Pesti Hírlap, 1926. április (48. évfolyam, 74-97. szám)
1926-04-01 / 74. szám
A jégpince titka. (Egy régi újságíró emlékeiből.) Irta: Sas Ede. I. Tiszaliget városa már régesrég érezte annak hiányát, hogy nincs saját helyi újságja. Újság nélkül egy vidéki emporium haladása, mint amint Tiszaliget, el nem képzelhető. Nincs, ami a városi tanács tagjait napról-napra figyelmeztesse arra: mivel tartoznak a modern korszellemnek? Az újság nemlétezése oka annak is, hogy a városban még mindenütt csak deszkapalló van, egyedül az az utca van kikövezve, ahol a polgármester lakik. A Kossuth utca lakosait is állandóan bosszantotta, hogy a csordát még mindig a főutcán hajtják a legelőre, pusztán azért, mert a főjegyző teheneket tart és a háza ott van a Kossuth utcán. Ezen a hiányosságon aztán egyszerre segített az az örvendetes esemény, hogy Guttenberg mester tiszaligeti utóda, Dömötör Mátyás nyomdatulajdonos, a lányát férjhez adta Sugár Tibor hírlapíró úrhoz, aki rokonai látogatására érkezett a fővárosból. Sugár Tibornak ugyan jelenleg épen a fővárosban nem volt állása , igaz, hogy azelőtt sem volt é s nevének csupán kezdőbetűi jelentek meg a szerkesztői üzenetek rovatában, a Nem közölhetők gyűjtőcím alatt. Dömötör Mátyásnak tehát kettős oka volt arra, hogy lapot indítson: először is állást teremt ezzel a vejének, másodszor eleget tesz a tiszaligeti közvélemény régi sürgetésének. Napilap nagy fájába nem merte ugyan belevágni a fejszéjét, közölte tehát leendő vejével azt a tervét, hogy hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön megjelenő újságot indít. — Nem jó lesz az ügy, kedves leendő apósom, — veje ellen a nagyreményű ifjú, — egy napilapnak nincs itt semmi jövője. Eleinte az újság ingerével hatni fog, de később megunják az emberek, a kutya se fog vele törődni és a lap menthetetlenül megbukik. — Hát mit kell csinálni? — Nem egy lapot kell indítani, hanem kettőt. — Kettőt? Ha egy megbukik, hogyan él meg kettő ? — Nagyon szépen. A két lap állandóan veszekedni fog egymással. Az érdekelni fogja a publikumot. Ha csütörtökön a Tiszaliget és vidéke megírja a Tiszaligeti Harsona szerkesztőjéről, hogy csak bizonyítékok hiányából mentették föl a csalás, sikkasztás és okirathamisítás vádja alól, akkor az egész közönség lélekzetfojtva fogja várni: mit felel erre az ellenlap vasárnap? Úgy elkapkodják a lapot, hogy utánnyomást kell csinálni. Az utánnyomásra való kilátás kezdett tetszeni a nyomdatulajdonos após és lapkiadó-jelöltnek. A költség egy; ahelyett, hogy egy lap jelenne meg kétszer, két lap fog megjelenni hetenkint egyszer. Egy lap helyett kettőre fognak előfizetni, akiket a veszekedés érdekel. Hogy pedig mindenkit érdekelni fog, arról kezeskedem. Lehozzuk a másik lap szerkesztőjének Huba Szilárd barátomat. Nagyszerű tollú fim Mi minden héten úgy lepocskondiázzuk egymást, hogy öröm lesz olvasni. — Te minden héten le akarod magadat pocskondiáztatni ? Az én vömet? — Kérlek alássan, ha úgy parancsolja az üz ’leti érdek? Ez előtt a nagy szó előtt meghajlott Dömötör úr. Kezdett neki tetszeni a veje. Úgy látta, hogy élelmes fiúval van dolga, akinek a kezébe most már sokkal nyugodtabban teszi le a Veronkája sorsát. Mivel pedig a gyors tettek embere volt — ha például eszébe jutott, hogy elmegy sörözni a szomszéd vendéglőbe, ezt az elhatározását nyomban végrehajtotta —, nem telt bele két hét sem . Tiszaliget közönségét az a fölvillanyozó meglepetés érte, hogy a hőn óhajtott sajtóorgánum helyett nem is egy lapja jelenik meg, hanem kettő. Elsőnek a Tiszaliget és vidéke lépett a csatasíkra, gazdag, eleven tartalommal. Kár, hogy az aktuális eseményeket kiszorította belőle Bujtár Virgil, a gimnázium természetrajzi tanárának értekezése, illetőleg a 15 közleményre