Pesti Hírlap, 1926. július (48. évfolyam, 145-171. szám)

1926-07-01 / 145. szám

BUDAPEST, 1926. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor Egyes szám ára (pálya­udvaron is)2000 kor.,va ■árnap 4000 kor. Külf. az előfizetési ár kétszeren •MT CSÜTÖRTÖK, JULIUS 1. XLVIII. ÉVFOLYAM, 145. (16.022) SZÁM. LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest,V ker..Vi­lmot császár-út 78 szám. Telefon 122—91 Fiók- Kiadóhivatal, Budapest, VIL. Erzsébet körút L i­j írta Rákosi Jenő. 76 kormány és(Tudósítás a 7-ik oldalon.) Muzsika. Különös egy tünemény, hogy a muzsika, mely a legszubtilisebb, szinte éteri hatást gya­korolja az emberre és szinte minden művészet­nél közvetetlenebbül markol bele a létekbe: ez a muzsika mennyire dekomponálja hivatásos művelőinek erkölcsi világát. A hallgatót, a laikust fölemeli, a muzsikus telkét megbont­ja a zene. Sehol annyi torzsalkodást, ármányt és intrikát életemben nem láttam, mint a hivatá­sos zenészek között. Már a napokban hallottam félfüllel, hogy a régi zenedét, melyet mint alapítványt pár évvel ezelőtt állami kezelésbe vettek át s azóta kitűnően megszerveztek, az állam ismét visz­­sza akarja bocsájtani magánegyesület kezébe. Ez a dolog, ha megtörténik, a most virágzó intézetet ismét vissza fogja lökni abba a jelen­téktelenségbe, amelybe sülyedt volt a Zene­­akadémia megalapítása folytán. Ez oly képte­len dolog, zenei életünk érdekeivel annyira ellentétben van, hogy szinte rákényszeríti az emberre magát az a gondolat, hogy itt ismét nem dologi, nem zenepolitikai érdek, h­anem­ személyi érdekek mozgatják az ügyet. Én vé­dekezem e gondolat ellen, de nem tudom ma­gamnak a szándék komolyságát megmagya­rázni közérdekű érvekkel. Igaz, hogy annak idején Zichy Géza gróffal, a régi zenede utolsó igazgatójával, aki mint ember és mint művész is igen érde­mes alakja volt művészi és irodalmi életünk­nek, hogy keményebb szót ne használjak, igen kegyetlenül bántak el, mikor a kezéből kivet­ték és az állam kezébe tették át e régi intéz­ményt. De ezt most visszacsinálni értelmetlen dolognak látszik, legkivált egy kultuszminisz­ter idején, aki irodalmi és művészeti intézmé­nyek állami átszervezése dolgában oly buzgó és nevezetes elhatározásokat valósít meg. Hogy a közönség ama része is, mely ze­nét se nem ír, se nem tanít, se nem csinál, ha­nem csak hallgat, tanul és benne gyönyörkö­dik, megértse a kérdést, melyről szó van, rö­viden úgy jellemezhetném a zenetanító intéze­tek viszonyát, hogy a zenei felső iskola (aka­démia) a zenei egyetem, az állami kezelésben lévő zenede a zenei gimnázium, melynek bi­zonyítványaival fel lehet menni az akadé­miára; azután vannak magánzeneiskolák és konzervatóriumok, amelyeknek növendékei drága vizsgadíj lefizetéséért az akadémián le­vizsgázhatnak. Ha a zenede visszamegy ma­gánegyesület tulajdonába, akkor e tekintetben leszállíttatik e magániskolák közé. Kinek az érdeke lehet ez? Sem a zenének, sem a zene­növendékeknek nem. Ez a zenede, úgyis, ahogy volt, egy nagy jelentőségű és nagy érdemű intézmény volt a múltban. Keletkezett abban az időben, amikor Magyarországon mindent a társada­lom létesített egyesületi keretekben: képző­­művészetet, akadémiát, színházat, szobrokat, még városrendezést is. Mindent, amit Bécsben a császár csinált. A kiegyezés után kezdett ez a dolog módosulni, amikor önállóságunkat visszakaptuk s az állam kezdett a társadalom hazafias alkotásaiban részt venni. A tizennégy szobor és az