Pesti Hírlap, 1916. február (38. évfolyam, 32-60. szám)
1916-02-01 / 32. szám
lehet. Szaszonov úgy látja, hogy a háború vége már nincs messze, mert Németország pénzügyileg kimerült, de azért az előkészületeket egy „esetleges nyári háborúra" meg kell tenni. Esetleges nyári háború? Azt, hogy Németországot a nyárig ártalmatlanná lehessen tenni, a legvérmesebb entente-férfin nem hiszi. Hát akkor miért a rövid határidő? Konstatálni lehet, hogy az eddigi másfél esztendős vérontás után a háború további tartamára az entente vezető férfiai már sokkal rövidebb terminusokat állítgatnak föl. * / 1A szombat éjszakai Zeppelin-támadás Paris ellen vasárnap éjszaka megismétlődött. Ma már a német legfőbb hadvezetőség is hírt ad a támadásokról, amelyeket azzal indokol, hogy a franciák Freiburg városát repülőgépekről bombázták s erre adott válasz volt Páris bombázása Zeppelinekről. Freiburg nyílt és a hadműveleti területen kívül eső város, Páris ellenben megerődített város, a hadi jog szerint tehát a német eljárás, még ha polgári személyek estek is áldozatául, még mindig igazoltabb, mint a francia. A német jelentés azt mondja, hogy a támadások láthatólag kielégítő eredménynyel jártak. Hogy aztán az eredmény mennyiben volt kielégítő, az a francia jelentésekből derül ki. A vasárnap éjszakai támadás az eddigi francia jelentések szerint nem okozott nagyobb károkat, annál nagyobbakat azonban a szombati, ötemeletes házak dőltek romba és a kormány és közvélemény „nyugodt kedélyállapotát" jellemzi, hogy a párisi cenzúra tizenöt órán át nem engedte vidékre jutni a hivatalos híreket. A francia sajtó természetesen a legelvakultabb gyűlölet hangján ír a támadásról, emellett tettetett cinizmussal igyekszik a megrázó hatást letagadni. Újra előkerülnek az ismert szótárból a német barbarizmust becsmérlő jelzők ... de az „asszony- és gyermekgyilkosok" ezúttal fensőbbséges nyugalommal felelhetnek nyugati ellenségeiknek, a kultúra zászlóvivőinek. A Wolff-ügynökség jelentése szerint az elmúlt esztendő utolsó négy hónapjában 723 ember halt vagy sebesült meg a francia és angol repülőgépek bombáitól és ez a 723 ember amellett nem is a gyűlölt német lakosságból került ki, hanem franciákból és belgákból. A statisztika ugyanis azokról a francia és belga férfiakról, asszonyokról és gyermekekről szól, akik Franciaország és Belgium német csapatok által megszállt helységeiben estek áldozatául nem német, hanem francia és angol repülők támadásainak. * * * Entente-forrásból származó hírek szerint Golts pasa tábornagyot nevezik ki az egész török haderő főparancsnokává. Eszerint tehát Goltz pasa lenne a kaukázusi, mezopotámiai és az egyiptomi hadjárat céljaira szervezett török haderők generalisszimusza, az ő kezében futnának össze a török hadvezetés szálai. Akár igaz a hír, akár nem, mindenesetre jellemző, hogy ententeforrásból kelt szárnyra: az entente számításai szerint elérkezett az idő, amikor Törökország újjászerveződése a befejezés felé közeledik. Mert hiszen az eddig betöltetlen generalisszimuszi méltóságnak egy német tábornagyra való átruházása nyilvánvalóan csak ezt jelentheti. Ha most az entente-lapok arról írnak, hogy a török hadsereg reorganizációja befejeződött, talán korai rémképeket idéznek maguk elé, de bizonyos, hogy az, amitől Anglia, Franciaország és Oroszország retteg, előbb-utóbb be fog következni. A dolgok fejlődésének rendjét nem akaszthatják meg mesterkélt rémlátomásokkal és kétségbeesett pesszimizmussal az angol és francia lapok, amelyek állandóan megkongatják a vészharangot, csak azért, hogy a veszedelem elmúlta után büszkén hivatkozhassanak arra: az entente megint győzött. Ellenségeinknek ez