Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-03 / 118. szám

1919. október* 3. pénteSE, pesti Hírlap v 7 Regeny-csamnos A néma vándorok fe— Regény, —i­­­jj 4 Irta: BÓNYI ADORJÁN. m. Az utca nyirkosan, ridegen fogadta. A köd nem szelíd felleg volt; harapós csoszó­­mászó inkább. Fázott. Végignézett az utcán. Olyan volt a­ város, mintha egy hatalmas sóhaj­tásban fulladoznék. „Szegény Erzsébet“ — gondolta és visz­­szanézett a kapura. Mintha egy fekete száj tágra nyitnék és utána kiáltana. Sietve meg­fordult. „Így kellett ennek történni“ — vigasz­talta magát, de érezte, hogy mellében szaka­datlanul forog a nyugtalan, nekiszabadult vitorla. Csak messze volna már innét. Egy sarki lámpánál megnézte óráját. Még egy fél­óra. Hosszú szép lépéseivel törte át a ködöt. Előtte egy cél lebegett, halványan imbolygott a ködben és néha megfordult, feléje mosolygott. A kis térségen egy peresre még megállott. Ha nem volna ez az ólmos borulás, kijátsza­nának a liget sárguló fái. Bement a cukrászdába. Ismerősen kö­szöntötték. Végigment két kis szobán. A har­madikban ült le. A sarokban dívány. A díványt szabadon hagyta annak, aki jönni fog. Morzsálgatta a tésztákat. Nem volt kedve enni. Hiszen Daisy mindjárt itt lesz és . . . Úgy látszik, ez a m­ai nap élete legfontosabb napja. A szeme ide-odakószált a falakon. Egy angol reprodukció lógott vele szemben. Egy lány ül egy díványon. Egy férfi áll mögötte. Hozzá hajol, ajkára illeszti ajkát. Csodálatos. Elmosolyodott. Itt történt, ezen a díványon, csaknem így. Ezelőtt egy félévvel talán. Daisy­­vel . . . Mily régen volt! Az első csók. Nem taszította el magától az emlékeket. Hagyta, hogy leüljenek vele egy asztalhoz és beszéljenek hozzá. Lágy, meleg szavuk van és simogatják a szivet szelíden. A kaszinó egy estélyén történt. Ulrich Adám bejuttatta ide is, bejuttatta mindenhova Ez alatt a három év alatt, hogy újból talál­koztak, élete uriasan megformálódott. Tulaj­donképp mindent Adámnak köszönhetett. Csak egyet nem, amiről azonban Adám nem tehe­tett s ami, úgy látszik, együtt jár az úri élet­móddal. A kártya . . . Ilyenkor mindig a tó­parti kis­fiúra gondolt és León szomorú sze­mére. Ez a kutya megérezett volna valamit abból, ami a jövendőben lépked feltartózhat­­lanul a kisfiú felé? Lerázta magáról a kényel­metlen gondolatot és tovább keverte a lapokat. Tehát a kaszinó egy estélyén . . . Erzsé­bettel nem volt szabad foglalkoznia, az asz­­szony akarta így, soha a nyilvánosság előtt. Égtek a fények szanaszét és a lámpák­ról sárga tündökletek csöpögtek a fényes parkettre és elfoszlottak, szétfolytak odalent. Búgott a zene. Az illatok táncolva csókolgatták a merev márványoszlopokat. Csaknem beleütközött egy tükörbe. Vé­gignézett magán. Talán először így, meglepetve. Elmosolyodott. Be kellett vallania: szép és fiatal. Csaknem átnézhet itt mindenkinek a feje fölött. A nagyteremben egy érzés kapaszkodott beléje. Valaki néz reá. Valaki figyeli. Vala­kinek a szeme mindig visszatér hozzá. Előbb azt hitte, Erzsébet. — Keresztúry Daisy — mondta a kér­désére egy ismerős, amikor végre megtalálta a két idegen lányszemet. Egy tánc után, mikor leültek, hosszan megnézte. Milyen egészséges, nagy, mosolygó gyermek. A piros, duzzadt, érett, derült szá­ját nézte. Nagy gyerekszemét. Kötekedő, kicsit gúnyos, csöppet sem szentimentális hang­ját figyelte. Szerette volna a két karját kitárni, nevetgélve beszélni semmiségeket, fiatalnak lenni. Erzsébetre gondolt. Jókedve lelankadt. Nem tudott elfojtani egy szemrehányást, mely megindult tőle s Erzsébet felé lépegetett. Ezek a drága, derült fiatal lányok . . . Elvette tőle őket Erzsébet . . . Megállott közte és ezek közt és felemelte