Pesti Hírlap, 1926. július (48. évfolyam, 145-171. szám)
1926-07-31 / 171. szám
BUDAPEST, 1926. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hóra 50.000 korona két hóra 95.000 korona negyedévre 135.000 kor Egyes szám ára (pálya udvaron is)2000 kor.,va •érnap 4000 kor.Külf. az •lfizetési is kétezerév XLVIII. ÉVFOLYAM, 171. (16.048) SZÁM. PESTI HIR LÉGRÁDY TESTVÉR«) l. tiadána.' Szerkent,és^jp hajitóhivatal és nyomda» Budapest, V. ker. ,Vilmos • Ült '8 ,z Am. 122—91 Fiókjia S^ravatal« Budapest, VII., Eíria A hetitatal L Poincaré szanálási javaslataihoz a képviselők nem indítványozhatnak módosítást. (Tudósítás az 5-ik oldalon.) Jl magyar delegátusok elutaztak Prágába. tudósítás a 3-ik oldalon.) I Nyugatról Keletre. Irta: Báró Szterényi József. Bebarangoltam karlsbad-joachimsthali kúrám kapcsán Csehszlovákiát. Keresztül-kasul jártam a régi Cseh- és Morvaországot és a tőlünk erőszakkal elvett területek nagy részét, az úgynevezett Szlovenszkót. Érdekeltek természetszerűleg az eltérő viszonyok és még inkább, hogy mily eszközökkel, minő módon igyekszik az új ország magához vonzani az ui területeket? Közel nyolc év után talán csak kell valami nyomának lenni ennek. Élveztem a rendet és szinte példás közigazgatást a régi osztrák területeken. A régi osztrák bürokrácia nyomai mindenütt megtalálhatók, túlnyomóan a régi kiváló cseh tisztviselőkkel; sok hibája mellett elsőrangú volt az a bürokrácia. Különösen az idegenforgalmat előmozdítani hivatott intézkedések és intézmények érdekeltek. Ami e részben a régi osztrák területeken tapasztalható, az igazán alkalmas az idegenforgalom előmozdítására, a legmagasabb igényeket is kielégíti. Az utak elsőrangúak. Rossz út , a nagyobb iparraal bíró városok közvetlen közelségében lévőket kivéve — talán az egész országban nincs. De az ott rosszaknak nevezett utak is ideálisak a Szlovenszkó legjobb utaihoz képest. A legtöbb út olyan, mint a mi Andrássyi utunk régen volt. Minden község két végért az alap házima az egész országban egyenlő alakú, nagyságú és szinű nagy kék pajzs a község megjelölésével, minden útkeresztezésnél pontos megjelölése az útiránynak a kilométertávolságok megjelölésével. Csak egy baj van e részben: az a túlzó nacionalista irány, melymáról-holnapra akarja megváltoztatni az ország nemzetiségi karakterét. És nem gondol sem nemzeti érzékenységgel — ez fogja magát leginkább megbosszulni — sem az idegen szempontjaival. Eltekintve a német vidékektől, ahol a hivatalos cseh elnevezés mellett legalább ott van még a régi német név is, a legképtelenebb csehesítés nyilatkozik meg ott, ami bizony az idegenre nagyon rossz benyomást tesz. Térképe szerint Galgócon kell lennie az embernek, de hiába keresi azt, arra igazán nem gondolhat, hogy blogowotz Galgócot jelent. Avagy amikor érdeklődnek a történelmi nevezetességű Austerlitz iránt és várja odaérkezését, igazán nem gondolhat arra, hogy amikor Slavkov-ot olvas a várost jelző táblán, tulajdonképen a keresett Austerlitz. A régi morva Göding határvárosból Hodonin lett és a híres porcellángyári központ Schlackamvert-ből Ostrow. Tessék ezen elindulni. Hiszen mi tagadás, mi is beleestünk régen, a Bánffy Dezső kormányzása idején ebbe a magyarosító irányzatba és elkereszteltük a régi történelmi idegen nevű városokat és községeket, volt is érte mit szenvednünk a külföld ítéletében, de legalább külső jelzésükben oda tettük a régi neveket is, amit már nem tudtunk a koalíció idején