a különös sajtótaktikája olyan, mint azé az orvosé, aki a náthát is halálos betegségnek diagnosztizálja, hogy a fölgyógyulás után büszkén hivatkozhassék arra, megmentettem a beteg életét. De mi történik, ha ezt az orvost történetesen csakugyan egy nagybeteghez hívják? Hogyan tudja csodadoktori nimbuszának szétfoszlását megakadályozni? Mi történik az entente sajtó csodadoktoraival, ha a falra festett ördög csakugyan megjelenik? Másfajta cikk-receptet aligha találhatnak majd ki, mint azt, hogy ők előre megjósolták a veszedelmet. Előbb-utóbb igazuk lesz, egy kis ideig azonban talán még türelemmel kell lenniük. A kétmilliós török hadsereg teljes harcképessé való alakítása, amint arra a jelekből következtetni lehet, a legjobb úton van. Mezopotámiában tekintélyes török haderők harcolnak, Perzsiába nagy török erősítések érkeznek, a kaukázusi frontra már régen elindultak a Dardanelláknál fölszabadult haderők egyes részei. Ezzel szemben Angliának — így írják az angol lapok — nincs módjában, hogy Mezopotámiába tekintélyesebb számú haderőket küldjön erősítésképen. Állítólag azt tervezték, hogy a franciaországi fronton küzdő indusokat küldik erre a messze eső hadszintérre. Ha csakugyan megtörtént az erre irányuló intézkedés, az angolok és franciák a legnagyobb zavarban lehetnek most, amikor a nyugati hadszintéren minden pillanatban egy nagyobbszabású német offenzívától kell rettegniük és amikor kiderült, hogy a franciaországi harcvonal nem elég erős. A Kaukázusban az oroszok Erzerum ostromára készülődnek és egy hamisítatlan nikolajevicsi haditerv végrehajtásában reménykednek: abban, hogy a perzsa hegyvidéken keresztülvonulva, jelentékeny hadsereggel még idejében Kutelamara felszabadítására érkezhetnek. Ez a terv rávall Miklós nagyhercegre, aki a kárpáti téli csatát azért erőszakolta, hogy a magyar Alföldön keresztülvonulva, egyesülhessen a szerb hadsereggel és elindulhasson Konstantinápoly elfoglalására. Az entente-hadseregeknek Törökország elleni hadműveletei még bonyolultabbak, mint amilyen a kárpáti csata stratégiai felépítése volt. A török hadszinterek elválaszthatatlanul összefüggenek egymással; akár a Kaukázusban, akár Mezopotámiában, akár Egyiptomban éri váratlan vereség Angliát vagy Oroszországot, fölborul az egész, merész fantáziával fölépített kártyavár. Természetes azonban, hogy egy ilyen lehetőség bekövetkezéséhez idő kell; a fejlemények ezer ok miatt csak lassan bonyolódhatnak le. Kisért a múlt. Irta: S. BOKOR MALVIN. Márta a Dunaparton keresztül ment haza a hivatalból. Tél volt, de sütött a nap és tavaszi, langyos szél fújdogált. Márta huszonkét éves volt és arra gondolt, hogy Endrefi Béla alighanem szerelmes beléje. Hogy szerelmes volt-e maga is a hirtelenszőke, lányos arcú kollégájába, azt nem tudta biztosan. De forróvérű, kifejlett, asszonynak termett leány volt és minden idegszálával vágyódott a boldogság után. Mint minden olyan leány, aki már erősen megérett a házasságra, utóbbi időben oktalan elkeseredéssel viseltetett szelid és jóságos anyjával szemben: az öreg asszonynak minden szava bántotta és legjobb akaratú gondoskodása is idegessé tette. Most egyszerre, mintha a tavaszias levegőből csapott volna le, nagy erővel járta át lelkét a bizonyosság, hogy Endrefi nyilatkozata nem késhetik már sokáig és ez a tudat — noha, mint mondom, nem volt szerelmes, — olyan boldog szédüléssel töltötte el, hogy le kellett hunynia a szemét egy pillanatra . . . Nem a férfire magára gondolt, hanem kellengyevásárlásra, esküvőre, finom politúrtól illatos, új szekrényekre. Egyik barátnőjénél érezte nemrégiben az új bútornak ezt a sajátságos, édeskés szagát és azóta ez az illat