Pesti Hírlap, 1919. szeptember (41. évfolyam, 114-115. szám)

1919-09-28 / 114. szám

1919. szeptember 28., vasárnap. _________Pesti Hírlap feledkezve, hirtelen ismét szuszoló mély álomba merült. A három Lenin-fiu nemsokára vissza­jött, de eredmény méltóik Károly és Ottó öcséim ekkor mér rég túljártak a határon. A vezető rám szólt: — Jöjjön! És elvittek a Markó-utcába és átadtak a fogházfelügyelőnek. Hogy itt milyen volt a sorsom, erről majd utóbb. . . . Amikor a kommün véget ért és újra bejártam a „Pesti Hírlap“ szerkesz­tőségébe, mindjárt az első héten egy civil­­ruhás alakot jelentettek be nálam. Elmon­dotta, hogy ő a kommün alatt Lenin-fiú volt s igy tud egyetem­est elfogatásomról. Elmondotta többek között, hogy azon a bizonyos csütörtökön már éjszakai két óra­­kor kerestek engem és az volt az utasításuk, hogy „küldjenek engem haza“. Akkor még sötét volt, könnyen lehetett volna engem hazakü­ldeni, mindjárt ott a Dunánál, a Lánchid alatt, ahogy azt éppen akkor a két Hollánnal is tették. Csakhogy a Margit­­rakpart 1. számú házban kerestek, ami a Lánchidnál van és amelynek a kapuja a Fő­ utcára nyilik. Innét azonban eredmény nélkül tértek vissza a Batthyány-palotába. Mikor végre aztán kisütötték, hogy én a Margit-körút 1. szám alatt lakom, már vilá­gos volt. Ily véletlenen múlik az * ember élete és csak véletlen az is, ha megtudjuk, hogy halálveszedelemben forogtunk. m * ♦ * A Társaság szeptember 2-iki számá­ban — amelyben ez a közlésem napvilágot látott — Tarján Vilmos Lenin-fiuk címmel / A­­rémuralom halála» A diktatúra bukásának bejelentése a szegletben. Pénteki napon született és pénteki na­pon halt meg a magyarországi proletárdik­tatúra. T­gy jött, mint alattomos orvtáma­dó és a kivert kutya sunyi túllógásával tá­vozott. Főkolomposai a vér színének diada­lát hirdették és a gonosztevők fekete éjsza­kájába temetkezett a lelkük. Azt hitték, hogy igen magasan járnak a dicsőség égbol­tozatán és a tengernyi kárhozat után, amit átkos uralmuk jelentett, méltó gyászos el­múlás volt a bukásuk. Julius harmincegyediké az a történel­mi dátum, amelyen végre bealkonyult a ha­talmuknak. Hiteles feljegyzések szerint így zajlott le a központi munkás- és katona­ta­nács nevezetes, utolsó ülése: Színhely: Az Újvárosház közgyűlési terme. Hirtelen, váratlanul hívták össze az ülést, a szo­kástól eltérően négy óra helyett már háromra. Szürke cím a napirenden: „A katonai és politikai helyzet ismertetése.“ A nagy eseményhez meg­hívták a párt- és szakszervezetek vezetőit is. Már három előtt zsúfolásig telt a nagyterem. A karza­tokat elzárták a közönség elől, az élelmesebbek azonban egyszerűen bementek az ülésterembe a hátsó ajtón, beültek a hátsó padsorokba. Kine­vezték magukat szovjettagoknak. Senki sem kér­dezte tőlü­k, kicsodák? Az előszobában s a közgyűlési teremmel szomszédos helyiségben lázas sürgés-forgás. Népbiztosok és az elnökség tagjai ideges nyug­talansággal tárgyalták a jövő várható fejlemé­nyeit. Szorongás és ijedtség sápadtsága váltotta föl az arcokon a düh pirosságát. Fejetlenség és kapkodás a zavaros tanácskozásokban, melybe bevontak koronként egy-egy kerületi elnököt. Azalatt benn az ülésteremben kínos csönd fejezi ki a lelkek vivődő aggodalmát A levegőben fe­szült izgalom, mely mintha kitörésre várt volna. Végre Biermann István az elnöki székbe ült. A népbiztosok közül még senki se mutatko­zott Az elnök siri csendben mondta el pársza­­vae megnyitóját A hivatalos szónok Rónai Zoltán volt Reá hárul a