Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)
1919-10-04 / 119. szám
2 Ravasz László, Daksa Lajos, dr Bernát István, Domby László, Faragó János, dr Kőrös Endre, Lukács Géza, Medgyaszay Vince, Nagy Ferenc, B. Papp István, Ravasz Árpád, Sütő Kálmán zsinati tagok. Baltazár püspök mély buzgósággal imádkoott. Gróf Dégenfeld József megemlékezett az egy év fájdalmas történetérl, a forradalom, a bolevizmus pusztításairól, amely alapjában támadta meg az egyházat. Majd az év nagy halottéit parentálta el. Fájdalmas megemlékezés hangján szólot gróf Tisza Istvánról, kiben a református egyház mindenét vesztette el. Szólott dr Tüdős István haláláról, az egyetemes egyház nagy veszteségéről. Emléküket jegyzőkönyvben örökítik meg. A zsinat tagjainak igazolása után megállapították a határozatképtelenséget és egyúttal kimondották a feloszlatást is. A rövid ideig tanácskozó zsinatot Baltazár püspök buzgó imája zárta be. A gyűlés napján bizalmas megbeszélésre jöttek egybe a zsinat tagjai, amelyen — értesülésünk szerint — a bolsevizmust támogató tanárok, lelkészek és tanítók ügyeivel foglalkoztak. Kimondotta az értekezlet egyhangú megállapodás alapján, hogy mindazok, kik az Istentagadó, hazát támadó és veszélyeztető, egyházat romboló bolsevik munkát támogatták, e veszedelmes irányzatot szolgálták, a legszigorúbb fegyelmi vizsgálattal s ennek alapján méltó büntetéssel sújtandók. Beszéd tárgya volt az újMagyarország megalapozását célzó politikai állásfoglalás is. Értesülésünk szerint a hivatalosegyház nem idegenkedik a mai kormányzat támogatásától, de elvárja, hogy a kormány valláserkölcsös, nemzeti, keresztyén és liberális legyen minden ténykedésében. Haubrich szerepe az ellenforradalomban, r A július 24-i ellenforradalom vérbefojtása után nagy titokban mindenfelé rebesgették,hogy a szervezés munkájában Haubrich József hadtestparancsnok is tevékenyen közreműködött és az ellenforradalom csak azért hiúsult meg, mert Haubrich — miért, miért nem — az utolsó pillanatban cserbenhagyta a Ludovikásokat. A kommün összeomlása után megindított bűnvádi nyomozás folyamán kipattant az igazság. Az egybegyűjtött adatokból ugyanis kétséget kizáró bizonyossággal megállapítható, hogy ő volt az, aki az akciót kezdeményezte, de nem abból a célból, hogy a rémuralomnak véget vessen, hanem azért, hogy az ellenforradalom szervezkedését megismerje, a vezetőket pedig a forradalmi törényszék elé juttassa. Jelen volt a letartóztatott tisztek kihallgatásánál és a kihallgatott tanuk vallomása szerintodaszótt a tisztekhez: — Az ilyen csirkefogókat agyon kell lőni. A forradalmi törvényszék halálra is ítélte a tisztek javarészét s ha az olasz misszió parancsnoka idejében közbe nem lép, az ítéleteket végre is hajtották volna. Haubrichnak ez az elvetemültsége semmivel sem áll mögötte a vérszomjas Szamuely Tibor kegyetlenségeinek, mert hiszen ő vette rá a mit sem gyanító tiszteket, hogy megszervezzék az ellenforradalmat; a szerencsétlen emberek pedig bíztak benne, mert csak kevéssel azelőtt nagyhangú plakátokon biztosította a főváros polgárságát, hogy meg fogja védeni a terrorral szemben. Ezért mentek lépre. Ez volt az oka, hogy oly bátran megkezdték a telefonközpont ostromát és amikor elfoglalták