Pesti Hírlap, 1926. augusztus (48. évfolyam, 172-197. szám)
1926-08-04 / 174. szám
BUDAPEST, 1926. SZERDA, AUGUSZTUS 4. LÉGRADY TESTVÉREK kiadása. Szerkesztőség kiadóhivatal és nyomdai Budapest,V.ker.,Vilmossászár ut 78. szán. Telefon 122—91. Fiók* Kiadóhivatal: Budapest, VII. Erzsébet-körű» L ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Egy hóra 00.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor. Egyes szám ára (pályaudvaron is)2000 kor.,vasárnap 4000 kor.Külf. az előfizetési ár kétszeres Frázisok. Irta: Urmánczy Nándor. Nemcsak az irodalom mezején virulnak. A politika berkeiben is. Még pedig bőven. És ott veszedelmesebbek. Többet ártanak. És nem lehet kigyomlálni. A politika javasasszonyai kotyvasztják. Rendesen valami bódító, vagy bolondító szert hintenek belé. És a buta, mérlegelni nem tudó nép beveszi. Olykor megbomlik miatta. Néha vakon megy a vesztébe. És nem veszi észre, hogy mindig ő a becsapott. A legtöbbjét nem is lehet megvalósítani. Mert képtelenség. Vagy felfordulást okoz.Vagy az élet szól ellene s nem engedi érvényesülni. A politikai pártok programmjai vannak tele ilyen frázisokkal. Komoly képpel hirdetik. Pontokba szedik. Egy szuszra annyi mindent ígérnek, követelnek, hogy a tisztelt polgártárs nem győzi valamennyit számon tartani. Van olyan követelésük, ami egymaga évtizedes becsületes és szakadatlan munkát jelentene. Van olyan, amelyik Dárius kincsétfelemésztené. Olyan könnyedén dobálóznak kényes kérdésekkel, nehéz feladatokkal, mint a csepűrágó a tányérokkal, vagy az égő fáklyákkal. És vannak kipusztíthatatlan frázisok. Soha meg nem halók. És vannak olyanok, amelyek frázissá váltak, annyiszor emlegették és emlegetik. Általános titkos, demokrácia, liberalizmus, béke mindenkivel, jogegyenlőség, korlátlan szabadságjogok. És miegymás. Ezektől rögtön meggyógyulunk! Mihelyt meglesz az általános, Pozsonyt azonnal kiürítik a csehek. A demokrácia szellemétől megfutamodnak az oláhok és meg sem állnak a Feketetengerig. A jogegyenlőség hírére fehér zászlót tűznek ki Szabadka városházára a felvilágosult szerbek. Valami csudálatos kórság rágta bele magát politikusaink észjárásába. Valami eltompult, elhomályosult bennök. Mintha fakir-bacillusok fertőznék vérüket. Érzéketlenné váltak a nemzet mai kétségbeejtő helyzetével szemben. Átsiklanak fölötte. Mintha nem lenne az ország feldarabolva. Mintha szándékosan kerülnék e kérdést és a közfigyelmet el akarnák róla terelni. Semmiképen sem tudok belehelyezkedni abba a gondolatba, amelyiknek most az általános fáj. Vagy amelyik most a demokráciáért kesereg. Vagy amelyiket most boldoggá tenne, ha szabadon izgathatnának gyűléseken osztályok, felekezetek, vagy nemzeti érdekek ellen. De hagyjuk a frázisokat, gyártóikkal együtt. Gondoljuk, hogy kormányzat, közigazgatás a legtökéletesebb. Rendbe jöttünk-e ezzel! A megszállott részeken egyetlen rabmagyar felszabadul-e a balkáni közigazgatás alól? Vagy végrehajtottuk a legideálisabb földreformot. Az elrabolt magyar földből egyetlen holdat visszareformáltunk-e ezáltal? Kínálva kínálja magát az egyetlen programmpont. Lépten-nyomon beleütközünk. Nap-nap után gyötör, sujt, fojtogat. Beleordít a mindennapi életünkbe. Itt vagyok. Engemet akarjatok. Engemet hirdessetek. Engemet követeljetek. Mert én vagyok „az út, az igazság, az élet". Miért akartok ti más programmot. Akár ellenzéken, akár a kormány mellett. Apró ellenzéki pártok önállóságuk fentartásával „egyesülnek". A nemzet nagy, egyetemes érdeke mellett piszlicsák dolog az egész egyesülés. A kormánynak megvan a maga nagy pártja. De azért a kormány támogatására új fiókpártot alakítanak. Minek az? Vagy talán attól mindjárt