Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

1922. január 15., vasárnap. PESTI HÍRLAP teni NémetországotEzzel megdől minden olyan irányú föltevés, hogy a mi föltételeink akadályozták volna a béke megkötését. Ez egyszerűen nem igaz! Visszateszi a könyvet a helyére, újra helyet foglal velem szemben az íróasztal előtt. A sárga­keretes, nagy kerek szemüveget föltolta a homlo­­kára. A pápaszem most már beszélgetésünk további is ezen az áron vásárolni meg a békét. Ez azonban nem egyezett volna meg a mi becsü­­letünkkel. Elzosz-Lotharingia ősi német te­rület, amelyet annak idején Franciaország erőszakkal vett el tőlünk. El tudta volna ön azt képzelni, hogy Magyarország Erdélyt a románoknak harc nélkül odaadja? Én azt hi­szem, ezt a gondolatot minden magyar em­ber megbotránkozással utasította volna el magától. Így én is teljes megnyugvással mondhatom: Elzász-Lotharingiát képtelen­ség lett volna odaadnunk. Az én szememben egy nemzet számára a becsület elvesztése épen olyan suly­os dolog, mint egész ország­részek elvesztése. Odakinn veszett erőivel tombol a vihar. Az ablak előtt kísérteties árnyékban hajlongnak a fák, a hadvezér utolsó szavait valóságos dobolással és lübörgéssel kiséri a dühöngő szél. Nyugati szél: S­zász-Lotharingia felől érkezik, a Rajnától jön fe a Fekete-Erdőből; talán hontalanná vált valkü­tök trombitája fújja a tüst ek­et a mondáshoz. — Remélem, — folytatja Ludendorff, ezek a kijelentések megértésre találnak a magyar közvéleményben, hiszen a magyarok mindig nagy érzéket árultak el a nemzeti be­csület kérdései iránt Az íróasztalra esik a pillantásom, ahol szana­szét jegyzetek, papirosdarabok, íróeszközök hever­tek. Ezen az asztalon meglátszik, hogy dolgozni szoktak rajta. Megkérdezem Ludendorfftól, dolgo­nk-e most valami nagyobb munkán. — Most semmi különösebb dologgal nem foglalkozom. A társadalmat érintő pro­blémák fejlődését azonban állandó figyelem­mel kísérem. Különösen izgat a szociális kérdés alakulása. Mert meg vagyok győződve róla,­­ hogy Németország a maga erős ipari népes­ségével csak akkor épülhet újra föl, ha sike­rül nekünk a munkásság nagy tömegeit nem­zeti érzéssel és nemzeti akarattal eltölteni. Hogy itt egy egységes nemzet álljon, a mun­kásság közé tévedt zavaró elemek kizárásá­val. Hogy ez sikerülni fog-e, azt nagyon két­folyama alatt itt marad. Ludendorff emeltebb han­gon folytatja: — A német követelések különben is soha sem jutottak el az ellenséghez. Ellensé­geink tehát soha sem lehettek abban a hely­zetben, hogy ezeket a föltételeket visszauta­sítsák, ön hivatkozik arra a véleményre, hogy­ségesnek tartom. Addig, am­íg a munkásság nemzetközi alapon marad , üdvösségét a Marx-féle elvek körüli vitában keresi, ke­vés remény van egy ilyen újjászületésre. Tudom, hogy ebben a tekintetben Magyar­országon a helyzet sokkal kedvezőbb, hiszen az ország népességének nyolcvan percentje földműveléssel foglalkozik, a földműves nép pedig mindig államfentartó elem. Azt hi­szem, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó magyarok erős hátvédet szolgáltatnak Ma­gyarország újjáépítésének munkájához. A nagy világkérdéseket érintő nyilatkozatok­­nak ezzel végük­­szakadt. A beszélgetés egészen fesztelen és közvetlen modorban újra a Ludendorff személyes viszonyaira terelődött: —­ írja meg, — mondja Ludendorff, — hogy ami a személyemet illeti, a dolgom jól megy. Egészséges vagyok, minden nap sokat járkálok, sétáimra farkaskutyám szokott elkísérni. Ebben a villában a feleségemmel lakom, egy-két ismerős családdal érintke­zünk a vilatelepen, egyébként azonban na­gyon visszavonultan és csendesen élüük. De azért írja meg azt is, hogy nem vagyok em­bergyűlölő! Sőt ellenkezőleg! Biztosítom őexcellenciáját, hogy egyáltalában nem tette rám a világtól elzárkózó embergyűlölő benyomását. Valóban, amennyire másfélórás együtt­­lét után egy ember fölött ítélni lehet, én azt hiszem, Ludendorff olyan ember, aki jó étvággyal eszik, jó­ízűen megissza a maga korsó sörét vagy pohár bo­rát, bizalmas körben szívesen cseveg, szeret eltré­fálni és hangosan, szívből nevetni. — Igen, — mondja a tábornok— —én­ úgy érzem, tele vagyok életörömmel és biza­­lommal