Pesti Hírlap, 1922. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-15 / 12. szám
1922. január 15., vasárnap. PESTI HÍRLAP teni NémetországotEzzel megdől minden olyan irányú föltevés, hogy a mi föltételeink akadályozták volna a béke megkötését. Ez egyszerűen nem igaz! Visszateszi a könyvet a helyére, újra helyet foglal velem szemben az íróasztal előtt. A sárgakeretes, nagy kerek szemüveget föltolta a homlokára. A pápaszem most már beszélgetésünk további is ezen az áron vásárolni meg a békét. Ez azonban nem egyezett volna meg a mi becsületünkkel. Elzosz-Lotharingia ősi német terület, amelyet annak idején Franciaország erőszakkal vett el tőlünk. El tudta volna ön azt képzelni, hogy Magyarország Erdélyt a románoknak harc nélkül odaadja? Én azt hiszem, ezt a gondolatot minden magyar ember megbotránkozással utasította volna el magától. Így én is teljes megnyugvással mondhatom: Elzász-Lotharingiát képtelenség lett volna odaadnunk. Az én szememben egy nemzet számára a becsület elvesztése épen olyan sulyos dolog, mint egész országrészek elvesztése. Odakinn veszett erőivel tombol a vihar. Az ablak előtt kísérteties árnyékban hajlongnak a fák, a hadvezér utolsó szavait valóságos dobolással és lübörgéssel kiséri a dühöngő szél. Nyugati szél: Szász-Lotharingia felől érkezik, a Rajnától jön fe a Fekete-Erdőből; talán hontalanná vált valkütök trombitája fújja a tüst eket a mondáshoz. — Remélem, — folytatja Ludendorff, ezek a kijelentések megértésre találnak a magyar közvéleményben, hiszen a magyarok mindig nagy érzéket árultak el a nemzeti becsület kérdései iránt Az íróasztalra esik a pillantásom, ahol szanaszét jegyzetek, papirosdarabok, íróeszközök hevertek. Ezen az asztalon meglátszik, hogy dolgozni szoktak rajta. Megkérdezem Ludendorfftól, dolgonk-e most valami nagyobb munkán. — Most semmi különösebb dologgal nem foglalkozom. A társadalmat érintő problémák fejlődését azonban állandó figyelemmel kísérem. Különösen izgat a szociális kérdés alakulása. Mert meg vagyok győződve róla, hogy Németország a maga erős ipari népességével csak akkor épülhet újra föl, ha sikerül nekünk a munkásság nagy tömegeit nemzeti érzéssel és nemzeti akarattal eltölteni. Hogy itt egy egységes nemzet álljon, a munkásság közé tévedt zavaró elemek kizárásával. Hogy ez sikerülni fog-e, azt nagyon kétfolyama alatt itt marad. Ludendorff emeltebb hangon folytatja: — A német követelések különben is soha sem jutottak el az ellenséghez. Ellenségeink tehát soha sem lehettek abban a helyzetben, hogy ezeket a föltételeket visszautasítsák, ön hivatkozik arra a véleményre, hogységesnek tartom. Addig, amíg a munkásság nemzetközi alapon marad , üdvösségét a Marx-féle elvek körüli vitában keresi, kevés remény van egy ilyen újjászületésre. Tudom, hogy ebben a tekintetben Magyarországon a helyzet sokkal kedvezőbb, hiszen az ország népességének nyolcvan percentje földműveléssel foglalkozik, a földműves nép pedig mindig államfentartó elem. Azt hiszem, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó magyarok erős hátvédet szolgáltatnak Magyarország újjáépítésének munkájához. A nagy világkérdéseket érintő nyilatkozatoknak ezzel végükszakadt. A beszélgetés egészen fesztelen és közvetlen modorban újra a Ludendorff személyes viszonyaira terelődött: — írja meg, — mondja Ludendorff, — hogy ami a személyemet illeti, a dolgom jól megy. Egészséges vagyok, minden nap sokat járkálok, sétáimra farkaskutyám szokott elkísérni. Ebben a villában a feleségemmel lakom, egy-két ismerős családdal érintkezünk a vilatelepen, egyébként azonban nagyon visszavonultan és csendesen élüük. De azért írja meg azt is, hogy nem vagyok embergyűlölő! Sőt ellenkezőleg! Biztosítom őexcellenciáját, hogy egyáltalában nem tette rám a világtól elzárkózó embergyűlölő benyomását. Valóban, amennyire másfélórás együttlét után egy ember fölött ítélni lehet, én azt hiszem, Ludendorff olyan ember, aki jó étvággyal eszik, jóízűen megissza a maga korsó sörét vagy pohár borát, bizalmas körben szívesen cseveg, szeret eltréfálni és hangosan, szívből nevetni. — Igen, — mondja a tábornok— —én úgy érzem, tele vagyok életörömmel