Pesti Hírlap, 1916. február (38. évfolyam, 32-60. szám)

1916-02-01 / 32. szám

lehet. Szaszonov úgy látja, hogy a háború vége már nincs messze, mert Németország pénzügyileg kimerült, de azért az előkészüle­teket egy „esetleges nyári háborúra" meg kell tenni. Esetleges nyári háború? Azt, hogy Németországot a nyárig ártalmatlanná le­hessen tenni, a legvérmesebb entente-férfin nem hiszi. Hát akkor miért a rövid határ­idő? Konstatálni lehet, hogy az eddigi más­fél esztendős vérontás után a háború to­vábbi tartamára az entente vezető férfiai már sokkal rövidebb terminusokat állítgat­nak föl. * / 1A szombat éjszakai Zeppelin-támadás Paris ellen vasárnap éjszaka megismétlő­dött. Ma már a német legfőbb hadvezetőség is hírt ad a támadásokról, amelyeket azzal indokol, hogy a franciák Freiburg városát repülőgépekről bombázták s erre adott vá­lasz volt Páris bombázása Zeppelinekről. Freiburg nyílt és a hadműveleti területen kívül eső város, Páris ellenben megerődített város, a hadi jog szerint tehát a német eljá­rás, még ha polgári személyek estek is áldo­zatául, még mindig igazoltabb, mint a fran­cia. A német jelentés azt mondja, hogy a tá­madások láthatólag kielégítő eredménynyel jártak. Hogy aztán az eredmény mennyiben volt kielégítő, az a francia jelentésekből de­rül ki. A vasárnap éjszakai támadás az eddigi francia jelentések szerint nem okozott na­gyobb károkat, annál nagyobbakat azonban a szombati, ötemeletes házak dőltek romba és a kormány és közvélemény „nyugodt ke­délyállapotát" jellemzi, hogy a párisi cen­zúra tizenöt órán át nem engedte vidékre jutni a hivatalos híreket. A francia sajtó természetesen a legel­vakultabb gyűlölet hangján ír a támadásról, emellett tettetett cinizmussal igyekszik a megrázó hatást letagadni. Újra előkerülnek az ismert szótárból a német barbarizmust becsmérlő jelzők ... de az „asszony- és gyer­mekgyilkosok" ezúttal fensőbbséges nyuga­lommal felelhetnek nyugati ellenségeiknek, a kultúra zászlóvivőinek. A Wolff-ügynök­ség jelentése szerint az elmúlt esztendő utolsó négy hónapjában 723 ember halt vagy sebe­sült meg a francia és angol repülőgépek bombáitól és ez a 723 ember amellett nem is a gyűlölt német lakosságból került ki, hanem franciákból és belgákból. A statisztika ugyanis azokról a francia és belga férfiakról, asszonyokról és gyermekekről szól, akik Franciaország és Belgium német csapatok által megszállt helységeiben estek áldozatául nem német, hanem francia és angol repülők támadásainak. * * * Entente-forrásból származó hírek sze­rint Golts pasa tábornagyot nevezik ki az egész török haderő főparancsnokává. Esze­rint tehát Goltz pasa lenne a kaukázusi, mezopotámiai és az egyiptomi hadjárat cél­jaira szervezett török haderők generalisszi­musza, az ő kezében futnának össze a török hadvezetés szálai. Akár igaz a hír, akár nem, mindenesetre jellemző, hogy entente­forrásból kelt szárnyra: az entente számí­tásai szerint elérkezett az idő, amikor Tö­rökország újjászerveződése a befejezés felé közeledik. Mert hiszen az eddig betöl­tetlen generalisszimuszi méltóságnak egy német tábornagyra való átruházása nyil­vánvalóan csak ezt jelentheti. Ha most az entente-lapok arról írnak, hogy a török hadsereg reorganizációja be­fejeződött, talán korai rémképeket idéznek maguk elé, de bizonyos, hogy az, amitől­­ Anglia, Franciaország és Oroszország ret­teg, előbb-utóbb be fog következni. A dolgok fejlődésének rendjét nem akaszthatják meg mesterkélt rémlátomásokkal és kétségbe­esett pesszimizmussal az angol és francia lapok, amelyek állandóan megkongatják a vészharangot, csak azért, hogy a veszede­lem elmúlta után büszkén hivatkozhassanak arra: az entente megint győzött. Ellensé­geinknek ez a