boldog lesz a magyar? Tisztelt honatyáink! Nagy-Magyarország pártját alakítsátok meg. Magatok között. Bent a nemzetgyűlésen. Nagy-Magyarország legyen a programm. Ez az egyedüli reális, elérhető, megvalósítható programm. A többi mind hiábavalóság. Nagyképüsködés, becsapás, hazugság. Nagy - Magyarország nem frázis. Megvan. Él. A Kárpátokat nem lehet Prága mögé talicskázni. Hogy a cseheknek északon, keleten, délen védelmezője, sziklafala legyen. Erdély Erdély maradt. Nem lehet csak úgy oláh vármegyékre felosztani. Magyar föld volt és az lesz mindenka, ha most oláh táblákat szegeztek is Kolozsvár, vagy Csíkszereda vasúti állomásaira. Nagy-Magyarország megvan. Nem költői fantázia terméke, hanem kézzelfogható valóság. . Csak a rácsavart köteléket kell leszaggatni, letépni róla! Irtat Ifj. Hegedűs Sándor. Egy szép napon Írországból, Belfastból kaptam levelet, hivatalos értesítést, amelyet az ottani polgármesteri hivatal intézett hozzám. Nem tudtam elképzelni, mi közöm nekem a Belfast-i polgármesterhez, mit akar az tőlem! A levél mindent megmagyarázott. Múlt hetekben fölbontották Sir Ernest Douglas végrendeletét és az örökhagyó akarata szerint arról értesít engem, hogy Sir Douglas hagyatékából válasszak magamnak az ingóságok közül egy emléktárgyat, mert a végrendelet eképen intézkedik. Megköszöntem a hivatalos értesítést, egyben értesítettem a polgármester urat, hogy minthogy én most Alföldre nem mehetek, ezért az elköltözött rokonságára bízom azt, hogy mit tartanak érdemesnek arra, hogy azt az örökhagyó nevében elküldjék nekem. Pár hét múlva aztán megérkezett a küldemény, egy kitömött mufflon-fej, melyet együtt ejtettünk el az Atlasz-hegységben és egy könyv. Fölnyitottam a könyvet, szegény barátom naplója volt. Végtelenül meghatott a gyöngédség, hogy ezt küldték el nekem és hosszú levélben írtam meg hálámat a rokonságnak. A vadkos fejet fölszegeztem a szarvas-agyancsok mellé, barátom naplóját pedig eltettem emlékeim közé. Egy őszi napon borzasztó eső verte az ablakomat és igy lemondtam arról, hogy elmenjek hazulról. Ekkor véletlenül eszembe jutott i barátom naplója, lapozgatni kezdtem benne és abból írtam ki a következő sorokat: ... Negyvenkét napja bolygok a pusztában, a menetelés már állatnak, embernek egyaránt terhére van. Örülök, hogy bevergődöm Toggurtba, onnét aztán a kisvasúton ismét Biskrában leszek. A sivatag kiszívta az erőmet, megette az energiámat, most már más kell, valami, amiben több az élet, több a frisseség, amelyben elevenebbek a mozdulatok. Viszszatértem a vadászathoz. Alig pihentem ki magamat Biskralits pálmái alatt, újra elővettem fegyveremet és aztán megint fölmentem a hegyekbe. Most a közel levő DjAurésbe indultam és kopár szikláit Dj-Chela felől közelítettem meg. Komisz világ ez is, borzasztóan sivár, csak úgy, mint a többi Atlasz, de ez eléggé közismert, nem is jegyeztem volna föl ezt a kirándulást, ha valami szokatlan nemtörtént volna velem. Mikor egyik este nyugovóra tértünk, láttuk, hogy hatalmas sas kering a közeli sziklák fölött, aztán hirtelen aláereszkedik. Jól megnéztük a helyet és másnap reggel, napkelte előtt, elindultunk abba az irányba és mire virradni kezdett, már a sziklatömb közelébe értünk. Ekkor játszódott le egy különös látvány előttem. A hatalmas sas fölbukkant egy szikla mögött, de nem repült el, hanem szárnyait kitárva egy másik szikla mögé igyekezett. Már vállamon volt a fegyver, de emberem intésére leemeltem azt és a madárra kezdtem figyelni; az egészen különösen viselkedett. Szárnyaival repdesett, jobbra-balra szökéseket tett és valami furcsa hangot hallatott. Ilyen hangot még madártól nem hallottam, volt benne valami a