Pesti Hírlap, 1926. július (48. évfolyam, 145-171. szám)
1926-07-01 / 145. szám
BUDAPEST, 1926. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor Egyes szám ára (pályaudvaron is)2000 kor.,va ■árnap 4000 kor. Külf. az előfizetési ár kétszeren •MT CSÜTÖRTÖK, JULIUS 1. XLVIII. ÉVFOLYAM, 145. (16.022) SZÁM. LÉGRÁDY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomdai Budapest,V ker..Vilmot császár-út 78 szám. Telefon 122—91 Fiók- Kiadóhivatal, Budapest, VIL. Erzsébet körút L ij írta Rákosi Jenő. 76 kormány és(Tudósítás a 7-ik oldalon.) Muzsika. Különös egy tünemény, hogy a muzsika, mely a legszubtilisebb, szinte éteri hatást gyakorolja az emberre és szinte minden művészetnél közvetetlenebbül markol bele a létekbe: ez a muzsika mennyire dekomponálja hivatásos művelőinek erkölcsi világát. A hallgatót, a laikust fölemeli, a muzsikus telkét megbontja a zene. Sehol annyi torzsalkodást, ármányt és intrikát életemben nem láttam, mint a hivatásos zenészek között. Már a napokban hallottam félfüllel, hogy a régi zenedét, melyet mint alapítványt pár évvel ezelőtt állami kezelésbe vettek át s azóta kitűnően megszerveztek, az állam ismét viszsza akarja bocsájtani magánegyesület kezébe. Ez a dolog, ha megtörténik, a most virágzó intézetet ismét vissza fogja lökni abba a jelentéktelenségbe, amelybe sülyedt volt a Zeneakadémia megalapítása folytán. Ez oly képtelen dolog, zenei életünk érdekeivel annyira ellentétben van, hogy szinte rákényszeríti az emberre magát az a gondolat, hogy itt ismét nem dologi, nem zenepolitikai érdek, hanem személyi érdekek mozgatják az ügyet. Én védekezem e gondolat ellen, de nem tudom magamnak a szándék komolyságát megmagyarázni közérdekű érvekkel. Igaz, hogy annak idején Zichy Géza gróffal, a régi zenede utolsó igazgatójával, aki mint ember és mint művész is igen érdemes alakja volt művészi és irodalmi életünknek, hogy keményebb szót ne használjak, igen kegyetlenül bántak el, mikor a kezéből kivették és az állam kezébe tették át e régi intézményt. De ezt most visszacsinálni értelmetlen dolognak látszik, legkivált egy kultuszminiszter idején, aki irodalmi és művészeti intézmények állami átszervezése dolgában oly buzgó és nevezetes elhatározásokat valósít meg. Hogy a közönség ama része is, mely zenét se nem ír, se nem tanít, se nem csinál, hanem csak hallgat, tanul és benne gyönyörködik, megértse a kérdést, melyről szó van, röviden úgy jellemezhetném a zenetanító intézetek viszonyát, hogy a zenei felső iskola (akadémia) a zenei egyetem, az állami kezelésben lévő zenede a zenei gimnázium, melynek bizonyítványaival fel lehet menni az akadémiára; azután vannak magánzeneiskolák és konzervatóriumok, amelyeknek növendékei drága vizsgadíj lefizetéséért az akadémián levizsgázhatnak. Ha a zenede visszamegy magánegyesület tulajdonába, akkor e tekintetben leszállíttatik e magániskolák közé. Kinek az érdeke lehet ez? Sem a zenének, sem a zenenövendékeknek nem. Ez a zenede, úgyis, ahogy volt, egy nagy jelentőségű és nagy érdemű intézmény volt a múltban. Keletkezett abban az időben, amikor Magyarországon mindent a társadalom létesített egyesületi keretekben: képzőművészetet, akadémiát, színházat, szobrokat, még városrendezést is. Mindent, amit Bécsben a császár csinált. A kiegyezés után kezdett ez a dolog módosulni, amikor önállóságunkat visszakaptuk s az állam kezdett a társadalom hazafias alkotásaiban részt venni. A tizennégy szobor és