különös sajtó­taktikája olyan, mint azé az orvosé, aki a náthát is halálos betegségnek diagnosztizálja, hogy a föl­gyógyulás után büszkén hivatkozhassék arra, megmentettem a beteg életét. De mi törté­nik, ha ezt az orvost történetesen csakugyan egy nagybeteghez hívják? Hogyan tudja csodadoktori nimbuszának szétfoszlását megakadályozni? Mi történik az entente sajtó­ csodadoktoraival, ha a falra festett ördög csakugyan megjelenik? Másfajta cikk-receptet aligha találhatnak m­ajd ki, mint azt, hogy ők előre megjósolták a ve­­­szedelmet. Előbb-utóbb igazuk lesz, egy kis ideig azonban talán még türelemmel kell lenniük. A kétmilliós török hadsereg teljes harcké­pessé való alakítása, amint arra a jelekből következtetni lehet, a legjobb úton van. Mezopotámiában tekintélyes török haderők harcolnak, Perzsiába nagy török erősítések érkeznek, a kaukázusi frontra már régen el­indultak a Dardanelláknál fölszabadult had­erők egyes részei. Ezzel szemben Angliának — így írják az angol lapok — nincs módjá­­ban, hogy Mezopotámiába tekintélyesebb számú haderőket küldjön erősítésképen. Állítólag azt tervezték, hogy a franciaor­szági fronton küzdő indusokat küldik erre a messze eső hadszintérre. Ha csakugyan megtörtént az erre irányuló intézkedés, az angolok és franciák a legnagyobb za­varban lehetnek most, amikor a nyugati hadszintéren minden pillanatban egy na­gyobbszabású német offenzívától kell ret­tegniük és amikor kiderült, hogy a francia­országi harcvonal nem elég erős. A Kau­kázusban az oroszok Erzerum ostromára készülődnek és egy hamisítatlan nikolaje­vicsi haditerv végrehajtásában reményked­nek: abban, hogy a perzsa hegyvidéken ke­resztülvonulva, jelentékeny hadsereggel még idejében Kutelamara felszabadítására érkezhetnek. Ez a terv rávall Miklós nagy­hercegre, aki a kárpáti téli csatát azért erő­szakolta, hogy a magyar Alföldön keresz­tülvonulva, egyesülhessen a szerb hadsereg­gel és elindulhasson Konstantinápoly el­foglalására. Az entente-hadseregeknek Törökor­szág elleni hadműveletei még bonyolultab­bak, mint amilyen a kárpáti csata stratégiai felépítése volt. A török hadszinterek elvá­laszthatatlanul összefüggenek egymással; akár a Kaukázusban, akár Mezopotámiá­ban, akár Egyiptomban éri váratlan vere­ség Angliát vagy Oroszországot, fölborul az egész, merész fantáziával fölépített kár­tyavár. Természetes azonban, hogy egy ilyen lehetőség bekövetkezéséhez idő kell; a fejlemények ezer ok miatt csak lassan bo­nyolódhatnak le. Kisért a múlt. Irta: S. BOKOR MALVIN. Márta a Dunaparton keresztül ment haza a hivatalból. Tél volt, de sütött a nap és ta­vaszi, langyos szél fújdogált. Márta huszonkét éves volt és arra gondolt, hogy Endrefi Béla alig­hanem szerelmes beléje. Hogy szerelmes volt-e­­ maga is a hirtelenszőke, lányos arcú kollégá­jába, azt nem tudta biztosan. De forróvérű, ki­fejlett, asszonynak termett leány volt és minden idegszálával vágyódott a boldogság után. Mint minden olyan leány, aki már erősen megérett a házasságra, utóbbi időben oktalan elkeseredés­sel viseltetett szelid és jóságos anyjával szem­ben: az öreg asszonynak minden szava bántotta és legjobb akaratú gondoskodása is idegessé tette. Most egyszerre, mintha a tavaszias leve­gőből csapott volna le, nagy erővel járta át lel­két a bizonyosság, hogy Endrefi nyilatkozata nem késhetik már sokáig és ez a tudat — noha, mint mondom, nem volt szerelmes, — olyan boldog szédüléssel töltötte el, hogy le kellett hunynia a szemét egy pillanatra . . . Nem a férfire magára gondolt, hanem ke­l­lengyevásárlásra, esküvőre, finom politúrtól il­latos, új szekrényekre. Egyik barátnőjénél érezte nemrégiben az új bútornak ezt a sajátságos, édes­kés szagát és azóta ez az illat