azt, az volt az első dolguk, hogy Haubrichot telefonon értesítsék az eredményről. Persze a hadtestparancsnok nyomban megtette a szükséges intézkedéseket, hogy emberei az épületet körülzárják és az általa gáládul beugratott Ludovikásokat letartóztassák. A letartóztatott népbiztosok — köztük Haubrich is, — a közönséges bűncselekményekért való felelősséget azzal akarják elhárítani, hogy ők maguk is terror alatt állottak. A nyomozás adatai azonban megcáfolják e védekezésükért. Jancsikkal szemben például kétségtelenül megállapították, hogy amikor Weász polkai biztos június hónap 24-dikén délután a főkapitányság épületében Lemberkovics kapitányt és Fiippovits főhadnagyot lelőtte, Jancsik a gyilkost nem vonta felelősségre és le nem tartóztatta. A bűnvádi eljárás során azt is kétségtelenül megállapították, hogy a gyűjtő fogházban február és március havában fogva volt kommunista vezérek az akkori kormány engedelmével nemcsak teljesen szabadon jártak, hanem ott tanácskozásokat, gyűléseket, szónoklatokat tartottak. Ott szerkeszették egészen zavartalanul a »Vörös Ujság‘‘-ot és ott tanácskoztak a szocialista párt megbízottaival: Landlerrel, Pogánynyal, Kunfival és Bogár Ignáccal. A népbiztosok valamennyien azzal védekeznek, hogy mit sem tudtak a kivégzésekről. Csak Bokányi ismeri be, hogy egy ízben részt vett olyan kormányzótanácsi ülésen, amelyen halálos ítéleteket erősítettek meg. A védekezésükre azonban rácáfol Ládár István, aki azt vallotta, hogy az ő előadása alapján erősítette meg a kormányzótanács a kivégzett dr Stenzel János ügyvéd és Nikolényi Dezső államrendőrségi fogalmazó halálos ítéletét. Mindezekről Haubrich József épen úgy tudott, mint a többi népbiztosok, tudott a terroristáknak és Szamuely Tibornak vérengzéseiről is. Ez utóbbi a nyomozás adatai szerint csak Szolnokon (május 4-dikén) a következő ellenforradalmárokat végeztette ki: Paleckó Jenő huszárőrnagyot, Mattyasovszky József főhadnagyot, Gunszt Sándor földbirtokost, Simányi Pál árvaszéki ülnököt, Zala Zoltán és Bott Ervin főhadnagyokat, dr Engel Sándor ügyvédet, Zakariás csendőrőrmestert, Berger Albert, Mellinger Endre kereskedőket, Stogermann Antal halászmestert és még három egyént. Május 5-dikép három katonatisztet, 8-dikán négy katonát, 20-dikán három polgárt, május 3-dikán több vasút munkást végeztetett ki. Az exhumáltak közül felismerték dr Szikszay György törvényszéki elnököt, Sugár Miklós huszárfőhanagyot, Oesterreicher Nándor bornagykereskedőt, Petes Manót törvényszéki birót, Tövis József állomásfőnököt. Hat hullának a kilétét nem sikerült megállapítani! Mindezt csak Szolnokon! ... És mindezekről a bűntényekről részletesen informálták Kún Bélát és társait, akik a vérengzéseket nemcsak hogy meg nem akadályozták, de ők maguk intézkedtek, hogy Szamuely az ő híres gárdájával a vidékre ránduljon. A rémuralmat és a terrort nem a kommunisták tömege, hanem a kormányzótanács irányította, amelynek minden népbiztos tagja volt. Kiderítette a nyomozás azt is, hogy az egyes népbiztosok mily rengeteg összegeket kepzeltek el. Szabados Sándor például a rendelkezési alapból egy millió 600.000 koronát költött elszámolás nélkül, ezenfelül 15 millió korona erejéig terjedő utalványozási jogát