feladat, hogy bevallja a kormány bu­kását, hogy megértesse a hallgatósággal, miért kellett e díszes társaságnak több mint négy hó­napi zsarnoki uralkodás után kivert kutyaként szökni az emberek szeme elől az ország hatá­rain túl is. Több mint egy óráig birkózott Rónai a feladattal. A bűnös vallomásait elég nyuga­lommal hallgatták. Csak néha zavarta egy-egy zajosabb incidens. Nyugodtan hallgatták, hogy miként jutott el a proletárdiktatúra a bukásig, miért mállott szót a Vörös hadsereg, de mikor azt mondta Rónai, hogy ez a sereg már nem tud­ja a forradalmat a román invázió ellen megvé­deni, egy hang közbeszólt: — Papírgolyót gyártanak Csepelen! Nagy zaj zúdult e szavakra a teremben. Rónai azzal simította el az ügyet, hogy nem ez az egy-két eset döntötte el a küzdelmet. Ez csak epizód. Történtek hibák minden oldalról, de nem ezek idézték elő a katasztrófát Világtörténeti tényező: Az egész világ sorsa és a magyaror­szági proletáriátus lelkiállapota döntötték el a helyzetet. Fájdalommal, de kénytelen bevallani, hogy — A proletáriátus diktatúrája Magyaror­szágon a proletáriátus többségének akaratából megbukott. A piciny magyar tanácsköztársaság harcában az antanttal szemben az utóbbi most győzelmesnek mutatkozik, mert az ő gyűrűjével szemben nem mutattak elég türelmet és ezenálást a mi tömegeink. Fölbomlott a belső figyelem s elszikkadt a belső lelkesedés tüze. A mély csöndben hallgatott beszédet ismét nyugtalan mozgás és zaj törte meg, mikor Ró­nai kijelentette: a proletárdiktatúrának e vég­telenül kritikus percében érkezett az ántant aján­lata, hogy hajlandó tárgyalni Magyarországgá de csak olyan Magyarországgal, melyet nem bolseviki-k­ormány vezet. Hosszas megfontolás után arra az álláspontra jutott a kormányzó­tanács . . . — És a pártvezetőség! — süvített közbe­­egy hang. — ... igen és a pártvezetőség, — folytatta Rónai, — hogy elfogadja az antant ajánlatát. Az egész terem megmozdult Mozgás, zu­gás, ideges kézmozdulatok, artikulálatlan han­cikket irt, melynek egyik része összefüggés­ben van elfogadásommal, ezt a részt itt köz­löm:­­ „Cserny utasítására rendezték be a Batthyány-palota hátsó pincéjét kínzókam­­rának. Azért a hátsót, mert innen a kiabá­lásokat, de még a lövéseket sem lehetett ki­hallani. Akit idehoztak, arra a legrémesebb borzalmak vártak. A legkedvezőbb esetben szörnyen megkínozták a Batthyány-palota foglyait, de volt rosszabb eset is, az agyon­­lövés vagy agyonverés. Tűszúrásokkal, karcsavarásokkal, gu­mibotokkal, rúgásokkal kínozták az embe­reket, papírvágókést vagy rohamkést dug­tak a védtelen emberek torkába és testébe. Az­ áldozatokat a kínzások megkezdése előtt rendesen levetkőztették s mikor már a föl­dön vergődtek, szöges csizmákkal rugdos­ták meg a fejüket.­­ Sok embert öltek meg ebben a pincé­ben, hogy hányat, azt eddig a nyomozás nem tudta, megállapítani. A Lenin-fiúk akár­hányszor szavazással döntöttek a pincébe ke­rült fogoly sorsa felett. Néhány terrorista elhatározta például Légrády Imrének, a Pesti Hírlap főszerkesztőjének meggyilko­lását. Az egyik Lenin-fiu észrevette, hogy Légrády világtalan. Megszánta s igy szólt társaihoz: Sze­rencsétlenek, hisz ez vak. Csak nem fogjá­tok bántani ezt az embert ! A Lenin-fiuk gondolkodóba estek és szavazással döntöttek Légrády sorsa felett. Szótöbbséggel azt határozták el, hogy élet­ben hagyják. Ennek köszönhette, hogy át­­kisérték a forradalmi törvényszékhez.