Horvátországnál elérni, ez is egyik oka volt az akkori összeütközésnek. Csehszlovákiában a különöscsak az, hogy míg a régi német területeken koncedálják ezt a kettős névmegjelölést, addig a régi magyar területeken ezt nem tűrik meg. Az igaz, hogy csekély kivételektől eltekintve, ott úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy a volt magyar területeken már egyáltalán hiányzanak a községmegjelölések, amint nyugatról keletre vezet az út, ott az idegen számára fokozatosan megszűnik minden tájékozási lehetőség. Itt-ott vannak még régi községjelzési oszlopok, de táblák nélkül, vagy olyanokkal, melyeken az írásnak már nyomai sem láthatók. És az utak! Míg odaát ideálisak, itt nagyobbára egyenesen az ősidőkre emlékeztetők. Aki például arra a szerencsétlen gondolatra jut, hogy Gödingből — vagy bocsánat, Hodoninból — a hat kilométernyi Holicsra menjen, az terven úgy, mint ahogyan régen a gölnicvölgyi helyiérdekű vasút szomolnoki vonalára mondották, hogy aki azon utazni akar, csináljon előbb végrendeletet. Amit ott, a régi magyar határ átlépésénél útnak neveznek, az emberileg szinte elképzelhetetlen, özönvíz előtti állapotok. Mintha az volna a cél, hogy az idegenforgalom erről az irányról mesterségesen eltéríttessék. Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni végig ezen az utamon és annál kevésbbé, mert belül a régi magyar területen, távolabb a határoktól, közben-közben ismét rendesek az utak és a viszonyok. Ugyanezt tapasztaltam különben az osztrák-magyar határvonalakon, mintha tervszerűség volna ebben! Nekünk nincs okunk keseregni ezen a csehszlovák eljáráson, ha így akarja az elvett területek lakosságát maga részére megnyerni. Ennek a régi lakosságnak magatartását illetőleg is érdekes megfigyelést tehettem. Végig az egész területen a magyarság szinte tüntet magyarságával. Iparos, kereskedő cégtábláján a kötelező cseh felirat mellett mindenütt ott áll, ha lehet még feltűnőbben a magyar, csak egy helyen tűnt fel a magyar feliratok teljes hiánya, a régi magyar kereskedők teljes külső asszimilálása. Nagyszombatban, ahol már hírmondónak sincs egyetlen magyar cégtábla sem. Az a körülmény, hogy másutt nincs akadálya a magyar feliratoknak, sőt a cseh Komáromban és Nyit- A vízparton. irta : Peterdy SámUtr. Csillagtalan, késő este volt. A távolból csak néhány lámpa fénye merészkedett ide óvatosan, reszketve, mintha félne az elhagyott helytől. Az asszony a parton ült, mint maga a sötét kétségbeesés. Nézte az előtte hömpölygő piszkos hullámokat, hallgatta zagyva beszédüket. Tekintete szinte belefúródott a folyóba. Voltak pillanatok, mikor úgy látta, hogy a víz — talán titkos parancsszóra — engedelmesen kettéválik és a mélységből kényelmes ágy, puha párna fehérlik ki. Teste ilyenkor előre hajolt, megtört szeme tágra nyílt, ragyogott, arcán lázas rózsák ütköztek ki. Lassan felemelkedett . . . ölében most megmozdult a gyerek. Az asszony összerázkódott, szemeit behunyta, kisdedét magához szorította és menekülve, védelmet keresve rejtette a puha pólyára fejét. Zokogni kezdett. A kisgyerek játszadozva kapkodott feléje és értelmetlen szavakat gügyögött. Vagy talán volt is azoknak értelme. Halk nesz hallatszott. Az asszony felriadt. Egy férfi állt mellette. Most az is észrevette. Két pár szem ijedten kapcsolódott egymásba. A férfi m megszólalt: — Mit csinál itt ilyen későn? — kérdezte nyers haraggal. — Miért nem megy haza? Az asszony nem felelt. A férfi közelebb hajolt. — Mi