Pesti Hírlap, 1921. június (43. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

Budapest, 192^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK 1­1Egész évre ....... 440 K Félévre . . . 220 ^ Negyedévre . .­­ . . . 110 „ Egy hóra. d.,tt.1­10 ^ Egyes szám ára helyben, vi­déken és pályaudvarokon 2 K Hirdetés és apróhirdetés dij« szabás szerint. mii iMolyata, ur. (14,537.) szám. Szerda, Nimfas I. Kiadó tulajdonosok ! -VÉGRÁGY TESTVÉREK , SZERKESZTŐSÉG, KIADÓ­HIVATAL. ÉS NYOMDA: Budapest, Vilmos császár­ út 78. FIÓKKIADÓHIVATAL: ''Budapest, Erzsébet­ körút 1. fa, A világ lelkiismerete. Az egész világ szégyene, hogy a szeren­csétlen magyar hadifoglyok már hét esztendeje rabságban sínylődnek. — mondotta a parla­ment tegnapi ülésén Huszár Károly. Valami­kor a­­magyar történelem legsötétebb korszaká­ban játszó Fényekben olvastunk hasonló bor­zalmakról. Végtelen török és tatár rabszolga­ságokról, magyar hősökről, akik idegen orszá­gokban szolgasorban tengődtek addig, am­íg idehaza családjuk elő nem teremtette a vált­ságdíjat. Valamikor azt hittük, hogy az effajta borzalom és embertelenség már a történelemé. És most hatvanezer magyar család bánata bi­zonyítja, hogy a világháború nyomában újra itt kísértenek közöttünk a régi árnyak, egész valóságukban és undokságukban kiújulnak a régi borzalmak. Hazugság volt hát az a civili­záció, amelylyel a háború előtt olyan nagyra voltunk? Alszik a világ lelkiismerete, hogy ezt eltűri és meg nem akadályozza ! Huszár Károly azt indítványozza, hogy mi világ parlamentjeihez forduljunk a szenvedő, meggyötört és megalázott magyarság segély­kiáltásával. A világháború borzalmai eltompí­tották az emberek érzékét a mások szenvedé­sei iránt. A kultúrnépek lelkiismerete azonban talán még­sem tompult el annyira, hogy meg ne hallja ezt a segélykiáltást, amelyben benne jajgat hatvanezer magyar hadifogoly házasírá­sa, hatvanezer támaszától megfosztott magyar család kétségbeesése. A magyar foglyok szerencsétlensége, hogy olyan országban kerültek rabságba, amelyikben egy szerencsétlen véletlen máról-holnapra új­játeremtette a középkor embertelen és kulturát­lan borzalmait. A szovjet urai találták ki azt a becstelenséget, hogy börtönökbe rakják s túszok gyanánt visszatartják azokat a hadifoglyokat, akiknek semmi bűnük nem volt a világon, akik becsületes és lojális harc közben estek az ellen­ség fogságába. A szovjet urai találták ki azt a haramiafogást, hogy szántszándékkal vissza­tartják, internáló táborokban gyötrik és kop­laltatják a magyar hadifoglyokat, csak azért, hogy olcsó zsoldosokat neveljenek belőlük a vörös hadsereg számára. Nekünk nincsen rá módunk,­ hogy Szovjet-Oroszországgal szem­ben kényszerítő rendszabályokkal­­éljünk. A nálunk levő orosz hadifoglyokat simán haza­engedtük, de ha még itt volnának is, a mi em­berségünk és a mi becsületünk nem engedné meg, hogy ártatlan orosz embereken toroljuk­­meg azt a­ sok gazságot, amelyet ártatlan ma­gyar embereken orosz gazemberek elkövetnek. A nyugati kulturországoknak azonban meg le­het minden eszközük és minden lehetőségük arra, hogy Leninéket tisztességre és emberség­re szorítsák. Végre is: az Oroszországban síny­lődő hadifoglyokat nem a vörös hadsereg sze­rezte tőlünk, hanem az az