népeink jövője iránt. Ezt a magyar népre is értem, kétségtelennek tartom, hogy az a jó viszony, amely Magyarország és Né­­metország között a múltban volt, a jövőben is megmarad. A közös szerencsétlenség job­ban összeköt, mint a közös boldogság­. — Azt hiszem, ennyi elég volt a nyilvánosság szá­mára! — mondja mosolyogva. — Gyújtson rá egy cigarettára. Egy dobozban aranyozott végű cigarettákat nyújt felém és megjegyzi: — Én magam nem dohányzom! Visszavonom a cigaretták felé nyújtott ke­zemet. — Akkor nem akarom befüstölni a kegyel­mes uram szobáját! — Nem tesz semmit! Csak gyújtson rá! — mondja Ludendorff és joviális nevetéssel hozzáteszi: — Legalább melegebb lesz itten a cigaretta tü­zétől­ .Az érdekes társalgás hevében észre­ sem vet­tem: a szobában tényleg nincs túlságosan meleg. Hiában ég a zöld porcellán kályhában a tűz, az is­tentelen szél a vékony falakon keresztül kiszívja innen a fűtést. Ludendorff újra elhelyezkedik székében s miután meggyőződött arról, hogy a ri­porter-blokkot a ceruzával együtt zsebrevágtam, most már kissé szabadabb formában újra a világhá­borúval kapcsolatos dolgokról kez­d csevegni. Kos­ban egy-egy könyvet vesz elő a szoba egyik rövidebb, négy-öt lépés hosszú falát egészen elfoglaló nyitott könyvszekrényről. A szemüveg sűrűn változtatja helyét, Ludendorff hol lehúzza az orrára, hol megint visszatolja a homlokára, idézeteket olvas, megjegy­zéseket tesz, egy meggyőződéses, a maga tárgyát szögéről-végéről ismerő ember fanatizmusával bizo­nyítgatja a maga igazát. Arra azonban nincsen föl­hatalmazásom, hogy a beszélgetésnek ezt a részét nyilvánosságra hozzam. Közben most már ráérek, hogy kissé körülnéz­ Németországnak te kellett volna mondania Elzász-Lotharingiáról kedni. Pedig ha akárhol a világon megjelent, öt perc múlva már fényes üzleteket kötött és min­den kínálkozó alkalmat, ismeretséget alaposan meg tudott ragadni. Dani bátyám üzleteinél azonban sokkal job­ban lekötött engem a cirkusz. Miszter Freddy, Úti állványon lebegő csengettyűket rázogatott ze­neszóra. Tomahawk, az indián zsoké, aki egy­raerre négy-öt-hat nyergeletlen lovon tudott állva­­vagolni, egyik ló hátáról a másikra átugrani. A „Manhattan brothers" nevű amerikai parkett­brnászok, akik mind testvérek voltak. Missz­arabella, aki papírkarikákon ugrott át lovaglása tőzben. Szalieri, az elegáns lovas, akit különösen­­ nők látcsöveztek meg. De mindenekfölött Piff és Puff, akik a mutatványok alatt és mutatvá­nyok közt örökösen kergetőztek, ingerkedtek egymással, püfölték és nevetve kijátszották egy­mást és akik minden mozdulatukkal az emberek rekeszizmait fenyegették. Fiatal és öreg emberek, férfiak és asszonyok egyaránt betegre nevették magukat a két bohóc ugrándozásain. Úgy lebeg­tek ezek a cirkusz fölött, mint a jókedvű nap-Sugár táncol a pipacsok kacagása fölött. Aztán végül kiakasztották a táblát: Tíz perc­e TüneL * * * Nagybátyám magával vitt a büffébe. Az oda­vezető úton volt egy torzító tükör és ott meg­láttam magam: olyan voltam, mintha egy embert alulról és felülről összepréseltek volna. Széles , volt az arcom, az orrom, a szájam, a derekam.­­ Elnevettem magam, még pedig keserűen. Szőkefürtű, kék bársonyruhás, csipkegallé­ros fiú voltam és ha ma visszagondolok akkori külsőmre, meg vagyok vele elégedve. Talán ha­sonlítottam is Gainsborough híres gyermekké­pére, a „Blue Boy"-ra. Abban az időben azonban elégedetlen voltam magammal. A cirkusz elká­bított, magáv­al ragadta képzeletemet és lassan­kint abba a délibábba ringattam magam, hogy miszter Freddy, Tomahawk, a Manhattan fivérek, Szalieri, Piff és Puff, mindez együttvéve én va­gyok különböző alakban és az emberek nekem tapsolnak, engem bámulnak. Annál keservesebb volt a fölébredés, hogy én csak aféle rövidnadrá­gos kis gimnazista vagyok és hozzá még aljas aláíráshamisító. Nagybátyám tormás bécsi kolbászt és korsó sört vett A kolbászból nekem is jutott egy pár és a söröskorsó felét is kiihattam. A keserű lé ne­hezen csúszott le a torkomon, de elhatároztam, hogy férfi leszek és lenyeltem a sört, bár könnyes lett tőle a szemem. Természetes, hogy elkezdett velem csakha­mar a világ forogni és az egész sokaság tarka