Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-04 / 119. szám

2 Ravasz László, Daksa Lajos, dr Bernát István, Domby László, Faragó János, dr Kőrös Endre, Lukács Géza, Medgyaszay Vince, Nagy Ferenc, B. Papp István, Ravasz Árpád, Sütő Kálmán zsinati tagok. Baltazár püspök mély buzgóság­­gal imádko­­ott. Gróf Dégenfeld József megemlé­kezett az egy év fájdalmas történ­etérl, a forra­dalom, a bol­evi­zm­us pusztításairól, amely alap­jában támadta meg az egyházat. Majd az év nagy halottéit parentálta el. Fájdalmas megemlékezés hangján szólot gróf Tisza Istvánról, kiben a református egyház mindenét vesztette el. Szólott dr Tüdős István haláláról, az egyetemes egyház nagy veszteségéről. Emléküket jegyzőkönyvben örökítik meg. A zsinat tagjainak igazolása után megállapították a határozatképtelenséget és egy­úttal kimondották a feloszlatást is. A rövid ideig tanácskozó zsinatot Baltazár püspök buzgó imája zárta be. A gyűlés napján bizalmas meg­beszélésre jöttek egybe a zsinat tagjai, amelyen — értesülésünk szerint — a bolsevizmust támo­gató tanárok, lelkészek és tanítók ügyeivel fog­lalkoztak. Kimondotta az értekezlet egyhangú megállapodás alapján, hogy mindazok, kik az Istentagadó, hazát támadó és veszélyeztető, egy­házat romboló bolsevik­ munkát támogatták, e veszedelmes irányzatot szolgálták, a­­ legszigo­rúbb fegyelmi vizsgálattal s ennek alapján méltó büntetéssel sújtandók. Beszéd tárgya volt az új­­Magyarország megalapozását célzó politikai ál­lásfoglalás is. Értesülésünk szerint a hivatalos­­egyház nem idegenkedik a mai kormányzat tá­mogatásától, de elvárja, hogy a kormány vallás­­erkölcsös, nemzeti, keresztyén és liberális legyen minden ténykedésében. Haubrich szerepe az ellen­forradalomban,­ ­ r A július 24-i­ ellenforradalom vérbefoj­­­tása után nagy titokban mindenfelé rebesgették,­­hogy a szervezés munkájában Haubrich József­­ hadtestparancsnok is tevékenyen közreműködött és az ellenforradalom csak azért hiúsult meg, mert Haubrich — miért, miért nem — az utolsó pillanatban cserbenhagyta a Ludovikásokat. A kommün összeomlása után megindított bűnvádi nyomozás folyamán kipattant az igazság. Az egybegyűjtött adatokból ugyanis kétséget kizáró bizonyossággal megállapítható, hogy ő volt az, aki az akciót kezdeményezte, de nem abból a cél­ból, hogy a rémuralomnak véget vessen, hanem azért, hogy az ellenforradalom szervezkedését megismerje, a vezetőket pedig a forradalmi tör­­ényszék elé juttassa. Jelen volt a letartóztatott tisztek kihallgatá­sánál és a kihallgatott tanuk vallomása szerint­­odaszótt a tisztekhez: — Az ilyen csirkefogókat agyon kell lőni. A forradalmi törvényszék halálra is ítélte a tisztek javarészét s ha az olasz misszió pa­rancsnoka idejében közbe nem lép, az ítéleteket végre is hajtották volna. Haubrichnak ez az el­vetemültsége semmivel sem áll mögötte a vér­szomjas Szamuely Tibor kegyetlenségeinek, mert hiszen ő vette rá a mit sem gyanító tiszteket­, hogy megszervezzék az ellenforradalmat; a szeren­csétlen emberek pedig bíztak benne, mert csak kevéssel azelőtt nagyhangú plakátokon biztosí­totta a főváros polgárságát, hogy meg fogja vé­deni a terrorral szemben. Ezért mentek lépre. Ez volt az oka, hogy oly bátran megkezdték a tele­fonközpont ostromát és amikor