és bizalommal népeink jövője iránt. Ezt a magyar népre is értem, kétségtelennek tartom, hogy az a jó viszony, amely Magyarország és Németország között a múltban volt, a jövőben is megmarad. A közös szerencsétlenség jobban összeköt, mint a közös boldogság. — Azt hiszem, ennyi elég volt a nyilvánosság számára! — mondja mosolyogva. — Gyújtson rá egy cigarettára. Egy dobozban aranyozott végű cigarettákat nyújt felém és megjegyzi: — Én magam nem dohányzom! Visszavonom a cigaretták felé nyújtott kezemet. — Akkor nem akarom befüstölni a kegyelmes uram szobáját! — Nem tesz semmit! Csak gyújtson rá! — mondja Ludendorff és joviális nevetéssel hozzáteszi: — Legalább melegebb lesz itten a cigaretta tüzétől .Az érdekes társalgás hevében észre sem vettem: a szobában tényleg nincs túlságosan meleg. Hiában ég a zöld porcellán kályhában a tűz, az istentelen szél a vékony falakon keresztül kiszívja innen a fűtést. Ludendorff újra elhelyezkedik székében s miután meggyőződött arról, hogy a riporter-blokkot a ceruzával együtt zsebrevágtam, most már kissé szabadabb formában újra a világháborúval kapcsolatos dolgokról kezd csevegni. Kosban egy-egy könyvet vesz elő a szoba egyik rövidebb, négy-öt lépés hosszú falát egészen elfoglaló nyitott könyvszekrényről. A szemüveg sűrűn változtatja helyét, Ludendorff hol lehúzza az orrára, hol megint visszatolja a homlokára, idézeteket olvas, megjegyzéseket tesz, egy meggyőződéses, a maga tárgyát szögéről-végéről ismerő ember fanatizmusával bizonyítgatja a maga igazát. Arra azonban nincsen fölhatalmazásom, hogy a beszélgetésnek ezt a részét nyilvánosságra hozzam. Közben most már ráérek, hogy kissé körülnéz Németországnak te kellett volna mondania Elzász-Lotharingiáról kedni. Pedig ha akárhol a világon megjelent, öt perc múlva már fényes üzleteket kötött és minden kínálkozó alkalmat, ismeretséget alaposan meg tudott ragadni. Dani bátyám üzleteinél azonban sokkal jobban lekötött engem a cirkusz. Miszter Freddy, Úti állványon lebegő csengettyűket rázogatott zeneszóra. Tomahawk, az indián zsoké, aki egyraerre négy-öt-hat nyergeletlen lovon tudott állvavagolni, egyik ló hátáról a másikra átugrani. A „Manhattan brothers" nevű amerikai parkettbrnászok, akik mind testvérek voltak. Misszarabella, aki papírkarikákon ugrott át lovaglása tőzben. Szalieri, az elegáns lovas, akit különösen nők látcsöveztek meg. De mindenekfölött Piff és Puff, akik a mutatványok alatt és mutatványok közt örökösen kergetőztek, ingerkedtek egymással, püfölték és nevetve kijátszották egymást és akik minden mozdulatukkal az emberek rekeszizmait fenyegették. Fiatal és öreg emberek, férfiak és asszonyok egyaránt betegre nevették magukat a két bohóc ugrándozásain. Úgy lebegtek ezek a cirkusz fölött, mint a jókedvű nap-Sugár táncol a pipacsok kacagása fölött. Aztán végül kiakasztották a táblát: Tíz perce TüneL * * * Nagybátyám magával vitt a büffébe. Az odavezető úton volt egy torzító tükör és ott megláttam magam: olyan voltam, mintha egy embert alulról és felülről összepréseltek volna. Széles , volt az arcom, az orrom, a szájam, a derekam. Elnevettem magam, még pedig keserűen. Szőkefürtű, kék bársonyruhás, csipkegalléros fiú voltam és ha ma visszagondolok akkori külsőmre, meg vagyok vele elégedve. Talán hasonlítottam is Gainsborough híres gyermekképére, a „Blue Boy"-ra. Abban az időben azonban elégedetlen voltam magammal. A cirkusz elkábított, magával ragadta képzeletemet és lassankint abba a délibábba ringattam magam, hogy miszter Freddy, Tomahawk, a Manhattan fivérek, Szalieri, Piff és Puff, mindez együttvéve én vagyok különböző alakban és az emberek nekem tapsolnak, engem bámulnak. Annál keservesebb volt a fölébredés, hogy én csak aféle rövidnadrágos kis gimnazista vagyok és hozzá még aljas aláíráshamisító. Nagybátyám tormás bécsi kolbászt és korsó sört vett A kolbászból nekem is jutott egy pár és a söröskorsó felét is kiihattam. A keserű lé nehezen csúszott le a torkomon, de elhatároztam, hogy férfi leszek és lenyeltem a sört, bár könnyes lett tőle a szemem. Természetes, hogy elkezdett velem csakhamar a világ forogni és az egész sokaság