt sínylődnek s még nem került sor a ki­hallgatásukra. Ám csakhamar szokott közönyös arc­kifejezését öltötte fel. — Vigye vissza az ételt! nem eszem! A porkoláb az asztalon hagyta az ételt , kiment. Mikor a vacsorát hozta és ki akarta vinni az érintetlen ebédet, Klitzki az ablak­ra mutatott. Az őr szó nélkül felnyitotta, de benn maradt a cellában. Klitzki nem me­hetett az ablakhoz, de azért hallotta a felül­ről leszű­rődő hangzavart s a Marseillaise dalolását. Érezte, hogy az emberek odafenn olyan lelkesültséggel indultak az éhség­sztrájknak, aminőt ő nem érez. — Egyedül vagyok! — gondolta szo­morúan. — Jelentette a felügyelőségnek szán­dékom? — kérdezte az őrt — Igen! — hangzott a rövid válasz. — Nos? Vallomás és hallgatás volt a felelet. Leszállt az éj. Klitzki megkísérelte az alvást, de az éhség egyre felriasztotta ál­mából. Hajnal felé cigarettára gyújtott s végül elaludt A második nap még nehezebb volt. Gyengén botorkált a cellában fel s alá, egy­re vizet ivott, hogy lázát csillapítsa. A feje égett, füle zúgott. S rémülten észlelte, hogy alig maradt néhány cigarettája. — Hozzon cigarettákat! — szólt vé­gül az őrhöz. — Nem szabad! — felelte amaz s az ablakhoz lépett hogy felnyissa. Klitzki oly égő vágyat érzett a mun­kások hangját hallani, hogy minden elővi­gyázatról megfeledkezve az ablakhoz ron­tott és felkiáltotta: -- Sztrájkoltok? — kiáltotta. — Igen. És te? —Én is! Én is! — Kitartás! Kényszeríteni fogjuk a kutyákat! Le a cári zsarnokoskodással! — Éljen a szocializmus és a sza­badság! Erős hangon énekelték a Marseillaiset A porkoláb az ablakhoz, ugrott: — Menjen innen! — kiáltotta. De Klitzki görcsösen kapaszkodott az ablak rácsába és a fentiekkel énekelt Az ablakot becsukták és dróthálót húztak elébe. Klitzki miután a vacsorát edényestül a földre seperte, leheveredett ágyára. Ar­cát a párnába fúrta, hogy a meleg ételpá­ra ne ingerelje. A következő éjszaka még az előbbinél is rosszabb volt Gyomra úgy égett, mint­­ha tű­z lángolt volna a­ testében. S viz nem oltotta e lángot. Cigarettái elfogytak. Ko­romsötétségben ült ágya szélén, komor töp­rengésbe merülve. A tudat, hogy a munká­sok odafenn ugyanígy szenvednek, gyön­ge vigasz volt Testi szenvedése korlátozta gondolatai szabadságát. Felugrott Reszketve állt a sötét cel­lában. Majd a sötétben hirtelen megkülön­böztette a földön szertefolyt étel körvona­lait. Térden kúszva­, reszkető kezekkel érin­tette a most már hideg ételt Egy kis hús­darabot vonagló ujjai a szájához emeltek. De mikor lenyelni akarta, undorral köpte ki az íztelen, utálatos húst. Ez kijózanította s erőt öntött belé. Szervezete most már gé­piesen önmagától megtagadta az ételf­o­gyasztást. Reggel­­álmosan, kimerülten fe­küdt ágyán. A teát és kenyeret érintetlenül hagyta. Az ebéddel ugyanígy cselekedett. Még ekkor is kinyújtózva feküdt arccal a falnak, fordulva. A porkoláb könnyedén vállon érin-­ tette: — Üzenetet küldtek, — szólt oroszul. Klitzki megfordult láztól csillogó te­kintetét a beszélőre vetette s nyersen szólt. — Beszéljen lengyelül. Nem értek oroszul. Az őr, kis habozás után, tiszta lengyel nyelven ismételte: — Azt üzenik, hogy egyék! Klitzki felült: — Nem eszem addig, m­ig ki nem hall­­gatnak. S reszkető kézzel taszította tova a teás csészét. A porkoláb távozott. E kis párbeszéd teljesen kimerítette Klitzkit. Minden BZÖ, minden mozdulat fáj­dalmat okozott Elveszítette a talajt a lába alól, az idő fogalmát. Gondolatai összezava­rodtak.­­­­ Most hirtelen élénk lépések hallatszot­tak. A cella ajtaja felnyílt Egy sugár alak, meghajolva, hogy az alacsony ajtón befér­­jen, besiklott s a cellába lépve, körültekin. Klitzki felnyitotta szemeit Előtte állt a sapkájával a kezében, Aksakov-Montvill. — Jó reggelt! — szólt udvariasan, —­ mondja el kísvan, mi a kívánsága. Ezért jöttem! Klitzki nagy fáradsággal felemelke­dett s könyökére támaszkodott. Szót sem tudott kiejteni. Mintha minden gondolata tovaröppent volna. Agyában kétségbeejtő, ürességet érzett. Aksakov tovább beszélt: — Talán könyveket óhajt? Kész örö­mest hozunk. Vagy nincs megelégedve a koszttal? Vagy talán a szolgálat ellen van kifogása? Beszéljen kérem! Várakozva állt az ágy mellett s hideg tekintete a falon kalandozott Klitzkit uralmába kerítette a hirtelen, féktelen gyűlölet­e minden erejét össze­szedve visszavágta. •—Nem uram, sem a kosztot, sem a szolgálatot nem kifogáslom. Előbbiről ugyan nem itélkezhetem ujabban, mert három nap óta ízét sem éreztem. Bizton tudja... Aksakov bánatosan mosolygott. (Folyt. köv.): 33 A- 17

Next