operaház az a két dolog, ami a király kasszája terhére létesült. De már az opera is csak úgy, hogy azzal a kvótával, amely kiutaltatott évenként az opera építé­sére, az országgyűlés felemelte a civillistát. A zeneakadémia már tisztán országos kreáció, amely oly nagynevű művészek veze­tése alá került, mint Liszt Ferenc, Mihálovics és Hubay Jenő. Természetes, hogy emellett a zenede alárendelt szerepre jutott s régi jelen­tőségét elvesztette. Hiszen tanáraitól a zenei diplomát meg sem követelték. Hanyatlásából most pár éve emeltetett ki, amikor szervesen beillesztetett a magyar zeneoktatás rendsze­rébe. Ez a szándék a zenedével a leszerelésnek, a lebontásnak, amit ma leépítésnek mondanak, akiknek rossz magyar fülük van, s ami ma igen kelendő, de elég gyilkos gazdasági mód­szer, olyan neme, melyet semmi anyagi érdek nem parancsol, mely­ek­en viszont minden művészi érdek felháborodva tiltakozik. Az államnak ez az intézet semmi pénzébe nem ke­rül. Évi szubvenciója, azt hallom, hárommillió mai korona, ami megfelel legfölebb kétszáz aranykoronának. A zeneoktatás kitűnően van szervezve, nem tudom hány tanár, ami ugyan­annyi család anyagi exisztenciáját jelenti. A növendékeknek olcsó és rendszeres tanulást és az akadémiára való fölvételt jelent. Munkájá­nak tekintélyéhez járul, hogy az állam fenha­­tósága alatt dolgozik. Ilyen intézményt, ha nem volna, csinálni kellene, nem pedig lerom­bolni, értékét és exisztenciáját bizonytalanná tenni. Ezt még ma is meg lehet bizonyítani a trianoni határokkal szemben is. Ez a híres kultúrfölény­ek­en való cselekedet benne. Mert a művészetekre, tudományok számára nincse­nek szűkebb és tágabb határok. És az sem mindegy, hogy az elcsatolt területek zenei szükségét Budapestről elégítik-e ki, avagy Prágából. Anyagi üzemeket állami kezelésből le­adni a magánvállalkozásnak, természetes és hasznos dolog. Mert a közvetetten érdekeltség mindig jobban s eredményesebben tud dol­gozni, mint az állami hivatalnok, aki csak közvetve^ van^ érdekelve feladatában, akinek fele erejét még a bürokrácia is emészti. De tudományt, művészetet, iskolát magánkézre adni annyi,­ mint a spekuláció, vagy a dilettan­tizmus kezein ,játszani az állam felsőbb er­kölcsi és szellemi érdekeit. Ezért én nem hi­szek abban, hogy a hátramenésnek, a vissza­esésnek ezt a szándékát a kormány szentesít­hetné. Elvégre magánzeneiskola sok van. Ezek számát szaporítani ki tarthatná, melyik kormány a feladatának. És egy felmenőben, mondhatni virágzásban levő intézetet degra­dálni, morális erejétől és tekintélyétől meg­fosztani, ez nem építés, nem rekonstrukció, hanem devasztáció volna. Az a hangzatos szó, , aPJ°C^q ■ff a szakácsnő. Irta : Schöpf­lin Aladár. Fáni, a szakácsnő a legrosszabb pillanatban nyitott be a fiatal úr szobájába. A fiatal úr épen akkor ölelgetne Jucit, a szobalányt. Jó erősen ölelte, magához szorította és csókolta a nyakát. Úgy el ■volt merülve ebben a dolgában, hogy akkor sem hagyta abba, mikor Fáni benyitott. Juci arccal az ajtó felé volt fordulva, ő észrevette Fánit, sikoltott, de nem nagyon hangosan, kicsit el is nevette magát és kifutott a szobából. Fáni megdermedve állt az ajtóban.