egybeforrott a lelkében mindavval, mit a boldogságról képzelt. Aztán tovább kalandozott az elméje: arra gondolt, hogy esztendőre talán már karonfogva jár itt valakivel és lehet, hogy mögötte kis kocsijában a babát is ott tolják már . . . Bolondja volt a gyermekeknek. Kislánykorában sokszor kinevették érte, mikor azt mondta, hogy ő nem akar férjhez menni, inkább két-három gyermeket szeretne . . . Most, a korzón is az elkésett babákat nézegette és azon tűnődött, vájjon melyikhez fog hasonlítani az övé? Egyikre, akit cifra, kizárólag Budapesten található népviseletű dajka vitt a karján, nagy határozottsággal gondolta: — Ilyen lesz! Már szinte megszólította a jóképű dadát, mikor észrevette, hogy a gyermekkel vele van az anyja is, csak éppen valami barátnőjével maradt el egy pillanatra a napos aszfalt közepén. Most sietve ment utána, közben a lorgnonján keresztül jól megnézte Mártát, aki elpirulva köszönt neki. A karcsú, nagyon fiatalos asszony, aki a vörösbarna hajúak és tejszín arcúak tartós fajtájából való volt, hidegen viszonozta a köszöntést és tekintete szórakozottan siklott végig Márta alakján. A leány megérezte, hogy a látszólag bágyadt, felületes pillantás végigsimítja, és végigbírálja őt saját gyártmányú kalapjától kezdve egészen a tavalyi divatú szoknyája széléig, és hirtelen elkomorodott. Tavaszi kedvét elfújta a szél, különösen, mikor egy kirakatban megpillantotta a saját képmását. Arca durva volt annak az asszonynak havas tevntje mellett, hajviselete nem előnyös, egészben legalább öt esztendővel látszott idősebbnek a Tiziánhajú asszonynál, noha az már túl volt a harmincötödik esztendején is. Ezt Márta nagyon jól tudta, sőt azt is tudta, hogy az imént látott kicsike, aki iránta olyan sajátságos vonzódást érzett, már harmadik gyermeke a fiatal asszonynak. Az asszony ugyanis nem volt más, mint Márta valóságos, és törvényes édesapjának második felesége . . Ez a história körülbelül tizenöt éve történt és akkor még Márta apja olyan kis ember volt, hogy esete a botrányra éhes Budapesten sem keltett feltűnést. Hogy egy közepes módú belvárosi kereskedő elválik vele egykorú feleségétől és elveszi a saját koldusszegény, elragadóan bájos pénztáros-kisasszonyát, ez nem éppen mindennapi történet, de nem is valami csoda. Közben azonban az történt, hogy az egyszerű kereskedőből néhány szerencsés vállalkozás dúsgazdag embert csinált. Most már, bámulatosan előkelővé vált, szép feleségével együtt nevezetességű volt a fővárosnak és egyre nagyobb lett a különbség közte, meg szerény tartásdíjra szorított első felesége és annak kemény munkára nevelt egyetlen leánya között . . . Ő azért mindig jóakaratú leereszkedéssel viseltetett a leányával szemben. Szivéből szeretni nem tudta, mert az első feleségére emlékeztette és ez olyan volt, mintha a lelkiismeretére emlékeztette volna. Mindamellett gyakran lepte meg ajándékokkal és a volt felesége háta mögött — az asszony még a törvényes tartásdíjat is csak azért fogadta el, mert a szükség kényszerítette rá, — néha kisebb összegeket is adott neki, ruhára vagy cipőre. Márta viszont szenvedélyesen ragaszkodott életvidám, fiatalnak látszó, szép apjához. Melegszívű kutyahűsége néha meghatotta az apát és ilyenkor felsőbbséges jóakarattal tűrte, hogy leánya szinte szerelmesen csókolja arcát és kezét A második asszonyt azonban gyűlölte Márta és mindig elfordította az arcát, ha együtt látta az apjával. A szép asszony könnyen belenyugodott Márta makacs és hideg rosszindulatába: az ő élete annyira sikerült, hogy még most, tizenöt évvel később sem tért magához a boldog mámorból, amelybe leánykori diadala ejtette. 2 PESTI HÍRLAP 1916. február 1., kedd.