elfoglalták azt, az volt az első dolguk, hogy Haubrichot telefo­non értesítsék az eredményről. Persze a hadtest­­parancsnok nyomban megtette a szükséges intéz­kedéseket, hogy emberei az épületet körülzárják és az általa gáládul beugratott Ludovikásokat le­tartóztassák. A letartóztatott nép­biztosok — köztük Haubrich is, — a közönséges bűncselekmények­ért való felelősséget azzal akarják elhárítani, hogy ők maguk is terror alatt állottak. A nyo­mozás adatai azonban megcáfolják e védekezé­sükért. Jancsikkal szemben például kétségtelenül megállapították, hogy amikor Weász polkai biztos június hónap 24-dikén délután a főkapi­tányság­ épületében Lemberkovics kapitányt és Fiippovits főhadnagyot lelőtte, Jancsik a gyil­kost nem vonta felelősségre és le nem tartóz­tatta. A bűnvádi eljárás során azt is kétségte­lenül megállapították, hogy a gyűj­t­ő fogházban február és március havában fogva volt kommu­nista vezérek az akkori kormány engedelmével nemcsak teljesen szabadon jártak, hanem ott tanácskozásokat, gyűléseket, szónoklatokat tar­tottak. Ott szerk­eszették egészen zavartalanul a »Vörös Ujság‘‘-ot és ott tanácskoztak a szocia­lista párt megbízottaival: Landlerrel, Pogány­­nyal, Kunfival és Bogár Ignáccal. A népbizto­sok valamennyien azzal védekeznek, hogy mit sem tudtak a kivégzésekről. Csak Bokányi is­meri be, hogy egy ízben részt vett olyan kor­­­mányzótanácsi ülésen, amelyen halálos ítéleteket erősítettek meg. A védekezésükre azonban rá­cáfol Ládár István, aki azt vallotta, hogy az ő előadása alapján erősítette meg a kormányzó­tanács a kivégzett dr Stenzel János ügyvéd és Nikolényi Dezső államrendőrségi fogalmazó ha­lálos ítéletét. Mindezekről­ Haubrich József épen úgy tu­dott, mint a többi népbiztosok, tudott a terroris­táknak és Szamuely Tibornak vérengzéseiről is. Ez utóbbi a nyomozás adatai szerint csak Szol­nokon (május 4-dikén) a következő ellenforra­dalmárokat végeztette ki: Paleckó Jenő huszár­­őrnagyot, Mattyasovszky József főhadnagyot, Gunszt Sándor földbirtokost, Simányi Pál árva­széki ülnököt, Zala Zoltán és Bott Ervin főhad­nagyokat, dr Engel Sándor ügyvédet, Zakariás csendőrőrmestert, Berger Albert, Mellinger En­dre kereskedőket, Stogermann Antal halászmes­tert és még három egyént. Május 5-dikép három katonatisztet, 8-dikán négy katonát, 20-dikán há­rom polgárt, május 3-dikán több vasút munkást végeztetett ki. Az exhumáltak közül felismerték dr Szikszay György törvényszéki elnököt, Sugár Miklós huszárfőhanagyot, Oesterreicher Nándor bornagykereskedőt, Petes Manót törvényszéki birót, Tövis József állomásfőnököt. Hat hullának a kilétét nem sikerült megállapítani! Mindezt csak Szolnokon! ... És mindezekről a bűnté­nyekről részletesen informálták Kún Bélát és társait, akik a vérengzéseket nemcsak hogy meg nem akadályozták, de ők maguk intézkedtek, hogy Szamuely az ő híres gárdájával a vidékre ránduljon. A rémuralmat és a terrort nem a kommunisták tömege, hanem a kormányzótanács irányította, amelynek minden népbiztos tagja volt. Kiderítette a nyomozás azt is, hogy az egyes népbiztosok mily rengeteg összegeket kep­­zeltek el. Szabados Sándor például a rendelke­zési alapból egy millió 600.000 koronát költött elszámolás nélkül, ezenfelül 15 millió korona erejéig terjedő utalványozási