Oroszország, ame­lyiknek Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika voltak a szövetségesei. A magyar hadifoglyok sorsa nem külön ügye Magyaror­szágnak és Oroszországnak, hanem az entente­, államok becsületének a kérdése. Ha a mai­­Oroszországban nincsen annyi tisztesség és annyi humanátus, hogy a nemzetközi szoká­sokhoz és szabályokhoz képest járjon el ve­lünk szemben, a nagy nyugati országoknak­­meglehet a módjuk arra, h­ogy ezt Moszkvában kikényszerítsék. Hogy más példát ne mond­junk, amikor Anglia Kraszinnal az orosz gaz­dasági szerződésről tárgyalt, csak egy szakaszt kélett volna belevenni az Oroszország terüle­tén levő hadifoglyok hazabocsátásáról s ma már nem sínylődnék még mindig hatvanezr­­magyar ember a szovjet pokolban és hatvan­­ezer "család­ nem sim­a reménytelen kétségbe­lenésben idehaza. Huszár indítványát hamarosan el kell­­fogadni és haladék nélkül végre kell hajtani. Nem tompulhatott el a művelt országokban anyira a lelkiismeret, hogy ezt a jajkiáltást­­meg na hallják. A bolsevisták újabb világháborút akartak előidézni. Magyarországot akarták mindenekelőtt egy háborúba beugratni. — Csicserin titkos kérirata Páris, máj. 29. (A Prffi Hírlap tudósítójának távirata.) A „ Vie Socialiste" teljes szövegében közli azt a titkos­­jetifszéket, amelyet Csicserin 1921 február 6-ikán Szovjet-Oroszország külföldi kép­­viselőihez intézett. Csicserin ebben a jegyzékben olyan politikát ír elő, amely alkalmas lett volna arra, hogy az egész világot újabb háborúba sodorja. A jegyzék többek között ezeket mondja: ,Azzal kell a dologhoz hozzáfogni, hogy a nemzeti konfliktusokat saját céljainkra kihasználjuk. Magyar­­ország és a vele szomszédos államok közt levő érdekellentéteknek fegyveres összeütközésre kell ve­zetniök, ami kétségtelenül Olaszországot is magával sodorja és általános európai összeütközést idéz elő. A mi képviseleteink aktív törekvése tehát arra irányuljon, hogy a már meglévő nacionális ellenté­teket megnagyobbítsa és megerősítse. Háború esetén helyzetünk kétségtelenül javulni fog. Intenzív és ügyes munkával ezt az eredményt siettetni kell. Ebben a pillanatban még időre van szükségünk, hogy megfelelőleg előkészüljünk. Hat hónap múlva azonban készen leszünk. Ezért nem szabad időt­ veszí­­tenünk". Pierre Itenaudel, aki ezt az okiratot a „Vie Socialiste"-ben közrebocsájtja, hozzáteszi: „Ezek az eszmék nem lepnek meg bennünket, hiszen a bolsevista vezetők, így Trotzkij és Radek, nyil­vános beszédekben is elégszer megismételték őket. Azonban ilyen félreérthetetlenül és ilyen tisztaság­­gal még egyszer sem körvonalazták a céljaikat." Rendelet a se ellátandók kataszteréről. Mayer János közélelmezési miniszter az 1921 —22-iki gazdasági évben liszttel ellátandók kata­szterének összeállításáról valamennyi törvényható­ság első tisztviselőjéhez és Budapest székesfővárosi tanácsához rendeletet intézett, amely ezeket mondja: Az országszerte helyreálló rend és mind erő­sebbé váló konszolidáció a kormányt arra az elha­tározásra késztette, hogy az 1921—22. gazdasági év­ben a lisztellátást a szabadforgalom alapjára he­lyezze. Hatósági ellátásra igényjogosultsága ennél­fogva a következő gazdasági évben senkinek sincs. Mégis azonban kellő megértéssel méltányolva azt a nehéz helyzetet, melyben