Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-01 / 116. szám

2 Wilson szerepéről a párisi konferenciám kije­lentette, hogy az Undo elnöke volt a választott syitó a konferencián. Az olasz delegáció tiltako­­z­ost ugyan a választott bírósági döntés ellen az adnak kérdésben, de eredménytelenül. Wilson ragaszkodott hozzá és Európában százmillió ember élelmezése függ Amerikától. Az adriai probléma megoldásáról ezt mon­dotta Tittoni: Ebben a megoldásban kifejezésre fog jutni mindaz, amit Franciaország és Anglia közreműködése nyújthat Franciaország és Ang­lia hozzájárultak ahhoz, hogy Fiume olasz fenn­hatóság alá kerüljön, de Franciaország és Ang­lia Wilsonnal egyetértettek abban, hogy Fiume k­ikötőjét és vasútjait a népszövetségnek adják és Dalmáciát Zára nélkül a jugoszlávoknak­. Ezzel szemben megkapnák az olaszok Albánia ellenőrzését és a korfui tengerszoros semlegesí­tése biztosítaná nekünk az Adrián való teljes ■uralmat. A végső döntés a kamaráé lesz. Ha a kamara a bizalmat megtagadja, akkor a kor­mány nem köti meg a szerződést. Tittoni­­azután Olaszország esetleges külön akciójának követ­kezményeit vázolta: Kizár­at­ás a népszövetség­ből, teljes elszigeteltség, kiválóé a nagyhatalmak sorából. A Tittoni beszédét követő vitában Nitti miniszterelnök kijelentette, hogy elfogadja Leo­nardo Bianci javaslatát, amely így szól: A ka­mara ismét ünnepélyesen hangsúlyozza Fiume olasz jellegét és bizalommal a kormány akciója iránt, áttér a napirendre. Ennek a határozatnak első részét a hivatalos szocialisták kivételével közfelkiáltással, a második részt név szerinti sza­vazásban 208 szóval 180 ellenében fogadja el. József főherceg nyilatkozata, — Hivatalbalépése előzményeiről és kormányzói működéséről — József főherceg közvetettenül kormányzói állásáról való lemondása után fogadott egy új­ságírót, aki előtt következőleg nyilatkozott: — Kissé messzire kell visszanyúlnom, hogy tiszta képet adhassak a helyzetről. Még múlt év december havában megjelent nálam Friedrich István jelenlegi miniszterelnök és kö­zölte velem, hogy Károlyi Mihály olyan lejtőre jutott, amely már a bolsevizmushoz vezet. Meg­győződése, hogy ennek gátat kell vetni, ő tehát híveivel az új forradalmi irány ellen dolgozik és azt kérdezte tőlem, hogy hajlandó vagyok-e őt ebben az irányban cselekvőleg támogatni. Még nem láttam elérkezettnek az időt arra, hogy a magam részéről kezdeményező lépést tegyek, de megelégedéssel szemléltem, hogy folyik a munka abban az irányban, hogy megmentsék, ami még megmenthető. Később aztán még több megbeszélésem volt Friedrichc­el és az volt a benyomásom, hogy komoly és alapos munkát végez a bolsevizmus el-sülyedő országnak meg­mentése érdekében. Károlyi árulása után, aki az országot minden ok nélkül kiszolgáltatta a bol­­sevikieknek, Friedrich felszólítására kénytelen voltam egy időre teljesen visszavonulni a világ­tól. Előbb kalandos körülmények között faluról­­falura vándoroltam és aztán lakájnak öltem. Keszthelyre mentem, hogy elfogott fiam hollété­ről tudakozódjam és később Alcsuthon teleped­tem le. Itt fiaim, mint napszámosok éltek és favá­gással keresték meg a kenyerüket Idősebb fiam 1900 korona havi bért kapott Alcsuthon elvesz­tettem minden kapcsolatot, nem foglalkoztam semmiféle ellenforradalmi tervvel, nem láttam senkit és nem beszéltem senkivel. — Július 24-én Alcsuthon táviratot kaptam Friedrich államtitkártól, aki figyelmeztetett, hogy ne jöjjek Budapestre. Eleinte nem voltam tisztá­ban azzal, hogy mit jelent ez, de aztán augusz­tus 7-én napfelkelte előtt egy automobil érkezett hét tiszttel Alcsuthra. Az egyik tiszt átadta Friedrich üzenetét, hogy jöjjek tüstént Buda­pestre. Közölték velem, hogy a Peidi-kormány még aznap lemond és mivel nincs senki, aki az­­ ügyeket erélyesen a kezébe venné, kértek, ve­gyem át én a legfelsőbb hatalmat. Belementem a dologba azzal a feltétellel, hogy olyan kor­mányt állítok össze, amelyben a lakosság min­den rétege képviselve van és a­ legdemokratiku­sabb alapon készíti elő a nemzetgyűlési válasz­tásokat. Hangsúlyoztam továbbá, hogy abban a pillanatban, amikor ezt biztosítva látom, vissza­vonulok és nem kötelezhetem magamat másra, mint a rend