­­ • — De Zolti, az istenért — dadogta rémülten. Zolti, a fiatal úr, ahelyett, hogy elszégyelle volna magát, dühösen rivallt rá: — Mit leskelődik utánam? Mi köze magának ahhoz, amit én csinálok? Fáni nem szólt egy szót sem, csak kifordult a szobából. Azt hitte, ráomlik a menyezet. A kony­hában találta Jucit. Nem szólt hozzá, csak undo­rodva nézett rá. Mikor azonban Juci sem szégyen­nek, sem ijedtségnek nem mutatta jelét, még­se tudta megállni, hogy oda ne vesse neki a szót: — Egy ilyen utolsó! Van bőre kikezdeni egy gyerekkel! Juci szemtelenül, feleselve felelt: — Majd hatvan évessel kezdek . . . Ahogy Fáni nem felelt, hetykén folytatta: — Magának gyerek . . . Nevetséges! Hiszen már húsz éves. Fáni erre felcsattant: __ Gyerek még. Én tudom, én neveltem. Az és­tejemen nőtt, én gondoztam pici korában, én ve­zettem az iskolába, én viselem gondját, mióta a szegény jó nagyságos asszonyunk meghalt. Hát én csak tudom milyen . . . — Hát azt maga tudhatja, milyen volt, de azt én tudom, milyen most. Biz isten, nem gyerek már. Ember az, nem is utolsó ember. Elismerés, majdnem egy kis rajongás volt a hangjában. Fáni hallgatott. Maga is csodálta, hogy nem haragszik úgy, ahogy kellene. Inkább szo­morú volt, ellágyult s erőtlennek érezte magát. Ki­csit később is csak ennyit mondott: — Ne félj, nem Sokáig fogod ölelgetni. Mind­járt szólok a nagyságos urnák. — Hát aztán? — vágott vissza Juci. — Ak­kor se halok éhen. Kapok én helyet, ilyet mint ez, tizet is. Fáni az úr szobájának az ajtajához ment és hallgatózott. Lépéseket hallott, köhögést, az ur már felkelt délutáni álmából. Kicsit habozott, de aztán bátran benyitott. Csakugyan, az ur már fenn volt, szivarozva lapozgatott valami írások között. Fölné­zett Fánira a pápaszemén keresztül. — No, mi az, Fáni? — Nagyságos úr, kérem, a Jucit el kell csapni. Azonnal. Az úr közömbösen felelt: — Hát elcsapjuk. De miért? — Ez egy utolsó, rossz nőszemély. Nem való­s mi házunkba. — Én úgy látom, rendes, ügyes lány. Mi baja vele? Fáni elakadt. Nem tudta, hogyan mondja meg a rettenetes dolgot. Csak ennyit tudott kibökni: — Az urfi ... Az ur érdeklődve nézett fel: — Mi az ördög­ a fiam? A Jucival? Most már nekibátorodott Fáni. — Igen. Magam láttam, ölelgettette magát Vele az a gyalázatos. Az ur arcán vidám nevetés fénye lobbant­ ki. .. Szóval Zoltán . . . Ejnye az a csirkefogó! Az arcán, a szavában nem volt harag, inkább jókedv, egy kis apai büszkeség, Fáni nem tudta mi volt. Férfi­ cinizmus volt. Még ezt is hozzátette. — Nem csodálom. A Juci csinos lány, tiszta lány. Fáni csak elámult. — Hát nem baj? — mondta elképedve. — Ne küldjük el? — De csak küldjük el. Ha már kitudódott, mégse lehet itt tartani. Szamár az a Zoltán, hogy nem vigyázott jobban. Hát csak küldje el, akár hol­nap reggel. — Igen, — mondta Fáni és nyelt egy nagyot, ő azt hitte, az is fel lesz háborodva, dühös lesz, lármát csap, kidobja Jucit, nagy prédikációt tart a fiatal úrnak. Ehelyett igen egyszerűen elintézte, nyugodtan, még csaknem örült a dolognak. A fér­fiak utálatosak. Nem szólt egy szót sem .Jucihoz. Szomorúan tette fel a uzsonnateát a gázra. Aztán beletöltötte a kis ezüst kannába és tálcán vitte be az urfinak. Zoltán urfi haragosan járt fel s alá a szobájában. Rá se nézett Fánira, csak mikor az már az ajtónál volt, szólt utána. — Fáni! Fáni megfordult és szelíden, kértelen mondta: — Mit parancsol Zoltika? — Megmondta az apámnak? — kérdezte Zolti bizonytalan restelkedő hangon. Fáni most egyszerre megbánta, hogy szólt az urnák. Töredelmesen mondta: — Szóltam. — És mit szólt az öreg? — Nem haragudott. Ne tessék félni. Zoltikára nem haragudott. Csak arra . . . Zoltika azonban mértéktelen haragra gerjedt: — Ugy­e, maga azt mondta neki, hogy a Juci az oka?

Next