tervezett értekezés első folytatása. Néhány szó a tiszaligeti belvizekben talált infusokák szaporodására hátrányos körülményekről, amivel a tudós tanár egyenesen a M. Tud. Akadémia figyelmét igyekezett magára vonni, ha ugyan titokban nem pályázott vele a Nobel-díjra. A következő csütörtökön már napvilágot látott a Tiszaligeti Harsona, amely tárcájában Kondor Ábel, az Aranyköpű hitelszövetkezet jegyzőjének ötfelvonásos verses tragédiáját kezdte közölni. A házasságok az égben köttetnek és a pokolban végződnek címmel, amelyet a Nemzeti Színház érthetetlen ridegséggel visszautasított, ami ellen most a szerző a tiszaligeti közvélemény fórumához felebbezett. A két lap, úgy látszik, nem bízott azonban abban, hogy az értekezés és a tragédia hosszasabbban lekössék a közönség figyelmét s ezért is, titkos programmjukhoz híven, csakhamar összerúgták a patkót. Természetesen, eleinte ott, ahol magyar embereknek legkönnyebb összeveszni, a politika terén. A Tiszaliget és vidéke egy magasztaló vezércikket közölt a kormányról. A Tiszaligeti Harsona ezt nem hagyta szó nélkül, s a kormány hitvány bérencének nevezte t. laptársát. Ez eleinte mulattatta a közönséget. De az érdeklődés az elvi harc iránt kezdett ellanyhulni. — Át kell térnünk a személyeskedésre, — mondta apósának Sugár szerkesztő úr. — Szólok Ábelnek, hogy írjon rólam valami jó, zamatos förmedvényt... Ábel kollega eleget is tett a bizalmas fölszólitásnak s lapja legközelebbi számában alaposan nekiruccant kortársának. A cikk erősebb passzusait nem akarjuk közölni, csak annyit iktatunk ide, hogy a polémiában Huba Szilárd szerkesztő úr megjegyezte, hogy olyan emberbe, amine Sugár Tibor, még a sáros csizmáját se törüli bele. Mit felelhetett erre Sugár szerkesztő úr? Csak egy szerény kérdést tett föl: mér sáros a Huba Szilárd csizmába? Hát már elfelejtette a régi mesterségét? Hiszen mielőtt a szerkesztői tollat a kezébe vette, cipőtisztító volt Pesten! Ez kellett a tiszaligeti magyaroknak! Szobrok. írta Rákosi Jenő. Ezúttal voltaképen a Kossuth-szoborról van a szó, melynek díjnyertes művésze ma már közel húsz évvel idősebb, mint volt akkor, amikor agyában és szivében megfogant az eszme, melyet kőbevésett, mellyel dijat nyert, mely jóformán készen van, de nem tud talapzatára állani főleg tőlünk, akik a szoborbizottság tagjai vagyunk. Mert a szoborbizottságoknak az a fő jellemző tulajdonsága, hogy a posteriok mindig jobban tudják a dolgot, mint a művész. A művész megalkotja kompozícióját, a bizottság szétszedi; a művész felállítja alakját, a bizottság leülteti; a művész a tér közepére szánta művét, a bizottság a sarokba utasítja; a művész emlékművet komponál a térre, a bizottság nem emlékművet akar a téren, házi emberet akar, szoborral is, ha muszáj; a művész halhatatlanságot keres, ahogy megálmodta, a bizottság tudományt kínál, ahogy az ember a könyvekből tanulja; a művésznek vannak ideáljai, a bizottságnak vannak regulái. A művész neve, tudása, képessége, ízlése, ihlete és becsülete száz és száz évek múlva is a közérdeklődés és bírálat tárgya, a bizottságról pedig akkor már azt sem tudják, hogy kikből állott, vagy volt-e egyáltalán. Mindebből kitűnik, hogy szoborbizottságnak lenni nem nagyon kecsegtető dolog. Ellenben világos, hogy ilyen bizottságnak minden körülmények közt lenni kell. De mégis, azt hiszem, inkább csak azért, hogy a művészt kiszolgálja, segítse, műve létesítését mindenben szolgálja és nem azért, hogy akadályozza, vagy épenséggel megkorrigálja. Elvégre a jövendő nemzedékek előtt minden felelősség a művészt terheli, azért is, amit a bizottság csinál, ha tehát nem bolonddal, vagy kontárral áll a bizottság szemben, akkor vigyázzon nagyon a határokra, ameddig vele szemben hatalmát