Pesti Hírlap, 1916. december (38. évfolyam, 334-363. szám)

1916-12-01 / 334. szám

pot fogott el. Ciolonesti a Vedea mentén fekvő Valomtól 27 kilométernyire fekszik északkeletre, a Cemele folyó mentén. Ez az adat — amelyet a Bofer-jelentés nem említ föl — egymagában is eléggé megvilágítja Ludendorff ama közlésének jelentőségét, hogy Nyugat-Rom­ániában visszaszorítottak így vált lehetségessé, hogy egyetlen lovas­, század hamarosan utaiért és fogságba ej­tett egy tüzérséget és trónjét menteni igyek­vő hadoszlopot. * A dunai hasereg mozulatairól ma sem kaptunk újabb adatot. A vezérkari jelenté­sek mindössze annyit közölnek, hogy ez a hadsereg, amely átkelése óta 43 tisztet, 2421 főnyi legénységet elfogott, 2 nehéz és 36 tábori ágyút, 7 kis ágyút és 7 gépfegyvert zsákmányolt, harcolva tovább nyomul előre. A legfontosabb feladat teljesítése erre a hadseregre vár, hiszen annak a kéthar­mad félkörnek a kerületén, amely a román had­erőket északi, keleti és déli irányból befogja, Mackensen haderői váltják ki a legerősebb oldalazó hatást; itt fenyegeti Bukarestet a legközvetlenebb veszély, ami tehát egyet jelent azzal, hogy az ellenség­nek ezen a­ ponton kell a legerőteljesebben védekeznie, ha a hatalmas erődítési rend­szerrel megerősített fővárost a kellő ideig tartani akarja. Itt, ezen a szakaszon vár­hatók a legnehezebb harcok; érthető te­hát, hogy Ludendorff jelentése még nem látja elérkezettnek az időt, hogy lebocsássa azt a fátyolt, amely a dunai sereg hadmoz­dulatait és operációs céljait eltakarja. * Az a zsákmány, amelyet Mackensen haderői a dunai átkelés óta ejtettek, úgy a foglyok, mint az ellenségtől elvett hadisze­rek mennyiségét tekintve, nem mondható túlságosan nagynak. Ezt a körülményt talán az magyarázza meg, hogy a románok dunai kordonja meglehetősen gyönge volt, talán az, hogy visszavonulásukat rendkívüli gyorsasággal hajtották végre. Egyébként is föl kell jegyezni, hogy a románok a visz­szavonulást csakugyan mesteri módon hajt­ják végre, futni kitűnően tudnak. Termé­szetesen nyílt kérdés marad, amire csak ké­sőbb kaphatunk majd választ: értenek-e annyira az üldözést megnehezítő romboló munka végrehajtásához, mint az oroszok, akik ezen a téren a galíciai és lengyelor­szági hadjárat során a lehető legkiválóbbat produkálták. A jelek nem igen mutatnak erre, hiszen a szövetséges haderők üldözési tempója rendkívül gyors, és, ha ebben, az utánnyomulást megnehezítő munkában ta­nítványai is volnának az oroszoknak, nem nagy eset, a német csapatok és a mieink A bűn zsoldja a halál. Irta: SOMLAY KÁROLY. Az erzi siralmas tömlöcben kesergő ma­gyar rabok bizony megáhították néha-néha a birányfelhőű eget és a piti-palattyon mezőket. De nem nézhettek sem az egek kékelő mélyébe, sem a végtelenségig szaladó pusztákra, mert nemzetes és vitézlő Linda pasa ötödfélezer jenk­­­érivel őriztette Eger várát és a pocakos ispá­hiknak levettek akkor az egri borágak. Szegény Terebens Zsuzsanna asszony szi­vét is mindannyiszor a fájjdalom ütötte át, vala­hányszor az egri börtönben senyvedő férje­urára, Futamér András füleki vicehadnagyra gondolt. A JA Andris Eger várában, a fiatal fe­leség pedig Ugocsa vármegyében Százfalun epekedtek egymásért. Zsuzsánna asszony egyik levelet a másik után kiil­lta Egerbe. A levelek minden betűjé­ből szinte véres­ könyök szivárogtak. Sült-főtt, türelmetlenkedett a menyecske az ura hosszú raboskodása miatt. Zokogó leveleket irt hát, azt gondolván, hogy a zöldkaftános Sinán pasa szivét megpuhítja majd a