jogát teljesen ki­s merítette. Stefán Ágoston rassin népbiztos négy­millió koronát vett föl a rendelkezési alapból, Székely Béla pénzügyi népbiztos a „Hermes bank beadványa szerint arra utasította a bank­ bécsi fiókját, hogy az ott letétben levő és magán­felek tulajdonát képező értékpapírokat adja el, hogy azzal a tanácskormány rendelkezzék. El is adtak több millió értékű értékpapírt és a Mercur­­bank a kommün összeom­lása után kényte­len volt azokat visszavásárolni. Bogár Ignác sorozási költségekre tizenhárom millió koronát vett föl és annak nagy részével nem tud elszá­molni . . . Ima, így kezelték az ország vagyo­nát a „puritán“ népbiztosok, akik most azzal védekeznek, hogy ők maguk is terror alatt áh­lottak. Magyar Sirámok.­ ­«­• Versek az elnyomatás és a kommunizmus idejéből. — Irta Vályi Nagy Géza. — Vásárhelyi András, a pesti franciskánus barát, aki a haza védelmében esett el Mohácsnál „ezerötszáz és nyolc esztendőben“, kantilénát irt Szűz Márdéhoz, „angyaloknak nagyságos asszonyához“, amelyben az ország patronájától oltalmat esd a ránk zúduló török vész ellen. Azóta, négy viharos évszázadon keresztül, egyetlen ölelésben forrott össze a magyar mártirium és a költészet. Látott a magyar nemzet gyászt, mely lesújtott volna nálánál tíz­szer hatalmasabb népet, de ha elvesztette minde­nét, a szive mégis megmaradt és e sajgó szikben élt a hit, az Istenébe és magamagába vetett bi­zalom. És a hit fáklyája legszebben a költészet oltárán égett mindenkor, már a vándor igripek tobozán kelő énekekben, a Pannoniás-ének ré­giekről emlékező strófáiban, a tatár istenítélet fölött zokogó jerefaládokban és igy tovább, hí­ven kisérve a históriát a századok során. A lan­tos Tinódi a „szegény haza“ sorsát siratja, a rodostói básbug, Mikes, a Marmara partján is szive melegével őrzi vesztett hazája képét és van-e népköltészet a világon, mely egy kor poli­tikai küzdelmeinek emlékét m­­eghatóbb dalokban adná vissza mint a mi kuruc költészetünk? Most kétszáz éve is magyar sirámok jajdultak fel, a bujdosók bús elégiái, a tárogató hangjai mellett. Metternich korában, a lassú tespedés idején, Kis­faludy Károly honfibúja borong a mohácsi sik fölött és a Zalán rázza föl mély álmából a nem­zetet. És midőn a legszentebb forradalom költője lehanyatlik a segesvári völgyben s vele együtt ledől a magyar géniusz, a virágok mélabús poétája nyújt feléje biztos kezet s allegóriáinak varázsával menti meg a kétségbeeséstől. A Gólya énekének lantján hangot talált a „néma forra­dalom“, mely a magyar szivekben viharzott, a „madár fiai“ megfogadták a mester szavát és félve bár, de mégis énekeltek ... Azóta egy félszázad matt el. E hosszú idő alatt akadt sok érdemes magyar költő, kinek lel­ke a jelen sivár korszakából a múltba szállt vi­gaszért De a béke lágy ölén a honfibú mégis di­vatját múlta, uj eszmék és jelszavak sekélyesítet­­ték el a nemzeti költészetet. Talán nagyrészt ez volt az oka, hogy a világháborúnak a tragikus sorsú Gyóni Géza mellett kevés nagy költője volt. És jött a most októberben forduló utolsó év, a magyarságnak talán legszomorúbb eszten­deje négyszáz év óta. Hazug eszmék, hazug jel­szavak, áruló nemzetbolondítók. Azután az őrü­­­­let négy végtelennek látszó hónapja, melyben a gyász színe a vörös, amikor