gyakorolja. Ezúttal a nehézség, mely miatt a per művész és bizottság között folyik, Horvay János alkotásának elhelyezésére vonatkozik. Valamikor a főváros pályázatot hirdetett egy Kossuth-szoborra, amely az Országház tér közepére komponálandó, arccal a parlamenti épület felé. A pályázaton, melynek bírálói közé külföldi szaktekintélyeket is meghívtak, Horvay lett a nyertes. Ez sem könnyen ment. Horvay tervének voltak bizonyos szembeszökő, de könnyen korrigálható hibái. Ellenben a kompozíciója, az eszme, melyet kifejezni kívánt, megragadta a bizottság egy részét. Nagy vita indult meg akkor is, mert a bizottság egy része, élén a külföldi szakértőkkel, egy másik pályázót pártolt. Az egyik idegen művész erősen is exponálta magát jelöltjéért. Szerinte Horvay János pályatervén kezdetleges hibák vannak, míg a másik mű secundum regulás artis kifogástalanul van megalkotva, „igaz, így végezte a külföldi szakértő védőbeszédét: igaz, hogy a főalak inkább egy jó baritonista, mintsem államférfiú, de szobornak jó.“ Természetesen mi ezzel hamar tisztába jöttünk. Mi Kossuthnak akartunk emlékművet állítani, és nem egy baritonistának és szavazásra kerülvén a sor, Kossuth Ferenc vezetésével Horvaynak adtuk a pálmát. Bárczy István, mint a bizottság elnöke, döntötte el a szavazást. Most megújult a háború, immár nem egészen a szobor, mint csak elhelyezése körül. Arról van a szó, oda kerüljön-e Kossuth szobra, ahova szánta a főváros és ahova tervezve volt, a tér közepére, vagy a tér egy mellékhelyiségébe. Felújul a plébános úr adomája, aki kihirdette parókiáján, hogy hajlandó a falu szüzei javára misét mondani a Szűz Máriához, s jelentkezzenek. És jelentkezett Maris is, akinek azonban nem a legjobb híre volt a falu szüzei között. És mondá neki a főtisztelendő úr: „Maris fiam, gondold meg jól. Az égieket nem lehet megcsalni. Nehogy a Szűz Máriát még jobban magadra haragítsd.“ És mondá erre Maris: „Tessék, kérem csak a Szűz Máriához mondani a misémet.“ És távozóban az ajtóküszöbön megfordulva, hozzátette: „De tessék lelkem főtisztelendő uram úgy mellékesen megemlíteni bennem Mária Magdolnát is.“ Tessék Kossuthot bátran a térre állítani, de mégis csak ne épen egészen a közepére! Azt pedig senki se gondolja, hogy én nem méltányolom, vagy hogy épen lekicsiny- sem az olyan kiváló férfiak véleményét, mint Lyka Károly és Petrovich Elek. Amit ők a bizottságban mondottak, igen érdekes és szép igazságok virágfűzére volt. Ők az abszolút művészi igazságot és érvényesülése föltételeit hirdették. De az életben semmi abszolút nincsen, itt minden relatív. És ha már elhibázták a parlamenti épület elhelyezését és elhibázták azt, hogy vele szemben az egyik sarokra a gyönyörű Kúriát és a förtelmes földmívelésügyi minisztriumot tették, és a nagyszerű tért alkalmatlanná arra, hogy a középén egy monumentális szobor elhelyezhető legyen, akkor e hibáknak vonjuk le a konzekvenciáit. Nem azt, hogy Kossuthot sarokba állítsuk a tér egyik, vagy másik végén; nem azt, hogy a művész ambícióján erőszakot tegyünk, hanem azt a konzekvenciát, hogy iparkodjunk a tér közepére relatíve legjobban, vagy ha tetszik, legkevésbbé rosszul elhelyezni az emléket. Mert a szoborműnek a tér közepére kell jönnie. Akárhogy csűrjük és csavarjuk a dol- 4** tíMM BUDAPEST, 1926. XLVBBI. ÉVFOLYAM, 74. (15.951) SZÁM. CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor. Egyes szám ára (pályaudvaron 18)2000 kor.,vasárnap 4000 kor. Külf. az előfizetési ár kétszeres. IRLAP LÉGRÁDY testvérek kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest, V.ker., Vilmos császár ut 78. szám. Telefon 122—91. Fiókkiadóhivatal, Budapest, VII. Erzsébet körút . Május 25-én lesznek a választások Erdélyben és Romániában. (Tudósítás a 2-ik oldalon.)