a lakosság egyes rétegei (kategóriái) a világháború és az immár lezajlott forradalmak következményeképen, még mindig síny­lődnek, a kormánynak­­szándéka közérdekből a la­kosság bizonyos és pedig számszerűleg a legszű­kebb keretek közé szorított kategóriáinak a szabad­forgalomra való átmenet idején a kialakuló viszo­nyoknak megfelelő mérsékelt támogatást nyújtani hatósági ősziellátás alakjában. E támogatás szempontjából elsősorban számí­tásba jönnek: a nemzeti hadsereg legénysége, az ál­lami rendőrség és csendőrség, továbbá a meghatá­rozott (fix) fizetésű osztályok közül a katonatisz­tek és továbbszolgáló altisztek, a közszolgálati al­kalmazónak mindkét részről, úgy a tényleges szol­gálatot teljesítők, mint a nyugdíjasok, végül pedig az ipari munkásság és a teljesen keresetképtelen és egyben vagyontalan egyének. Természetszerűleg a nemzeti hadsereg legénységének kivételével a felso­rolt kategóriákba tartozók családtagjai is részesül­nek támogatásban. Ezeken kívül még csak a kór­házak és csekély mértékben az egyéb jóléti intézmé­nyek számíthatnak a lisztellátásnál az állam támo­gatására. Az ipari munkások és a teljesen keresetképtelen és egyben vagyontalan egyének ellátásáról a közélelmezési miniszter által kiutalandó készletekből gondoskodni a közigazgatási hatóságok feladata lesz. Az e két kategó­riába tartozó egyéneket tehát az ellátás szempontjából ki­választani, illetve az ellátatlanok névjegyzékébe felvenni a törvényhatóságok, illetve járások és községek legsürgő­sebb kötelessége lesz. Az ipari munkások kiválasztásánál szem előtt kell tartani azt, hogy csakis nem önálló iparos részesülhet hatósági lisztellátásban, aki tehát valamely önálló iparos­­nál (esetleg kereskedőnél ipari munkásként) vagy pedig közvetlen ellátásba nem vett üzemben mint segédszemély (szakmunkás, vagy napszámos) van alkalmazásban es nem tisztviselő. E kategóriába számítandók még a köz­üzemek nem tisztviselő munkásai is. Semmikép sem szá­mit!; utót az ipari munkások kategóriájába s így az e­­­látatlanok kataszterébe sem vehetők fel a kereskedelmi alkalmazottak. Ugyancsak nem lesznek felvehetők azok az ipar­­munkások sem, kik munkaadójuknál természetbeni ellá­tásban is részesülnek, vagy pedig termelők. Ezeken kívül csakis a teljesen keresetképtelen , egyúttal olyan vagyontalan egyének vehetők fel az ellátat­­lanok kataszterébe, akik közsegélyre szorulnak-Minden körülmények közt törlendők lesznek az el­látatlanok kataszteréből a közvetlen ellátásban részesült vállalatok, üzemek munkásai. A névjegyzék kiigazításá­nak a hatóságok részéről hivatalból­­is meg kell történ­nie. Az összeírás eredményeit a törvényhatóságok legké­­sőbb július 20-ig a közélelmezési minisztérium tisztosz­tályának is távirati úton a egyidejűleg írásban is beje­lenteni tartoznak. A rendelet részletes intézkedéseket tartalmaz a névjegyzékek esetleges kiigazítására. Az elkészített új névjegyzék nyolc napon át köz­­szemlére lesz kiteendő. A névjegyzékből való kihagyás el­len a közszemléretétel határidejének lejártától számított nyolc nap alatt lehet felebbezni. Az ellátatlanok kis név­­jegyzékét a közélelmezési miniszter részéről kiküldeni a központi megbízottak már au­gusztus 1-től kezdődőleg a helyszínén állandóan ellenőrizni