az operaház az a két dolog, ami a király kasszája terhére létesült. De már az opera is csak úgy, hogy azzal a kvótával, amely kiutaltatott évenként az opera építésére, az országgyűlés felemelte a civillistát. A zeneakadémia már tisztán országos kreáció, amely oly nagynevű művészek vezetése alá került, mint Liszt Ferenc, Mihálovics és Hubay Jenő. Természetes, hogy emellett a zenede alárendelt szerepre jutott s régi jelentőségét elvesztette. Hiszen tanáraitól a zenei diplomát meg sem követelték. Hanyatlásából most pár éve emeltetett ki, amikor szervesen beillesztetett a magyar zeneoktatás rendszerébe. Ez a szándék a zenedével a leszerelésnek, a lebontásnak, amit ma leépítésnek mondanak, akiknek rossz magyar fülük van, s ami ma igen kelendő, de elég gyilkos gazdasági módszer, olyan neme, melyet semmi anyagi érdek nem parancsol, melyeken viszont minden művészi érdek felháborodva tiltakozik. Az államnak ez az intézet semmi pénzébe nem kerül. Évi szubvenciója, azt hallom, hárommillió mai korona, ami megfelel legfölebb kétszáz aranykoronának. A zeneoktatás kitűnően van szervezve, nem tudom hány tanár, ami ugyanannyi család anyagi exisztenciáját jelenti. A növendékeknek olcsó és rendszeres tanulást és az akadémiára való fölvételt jelent. Munkájának tekintélyéhez járul, hogy az állam fenhatósága alatt dolgozik. Ilyen intézményt, ha nem volna, csinálni kellene, nem pedig lerombolni, értékét és exisztenciáját bizonytalanná tenni. Ezt még ma is meg lehet bizonyítani a trianoni határokkal szemben is. Ez a híres kultúrfölényeken való cselekedet benne. Mert a művészetekre, tudományok számára nincsenek szűkebb és tágabb határok. És az sem mindegy, hogy az elcsatolt területek zenei szükségét Budapestről elégítik-e ki, avagy Prágából. Anyagi üzemeket állami kezelésből leadni a magánvállalkozásnak, természetes és hasznos dolog. Mert a közvetetten érdekeltség mindig jobban s eredményesebben tud dolgozni, mint az állami hivatalnok, aki csak közvetve^ van^ érdekelve feladatában, akinek fele erejét még a bürokrácia is emészti. De tudományt, művészetet, iskolát magánkézre adni annyi, mint a spekuláció, vagy a dilettantizmus kezein ,játszani az állam felsőbb erkölcsi és szellemi érdekeit. Ezért én nem hiszek abban, hogy a hátramenésnek, a visszaesésnek ezt a szándékát a kormány szentesíthetné. Elvégre magánzeneiskola sok van. Ezek számát szaporítani ki tarthatná, melyik kormány a feladatának. És egy felmenőben, mondhatni virágzásban levő intézetet degradálni, morális erejétől és tekintélyétől megfosztani, ez nem építés, nem rekonstrukció, hanem devasztáció volna. Az a hangzatos szó, , aPJ°C^q ■ff a szakácsnő. Irta : Schöpflin Aladár. Fáni, a szakácsnő a legrosszabb pillanatban nyitott be a fiatal úr szobájába. A fiatal úr épen akkor ölelgetne Jucit, a szobalányt. Jó erősen ölelte, magához szorította és csókolta a nyakát. Úgy el ■volt merülve ebben a dolgában, hogy akkor sem hagyta abba, mikor Fáni benyitott. Juci arccal az ajtó felé volt fordulva, ő észrevette Fánit, sikoltott, de nem nagyon hangosan, kicsit el is nevette magát és kifutott a szobából. Fáni megdermedve állt az ajtóban. • — De Zolti, az istenért — dadogta rémülten. Zolti, a fiatal úr, ahelyett, hogy elszégyelle volna magát, dühösen rivallt rá: — Mit leskelődik utánam? Mi köze magának ahhoz, amit én csinálok? Fáni nem szólt egy szót sem, csak kifordult a szobából. Azt hitte, ráomlik a menyezet. A konyhában