az? pólyás gyerek? Hm. No, csak ne húzódozzék úgy tőlem! Ne féljen, lelkem, tőlem lehet oly szép, oly kívánatos, mint a frissen szedett gyümölcs, akkor se törődöm magával. Torkig vagyok a fajtájával! Ledobta magát a kőlépcsőre és a víz felé biccentett a fejével. — Ezzel beszélgetett talán maga is, mi? És mit mondott? Durván felnevetett. Mintha keserű epe bugygyant volna ki szájából. — Nem értették meg egymást? Hát akkor még nincs baj. Mi az? Maga sírt? Különben mit kérdezem. Menjen haza. Bizonyára nehéz szívvel várják. Az asszonyból kitört a zokogás. — Ejnye, de . . . Hát nem várják, — dünynyögte a férfi. — Vagy talán kilökték? — élénkült meg a hangja. — Kirúgták, mint a condrás kutyát? Vagy finoman, előkelő mozdulattal kitessékelték? Mert így is lehet, de ez rosszabb, megalázóbb, mintha száz ököl dobbanna az arcba, mintha száz láb lódulna az ember felé. Engem így dobtak ki, kacajmuzsikával. Hörögve csikordult ki belőle a nevetés. — Szép jelenet volt. Elismerőleg bólintott fejével és úgy ismételte: — Nagyon szép. Mintha fojtogatták volna, nehezen préselte ki magából a szavakat. Csendben maradtak. Gondolataik odacsapódtak, ott kergetődztek a vizén. — Van ura? — kérdezte hirtelen a férfi. — Vais — felelte az asszony. — Beteg. Évek óta beteg. Alattomos kór rágódik benne. Dolgozni nem tud. Mehetne haza gazdag, előkelő szüleihez, de velem nem lehet, nélkülem nem akar. Rettenetesen nyomorgunk. Valamit kell tennem. Így nem maradhat. — Értem. — melegedett fel a férfi hangja. — Szegény asszony. Sokat szenved. — Sokat szenvedünk. Drága jó uram éppen úgy, mint én. — Drága jó uram! — tört ki a férfi. — Miért drága? Miért jó? Mit adott magának? Nélkülözést, nyomort, bánatot, vívódást és most belöki ebbe a piszok vízbe. — Ne bántsa őt! — sikoltott az asszony. — Maga nem ismeri. — Vájjon védené-e ő is igy az asszonyát, mi? — Védené! — ragyogott fel az asszony. Újra csend lett. A férfi két öklét nekitámasztotta homlokának. — Hallod ezt tes te, ott a csipkés párnák között, selyemköntösben, melyen keresztülvillan gondosan ápolt, tunya tested. Hallod ezt? Neked nem volt elég az, amit szerelmem aranytálcáján elébed raktam. Te többre vágytál és engem kilöktél a másikért, a gazdagabbért. Te cudar, te rongy! Üvöltött, mint a sebzett vadállat. — És én mégis . . . mégis szeretlek! — roskadt össze benne a szilajság. Az asszony enyhült szivvel fordult feléje. — Majd, majd jobban lesz. Ne csüggedjen. A férfi feléje fordult. — Ha olyan áldott, jó asszony volna, mint maga. Ha szive volna. , Azután lehajolt és megcsókolta kezeit. — Ugyan, no! — kiáltott az asszony és elt kapta. — Oda menjen, hozzá, annak csókoljon kezet. Bizonyára várja. A férfiben feltajtékzott a düh. — Nem vár! Talán már a másik karjai között találnám és megölném! Meg! Ezzel a két kézzel fojtanám bele hitvány, számító lelkét. Ettől félek, ezt nem akarom, azért menekülök, mert megeszem. Menekülnöm kell. — lihegte és homlokán kiverejtékezett a lelki gyötrődés. — Megölném . . . börtönben rothadnék el... félek. Didergett, fogai összeverődtek. — Nézze, ujjaim hogy begörbednek, mert róla beszélünk. Nézze, jó asszony, áldott lelkű asszony. Mintha két vaskampó, két éhes állat volna, mely várja vérszomjasan, hogy áldozatát fogai közé kapja . . . Nem szabad őt látnom, nem szabad vele találkoznom, mert vége van, mert gyilkos, aljas gyilkos leszek. Hideglelősen borzongott. A gyerek felsírt. Az asszony szivét végighasította a kétségbeesés.