betűkbe fojtott asz­szonyi sirám. Épen megtellett a Hold, mikor egy néma nyári estén megint levelet irt. Kint a pitar sar­kában, olajmécsnél irta a levelet. A gunártoll percegett az érdes papiroson, a mécs tatarjából pedig füstös lángocskák ugráltak a menyezetre. A haragtól és az elkeseredéstől mély barázdákat ve­tett a homloka, mikor rótta a sürű­ sorokat: „Hogy az ellenséges utóvédeket. Az üldözés, úgy látszik, rendkívül gyors tempój­, amit vi­szont az magyaráz meg, hogy Nyugat-Ro­mániában az" ellenség két nappal ezelőtt újra vereséget szenvedett. A románok föl­bomlott kötelékei rendetlenül menekülnek, — jelentette tegnap Ludendorff­ — csak minémű keserűségekkel tetézte be sokrendbéli bánatomat a megvizsgálhatatlan ítélk­ezésű Úr­isten, azt az én szerelmem leábrázolni nem tudja. . . Íj a megbocsásson kigyonmod én uram, ha kalamusom tán bús elmém vezérléséből el ta­lált ragadni, mert tőlem elszakajtott páromnak irom ez levelet búm szaporájában. . ." Bagoly-e vagy szárnyasegér, de valami a mécs fölé suhant és szárnyával eloltotta a ken­derkócból sodrott tatár lángját. Sötét lett volna, ha a négy fertályra tányérodott Hold nem állt volna a torony felett. — Nem bánnám már, ha lelkemet kéne is eladni az ördögnek, csak az én egyetlen Andri­somat láthatnám, — sóhajtotta Terebesi Zsuzska és nézte a hólyagzó felhőket, amelyek orra alá, épe­n Eger felé nyomakodtak a csillagos kárpiton. Nézte, nézegette a felhők­et, míg arra nem neszelt fel, hogy az udvaron egy piroederes ló állott meg az eperfa alatt. A paripa szügye mere­csupa tajték volt és egy fiatal férfi ugrott le a szakállasnyeregből. Tiszta vörösben, szép pa­szományos vitézi köntösben volt a lovag, a nya­kában pedig ezüstös szíjján karabély csüngött. — Az urad dolgában jöttem, Terebesi Zsu­zsánna, — mondta a férfi, mikor a pitarba lépett. Az én szerelmes Andriskómról hoztál hirt, jó ember? — kiáltotta az asszony. —• Isztambulból néhány kalmárok jöjtenek vala Eger várába, hogy tengeri hajóikra rabokat vegyenek a pasától. — Jézug segélj! Az én uramat is megvették tán a kalmárok? gmgagaam^mm^wiMJiMW J f'1'viwna Mimim • — Tíz aranypénzt adtak Futamos Andrá­sért, mert pattognak az izmok a karjában, ő el­bírja a láncos evezőrudakat. — I­s te ennek okából jöttél ide, hogy eze­ket elmondjad nékem? Hogy megrepedjen az én szívem szavaid hallatára? Legyél átkozott, te pokol küldöttje! — Csakugyan a pokolból jöttem. Azt mond­tad az imént, hogy a lelkedet eladnád az ördög­nek, ha megláthatnád az uradat. — Mondtam is. Mondom is. — Akkor hát áll az alku. Felülsz mellém a nyeregbe és mire hármat gondolsz, máris Eger­ben leszünk. De a lelkeden felül még egy kis borravalót is kell adnod, mert a lélek a gazdámé, én meg csak lovász vagyok nála. — Es te mit kívánsz tőlem. — Pénzt, hogy aranyat, völgyezüstöt. Tu­dod, a feleségem divatnő és szereti a pezsgőt is. — Jó. Adok hogy aranyat és völgyezüstöt, csak vigyél az uramhoz. — Ülj ide mellém a ny­eregbe, asszony. — tololta a pirosruh­ájú legény, aztán sarkantyú alá kapta a paripát. A ló fölemelkedett a tejszínű levegőbe és repült, mint a sárkány. Némelykor bele-beleütő­­lött ugyan a lába a csillagokba és azok szipor­kázóan hullottak le az égről, de a táltos azért csak ügetett tovább, Zsuzsánna meg hízelegve simogatta lobogó sörényét és imigyen dúdol­gatott a fülébe: „Deres lovam, rúgd fel a port, ne nézz árkot, ne nézz bokort, mire a Hold nyug­vóra száll, ott lehessek a rózsámnál", mimganei PESTI HÍRLAP 1916. december 1., péntek

Next