teljesen kis merítette. Stefán Ágoston rassin népbiztos négymillió koronát vett föl a rendelkezési alapból, Székely Béla pénzügyi népbiztos a „Hermes bank beadványa szerint arra utasította a bank bécsi fiókját, hogy az ott letétben levő és magánfelek tulajdonát képező értékpapírokat adja el, hogy azzal a tanácskormány rendelkezzék. El is adtak több millió értékű értékpapírt és a Mercurbank a kommün összeomlása után kénytelen volt azokat visszavásárolni. Bogár Ignác sorozási költségekre tizenhárom millió koronát vett föl és annak nagy részével nem tud elszámolni . . . Ima, így kezelték az ország vagyonát a „puritán“ népbiztosok, akik most azzal védekeznek, hogy ők maguk is terror alatt áhlottak. Magyar Sirámok. «• Versek az elnyomatás és a kommunizmus idejéből. — Irta Vályi Nagy Géza. — Vásárhelyi András, a pesti franciskánus barát, aki a haza védelmében esett el Mohácsnál „ezerötszáz és nyolc esztendőben“, kantilénát irt Szűz Márdéhoz, „angyaloknak nagyságos asszonyához“, amelyben az ország patronájától oltalmat esd a ránk zúduló török vész ellen. Azóta, négy viharos évszázadon keresztül, egyetlen ölelésben forrott össze a magyar mártirium és a költészet. Látott a magyar nemzet gyászt, mely lesújtott volna nálánál tízszer hatalmasabb népet, de ha elvesztette mindenét, a szive mégis megmaradt és e sajgó szikben élt a hit, az Istenébe és magamagába vetett bizalom. És a hit fáklyája legszebben a költészet oltárán égett mindenkor, már a vándor igripek tobozán kelő énekekben, a Pannoniás-ének régiekről emlékező strófáiban, a tatár istenítélet fölött zokogó jerefaládokban és igy tovább, híven kisérve a históriát a századok során. A lantos Tinódi a „szegény haza“ sorsát siratja, a rodostói básbug, Mikes, a Marmara partján is szive melegével őrzi vesztett hazája képét és van-e népköltészet a világon, mely egy kor politikai küzdelmeinek emlékét meghatóbb dalokban adná vissza mint a mi kuruc költészetünk? Most kétszáz éve is magyar sirámok jajdultak fel, a bujdosók bús elégiái, a tárogató hangjai mellett. Metternich korában, a lassú tespedés idején, Kisfaludy Károly honfibúja borong a mohácsi sik fölött és a Zalán rázza föl mély álmából a nemzetet. És midőn a legszentebb forradalom költője lehanyatlik a segesvári völgyben s vele együtt ledől a magyar géniusz, a virágok mélabús poétája nyújt feléje biztos kezet s allegóriáinak varázsával menti meg a kétségbeeséstől. A Gólya énekének lantján hangot talált a „néma forradalom“, mely a magyar szivekben viharzott, a „madár fiai“ megfogadták a mester szavát és félve bár, de mégis énekeltek ... Azóta egy félszázad matt el. E hosszú idő alatt akadt sok érdemes magyar költő, kinek lelke a jelen sivár korszakából a múltba szállt vigaszért De a béke lágy ölén a honfibú mégis divatját múlta, uj eszmék és jelszavak sekélyesítették el a nemzeti költészetet. Talán nagyrészt ez volt az oka, hogy a világháborúnak a tragikus sorsú Gyóni Géza mellett kevés nagy költője volt. És jött a most októberben forduló utolsó év, a magyarságnak talán legszomorúbb esztendeje négyszáz év óta. Hazug eszmék, hazug jelszavak, áruló nemzetbolondítók. Azután az őrület négy végtelennek látszó hónapja, melyben a gyász színe a vörös, amikor