Pesti Hírlap, 1926. április (48. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

­ A jégpince titka. (Egy régi újságíró emlékeiből.) Irta: Sas Ede. I. Tiszaliget városa már régesrég érezte annak hiányát, hogy nincs saját helyi újságja. Újság nél­kül egy vidéki emporium haladása, mint amint Ti­szaliget, el nem képzelhető. Nincs, ami a városi ta­nács tagjait napról-napra figyelmeztesse arra: mi­vel tartoznak a modern korszellemnek? Az újság nemlétezése oka annak is, hogy a városban még mindenütt csak deszkapalló van, egyedül az az utca van kikövezve, ahol a polgármester lakik. A Kos­­suth­ utca lakosait is állandóan bosszantotta, hogy a csordát még mindig a főutcán hajtják a legelőre, pusztán azért, mert a főjegyző teheneket tart és a háza ott van a Kossuth­ utcán. Ezen a hiányosságon aztán egyszerre segített az az örvendetes esemény, hogy Guttenberg mester tiszaligeti utóda, Dömötör Mátyás nyomdatulajdo­nos, a lányát férjhez adta Sugár Tibor hírlapíró úr­hoz, aki rokonai látogatására érkezett a fővárosból. Sugár Tibornak ugyan jelenleg épen a fővárosban nem volt állása ,­ igaz, hogy azelőtt sem volt é s nevének csupán kezdőbetűi jelentek meg a szer­kesztői üzenetek rovatában, a Nem közölhetők gyűj­tőcím alatt. Dömötör Mátyásnak tehát kettős oka volt arra, hogy lapot indítson: először is állást te­remt ezzel a vejének, másodszor eleget tesz a tisza­ligeti közvélemény régi sürgetésének. Napilap nagy fájába nem merte ugyan belevágni a fejszéjét, kö­zölte tehát leendő vejével azt a tervét, hogy heten­­kint kétszer, vasárnap és csütörtökön megjelenő új­ságot indít. — Nem jó lesz az ügy, kedves leendő apósom, — veje ellen a nagyreményű ifjú, — egy napilapnak nincs itt semmi jövője. Eleinte az újság ingerével hatni fog, de később megunják az emberek, a kutya se fog vele törődni és a lap menthetetlenül megbukik. — Hát mit kell csinálni? — Nem egy lapot kell indítani, hanem kettőt. — Kettőt? Ha egy megbukik, hogyan él meg kettő ? — Nagyon szépen. A két lap állandóan vesze­kedni fog egymással. Az érdekelni fogja a publiku­mot. Ha csütörtökön a Tiszaliget és vidéke megírja a Tiszaligeti Harsona szerkesztőjéről, hogy csak bizonyítékok hiányából mentették föl a csalás, sik­kasztás és okirathamisítás vádja alól, akkor az egész közönség lélekzetfojtva fogja várni: mit felel erre az ellenlap vasárnap? Úgy elkapkodják a la­pot, hogy utánnyomást kell csinálni. Az utánnyomásra való kilátás kezdett tetszeni a nyomdatulajdonos após és lapkiadó-jelöltnek.­­ A költség egy; ahelyett, hogy egy lap jelenne meg kétszer, két lap fog megjelenni hetenkint egy­szer. Egy lap helyett kettőre fognak előfizetni, aki­ket a veszekedés érdekel. Hogy pedig mindenkit ér­dekelni fog, arról kezeskedem. Lehozzuk a másik lap szerkesztőjének Huba Szilárd barátomat. Nagy­szerű tollú fim Mi minden héten úgy lepocskondiáz­zuk egymást, hogy öröm lesz olvasni. — Te minden héten le akarod magadat pocs­kondiázta­tni ? Az én vömet? — Kérlek alássan, ha úgy parancsolja az üz­ ’­leti érdek? Ez előtt a nagy szó előtt meghajlott Dömötör úr. Kezdett neki tetszeni a veje. Úgy látta, hogy élel­mes fiúval van dolga, akinek a kezébe most már sok­kal nyugodtabban teszi le a Veronkája sorsát. Mivel pedig a gyors tettek embere volt — ha például eszébe jutott, hogy elmegy sörözni a szom­széd vendéglőbe, ezt az elhatározását nyomban vég­rehajtotta —, nem telt bele két hét sem . Tiszaliget közönségét az a fölvillanyozó meglepetés érte, hogy a hőn óhajtott sajtóorgánum helyett nem is egy lapja jelenik meg, hanem kettő. Elsőnek a Tiszaliget és vidéke lépett a csata­­síkra, gazdag, eleven tartalommal. Kár, hogy az aktuális eseményeket kiszorította belőle Bujtár Vir­gil, a gimnázium természetrajzi tanárának érteke­zése, illetőleg a 15 közleményre tervezett értekezés első folytatása. Néhány szó a tiszaligeti belvizekben talált infusok­ák szaporodására hátrányos körülmé­nyekről, amivel a tudós tanár egyenesen a M. Tud. Akadémia figyelmét igyekezett magára vonni, ha ugyan titokban nem pályázott vele a Nobel-díjra.