fehér kezét. És sosem volt szabad feléjük mennie. E három év alatt. Lekarcsolta magához. Holott talán egy ilyesmi mégis a férfi valódi sorsa­, kis leány, ámuló, mitsem­­ tudó. De mindjárt eltaszította magától ezeket­­ a gondolatokat. Megkereste szemével a tömeg­ben Erzsébetet. Alázatos, bocsánatkérő volt a pillantás és lehullott az asszony elé. Erzsébet nem értette. A Daisy lányszobája ide volt friss, ta­vaszi virágszaggal. Mindszenthyt ide vezette be a szobalány. Egy percre megállott és körül­nézett: mi értelme van ennek? De a lány fehéren, derülten lépett eléje és mind­két kezét nyújtotta. Nagyon jól érezte magát szemben vele és a két gyerekszem ragyogott, mint a mezei virág a májusi napban. Pár szó esett köztük, bejött Keresztúryné és ettől kezdve illendően komolyra fordult a beszéd. Mindaz­enthg észrevette, hogy az asszony vizs­gálódva néz rá néha. A mellébe nyúlt ez a pillantás és a száján elakadt a szó. Nem sze­rette ezt az okos, vizsgálódó, hideg két szemet. Egyszer a páholyukba hívták meg. Mind­szenti­­s ott töltötte a második felvonást. A Gerbeaud-ban találkoztak. A korzón az őszi alkonyatban ült a lány mellett. Mögöttük zú­gott a Duna és Mindszenthy Péter mosolyogva nézte a sok embert. Néha alig bírta átölelni kifelé induló­ őszin­­teségét: Erzsébetnek elmondani mindent. Ne­vetgélve, nem komolyan, beszélni Daisyről, mint egy kedves játékról. De az Erzsébet szemeiben nagy, áhitatos komolyság ült. Ő komolyan vette az egész életet. Bizonyosan nem értette volna meg őt. Hallgatott tehát. Egy szar — valamit érezett. Bizonytalan és homályos valami volt. Ott ült a Keresz­tur­yné szemeiben. Mindszenthy ingadozva haj­totta meg a fejét előtte. Többé nem találkoz­tak olyan gyakran. Mintha kerülnék, félnének tőle. Egy melegség simogatta. Az a harapós, harcos meleg, amit onnan hazulról hozott. Az ármenti öreg házból. Az egyetlen, mi vele jött és néha fülébe harsogta, hogy megvan, itt van. Lángra gyűlt ebben a melegben. Szobájában, úgy találta, sosincs egyedül. Szikár nyugtalanság sétálgat körülötte. Pohos bosszúság veri ki a szivart a szájából. Valami vergődve ugrál a székek között. Valami, amit nem ért. Levelet írt Daisynek. Eltépte. Újra meg­írta. Elküldött©. Válasz nem jött. Nem figyelte, hogy Erzsébet is nyug­talan lett az ő nyugtalanságától. Szeme ijed­ten figyelte Pétert és valamit nem értett. Ezekben a napokban kezdtek lazulni a húrok, amik lelküket öszekötötték. Az utcán hozta őket össze a véletlen. Daisy sápadt volt, gyermekarca megnyúlt és megkomolyodott. A szeméből mintha elköl­tözött volna a verőfény. De a kezét a régi bő, heves mozdulattal ejtette a kezébe. — Baj van — mondta a Péter kérdé­sére. — Anyám nem szereti magát. Mindszenthy nem értette. — Ő informálódott maga után. Itt az anyák egy lexikont vezetnek az advadókra. Benne van a múltjuk és jövőjük azoknak, akik a lányaik körül megfordulnak. Hja, náluk ez így szokás. A Szabadság-téren jártak . . . — És mi van rólam a lexikonban? — kérdezi? kelletlenül Mindszenthy. — Pontosan nem tudom. Nem jó, az bizonyos. Egy vidéki építkezésről tudok, bot­rányok, vér, valami pénzek. Meg egy pesti asszony, akiről hát mindenki tud. Mindszentjének kigyulladt az arca. — Hát ezért? Fölvonta a vállát és előre nézett a ma­gasba.