fentartására, hogy szegény, bol­dogtalan hazánkat kivezessem a káoszból. El­utaztam tehát Budapestre, hol már akkor az egész hivatalnoki kar szilárdul eltökélte azt, hogy egy óráig sem szolgálja tovább a Peidl­­kormányt. A Peidl-kormány hivatalnoki kara magatartása folytán különben is kénytelen lett volna huszonnégy óra alatt lemondani. Közben azok a személyiségek, akik az egész mozgalmat vezették, felkeresték a kormányt és felszólították a lemondásra. — Ezek voltak azok a körülmények, ame­lyek közt én átvettem a legfelsőbb hatalmat. Első feladatomul azt tűztem ki, hogy az ántánt kép­viselőivel érintkezésbe lépjek. Eközben az volt a benyomásom, hogy ők a végbement változást egyszerűen tudomásul veszik. Ez azonban csak az én személyes benyomásom volt. Azt mondot­ták nekem, hogy az ántánt képviselői, mivel be­fejezett ténynyel állanak szemben, azon lesznek, hogy keresztülvigyék az új kormány elismerte­tését. Én tehát mindenekelőtt egészen ártatlan hivatalnokkormányt állítottam össze, mert az volt a meggyőződésem, hogy azoknak a politiku­soknak, itt őknek szerepük volt a közelmúltban és akik iránt — hogy joggal vagy jog nél­kül, azt nem ítélhetem meg — kedvezőtlenné vált a nép hangulata, a jelen pillanatban nem lehet helyük a kormányban. Hogy időt nyerjek egy­­ átmeneti kormány alakítására, Friedrich vezető­­­­­ével hivatalnokkormányt állítottam össze. Ké­sőbb meghallgattam minden politikusnak a vé­leményét, akit csak kikutathattam, köztük a régi rezsim politikusainak véleményét is és úgy vet­tem észre, hogy nincs köztük egyetértés. A né­zetek teljesen eltértek egymástól és így kényte­len voltam arra az elhatározásra jutni, hogy a megoldást önállóan veszem a kezembe. Tovább is ragaszkodtam ahhoz, hogy semmiféle úgyne­vezett „nagy politikus“ nem léphet be a kabinet­be, mert ez disszonanciákra vezetett volna. Utóbb a szociáldemokrata párt különböző tagjai­val, köztük Garamival is tárgyaltam. Garami ki­jelentette nekem, hogy a szociáldemokraták haj­landók részt venni a kormányban, ha én vissza­lépek, mert személyemben bizonyos royalista törekvések megtestesülését látják. Erre kereken azt válaszoltam, hogy a köztársaság alapján ál­lok. Magyarország — mondottam — ma köztár­saság és több izben is hangoztattam abbeli törek­vésemet, hogy a nép minden befolyástól menten juttassa akaratát a nemzetgyűlésen kifejezésre. Ha személyem volna az akadály, hajlandó va­gyok bármikor visszalépni. Csupán a­rra nézve kívánok biztosítékokat az új kormánytól, hogy a választások tiszták és minden befolyásolástól men­tesek lesznek. Garami azt mondotta nekem, olyan irányú a hangulat, hogy ő legyen a miniszter­elnök és kzivüle még négy szocialista kerüljön be a kormányba. Azt feleltem, hogy ez lehet el­len, mert a szocialisták Magyarországon mint­egy 15—17 százaléknyi kisebbséget képviselnek, míg a parasztság ez összlakosságnak körülbelül 70 százaléka. A szocialisták kívánságának tel­jesítése tehát oly igazságtalanság volna, amit én nem vállalhatok el. Ne számítsanak rá ilyen kö­rülmények között, hogy a minisztertanács elnö­két az ő körükből fogják választani. De rendel­kezésükre áll két vagy három miniszteri tárca. A szocialisták ragaszkodtak ahhoz, hogy’ nekem le kell mondanom, mire én azt válaszoltam, hogy huszonnégy órai meggondolási időt kérek. — Ami a választások előkészítését illeti,, utasítottam a Friedrich-kormányt, hogy egy leg­szélesebb alapon álló választójogi reformterve­­zetet dolgozzon ki. Terjessze ki a választójogot a férfiakra és az inni és olvasni tudó nőkre. Az volt a terv, hogy mindenki, aki 24-ik életévét be­töltötte, valamint a Károly-kereszt tulajdonosai megkapják a választói jogot A 24 éves korhatár kérdése még nem volt véglegesen eldöntve. Én továbbá a titkos és községenként való szavazást is óhajtottam hogy amennyire csak lehet ki legyen küszöbölve a befolyásolás. A Friedrich-kormány ezt elfogadta és már a kibontakozás legjobb út­ján voltunk, amikor azt vettem észre, hogy egyes helyeken belső intrikái­ mutatkoznak, amelyek nemcsak a kormány ellen, hanem ellenem is irányultak. Nem óhajtok erről részletesebben nyi­latkozni. — Pár nap múlva magukhoz kérettek az antant képviselői és