­­ A következő csütörtökön már napvilágot látott a Tiszaligeti Harsona, amely tárcájában Kondor Ábel, az Aranyköpű hitelszövetkezet jegyzőjének ötfelvo­­násos verses tragédiáját kezdte közölni. A házassá­gok az égben köttetnek és a pokolban végződnek címmel, amelyet a Nemzeti Színház érthetetlen ri­degséggel visszautasított, ami ellen most a szerző a tiszaligeti közvélemény fórumához felebbezett. A két lap, úgy látszik, nem bízott azonban abban, hogy az értekezés és a tragédia hosszasabb­ban lekössék a közönség figyelmét s ezért is, titkos programmjukhoz híven, csakhamar összerúgták a patkót. Természetesen, eleinte ott, ahol magyar em­bereknek legkönnyebb összeveszni, a politika terén. A Tiszaliget és vidéke egy magasztaló vezér­cikket közölt a kormányról. A Tiszaligeti Harsona ezt nem hagyta szó nélkül, s a kormány hitvány bérencének nevezte t. laptársát. Ez eleinte mulattatta a közönséget. De az ér­deklődés az elvi harc iránt kezdett ellanyhulni. — Át kell térnünk a személyeskedésre, — mondta apósának Sugár szerkesztő úr. — Szólok Ábelnek, hogy írjon rólam valami jó, zamatos för­­medvényt... Ábel kollega eleget is tett a bizalmas fölszóli­­tásnak s lapja legközelebbi számában alaposan ne­kiruccant kortársának. A cikk erősebb passzusait nem akarjuk közölni, csak annyit iktatunk ide, hogy a polémiában Huba Szilárd szerkesztő úr megje­gyezte, hogy olyan emberbe, amine Sugár Tibor, még a sáros csizmáját se törüli bele. Mit felelhetett erre Sugár szerkesztő úr? Csak egy szerény kérdést tett föl: mér sáros a Huba Szi­lárd csizmába? Hát már elfelejtette a régi mestersé­gét? Hiszen mielőtt a szerkesztői tollat a kezébe vette, cipőtisztító volt Pesten! Ez kellett a tiszaligeti magyaroknak! Szobrok. írta Rákosi Jenő. Ezúttal voltaképen a Kossuth-szoborról van a szó, melynek díjnyertes művésze ma már közel húsz évvel idősebb, mint volt akkor, amikor agyában és szivében megfogant az eszme, melyet kőbevésett, mellyel dijat nyert, mely jóformán készen van, de nem tud talap­zatára állani főleg tőlünk, akik a szoborbizott­ság tagjai vagyunk. Mert a szoborbizottságok­nak az a fő jellemző tulajdonsága, hogy a pos­teriok­ mindig jobban tudják a dolgot, mint a művész. A művész megalkotja kompozícióját, a bizottság szétszedi; a művész felállítja alak­ját, a bizottság leülteti; a művész a tér köze­pére szánta művét, a bizottság a sarokba uta­sítja; a művész emlékművet komponál a térre, a bizottság nem emlékművet akar a téren, há­zi em­beret akar, szoborral is, ha muszáj; a mű­vész halhatatlanságot keres, ahogy megál­modta, a bizottság tudományt kínál, ahogy az ember a könyvekből tanulja; a művésznek van­nak ideáljai, a bizottságnak vannak regulái. A­ művész neve, tudása, képessége, ízlése, ihlete és becsülete száz és száz évek múlva is a közérdeklődés és bírálat tárgya,­ a bizottság­ról pedig akkor már azt sem tudják, hogy kik­ből állott, vagy volt-e egyáltalán. Mindebből kitűnik, hogy szoborbizottságnak lenni nem nagyon kecsegtető dolog. Ellenben világos, hogy ilyen bizottságnak minden körülmények közt lenni kell. De mégis, azt hiszem, inkább csak azért, hogy a művészt kiszolgálja, segítse, műve létesítését mindenben szolgálja és nem azért, hogy akadályozza, vagy épenséggel meg­korrigálja. Elvégre a jövendő nemzedékek előtt minden felelősség a művészt terheli, azért is, amit a bizottság csinál, ha tehát nem bo­londdal, vagy kontárral áll a bizottság­ szem­ben, akkor vigyázzon nagyon a határokra, ameddig vele szemben hatalmát gyakorolja. Ezúttal