egybeforrott a lelkében mindavval, mit a boldogságról képzelt. Aztán tovább kalandozott az elméje: arra gon­dolt, hogy esztendőre talán már karonfogva jár itt valakivel és lehet, hogy mögötte kis kocsijá­ban a babát is ott tolják már . . . Bolondja volt a gyermekeknek. Kislány­korában sokszor kinevették érte, mikor azt mondta, hogy ő nem akar férjhez menni, inkább két-három gyermeket szeretne . . . Most, a kor­zón is az elkésett babákat nézegette és azon tű­nődött, vájjon melyikhez fog hasonlítani az övé? Egyikre, akit cifra, kizárólag Budapesten talál­ható népviseletű dajka vitt a karján, nagy hatá­rozottsággal gondolta: — Ilyen lesz! Már szinte megszólította a jóképű dadát, mikor észrevette, hogy a gyermekkel vele van az anyja is, csak éppen valami barátnőjével maradt el egy pillanatra a napos aszfalt közepén. Most sietve ment utána, közben a lorgnonján keresz­tül jól megnézte Mártát, aki elpirulva köszönt neki. A karcsú, nagyon fiatalos asszony, aki a vörösbarna hajúak és tejszín arcúak tartós faj­tájából való volt, hidegen viszonozta a köszöntést és tekintete szórakozottan siklott végig Márta alakján. A leány megérezte, hogy a látszólag bá­gyadt, felületes pillantás végigsimítja, és végig­bírálja őt saját gyártmányú kalapjától kezdve egészen a tavalyi divatú szoknyája széléig, és hirtelen elkomorodott. Tavaszi kedvét elfújta a szél, különösen, mikor egy kirakatban megpil­lantotta a saját képmását. Arca durva volt an­nak az asszonynak havas tevntje mellett, hajvise­lete nem előnyös, egészben legalább öt esztendő­vel látszott idősebbnek a Tiziánhajú asszonynál, noha az már túl volt­­ a harmincötödik esztende­jén is. Ezt Márta nagyon jól tudta, sőt azt is tudta, hogy az imént látott kicsike, aki iránta olyan sajátságos vonzódást érzett, már harmadik gyermeke a fiatal asszonynak. Az asszony ugyanis nem volt más, mint Márta valóságos, és törvényes édesapjának második felesége . . Ez a história körülbelül tizenöt éve történt és akkor még Márta apja olyan kis ember volt, hogy esete a botrányra éhes Budapesten sem kel­tett feltűnést. Hogy egy közepes módú belvárosi kereskedő elválik vele egykorú feleségétől és el­veszi a saját koldusszegény, elragadóan bájos pénztáros-kisasszonyát, ez nem éppen minden­napi történet, de nem is valami csoda. Közben azonban az történt, hogy az egyszerű kereskedő­ből néhány szerencsés vállalkozás dúsgazdag embert csinált. Most már, bámulatosan előkelővé vált, szép feleségével együtt nevezetességű volt a fővárosnak és egyre nagyobb lett a különbség közte, meg szerény tartásdíjra szorított első fele­sége és annak kemény munkára nevelt egyetlen leánya között . . . Ő azért mindig jóakaratú leereszkedéssel viseltetett a leányával szemben. Szivéből sze­retni nem tudta, mert az első feleségére emlékez­tette és ez olyan volt, mintha a lelkiismeretére emlékeztette volna. Mindamellett gyakran lepte meg ajándékokkal és a volt felesége háta mögött — az asszony még a törvényes tartásdíjat is csak azért fogadta el, mert a szükség kényszerí­tette rá, — néha kisebb összegeket is adott neki, ruhára vagy cipőre. Márta viszont szenve­délyesen ragaszkodott életvidám, fiatalnak látszó, szép apjához. Melegszívű kutyahűsége néha meghatotta az apát és ilyenkor felsőbbséges jó­akarattal tűrte, hogy leánya szinte szerelmesen csókolja arcát és kezét A második asszonyt azonban gyűlölte Márta és mindig elfordította az arcát, ha együtt látta az apjával. A szép a­sszony könnyen bele­nyugodott Márta makacs és hideg rosszindula­tába: az ő élete annyira sikerült, hogy még most, tizenöt évvel később sem tért magához a boldog mámorból, amelybe leánykori diadala ejtette. 2 PESTI HÍRLAP 1916. február 1., kedd.

Next