vonatok vészjeléből, a fölriadt elemek sivitásából, valami olyan, ami valami rendkívülit jelzett. Lassan közeledtem feléje. Erre hátrált, mennél jobban siettem utolérni, annál gyorsabb lett és aztán egyszerre gyors szárnycsapással fölvágódott a magasba. Ekkor célba vettem, de vezetőm lefogta a kezemet... „Nem lőni — anya-sas!" Ránéztem az arabra és az magyarázni kezdte: „Fészeknek kell a közelben lenni. Azt kell fölkeresni, a madár az visszajön!" Erre elkezdtük kutatni a sziklatömb területét és valóban, a csúcsszikla tövében, egy nagyobb hasadékban, ott volt a fészek és benne két pelyhestestű, idomtalan sasfiók. Furcsán nyújtogatták fejüket felénk, szemük repdesett és valami csipogó hang tört elő torkukból. Az arab meglökte kezemet és fölmutatott az égre: az anyasas ott keringett fölöttünk és egyszerre csak egy zuhanásszerű eséssel lecsapott ránk és ott termett előttünk. Nem volt szándékom lelőni az állatot, de kénytelen voltam vele. Mert amint a fészek felé hajolva néztem a fiókákat, rámcsapolt és egyik vágást a másik után mérte rám. Először a puskaaggyal ütöttem el, de aztán, mikor újra erőre kapott és támadott, lelőttem. Sajnáltam a madarat és bár szép példány volt, mégis fájt, hogy lelőttem, mert sajnáltam a fiókáit. És amellett meg imponált nekem az, hogy anyai kötelességét oly nagyszerűen teljesítette. Először, mikor szárnyai segélyével azt a tévtáncot járta előttem, hogy félrevezessen és most, végül, mikor megtámadott, amiért a Rókáihoz közeledtem — engem, a fegyveres embert! Mily ősi erő, mily vad elszántság kellett, hogy éljen ebben az állatban, hogy anyai szivét követve fölvette velem minden alakban a küzdelmet. Az arab ezalatt benyúlt a fészekbe és a két pelyhes, csupasznyakú fiókát ölébe vette. Nem hagytam bántani őket, hanem magammal vittem mind a kettőt, hogy anya hiányában szépen fölneveljem a kis sas madárkákat. Velem is voltak napokig és szépen gyarapodtak is, de nagyon sok vesződség volt velük, mert ha csak lehet, elszöktek, idomtalan karmaikon tipegve. Ezért elhatároztam, hogy amint elég erősek, szabadon bocsátom őket. Csináltattam két rézkarikát az arabokkal és azokba belevésettem a következőket: Sir Douglas, 1912. Atlas mountains, Afrika. Ezeket ráerősítettem a madarak karommancsára, a boka körül. Aztán mégegyszer mindeniket jól megetettem nyers kecskehússal és ujjukra bocsátottam őket. Egy szép reggelen fölvitettem egy hegytetőre és ott, a völgy előtt, elengedtem mind a kettőt. Ügyetlen futkosással és még esetlenebb röpdöséssel, amint tíz-tizenöt métert röpdösve levágódtak a földre, sorsukra biztam őket és én visszatértem táboromba. Többet nem törődtem velük, de nem is hallottam soha többé róluk!" Eddig szólt Douglas barátom naplója. Ezóta ő is ott alussza álmát, valahol e nagy sziklák alatt és talán a sasok ott keringenek gyűrűs lábaikkal sírja fölött. Ezt az impressziót váltotta ki belőlem a napló olvasása. De amint hogy minden múlékony és főképen az impresszió legelsősorban, amelyet a valóság játszi módon lekaszál, ezért el lehet képzelni csodálkozásomat, mikor egyszer elővettem a klubban az angol lapomat, amelyet minden nap át szoktam olvasni és abban a következő hírt találtam: „Ritka példányú sast lőttek a Behring-szorosnál a bálnahalászok. Szárnyainak hossza két és félméter, egy méter magas. Lábán sárga rézgyűrűt találtak a következő jelzéssel: Sir Douglas, 1912. Atlas mountains, Afrika!" Így jelent meg előttem újra elköltözött Douglas barátom sasmadara, hogy az ő emlékét jelentesse meg előttem. A prágai magyar-cseh tárgyalások félbeszakadtak. A magyar delegáció vezetője újabb instrukciókért Budapestre visszautazott. (Tudósítás a 3-1fc oldalon.)