találta Jucit. Nem szólt hozzá, csak undorodva nézett rá. Mikor azonban Juci sem szégyennek, sem ijedtségnek nem mutatta jelét, mégse tudta megállni, hogy oda ne vesse neki a szót: — Egy ilyen utolsó! Van bőre kikezdeni egy gyerekkel! Juci szemtelenül, feleselve felelt: — Majd hatvan évessel kezdek . . . Ahogy Fáni nem felelt, hetykén folytatta: — Magának gyerek . . . Nevetséges! Hiszen már húsz éves. Fáni erre felcsattant: __ Gyerek még. Én tudom, én neveltem. Az éstejemen nőtt, én gondoztam pici korában, én vezettem az iskolába, én viselem gondját, mióta a szegény jó nagyságos asszonyunk meghalt. Hát én csak tudom milyen . . . — Hát azt maga tudhatja, milyen volt, de azt én tudom, milyen most. Biz isten, nem gyerek már. Ember az, nem is utolsó ember. Elismerés, majdnem egy kis rajongás volt a hangjában. Fáni hallgatott. Maga is csodálta, hogy nem haragszik úgy, ahogy kellene. Inkább szomorú volt, ellágyult s erőtlennek érezte magát. Kicsit később is csak ennyit mondott: — Ne félj, nem Sokáig fogod ölelgetni. Mindjárt szólok a nagyságos urnák. — Hát aztán? — vágott vissza Juci. — Akkor se halok éhen. Kapok én helyet, ilyet mint ez, tizet is. Fáni az úr szobájának az ajtajához ment és hallgatózott. Lépéseket hallott, köhögést, az ur már felkelt délutáni álmából. Kicsit habozott, de aztán bátran benyitott. Csakugyan, az ur már fenn volt, szivarozva lapozgatott valami írások között. Fölnézett Fánira a pápaszemén keresztül. — No, mi az, Fáni? — Nagyságos úr, kérem, a Jucit el kell csapni. Azonnal. Az úr közömbösen felelt: — Hát elcsapjuk. De miért? — Ez egy utolsó, rossz nőszemély. Nem valós mi házunkba. — Én úgy látom, rendes, ügyes lány. Mi baja vele? Fáni elakadt. Nem tudta, hogyan mondja meg a rettenetes dolgot. Csak ennyit tudott kibökni: — Az urfi ... Az ur érdeklődve nézett fel: — Mi az ördög a fiam? A Jucival? Most már nekibátorodott Fáni. — Igen. Magam láttam, ölelgettette magát Vele az a gyalázatos. Az ur arcán vidám nevetés fénye lobbant ki. .. Szóval Zoltán . . . Ejnye az a csirkefogó! Az arcán, a szavában nem volt harag, inkább jókedv, egy kis apai büszkeség, Fáni nem tudta mi volt. Férfi cinizmus volt. Még ezt is hozzátette. — Nem csodálom. A Juci csinos lány, tiszta lány. Fáni csak elámult. — Hát nem baj? — mondta elképedve. — Ne küldjük el? — De csak küldjük el. Ha már kitudódott, mégse lehet itt tartani. Szamár az a Zoltán, hogy nem vigyázott jobban. Hát csak küldje el, akár holnap reggel. — Igen, — mondta Fáni és nyelt egy nagyot, ő azt hitte, az is fel lesz háborodva, dühös lesz, lármát csap, kidobja Jucit, nagy prédikációt tart a fiatal úrnak. Ehelyett igen egyszerűen elintézte, nyugodtan, még csaknem örült a dolognak. A férfiak utálatosak. Nem szólt egy szót sem .Jucihoz. Szomorúan tette fel a uzsonnateát a gázra. Aztán beletöltötte a kis ezüst kannába és tálcán vitte be az urfinak. Zoltán urfi haragosan járt fel s alá a szobájában. Rá se nézett Fánira, csak mikor az már az ajtónál volt, szólt utána. — Fáni! Fáni megfordult és szelíden, kértelen mondta: — Mit parancsol Zoltika? — Megmondta az apámnak? — kérdezte Zolti bizonytalan restelkedő hangon. Fáni most egyszerre megbánta, hogy szólt az urnák. Töredelmesen mondta: — Szóltam. — És mit szólt az öreg? — Nem haragudott. Ne tessék félni. Zoltikára nem haragudott. Csak arra . . . Zoltika azonban mértéktelen haragra gerjedt: — Ugye, maga azt mondta neki, hogy a Juci az oka?