“ (Folyt. köv.) gok. A zűrzavarból csak egy hangot lehetett ki­venni : — Akkor adni kell valamit a proletárok­nak! — Könnyű itt hősködni, szavalni — ! Rónai — hisz az én szerepem igen hálátlan, be­vallása a csődnek, bevallása a vereségnek, há­­látlan dolog ide állni leplezettedül azzal, hogy ez az uralom, amibe mi a tömegeket belevittük, vagy amibe részben bennünket vittek a tömegek, meg­bukott. Nem akarom bepiszkítani a zászlót, amiért küzdöttem. Vállalom a történtekért a fele­lősséget! Itt igenis minden hiba, minden pisz­kosság, minden korrupció, minden visszaélés dacára is nagyszerű dolog folyt Magyarorszá­gon. Csinálhattunk volna szebb dolgokat is. (!) De ahhoz tömegek kellettek volna. Ezek azon­ban hiányoztak. Cserbenhagytak bennüi prole­tár­i­átusnak azonban kivont fegyverrel kell állania az utolsó pillanatig, hogy a piros zászló szétrombolása után ne lehessen kitűzni a fehér lobogók A kormányzótanács elhatározta, hogy átadja az ügyek vezetését egy olyan ideig­lenes kormányzatnak, melylyel az ántánt­gyalni fog s amely alkalmas arra, hogy a tanács­­köztársaságot likvidálja. E szavakra ismét zaj és mozgás támadt a hátsó padsorokban. Fonyó Sári, a munkástanács egyik tagja hangos tiltakozással fölugrott he­lyéről s kivonult a teremből. A körülötte állók között izgalmas párbeszédek indultak. Többen fel­ugráltak, hogy megtudják a baj okát. Oly iz­galom támadt a teremben, hogy az elnök csak percek múlva tudta a rendet helyreállítani Ró­nai folytatta: — A tanácsköztársaságot Fonyó Sári elv­­társnő nem mentette meg. Se a tanácsi köztársaz­ságnak, se a magyar forradalom ügyének nem fog sokat ártani, ha Fonyó Sári­lvtársnő itt­­hagyja a termet. Ha elviseltük az óriási csapást, akkor még ezt a kisebb csapást is el ak vteefal. Ez incidens után mindjárt be is fejes­ be­szédét Rónai azzal, hogy ha m Árasztották is a­ csatát, azért fegyelmezett sorokban vonulónak­ vissza. Az előadót megtapsolták. Az elnök éppen meg akarta indítani a vitát, mikor egyszerre több népbiztos kíséretében a terembe lépett Kun Béla. A tanácstagok éljeneztek, tapsoltak. Kun Béla halotthal­ványan az emelvényre lépett. Siri csönd, de szó nem jött az ajkára. Csak egy kis é 8 elteltével kezdett beszélni — Tisztelt elvtársak!. Hangom sincsen már, csak a hitem van meg, hogy ez a proletá­riátus ... Megakadt. Hangja elcsuklott. Nem tudta tovább folytatni Az üres népbolonditó frázisok bő, forrása, egyszerre kiapadt, mintha érezte volna már torkán a kötél szorítását Hirtelen sírásba fűlt a szava, mint a rablógyilkosnak, mikor birái előtt vallania kellene. Hátralépett. A szék támlája mögé bújt. Kezeibe temette ar­cát. Teste ziháló rángása jelezte zokogását. Ki­nos, szánalmas, megdöbbentő látvány volt. Az­tán letörölte kényeit s akadozó hangon foly­tatta: —... hogy az a proletáriátus, amely igy cserbenhagyta nem őt a vezérét, hanem önma­gát, mégsem hibás, mert a kapitalizmusból nem lehetett mást csinálni, mint „azt a mocskos és ronda rendszert ami ebben az országban van. Nyugodtan megállapíthatja, hogy Magyar­­országon megbukott a proletárdiktatúra. Több­ször el-elakadt a szava, mikor rátért arra, mi­ért mondtak le a hatalomról. Hozzátette, hogy ebben az országban semmiféle alakulás sem lehet állandó, mert nincs eshetőség rá, hogy itt a munkásság kormányozni tudjon, vagy a kor­mányzásban részt tudjon venni azok után, amik itt történtek. — Az a proletáriátus­­— mondotta — amely elégedetlen volt a mi kormányzásunkkal és han­gosan kiabálta a gyárakban, hogy: „Le a prole­­tárdiktatúrával!“ — az még elégedetlenebb lesz _3__

Next