a nehézség, mely miatt a per mű­vész és bizottság között folyik, Horvay János alkotásának elhelyezésére vonatkozik. Valami­kor a főváros pályázatot hirdetett egy Kos­­suth-szoborra, amely az Országház­ tér köze­pére komponálandó, arccal a parlamenti épü­let felé. A pályázaton, melynek bírálói közé külföldi szaktekintélyeket is meghívtak, Hor­vay lett a nyertes. Ez sem könnyen ment. Hor­vay tervének voltak bizonyos szembeszökő, de könnyen korrigálható hibái. Ellenben a kom­pozíciója, az eszme, melyet kifejezni kívánt, megragadta a bizottság egy részét. Nagy vita indult meg akkor is, mert a bizottság egy része, élén a külföldi szakértőkkel, egy másik pályázót pártolt. Az egyik idegen művész erő­sen is exponálta magát jelöltjéért. Szerinte Horvay János pályatervén kezdetleges hibák vannak, míg a másik mű secundum regulás artis kifogástalanul van megalkotva, „igaz, így végezte a külföldi szakértő védőbeszédét: igaz, hogy a főalak inkább egy jó baritonista, mintsem államférfiú, de szobornak jó.“ Természetesen mi ezzel hamar tisztába jöttünk. Mi Kossuthnak akartunk emlékmű­vet állítani, és nem egy baritonistának és sza­vazásra kerülvén a sor, Kossuth Ferenc veze­tésével Horvaynak adtuk a pálmát. Bárczy István, mint a bizottság elnöke, döntötte el a szavazást. Most megújult a háború, immár nem egé­szen a szobor, mint csak elhelyezése körül. Ar­ról van a szó, oda kerüljön-e Kossuth szobra, ahova szánta a főváros és ahova tervezve volt, a tér közepére, vagy a tér egy mellékhelyisé­gébe. Felújul a plébános úr adomája, aki ki­hirdette parókiáján, hogy hajlandó a falu szü­­zei javára misét mondani a Szűz Máriához, s jelentkezzenek. És jelentkezett Maris is, aki­nek azonban nem a legjobb híre volt a falu szü­zei között. És mondá neki a főtisztelendő úr: „Maris fiam, gondold meg jól. Az égieket nem lehet megcsalni. Nehogy a Szűz Máriát még jobban magadra haragítsd.“ És mondá erre Maris: „Tessék, kérem csak a Szűz Máriához mondani a misémet.“ És távozóban az ajtókü­szöbön megfordulva, hozzátette: „De tessék lelkem főtisztelendő uram úgy mellékesen megemlíteni benne­m Mária Magdolnát is.“ Tessék Kossuthot bátran a térre állítani, de mégis csak ne épen egészen a közepére! Azt pedig senki se gondolja, hogy én nem méltányolom, vagy hogy épen lekicsiny- sem az olyan kiváló férfiak véleményét, mint Lyka Károly és Petrovich Elek. Amit ők a bizottságban mondottak, igen érdekes és szép igazságok virágfűzére volt. Ők az abszolút művészi igazságot és érvényesülése föltételeit hirdették. De az életben semmi abszolút nin­csen, itt minden relatív. És ha már elhibázták a parlamenti épület elhelyezését és elhibázták azt, hogy vele szemben az egyik sarokra a gyönyörű Kúriát és a förtelmes földmívelés­­ügyi minisz­triumot tették, és a nagyszerű tért alkalmatlanná arra, hogy a középén egy monumentális szobor elhelyezhető legyen, ak­kor e hibáknak vonjuk le a konzekvenciáit. Nem azt, hogy Kossuthot sarokba állítsuk a tér egyik, vagy m­ásik végén; nem azt, hogy a művész ambícióján erőszakot tegyünk, hanem azt a konzekvenciát, hogy iparkodjunk a tér közepére relatíve legjobban, vagy ha tetszik, legkevésbbé rosszul elhelyezni az emléket. Mert a szoborműnek a tér közepére kell­­ jönnie. Akárhogy csűrjük és csavarjuk a dol- 4** tíMM BUDAPEST, 1926. XLVBBI. ÉVFOLYAM, 74. (15.951) SZÁM. CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor. Egyes szám ára (pálya­udvaron 18)2000 kor.,va­sárnap 4000 kor. Külf. az előfizetési ár kétszeres. IRLAP LÉGRÁDY testvérek kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest, V.ker., Vilmos császár­ ut 78. szám. Telefon 122—91. Fiók­­kiadóhivatal, Budapest, VII­. Erzsébet­ körút . Május 25-én lesznek a választások Erdélyben és Romániában. (Tudósítás a 2-ik oldalon.)

Next