az átok sóhajba fullad és a sóhaj nem mer elszállni a reszkető ajakról. Él-e még most is magyar géniusz? . . . Van-e még magyar költő, ak­i dalolni mer, úgy amint érez, van-e még lant, amelyen fölsír a jeremiád szörnyű pusztulásán szép Pannóniá­nak? Már alig hittük és nagyon, nagyon jól esett a szívünknek, amikor Vályi Nagy Géza, a szegedi huszárezred dalos szavú főhadnagya, be­küldte hozzánk Magyar Sirámok című versgyűj­teményét. Kicsiny, szerény füzet, amilyen a mai időkben tejlik, de ha egyéb érdeme sem volna, csak az, hogy első bizonysága a terror idején rejtőzve bujdosó magyar eszmének, kitörő öröm­mel kellene fogadnunk. De Vályi Nagy Géza, akinek régebben nem egy szép versével találkoz­hattak olvasóink e lap hasábjain, figyelemre méltó igazi talentum, komoly elismerést érdemlő poéta. És érzése, hangja, fájdalma, hite mind égő hazaszeretetében olvad föl, szívhez szóló pana­szai, esdeklései egy vonagló lélek bánatának tiszta tüköre. Költői becsre nézve nem mind egy­«gp——em—^■—MBswtr-raang forma értékűek e versek, de több igen szép akad közöttük, mely így visszatekintve az elmúlt irtó­­zatra, mintha tiszta aranynyal szőtt gyászfá­tyollal takargatná szemünk elöl a vörös nyár borzalmait íme, itt közöljük Édes apám című költeményét: , ÉDES APÁM. Édes apám kemény, mokány, komoly arcú Régi-fájú, szabad­szájú, nyakas hajdú, Múltat járó, ,,eburázó“ urambátya. Dsrrceg, dörmög, búval fekszik, búval ébred, Nincs ínyére az uj világ, az uj élet. Sóhajtozik, fakószeme könytől nedves. __ Ő­ emberből uj ember haj’! soha nem lesz! Mig körülre minden zajlik, tombol, rombol, Mit sem ért a zajból, izgalomból. — Ilyen elvek, ilyen hitek, ilyen arcok! Érdemes-e kötni értök ősi kardot!? — A magyar nép hova sülyedt, hova tévedt!? Merő csúfság, kikre hallgat, mily vezérek! Kufárlelkű, hitvány fajzat, gyáva hordák, Akik minden javainkat elrabolják! — Kéz­ fity népség, gyülevészhad, rongy legények, !­­ Népámító, bolondító, himpellérek! Na! ha ezek intézik a haza sorsát, Jó éjszakát mindörökre Magyarország! — Merre tűntek csillagai a magyarnak? Becsülete, súlya, ökle magyar karnak? Egek Ura! tekints Teánk, vezess minket! óh! add vissza régi, edzett vezérinket! Tépett lelke — imigy — gyakran múltba szárnyal Tépelődik, civakodik önmagával: — Hű fiaink hol bujdosnak, hová lettek? Szegény omló-bomló magyar, szegény nemzet! S hogyha mégis bút elűzni, kedve szottyan, Elborozgat,­ mint a letűnt szép napokban, Sírva vigad — de nincs vigasz már a borban. — Magyar virtus, magyar kedv, tűz hol van, hol van­ 2 Pesti Hírlap 1919. október 4., szomba Fővárosi ügyek. — A tiszt­újítás. Néhány ezáz fővárosi tiszt­viselő várta április havában a választásokat. A Károlyi-kormány a választásokat csakis a nem­zetgyűlési választások megejtése és az új fővá­rosi törvény megszavazása után kívánta elintéz­­ni, a proletárdiktatúra idején pedig szó sem es­hetett választásokról. A hivatalnoki kar a na­pokban érdeklődött az elnökségnél a választások ügyében és ott azt a biztató választ nyerték, hogy az „élethossziglani“ választásokat, amelye­ket a tanács tölt be és amelyekre a pályázat már hónapok előtt kiírásra került és pár száz aggódó hivatalnok folyamodványa, várja a ked­vező elintézését, a közeli jövőben megtartják, míg

Next