fogják. Másodszor. Irta: S. Bokor Malvin. I. A levél. Édes Paulám — nem, nem tudom, hogy kezd­jem! Ilyen meglepetés! Tegnap még boldogtalan, válófélben lévő asszony és ma már újra boldog menyasszony, akinek néhány nap múlva lesz az es­küvője! Te, ezt ugyancsak snejdigül csináltad s en­gedd meg, hogy én, szegényke, az innenső partról busán és irigyen sóhajtsak feléd. Hogy én is szeren­csétlen vagyok-e? Dehogy, csak annyira, mint a többi asszony. Hasznos, bár nem feltétlenül szüksé­ges berendezési cikk vagyok a háztartásban: mit akarsz, tíz évi házasság utáni Férjem éppen ugy unja a pongyoláimat, mint én az ő bajuszkötőjét. Semmi illúzió, semmi szépség s ha meggondolom, hogy a mi családunkban nyolcvan évet is meg szok­tak élni az asszonyok, szinte elszédülök az egyforma­ságnak attól a beláthatatlan tengerétől, amely még előttem áll. Nagy kedvem volna hozzá, hogy köves­sem a példádat. Istenem ... az utcán a férfiak pil­lantása azt mondja, hogy minden vagyok, csak fut és vén nem, milyen jó lenne mindent újra kezdeni! Újra egy férfi, akinek titok a pillantásom, rejtély a mosolyom, szenzáció a rossz kedvem. Újra vizsgálni a színeket, melyik illik az arcomhoz és raffi­tált kis pózokat tanulni be, amelyek hatnak és imponálnak. Újra nászútra menni, valakivel, akit még nem is i­­­mertünk ki annyira, hogy ne várhatnánk tőle új szépségeket ás új szenzációkat. Ismét átélni néhány szerelmes évet, ismét látni egy alázatos szempárban a rég felejtett megszólítást: királynőm! Ó, Paula, ha lenne bátorságom ahhoz, hogy utánozzalak!­TT A válasz. • Ila, kis bolondom, könnyes szemmel olvastam leveledet. Éppen olyan, mintha ma is az az egy­­ügyű bakfis volnál még, akivel együtt lestük a jo­gászokat és a zászlósokat a gimnázium rácsos abla­kából. Ila, butácskám, hát te csakugyan azt hiszed, hogy lehet valamit az életben újra kezdeni? Nem, szegény Ilám, csak maradj meg szépen a te aránylag eléggé hűnek mondható (ugy­e, óvatosan fejezem ki magamat, de hidd el, hogy ezt határozottabb for­mában állítani nagy vakmerőség) Bélád oldalán, akinek nincs egyéb hibája, mint az, hogy nem veszi észre, ha új hajviseletet találtál ki magadnak, va­lamint azt sem, ha két-három napig hallgatag dac­cal járkálsz a házban. Tíz év után, fiam, már csak úgy adhatjuk tudtára életünk társának, hogy valami bántja szívünket, ha legalább is egy tányért vágunk a fejéhez. Szelídebb módszer — különösen a hallga­tás, amely miatt valaha bizonyára öngyilkossággal fenyegetőzött — még talán jól is esik neki . . . . . . Hogy pedig magamról szóljak okulásodra, kicsikém, esküvőm után félórával irom neked ezt a levelet. Ugyanabban a leányszobában ülök, amely­ben az első esküvőm után. Csakhogy akkor fehér selyem suhogott rajtam és hosszú fátyolom alatt fehér volt az arcom is, mint a hó. Akkoriban még rem használtam pirosítót . . . Most a házi dolgai­mat, írásaimat rendezgetem, tizenkét év előtt azon­ban leborultam a fehérre lakkozott imazsámolyra és hálát adtam Istennek, hogy meg­engedte érnem ezt a napot. Különös babonából mindig azt hittem, hogy valahogyan meghalok az esküvőm napjáig és ne írj­­­érem meg azt a percet, melytől fogva az én drága szerelmesem örökre velem marad. Mindig együtt, mindig egyedül, még ma is átfut rajtam annak a

Next