­­ A lány megállott mellette. — Ne jöjjön tovább velem, Mindszenthy. Ez már verszedelmes vidék. És nem lehet, hogy itt együtt lássanak. Nem, nem azért, ne értsen félre. Én nagyon szívesen vagyok magával, — kicsit elgondolkozott, — a leg­szívesebben minden ismerősöm közt. De bo­csásson meg, gyermeke vagyok anyámnak, erről nem tehetek, engedelmeskedni pedig gyermeki kötelesség. Gúnyosan húzta föl a száját, de a gú­nyoskodás szomorúan el­botlott és meghalt az ajkak piros párnáin. Mindszenthy egyenesen állott és a sze­mébe nézett. — Tehát többet akkor nem találkozunk, úgy©'? A lány ránézett. A szeme megtelt gyer­meki kékséggel újból. Az ősz sodorta lábuk körül a sárga, halott leveleket. A lány s nem ellentmondott az ősznek, a halálnak, a lemon­dásnak. — Csak délelőtt találkozhatnánk. És csak minden második napon. Akkor van zon­goraórám. Egy félórát el tudok dugni a­z időm­ből mindenki elől. De hol? Mindszenthy keze megmozdult. Szerette volna megsimogatni az arcát a lánynak, aki e percben alázatos, gyönge, asszonyi volt. Kis tétovázás után egy cukrászdában álla­podtak meg. A cukrászda a Hársfa­ téren állott eldugva, az ajtó fölött a tábla Wagner Fer­dinand nevét viselte. Ettől a naptól kezdve itt találkoztak. A dologról nem tudott senki, csak a két cukrászkisasszony és a sarokszoba vén bútorai.. Ezek pedig nem ismerték őket és hallgattak. Mindszenthy egyre jobban belesodródott a leány fiatalságába. És azonképpen tolták tőle mindig távolabb idegen, láthatatlan kezek Erzsébetet. Hagyta, hogy történjék mindez. Csak mikor már egész lélekkel benne volt a tavaszban és ismerte a lány szájának áldott, ijedt, gyermekes melegét, akkor ocsúdott föl, így tovább nem mehet. Ketté kell tépni ami volt és megkezdem épitni a jövendőt. ... Az egyik már megtörtént. Erzsébet után a köd összecsukta nehéz köpeny­egét. S a jövendő » , , Az is indulóban, mosolyogva. Ez lesz talán itt ma este az utolsó meg­beszélés. Lehunyta a szemét. Félrelökte azt a ké­nyelmetlen gondolatot, mely a Daisyvel való ismeretség oly sok percében reá fintorgatta orrát. Kereszturyék . . . Sárgaköves pecsét­gyűrűjére nézett; az apák elkoptatták benne a címert. És hát nála is, ennyi ma már az egész. Egy gyűrű. Nem mindegy, hogy Kereszturyok­­nak . . . még csak ez a gyűrű sincs meg a múltból ? A gazdagságuk friss és újfényű. Nem mindegy az, hogy a gazdagság mikor szü­letett ? Fontos, hogy van. Ez sem fontos. A Daisy két szeme a fontos, sugárzó, érő és ígérő fiatalsága. Kacagása, mely cseng, mint a kristálypohár, ha bor csurran belé. (Folyt. köv.) A rettegett Korvin. A politikai nyomozóosztály vezérének részletes vallomása és szereplése a dik­tatúrában. 1. A diktatúra legjellegzetesebb alakja ex 3 vérszomjas szörnyeteg volt. Korvin Ottó. A közepesnél alacsonyabb termetű, arcának kifejezése félelmetes, a rútsága visszariasztó. Két elálló füle között hosszúkás feje a hatalmas hajlott orral, duzzadt ajkakkal, nyomott kopo­nyával riasztó hatást keltett, amint fürkésző éa nyugtalan szemeivel ide-oda tekintgetett és gör­­­­nyedten lépkedett, hajlott, púpos testét előrevon­­szolta . . . A főkapitányság épülete előtt tűnt fel március huszonegyedikének estéje­, a kom­mün vezéreinek társaságában. Még nem tudta senki, kicsoda a sötét alak, akit tisztelettel fog­nak körül Seidler Ernő, a rendőrség népbiztosa, László Jenő, Szamuely Tibor, a mindig italos Jancsik F., az új világ apostolai, állig fegy­verkezett torz alakok serege. Korvint, a gnómot, a Zrínyi­ utcai vendéglő pincehelyiségébe vitték, az asztalidra ültették és egyszerre megtelt a te­rem mámoros fejekkel. Korvin hangtalanul fo­gadta a hódolatot s a vendéglő pincéje ebben a percben irán­i sztár tanácsok zárt barlangja lett. Az is maradt sokáig, amíg a Hungária palotája szovjetházzá alakult A beteges szervezetű, öröklötten terhelt* torokgyíkja miatt töbtbeztör operált K­orvin Ottó szereplése a diktatúrának ezen az első nap­ján kezdődik, bizonyságául annak, hogy jelen­tős része volt, nagy szerepe volt az előzmények titkaiban. . •­­ Az Erzsébet-téron sétált nyugodtan Komin Ottó * diktátum bukását kezeté­s»

Next