közölték velem, hogy lemon- t Elfogatnom története. •— Elmondta Légrády Imre. — .. Délután volt, a kulcs megfordult a zárban, a vasajtó kinyílt és belépett rajta a­z egy őr. — Készüljön, föl gyorsan, visszük a. .gyüjtő£ogházba! A felügyelői irodába kerültem. A fal melletti lócára ültetett az őr és otthagyott. Már számos fogoly volt ott és még újabbak jöttek. Amikor a fölvétel elkészült, felolvas­ták neveinket. A folytonos jövés-menést úgyszólván minden félórában névsorolvasás szakította meg, nehogy a nagy forgalomban valamelyikünk elsikkadjon. Közben az elvtárs szó csak úgy röpdösött a szobában: „felügyelő elvtárs“, „fegyőr elvtárs“, min­denki elvtárs volt, kivéve a rabot. Ezeket a szent egyenlőséget valló kommunista állam kizárja az elvtársak közül. Csöndesen be­szélgettünk. Mellém ült egy munkás, törté­netesen egykor az én nyomdai alkalmazot­tam, valami segédmunkás, megismert, elbe­szélgettem vele. Azután mások is odajöttek hozzám, mindegyikhez szóltam néhány megértő, jó szót. — Hány mázsát kapott? •— kérdezte egyik a másikat. Mire a felelet rendszerint az volt, hogy hármat vagy négyet. Az esz­tendőt nevezik mázsának a rabok. Egy-egy esztendő egy-egy mázsa. Mázsányi teher a szegény rabnak. A hónap csak hónap, nem érdemes külön elnevezni őket Az egyik mellettem, ülőt megkérdeztem: Miért kapott két mázsát és általában hogyan folyt le az ügye a forradalmi törvényszék előtt? Ismertem a bűnügyi eljárást de a for­radalmi törvényszék előtti tárgyalás mi­kéntjét egyáltalában nem, eléje kerülök én is, hogyne lettem volna hát kiváncsi. A for­radalmi törvényszék két munkásból állott egy harmadik elnökölt, — — A vádbiztos elvtárs — folytatta szomszédom — fölállt s előadta, hogy én a falusi direktóriumi választást megelőző egyik ülésen beszédet tartottam és többek közt azt mondtam: szocializálják a nagy­üzemet, szocializálják a nagybirtokot, majd a középbirtokot, azután a hurok a mi nya­kunkon szorul. Az öcsém hangosan helyeselt. Megkérdezték, mondtam-e ezt? Azt vála­szoltam: nem így értettem, nem is így állítot­­tam. Hivatkoztam a tanúimra is, de hiába, mert csak a följelentőnek — egyik harago­somnak — tanúit citálták meg, ezek kéznél is voltak, megkérdezték őket s anélkül, hogy megeskették volna egyiket is, már kész volt az ítélet. Nem tartott öt percig a tárgyalás és már rajtam volt a két mázsa. Az öcsém négyet kapott. — Kétszer annyit, holott ő csak he­lyeselt? — Ez azért volt, mert az öcsém, ami­kor foglalkozását kérdezték, azt felelte: mű­egyetemi hallgató. Én­­ azonban elhallgat­tam, hogy felső ipariskolát végeztem, gyári munkásnak vallottam magamat, így kapott a burzsujnak minősült öcsém két annyit. Ilyen volt a proletár igazságszolgál­tatás, ilyen gyors a forradalmi törvényszék eljár­ása minden ügyben. Nem hazugság, tiszta való, amit lapjaik megírtak, hogy a proletárbíró józan, természetes esze öt perc alatt megold minden olyan fogas kérdést, amin a régimódi bírák, ügyészek és védők napokig elfecsegtek. Volt a rabok között olyan, akire öt perc alatt öt évet is rásóz­tak, de olyan egy sem, akinek az ügyét csak negyedóráig is tárgyalták volna. Volt kö­zöttük, akit tolvajlásért vagy sikkasztásért avagy más apró-cseprő deliktumért büntet­tek meglehetős szigorú büntetéssel. Az idő múlt, de a gyűjtőfogház auto­mobilja csak késett. Végre is telefonáltak, hogy csak másnap érkezik. Ott kellett tehát még egy éjszakát töl­teni. De az időközben fölvett foglyok már elfoglalták a régiek helyét. Betereltek mind­­annyiunkat egy nagy raktárba, ahol tar­talék­ ágyak voltak. Megálltam tehetetlenül az ajtó mellett, amíg a többiek ágyat fog­laltak maguknak. Egyszerre odalépett hoz­zám az egyik rab, fiatal, magas, erős su­hanó, Fehérvári György. — Jöjjön velem, majd keresek Lég­rády bácsinak ágyat. Azzal odavezetett egy ágyhoz. A sa­rokban volt ez, a legjobb valamennyi kö­zött, de már valakinek a pókmókja volt rajta, jeléül, hogy elfoglalta. Fehérvári György szó nélkül letette a cókmókot, gon­dosan megigazította az ágyat, majd leülte­tett. De már jött az uj tulajdonos, aki igy tiltakozott: — Ez az én helyem, már előbb lefog­laltam. Mi­re Fehérvári azt felelte a Pesti Hírlap 1919. október 1. szerda.

Next