az átok sóhajba fullad és a sóhaj nem mer elszállni a reszkető ajakról. Él-e még most is magyar géniusz? . . . Van-e még magyar költő, aki dalolni mer, úgy amint érez, van-e még lant, amelyen fölsír a jeremiád szörnyű pusztulásán szép Pannóniának? Már alig hittük és nagyon, nagyon jól esett a szívünknek, amikor Vályi Nagy Géza, a szegedi huszárezred dalos szavú főhadnagya, beküldte hozzánk Magyar Sirámok című versgyűjteményét. Kicsiny, szerény füzet, amilyen a mai időkben tejlik, de ha egyéb érdeme sem volna, csak az, hogy első bizonysága a terror idején rejtőzve bujdosó magyar eszmének, kitörő örömmel kellene fogadnunk. De Vályi Nagy Géza, akinek régebben nem egy szép versével találkozhattak olvasóink e lap hasábjain, figyelemre méltó igazi talentum, komoly elismerést érdemlő poéta. És érzése, hangja, fájdalma, hite mind égő hazaszeretetében olvad föl, szívhez szóló panaszai, esdeklései egy vonagló lélek bánatának tiszta tüköre. Költői becsre nézve nem mind egy«gp——em—^■—MBswtr-raang forma értékűek e versek, de több igen szép akad közöttük, mely így visszatekintve az elmúlt irtózatra, mintha tiszta aranynyal szőtt gyászfátyollal takargatná szemünk elöl a vörös nyár borzalmait íme, itt közöljük Édes apám című költeményét: , ÉDES APÁM. Édes apám kemény, mokány, komoly arcú Régi-fájú, szabadszájú, nyakas hajdú, Múltat járó, ,,eburázó“ urambátya. Dsrrceg, dörmög, búval fekszik, búval ébred, Nincs ínyére az uj világ, az uj élet. Sóhajtozik, fakószeme könytől nedves. __ Ő emberből uj ember haj’! soha nem lesz! Mig körülre minden zajlik, tombol, rombol, Mit sem ért a zajból, izgalomból. — Ilyen elvek, ilyen hitek, ilyen arcok! Érdemes-e kötni értök ősi kardot!? — A magyar nép hova sülyedt, hova tévedt!? Merő csúfság, kikre hallgat, mily vezérek! Kufárlelkű, hitvány fajzat, gyáva hordák, Akik minden javainkat elrabolják! — Kéz fity népség, gyülevészhad, rongy legények, ! Népámító, bolondító, himpellérek! Na! ha ezek intézik a haza sorsát, Jó éjszakát mindörökre Magyarország! — Merre tűntek csillagai a magyarnak? Becsülete, súlya, ökle magyar karnak? Egek Ura! tekints Teánk, vezess minket! óh! add vissza régi, edzett vezérinket! Tépett lelke — imigy — gyakran múltba szárnyal Tépelődik, civakodik önmagával: — Hű fiaink hol bujdosnak, hová lettek? Szegény omló-bomló magyar, szegény nemzet! S hogyha mégis bút elűzni, kedve szottyan, Elborozgat, mint a letűnt szép napokban, Sírva vigad — de nincs vigasz már a borban. — Magyar virtus, magyar kedv, tűz hol van, hol van 2 Pesti Hírlap 1919. október 4., szomba Fővárosi ügyek. — A tisztújítás. Néhány ezáz fővárosi tisztviselő várta április havában a választásokat. A Károlyi-kormány a választásokat csakis a nemzetgyűlési választások megejtése és az új fővárosi törvény megszavazása után kívánta elintézni, a proletárdiktatúra idején pedig szó sem eshetett választásokról. A hivatalnoki kar a napokban érdeklődött az elnökségnél a választások ügyében és ott azt a biztató választ nyerték, hogy az „élethossziglani“ választásokat, amelyeket a tanács tölt be és amelyekre a pályázat már hónapok előtt kiírásra került és pár száz aggódó hivatalnok folyamodványa, várja a kedvező elintézését, a közeli jövőben megtartják, míg