tarka színfoltokban keringőzött körülöttem, mint mikor az ember körhintán áll, amely vele forog. Rosszul lettem és csak erős, férfias elhatározással tudtam elejét venni a súlyosabb következésnek. És szédülő fejjel, émelygő gyomorral ízleltem meg azt a gyönyörűséges pillanatot, amikor a gyermekben hirtelen fölébred a férfi és először néz egy meztelen női vállra azzal az érzéssel, amelyhez hasonlót nem ismert azelőtt. A körülöttem lévő tömegbe egy nő furakodott, akinek szépsége elől önkéntelenül is mindenki tisztelettel hátrált. A nő megállt közvetlenül mellettem és várakozott, míg a kíséretében lévő előkelő férfi egy kis sonkászsemlyét és egy pohár sört nem hozott neki a söntésből. Tengerzöld selyemruha volt a nőn és oly élénken emlékszem ruhája fényére, szabására, minden apró ráncára, mintha tegnap láttam volna. Azaz hogy legyünk csak őszinték: én ma meghamisítom akkori benyomásaimat Előttem lebegnek a nyolcvanas évek divatlapjairól való nők, akiket túlfinomult kiadásban Manet, Renoir, Sisley festményein láttam Parisban. Valószínű, hogy gyermeki szemmel nem vettem észre, hogy a tengerzöld ruhás nő az akkor divatos sonkaujjakat resell. A gyermek még nem veszi észre a divat változását, sőt nincs is nagy érzéke a ruha iránt Merem állítani, hogy például a ruhák közt való rangbéli és vagyonbeli különbséget nem vettem még akkor észre. Bizonyára voltak ott a Városligetből való suhancok, fiatal naplopók, akik belopóztak, hogy egy kis szivarvéget emeljenek föl vagy valamely szórakozott zsebből pénztárcát emeljenek ki. De nem emlékszem rájuk. Romlatlan lelkem előtt akkor mindez ember alapjában véve egyforma volt. Csak általános emberi tulajdonságokat vettem észre. Például azt, hogy a nőnek feltűnő kis lába van, amelyet a rózsaszínű selyem félcipő hamupipőkeszerűvé tesz és hogy vékony a bokája a fehér harisnyában. Én akkor meglehetősen ízléstelen kis fickó voltam. Ideáljaim közé tartozott egy kékesen hollófürtü kreol nő, aki egy manillai szivarskatulyáról eregette felém bodor füstkarikáit és egy rokokószerün tornyos frizurájú szőke nő, aki szappanskatulyán bűvölt el rejtélyes mosolyával. A szépségről való ilyen fogalmamat hirtelen fölégette a tengerzöld ruhás nő. Papirosideáljaim eltűntek és most itt állt közvetetlenül mellettem az eleven, húsból és vérből való asszony, aki először hozta remegésbe ájuló szívemet. Tejfehér vagy gyöngyházfényű, nem fejezi ki eléggé bőrének a színét és mint kopott hasonlatokat elvetem magamtól. Olyan női test volt ez, hogy inkább a fogaimmal éreztem, mint, a szememmel, bele szerettem volna harapni bizsergető fehérségébe és nagy elégtételemül szolgált volna, ha fogaim véresen kerültek volna elő ebből a harapásból. Szörnyű, fantázia egy tizenhárom éves gyermekben, de ne felejtsék el, kérem, hogy abban a korban az ember még csak harapni tud. "Folyt, köv.) a tábornok dolgozó szobáidban. Polgári egyszerűséggel bútorozott, de nagyon otthonos és barátságos szobácska. Az íróasztal ferde vonalban az ablak mellett bal kéz felöl kapja a napfényt. Az asztalon szép faburkolatos óra, kalendárium, mindenféle apróság, közötte Vilmos császár két arasznyi bronzszobra. A padlót bordó szőnyeg fedi; az ablakot teljesen eltakarja egy négyszögű csipkefüggöny, amelyet rózsaszínű posztódrapéria szegélyez. Kis asztal körül néhány fotel, a sarokban, a könyvállvány mellett, a légfűtés fűtőtestje hidegen. Úgy látszik, a villában a légfűtés nem működik, a szoba hangulata azonban ezzel csak kedvesebbé válik, mert a porcelán kályháiban vidáman pattog a tűz. A könyvszekrény fölött ász falon képek, emléktárgyak. Ludendorff észreveszi, hogy érdeklődéssel szemlélem a környezetét, mert határtalan kedvességgel maga kezdi megmutogatni az érdekesebb darabokat. Először a könyvállvány fölött függő képre figyelmeztet: Vilmos császár hatalmas lovalfotográfiája. Rajta a fölirás: „1917. —9. IV. Wilhelen." A császár sajátkezű dedikációja. Ezután a bronzszoborra kerül a sor, amit egy hatalmas asztali naptár félig eltakar a szemem elöl. Ludendorff fogja a súlyos érctömeget és előbbre állítja, hogy jobban lássam. A bronzba öntött, ércsisakos és gallér-köpo