színfoltokban keringőzött körülöttem, mint mi­kor az ember körhintán áll, amely vele forog. Rosszul lettem és csak erős, férfias elhatározás­sal tudtam elejét venni a súlyosabb következés­nek. És szédülő fejjel, émelygő gyomorral ízlel­tem meg azt a gyönyörűséges pillanatot, amikor a gyermekben hirtelen fölébred a férfi és először néz egy meztelen női vállra azzal az érzéssel, amelyhez hasonlót nem ismert azelőtt. A körülöttem lévő tömegbe egy nő furako­dott, akinek szépsége elől önkéntelenül is min­denki tisztelettel hátrált. A nő megállt közvetle­nül mellettem és várakozott, míg a kíséretében lévő előkelő férfi egy kis sonkászsemlyét és egy pohár sört nem hozott neki a söntésből. Tengerzöld selyemruha volt a nőn és oly élénken emlékszem ruhája fényére, szabására, minden apró ráncára, mintha tegnap láttam volna. Azaz hogy legyünk csak őszinték: én ma meghamisítom akkori benyomásaimat Előttem lebegnek a nyolcvanas évek divatlapjairól való nők, akiket túlfinomult kiadásban Manet, Renoir, Sisley festményein láttam Parisban. Valószínű, hogy gyermeki szemmel nem vettem észre, hogy a tengerzöld ruhás nő az akkor divatos sonkauj­jakat resell. A gyermek még nem veszi észre a divat változását, sőt nincs is nagy érzéke a ruha iránt Merem állítani, hogy például a ruhák közt való rangbéli és vagyonbeli különbséget nem vet­tem még akkor észre. Bizonyára voltak ott a Vá­rosligetből való suhancok, fiatal naplopók, akik belopóztak, hogy egy kis szivarvéget emeljenek föl vagy valamely szórakozott zsebből pénztár­cát emeljenek ki. De nem emlékszem rájuk. Rom­latlan lelkem előtt akkor mindez­ ember alapjá­ban véve egyforma volt. Csak általános emberi tulajdonságokat vet­tem észre. Például azt, hogy a nőnek feltűnő kis lába van, amelyet a rózsaszínű selyem félcipő hamupipőkeszerűvé tesz és hogy vékony a bo­kája a fehér harisnyában. Én akkor meglehető­sen ízléstelen kis fickó voltam. Ideáljaim közé tartozott egy kékesen hollófürtü kreol nő, aki egy manillai szivarskatulyáról eregette felém bodor­ füstkarikáit és egy rokokószerün tornyos frizu­rájú szőke nő, aki szappanskatulyán bűvölt el rej­télyes mosolyával. A szépségről való ilyen fogalmamat hirtelen fölégette a tengerzöld ruhás nő. Papirosideáljaim eltűntek és most itt állt közvetetlenül mellettem az eleven, húsból és vérből való asszony, aki elő­ször hozta remegésbe ájuló szívemet. Tejfehér vagy gyöngyházfényű, nem fejezi ki eléggé bőré­nek a színét és mint kopott hasonlatokat elvetem magamtól. Olyan női test volt ez, hogy inkább a fogaimmal éreztem, mint, a szememmel, bele sze­rettem volna harapni bizsergető fehérségébe és nagy elégtételemül szolgált volna, ha fogaim vé­resen kerültek volna elő ebből a harapásból. Szörnyű, fantázia egy tizenhárom éves gyermek­ben, de ne felejtsék el, kérem, hogy abban a kor­ban az ember még csak harapni tud. "Folyt, köv.) a tábornok dolgozó szobáidban. Polgári egyszerűséggel bútorozott, de nagyon otthonos és barátságos szobácska. Az íróasztal fer­de vonalban az ablak mellett bal kéz felöl kapja a napfényt. Az asztalon szép faburkolatos óra, ka­lendárium, mindenféle apróság, közötte Vilmos csá­szár két arasznyi bronzszobra. A padlót bordó sző­nyeg fedi; az ablakot teljesen eltakarja egy négy­szögű csipkefüggöny, amelyet rózsaszínű posztó­drapéria szegélyez. Kis asztal körül néhány fotel, a sarokban, a könyvállvány mellett, a légfűtés fűtő­testje hidegen. Úgy látszik, a villában a légfűtés nem működik, a szoba hangulata azonban ezzel csak ked­vesebbé válik, mert a porcelán­ kályháiban vidáman pattog a tűz. A könyvszekrény fölött ás­z falon ké­pek, emléktárgyak. Ludendorff észreveszi, hogy érdeklődéssel szemlélem a környezetét, mert határtalan kedvesség­gel maga kezdi megmutogatni az érdekesebb dara­bokat. Először a könyvállvány fölött függő képre figyelmeztet: Vilmos császár hatalmas lovalfotográ­fiája. Rajta a fölirás: „1917. —9. IV. Wilhelen." A császár sajátkezű dedikációja. Ezután a bronzszo­borra kerül a sor, amit egy hatalmas asztali naptár félig eltakar a szemem elöl. Ludendorff fogja a sú­lyos érctömeget és előbbre állítja, hogy jobban lás­sam. A bronzba öntött, ércsisakos és gallér-köpo­

Next